Fordította: Révész Zsófia (2022) 377-393 old.

Wilhelm Stekel: Conditions of Nervous Anxiety and their Treatment

III. rész 34. fejezet

A FÉLELEM ÁLTALÁNOS PSZICHOLÓGIÁJA

1.      A félelem alapvető koncepciói

A félelem a halhatatlanságra való vágyakozás. A gyávaság pedig talán a halhatatlanságra való törekvés. A halhatatlanság egyben a végtelen létezés is. A végtelenség azonban számunkra felfoghatatlan, és minden, ami számunkra felfoghatatlan a félelem forrásává válik.

A félelem a kellemetlenségre, bosszúságra való számítás. A legtágabb értelemben. A legszűkebb értelemben a haláltól való irtózás. Vannak emberek, akik nem félnek a haláltól, és vannak olyanok, akik még vágyják és keresik is azt. Ezek az emberek vagy az örök életben hisznek, vagyis a halhatatlanságban, vagy a felső hatalmat megdöntve, eldobják maguktól életüket, mely ijesztően rövidnek tűnik számukra a végtelen léttel szemben. Ők az “Istenek büszke fiai” (Vischer), akik semmit sem fogadnak el ajándékként.

A félelem az ismeretlenre való számítás. Csak attól félünk, ami nekünk új. Ami már ismerőssé vált, elveszíti képességét, hogy félelmet generáljon bennünk. A halál számunkra az abszolút új és ismeretlen. Mert az ember csak egyszer képes meghalni. De vannak olyan neurotikusok, akik minden nap meghalnak vagy legalább is megpróbálják.

Az ember képes mindent elviselni, de az ismeretlent, mely nyomasztóan sötét, nem. A hit nagyszerű küldetést szolgál azzal, hogy pozitív megerősítést helyez a nagy kérdőjelek helyére. A vallás az ismeretlen szimbolikus uralása. Az emberek közé leereszkedő Isten emberré válik. „Mekado, a föld Istene, hatodjára jön le, hogy hozzánk hasonlóvá legyen, velünk együtt megtapasztalva gyönyört és fájdalmat.”  Jupiter, a mennydörgés istene szintén emberi formát öltött és emberi gyengeséget mutatott. Ezáltal a görög vallás a félelem érzéseinek nagy részét el is veszítette.

A zsidók Istene volt az absztrakt ismeretlen. Tiltott volt bármilyen istenképet létrehoznia az embernek maguk számára. A harag és büntetés Istene volt, így a félelem tárgyává is vált. Jób könyvében található egy fontos rész, mely ennek a félelemnek gyökerét tárja elénk: „éjszakai látomásoktól felizgatva, amikor mély álom száll az emberekre. Rettegés és reszketés fogott el engem, és rettegés töltötte el minden porcikám. Szellő simította végig az arcomat, felborzolódott a szőr testemen. Megáll, de nem ismerem fel, amit látok. Egy alak van a szemem előtt, halk hangot hallok: Igaz-e Isten előtt a halandó? Alkotója előtt tiszta-e az ember?” (Jób 4:13-17) Itt a kapcsolat tisztán kifejeződik. Jób nem ismeri fel, emiatt reszket. Az Isten, aki ismert, már emberi lény, aki csak halála után, mely által megint ismeretlen lesz, tud Istenné válni. Csak az ismeretlen dolgok mondhatók szentnek.

Csodálatos gondolat volt a szeretet vallásának létrehozása az emberek számára. Csak az az Isten tudta ezt megtenni, aki ismert volt és az emberek között volt. Az ember, akiből isten lett; a mártír, akinek képe az emberi szenvedést ábrázolta. Ugyanakkor ez az új vallás nem volt képes a félelem mellőzésére. A szeretetet a pokoltól való félelmen keresztül kényszerítette ki, ami megint csak az „ismeretlen”.

Lombroso is alátámasztotta, hogy minden ember az újdonságtól való félelemtől szenved, vagyis mindentől, ami ismeretlen. Ezt a jelenséget „neofóbiá”-nak nevezte. Ez a felfedezés összeomlik, ha a félelem már az ismeretlentől való félelem. Minden ember szenved a félelemtől.

Ez egy leküzdhetetlen tény. A félelem végigkísér minket egész életünk át és mélyen bennünk létezik. A bátor emberek ügyesebben rejtik el, sokszor önmaguk elől is; ami a legnehezebb, hogy a félő ember láttatni hagyja e gyengeségét. „A félelem az élet meghosszabbítása”, mondta Leonardo da Vinci. De a félelem igazából csak a meghosszabbításra vágyódás.

A félelem sosem létezik önmagában. Sőt, valójában minden lelki folyamat és jelenség bipolárisnak mondható. Mi tehát a félelem párja? Möbius a félelmet az önfenntartó ösztön megfontosabb manifesztációjának titulálja. Az ellentétje azonban a megsemmisülésre, a halálösztön, a meghalásra való vágy. A szexuális ösztön fontosabb, ennek az ereje tudja magát felhasználni arra, hogy a faj halhatatlanságát biztosítani próbálja. A félelem, a pusztulástól való rettegés és a szexuális ösztön, a teremtés vágya elválaszthatatlan egymástól. Mind a halálösztön társaságában jelennek meg. A végtelenség nagy szimbolikus egyenletében, a halál és létezés egyenlő faktorok.

Tehát nem létezhet olyan szorongás, mely ne az életről szólna és az élet kifejeződése, melyet ne kísérne szorongás. Az élvezet átfordulhat szorongásba, és a szorongás is válhat élvezetté. Az élvezettől való félelem hasonlít az élvezetre vágyásra. A halálösztönök kicsúcsosodásaként tekinthetünk az öngyilkosságra, és amit valójában ábrázol, az az utolsó szexuális tett, egy ösztön utolsó kifejeződése, élet és halál egyszerre, azok egyformán megragadása.

Ezzel a félelem alapvető koncepcióit megvitattuk. Ezt követően a félelem különböző szakaszait és változatait fogjuk áttekinteni, megfigyelni.

2.      A félelem különböző szakaszai és változatai

A bizalmatlanság [distrust] és óvatosság/aggodalom [care] mutatják az első stádiumát ezeknek a kellemetlen érzéseknek. Mindkettőt valami ismeretlen dolog generálja. Aggódunk a jövőnkkel kapcsolatban, mert történései, következményei ismeretlenek számunkra. Akár szemrehányás, szégyen vagy szegénység kérdése, a létezés félelme húzódik meg a háttérben.  

A bizalmatlanság olyan jelenséggel áll kapcsolatban, amelyet mi nem ismerünk. Egy kisfiú egy férfinek szegezte a kérdést „Honnan tudom, hogy te nem vagy rabló?” Ugyanez igaz a szégyenlőségre. Az ember szégyenlőssége eltűnik, ha már ismerős közegben vagy emberekkel van. A nyugtalanság és szorongás egyfajta féltudatos „tárgyatlan” félelmet fejeznek ki, amelyet akkor tapasztalunk, amikor valami ismeretlen eseményekkel és eredményekkel találjuk szemben magunkat. A kísérteties a furcsa és ismeretlen interpretációja. A gyermek az édesanya mellett érzi otthon, biztonságban magát. Egy új ember fenyegető lehet egy gyerek számára.

1. Jentsch, akinek hálával tartozunk az első, a kísértetiesről szóló tanulmányért, két dolgot hangsúlyoz: a kísérteties egy jól ismert és jól megbízható állapotba való visszatérés, mindig olyankor, amikor valami ismeretlen, és intellektuális bizonytalanság lép fel. Freud a tőle már megszokott találékonysággal vizsgálja ezeket az ellentéteket (a régi és az új), és próbát tesz a pszichoanalízis segítségével mélyebb magyarázatot találni. A nyelvek megvizsgálása során kiderül, hogy majdnem minden nyelvben a „heimlich” (otthonos) szó kettős jelentéssel bír. Freud arra is rámutat E.T.A. Hoffmann „A homokember”-ében, hogy lényegében itt a kasztrációs komplexus(?) kérdése tárul elénk. A kísérteties ember az apa, akik bosszút akar állni, és kasztrálással fenyeget. Általánosabban megfogalmazva: a kísérteties akkor tapasztalható, amikor elfojtott gyermeki komplexek felélednek valamilyen impresszió hatására, vagy ha valamilyen korábban elhagyott, kinőtt primitív hit vagy gondolat bebizonyosodik.

Be kell vallanom, Freud ügyes érvei, habár kielégítőek voltak a választott példához, nem győztek meg az általános érvényességükről. A kísérteties egy előzetes szakasz, amely a szorongás érzése előtt tapasztalható. A kísérteties az életünket és egónkat fenyegető veszély érzése. Egónk csak olyan világban képes fenntartani magát, melyet természetesnek talál és érti is azt. Egy egyszerű embernek egy sötétben látott fényes forma kísértetiesnek tűnhet, mert egy szellemre emlékezteti, és a szellemek, mint olyan, meghaladják az általa ismert létezés határait. Hadd illusztráljam a kísérteties érzését két példán keresztül.

Egy kellemesen hűvös nyári estén holdfény mellett hazafelé sétálunk. Hirtelen mindenki megáll. A temető fala előtt egy hosszú, sápadt formát látunk, mintha egy árnyék lenne. A nők érzik, hogy a hideg futkos a hátukon, sikítanak és nem hajlandóak továbbmenni. Néhányan a férfiak közül is elvesztik bátorságukat. Én odasétálok a kísértethez és látom, hogy egy figura árnyéka vetült a falra, ezért tűnt ránézésre úgy, mintha szellem lenne. Egy közös nagy nevetés ereje a kísértetiest és érthetetlent természetessé és materiálissá fordította át. Felesleges is lenne keresni a kasztrációs komplexet. Az igaz, hogy gyermeki hiedelemeket a csodálatos, természetfeletti és mágikus dolgokban találunk. (Akkor vannak szellemek? Létezik világ a látható világunkon túl is? A kísértet mindig a halál királyságának nagykövete, kiváltva a haláltól való félelmet. A nők mindannyian csak félelmet éreztek. Én, a szkeptikus és felvilágosult egyén, a kísértetiest éreztem. De azt is meg kell, hogy említsem, gyermekként a barátaim házától hazasétálva sem féltem, pedig az utam a temető mellett ment; mondhatom, hogy én sosem féltem a szellemektől.

Volt ennél egy még jelentősebb élmény. Egy gyönyörű augusztusi napon egy norvég fjordon hajókáztunk. Magas, meredek sziklák keretezték a tiszta, mélységbe zuhanó vízesést. A kis hajó utat szelt magának a zöld vízben. Ezután történt a csoda. Álmodtam vagy ébren voltam? Egy kis csónak, mint egy játék, szinte jelentéktelen, felénk tartott. A csónakot egy lény hajtotta, aki akkorának tűnt, mint a kisujjam. Ez néhány percig tartott. Ahogy a játékcsónak közelebb jött, pont annyira, hogy rájöjjek, hogy valójában egy teljesen normális csónak volt, benne egy normális méretű emberi lénnyel. Az egész egy optikai csalódás volt a hatalmas sziklák közti aránytalanságból fakadóan; annyira közel voltak, hogy alábecsültem a méretet és a kis embert. Bevallom, éreztem valami kísértetiest. Miért? Mert azokban a pillanatokban a csodák és legendák világa megnyílt számomra. Ebben az értelemben Freudnak igaza van. De itt is a megmagyarázhatatlan és bámulatos voltak a kísértetiesek. Tehát végsősoron inkább Jentsch magyarázatával értenék egyet. Talán az analízis majd felfedez új kiindulópontokat a kísérteties magyarázatára. Lényegében ezek minden szorongás alapjai.

Volt egy kutyám, mellyel az első közös napjaink igen félelmetesek voltak nekem. Idegen voltam számára.  Nem jött oda hozzám, csak mászva. De hamarosan megkedvelt és minden félelmét felhagyva teljesen bizalomteljes lett. Egy nap ő a földön feküdt amikor én a zongorához mentem és először játszottam rajta a kutya előtt. Soha nem láttam még ahhoz hasonló látványt. Először a fejét az egyik oldalra fordította, szemeit nagyra nyitotta és hirtelen, gyászosan vonyítva kirohant a szobából. A zaj „kísérteties” volt neki. Később inkább jobban szeretett a zongora alatt fekve hallgatódzni és figyelemreméltó énekléssel kísérte minden E-dúrban játszott dallamomat.

Még említést kell tennünk a tiszteletről, amely a félelem mellett szociális megkülönböztetést és a felsőbbrendűség elismerését fejezi ki. Az emberek, akik hajlamosak a tiszteletlen viselkedésre (hatóságok utálata, királyi személyek rágalmazása, istenkáromlás) szenvednek a tiszteletadás elsöprően hatalmas érzésétől. A tiszteletlen viselkedés azt a reakciót és próbálkozást testesíti meg, melynek során az egyén fel akarja szabadítani önmagát a tiszteletadás zsarnoksága alól. Az undor a kontaktustól való félelmet képviseli, ezt a 9. fejezetben tárgyaltam. A szégyen, Havelock Ellis szerint két komponensből áll össze; az egyik komponens fejezi ki az örökölt, nőket taszítani hozzáállást, kivéve a tüzelés/termékenység idejében. A másik félelem, az izgatottsággal szembeni ellenérzés és undor. Ezt a nézetet mesterségesnek találom, és a szégyenben a szexuális izgatottság és annak következményeitől való félelmet látom.

A szégyen gyakran a szexuális izgatottság maga, annak negatív formában való kifejeződése és mint gátló érzelem a szexualitással szemben, értéke nagyra tartott. Minél több szégyent és undort kell legyőznie a férfinak, annál nagyobb a diadal és a libidója. A nő szerelme mértékét az általa legyőzött szégyen és undor mélységében méri (Hogy szeretlek, ha ezt mind megteszem érted!). Azt nem vitatom, hogy a legsúlyosabb női gátlás egy férfi számára az attól való félelem, hogy megvetendőnek, hitványnak tűnik a nő szemében. De ugyanez a jelenség azokkal a lányokkal és nőkkel is megtörténik, akik a szégyentől magától szabadok. A szégyen valójában a szexuális izgatottság és a szexuális folyamatoktól való félelem beismerése. Ez is, megint csak, az ismeretlentől való félelem. Amikor a nő jól ismeri a férfit, az intim aktus során felszabadul a szégyen érzésétől és csak annyit tart meg belőle, amennyire szükség van belőle ahhoz, hogy kielégítsék a külső és belső igényeket a tiszteletadásra.

A csodálat a felsőbb hatalmaktól való félelem, olyan ismeretlen jelenségektől való tartás, melyek a végesség határait meghaladják. A borzongás a végtelenség előérzete, a rémület a borzongás fokozódása a megsemmisülés fenyegető érzésén keresztül. Amíg a félelem egy krónikus állapot, a rémület, ijedtség, rettegés, gyűlölet, rettegés, mind a megsemmisüléstől való akut félelmet fejezik ki; a gyűlölet nem félelem, hanem az undor érzéseivel tartozik egy kategóriába, felfedve a legerősebb negatív erotikus hangulatot.

A gyávaság és a bátorság hiánya az élet és annak végességének való túlértékelésének az eredménye. A tendencia, hogy a véges létet meghosszabbítsa annak érdekében, hogy a végtelenség problémakörét és annak tesztelését kikerülje.

A minden emberben megtalálható általános készenlét a félelemre, „szorongó várássá” alakulhat. Ez a „szorongva várakozás” valójában az önfenntartó ösztön felerősödése fenyegető veszély jelenlétében. Egy katona például a harctéren ebben a szorongva várakozó állapotban találhatja magát. A látens készenlét a félelemre manifesztálódik és emelkedett idegességben és irritábilitásban fejeződik ki.

Seif a következő módon írja le a szorongó várakozást: “Ami elsőre a legfeltűnőbb  az ilyesfajta pszichikai jelenségeknél az az érzelmi faktor hatalmas jelentősége; a kellemetlen, neheztelő, nyugtalan, feszengő, ideges nyugtalanság és bizonytalanság érzéseinek keveredése, egyre emelkedő és még inkább domináló érzések, mintha valami félelmetes és szörnyűséges dolognak kéne történnie, mintha valami földöntúlian borzalmas és fenyegető veszély állna fent, és ilyenkor ez ember mintha elveszíteni az eszét és tudatát, és önmaga feletti kontrollját, tartva attól, hogy az őrület és hirtelen halál áldozatává válik. Erre az érzésre kifejezetten jellemző az is, hogy valami sötét, fenyegető, bizonytalan, vagyis ismeretlen dologra számít. A gondolkodás folyamata vagy felgyorsul vagy pont, hogy lelassul; a skála teljes szélességét megtapasztaljuk, átéljük, a legőrültebb gondolatrohamoktól a zavarodott, gondolkodni képtelenség állapotáig. Továbbá a megfigyelőképességünk is többé-kevésbé csökkenhet.”

A folyamat eredménye és hatása a megzavarodás, amelyet én “affektív imbecillitás”-nak(?) nevezek.

Nem létezik olyan ember, akit ne kerítene teljes hatalmába a félelem. Hirtelen ijedtség esetén az ember érzékeli, hogy a félelem nagy ereje milyen folyamatokat indíthat el benne. A félelem hatása pedig fertőző. De ez azért lehetséges, mert mindannyian a félelemre való állandó felkészültséggel éljük életünk. A pánik, és riadalom annak az eredménye, amikor hirtelen elengedjük a félelmetes érzéseket. Így magától értetődő, hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen óriási érzelmi súly képes tönkre tenni a lélek egyensúlyát, megfosztva az egyént értelmétől. Ezt a hatást kiválthatja más is: akár a düh és irigység, vagy féltékenység és szerelem. De a félelem minden önfenntartó ösztönünket felébreszti. Mondhatjuk tehát, hogy a félelem maga az önfenntartó ösztönnek legfontosabb kifejeződése.

A félelem jelenségével szemben a pánik pszichológiája viszonylag nyilvánvaló. Egy összreakcióról beszélünk, melyet egy gyors átvitelű látens hatásra adunk. Ez a hatás az emberekben jelen levő készültség a félelemre, mely a menekülési reflexben (flight response) nyilvánul meg. Ezt a félelemre való készséget bárki megtapasztalhatja, amikor az utcán egy autó hirtelen, hangos robbanással száguld el mellette. A tömeg bármikor kész lenne az atavisztikus ösztönöknek engedni. A tömeg az individuális lelkek helyett egy közös létezővé egyesül, és könnyen kerül a legalacsonyabb szintre; és nehezen is emeli fel magát onnan a legmagasabbra. A tömeg reakciója igen infantilis, akár egy gyereké, elengedi magát és minden gátlását, az emberiség primitív ösztöneit követi, primitíven reagál. A pánik során megint csak az ember önfenntartó ösztöne nyilvánul meg, és a félelmet, mint a legprimitívebb megnyilvánulást kell tekintenünk. A reakciókból nagyban hiányzik a logika és értelem, és ilyenkor az általam „affektív imbecillitás”-nak nevezett állapot áll be. A pánik egy össz-parapátia (mass parapathia). A reakciók túlnyomórészt öntudatlanok (elfutás, földre esés, visítás, egymásnak ütközés, az útban levő egyénekkel való durván bánás, félrelökése, és így tovább). Ilyenkor láthatóan az összes etikai, morális, vallási és szociális gátlás eltűnik.

Nem létezik olyan állapot, melyben az ember teljesen szabad lenne a félelemtől. Freud szerint a fóbia, annak korlátaival és elővigyázatosságával végsősoron megszabadítja a beteget a félelemtől. Nézeteit Hitschmann könyvének szavaival ismertetem, mert jobban szemlélteti Freud nézeteit, mint ezen írás, hiszen sok szempontból eltér a nagy mestertől. „A szorongás-hisztériában a kezdetektől fogva van egy folyamatos belső pszichikai törekvés arra, hogy megkösse a szabadjára engedett szorongást, de ez a próbálkozás nem képes visszaalakítani a szorongást libidóvá, továbbá arra sem, hogy ugyanazokhoz a komplexekhez kapcsolja, melyekből a libidó ered. Így nem marad más a törekvés számára, csak hogy a szorongást az összes lehetséges alkalommal blokkolja egy pszichikai szűrőn keresztül, elővigyázatosság, gátlás vagy vétó által; ezek a védelmi struktúrák számunkra mint fóbia jelennek meg, amelyek egyben a betegség lényegét adják. Ennek a gátlásnak a természete attól fog függeni, akár a járásmód vagy az orális zóna (evési vagy beszédfolyamatok akadályozottsága) működési zavaráról van szó, hogy a szorongás milyen szervi működésben koncentrálódik. Akkor válik a szorongás fóbiává, amikor egy úgymond határozott komplexszé kristályosodik.”

De a beteg valóban megszabadult szorongásától a fóbiája által (Freud és Hitschmann szerinti értelemben)? Nem! Csupán átalakította a manifesztálódott szorongást egy rejtett szorongássá. Így egy állandó, szorongásra kész állapotba került. Sőt, valójában egész nap, állandóan a szorongásaira gondol, melyeket konstans, kisebb mennyiségekben produkálja is. Egy fóbiás sosem válik szorongásmentessé. Az álmai pedig egyértelműen tudatják vele, hogy  ő folyamatosan a szorongásának alakulásától szenved keservesen.

És hogy biztosra menjen, minden lehetséges félelmet okozó dolgot elkerül. Ennek következtében konzervatívvá válik és mindenfajta változástól tart. Elhagyja az agressziót – ami az új meghódítását jelentené – és régi, jól bevált és megbízható mintákhoz nyúl vissza, fiatalabb korába esik vissza.

Ahogy már bemutattam, mindannyian az újtól tartunk. Lombroso ezt „miszoneizmus”-nak nevezi, és úgy gondolja,, csak a zsenik, bolondok és bűnözők szeretik az újat, így ők „neofilek”. A miszoneizmust Lombroso szerint a szokások, törvények, szervezetek és a nyelvek mutatják be. Ez értelemszerűen egy igen egyoldalú nézőpont. Hiszen a szokások megváltoznak, a törvények visszavonódnak, és a nyelvek is állandó változáson mennek keresztül. Lombroso nem vette figyelembe a jelenségek bipoláris természetét. Minden mentális folyamat kettős aspektusú. Az „újtól való félelem”-nek, mely vitathatatlanul fontos szerepet tölt be az emberi létben, az „új dolgokért való szenvedély” a pozitív megfelelője, mely mindenkiben megtalálható, nevezhetjük akár tapasztalásra való éhezésnek vagy változásra vágyódásnak is. A valóságban ez az újra vágyó szenvedély a legnagyobb erő az emberi életében. Szükségünk van a változatosságra. Az öröm a fájdalmat kívánást vált ki belőlünk. „Egy isten élvezheti az életet, de én változás tárgya vagyok”, énekli Tannhäuser. Mindannyiunk változunk és változni fogunk, és olyasfajta változásra kell törekednünk, melyben az ismeretlen újtól való félelem nem akadályoz meg minket.

Ebből az álláspontból vizsgálva a félelem létfontosságú eleme mentális egyensúlyunknak. Az is igaz, hogy a zsenik keresik az újat és meg is találják azt. De az átlagos ember is keresi és megtalálja, és sok zseni is szenved az újtól való félelemtől és azért ér el nagy dolgokat, mert ez a félelem ellensúlyozva van egy majdhogynem morbid örömmel, amelyet egy új dolog létrehozása ad az egyénnek. Ezért a zsenik szeretik elzárni magukat a világtól és napjaikat régi ismerős érzések között tölteni. Itt megemlíteném Grillparzert, aki erős konzervativizmussal különböztette meg magát. Még Gœthe is ismerte ezeket az állapotokat, amikor nem érezte magában a hajlandóságot az újra. Morike egy levelében azt írja „A jelenlegi állapotomban igen fájdalmas az, hogy minden új, még a legkisebb, legtriviálisabb dolog, ami történik, vagy számomra ismeretlen ember, ha megközelít egy pillanatra is akár, a legszörnyűbb rémületbe, szorongó és nyugtalan állapotba taszít, ami aggasztó.”

Stanley Hall, amerikai pszichológus megkísérelte megoldani ezt a problémát egy nagy tömegkísérlet elvégzésével. A kérdőívét 1,701 ember töltötte ki, akik 6,456 dolgot fogalmaztak meg félelmeik tárgyaként. Ezen emberek többsége „mennyei jelenségektől” tartott, 603-an mennydörgés és villámlástól, 143-an vihartól, stb. 532-en a sötétségtől; csupán 203 ember félt szellemektől, 483 pedig hüllőktől (pl. kígyók!), 365 ember a tűztől. Továbbá: 436 ember rettegett ismeretlen emberektől, 153-an rablóktól, és csak 299-en a haláltól és 241-en betegségektől. Ezeken felül volt számos speciális dolog, mint félelem tárgya, melyeket itt nem tárgyalunk, mert csak pszichoanalitikai interpretációban értelmezhetőek.

Természetesen saját vizsgálatainkból azt is tudjuk, hogy az legtöbb ember félelme szimbolikusan jelenik meg. Nagy részletességgel kutattuk, mik rejtőzhetnek a szimbólumok hátterében. De Stanley Hall kérdőívét normális emberek is kitöltötték. Így ebből a szempontból helyes információt tud nyújtani.

Stanley Hall az összes jelenséget úgy látta, mint az önfenntartás során örökölt ösztönöket. A víztől, hatalmas szelektől, magasságoktól és eséstől való félelem mind olyan tanulságok maradványai az elménkben, melyek őseinktől származnak, azokból az időkből, amikor a tengereken éltek és viharoknak voltak kitéve. Szerinte a szőrös állatoktól való félelem is annak a maradványa, amikor naponta kellett megküzdenünk olyan állatokkal. Annak bizonyítására, hogy különben a félelemnek nem lenne motivációja, Stanley Hall azt mondta „Az éjszaka most már a megbiztonságosabb idő, a kígyók már nem rég nem a legrosszabb ellenségeink egyikei; az idegenek sem veszélyesek; a mennyei jelenségek az ősi hiedelmek megfelelői, nem pedig a modern tudomány mennyországáé.” Ebből úgy tűnik Stanley Hall nincs tudatában annak, hogy a félelem tárgyai valójában szimbólumok. És ezek a szimbólumok számunkra már ismertek: a kígyó a bűn jelképe, a vad állat a szenvedélyé. De ennek ellenére, bizonyos értelemben Stanley Hallnak igaza van. Az ő doktrínájának lényegi része az a tény, hogy a félelem részben örökölt. Természetesen az elképzelhetetlen, hogy a félelem ne öröklődne az idő múlásával. Több millió évnyi félelem nem maradhat az agyra hatás nélkül. Én úgy gondolom, hogy valójában egyetlen félelem van, amely terjesztődött és nem öröklődött, és az az Istentől és az Ő büntetésétől való félelem. Többezer évnyi hitet nem lehet intellektuális erőkkel legyőzni. Nem tudjuk elszakítani a minket múlthoz kötő szálakat. Habár láthatatlanok, sokkal erősebben fonódnak körénk, mint ahogy azt gondolnánk. Stanley Hall kérdőíve számomra nagyon fontos, mert valóban alátámasztja azt, hogy az emberek félnek az isteni büntetéstől. Lehetséges, hogy nem is létezik más pszichikai félelemen ezen kívül. Ennek bebizonyítása lesz az én feladatom.

Számos analízis alapján azt találtam, hogy minden ember, aki a mennydörgéstől félt, az isteni büntetéstől is rettegett. Az a 996 dolog, melyeket Hall leírt, mint a félelem tárgya, a „mennybéli jelenségnek” már nevében is elárulja az isteni hatalomtól való félelmet. Ne feledkezzünk meg (a mérhetetlen őskori múlt ösztönökön keresztül való manifesztációja mellett pl. tudattalan memória) az ember történelmi múltjáról és gyermekkoráról. Ezt követően megdöbbentő történeteket hallunk arról, hogy Isten hogyan végzett a bűnösökkel villámcsapásával, hogy kénes esővel rombolt le egy bűnös várost és egy árvizet bocsátott a földre, amely mindenkit elpusztított, kivéve Noét. A 203 szellemektől tartó ember természetfeletti eseményektől is tartott. A babonásság valójában degenerált hit, gyakran csak álcázott hit. Szellemektől félni igazából az Istentől való félelmet jelenti, valamint a természetfelettiben való hitet. A sötétség is a természetfeletti hatásköre. A jó és rossz hírnökei éjszaka tesznek jelenést. Éjszaka ébrednek a gonosz gondolatok, amelyektől az ember tart. Miért fél egy átlagember a bűntől és bűncselekménytől? Csak is az Isten büntetésétől való félelem miatt. Az erkölcs önmagában, a nemes elmék világképének létezése csupán ritka kivételek. Ha végiggondoljuk a részleteket, amelyeket a válaszadók adtak a kérdésekre, nyilvánvaló vallási szimbolikát vélhetünk felfedezni, valamint több-kevesebb eroticitást. A 32-es számú ember attól félt, hogy a föld felszáradt vizei által hagyott repedésekbe fog bezuhanni. Más formában ez a félelem nem is olyan ritka. Az a tudattalan ötlet az alapja, hogy a föld majd megnyílik és elnyeli a bűnös embereket. Ahogy Kórah és csapatait is elnyelte a föld, amiért nem hittek Mózesnek.

A zuhanástól való félelem, mint azt már tudjuk, a bűnbeeséstől való rettegést szimbolizálja, amely igen jelentős szerepet játszik a Bibliában. A gyermeki elme számára rendkívül erős képet rögzít az a reprezentáció, hogy a gonosz lelkek borzasztó szakadékban végzik majd. Hasonlóképp a kígyóktól való félelem is vallási színezetet kap a Biblia miatt. A kígyó maga a bűn szimbóluma. Önmagunk elveszítése szintén abból a félelemből származik, hogy letérünk az igaz útról a bűnösre. A bezártságtól való félelem mindig a bűntető alapon való és büntetés általi bezártságot fedi fel, ami magában rejti a mennyei, utolsó ítélet gondolatát, amikor az igazakat és bűnösöket egymástól megkülönböztetik majd. A víziszony is a Nagy árvíztől származtatható. Csak az a neurotikus fog ettől szenvedni, aki már kívánta másnak vízbe fulladásos halálát. Egy páciensem azután kezdett el víziszonnyal küzdeni, miután utált apja hosszú tengeri utat tett. Hirtelen, hiába volt előtte remek úszó, nem bízott önmagában amikor vízben tartózkodott. Természetesen emögött a megtorlás mögött, egy büntető hatalom állt („szemet szemért, fogat fogért”). Stanley Hall néhány példája szimplán vallásos motivációt mutat. A 28-as számú ember azt képzeli, hogy nagy esőzésben, vastag ködben fog megfulladni (a Nagy árvíz). A 19-es számú, 5 lány heves esőtől félt, ami árvízzé alakul. A viharoktól való félelem és ugyanazt az kiindulást mutatja. A harmadik azt hiszi és fél alkalmanként, hogy a szél elpusztítja a föld felszínét, tehát a legerősebb természeti erők mindenen áttörve káoszt és pusztulást hoznak. A negyedik azt gondolja, hogy a szél Isten haragja; minél erősebben fúj, annál haragosabb Isten.

A kérdőív bőséges vallási képpel szolgál; számos égi objektumok adott alapot félelemre. A felhők ijesztő alakokká formálódnak az égbolton, vad emberek és állatok, mitológiai szörnyek képében. A mennyekben zajlik a háború vallás és eroticizmus között. A 2-es számú alany miután hallott a Nagy árvízről, minden heves esőzés alkalmával sírt, mert azt gondolta, eljött a világvége. A 12-es a keresztre feszítést véli látni a felhőkben. 17-es a leggyönyörűbb felhőket Isten öltözékének képzeli. 23-ast elönti az érzés, hogy ő mennyire egy semmiség és hogy Isten mindenható. Ő nem imádkozik, mert annyira jelentéktelennek gondolja magát, hogy Isten úgysem venné észre és hallgatná meg. Két gyermek azt gondolja, hogy az eső nem más, mint égi szellemek könnyei, akik rosszak voltak; félnek a büntetéstől, a másik a csillagok állásának rettenetes üzeneteitől fél.

A tűztől való félelmet is vallásos motívumok hajták át (Szodoma és Gomora). Egy hölgy azt hiszi, minden egyes tűzriasztás a világvége kezdetét jelenti. A 13-as alany, amikor egyedül volt, még nappal is lángoló kardú angyaltól rettegett, aki a mennyország védelmezőjeként szerepel a Bibliában. (Nagyon finom fúziója az erotikus és vallási szimbólumnak.) A 15-ös alany mindig azt gondolja, hogy a kárhozat végtelen szenvedése a pokol tüze által történik majd.

A természetfeletti birodalma a sötétségben kezdődik. Isten kezét szimbolizáló kezek jelennek meg; szörnyűséges álomszerű arcok ijesztik meg szegény pácienseket, még az igazán felvilágosultakat is megfertőzi a szellemektől való félelem. Mostanság a szellemektől való félelem erősebb, mint valaha, amely a spiritualitásban nyilvánul meg; az ésszerű emberek azért hisznek, mert hinniük kell valamiben. Egy nagy vihar az éjszakában képes szabadjára engedni a lelket gyötrő minden félelmet. Isten mennydörgést hallat, és bűnbánást követel.

Az “ördög” is nagy szerepet tölt be. Vennünk kell a bátorságot ahhoz, hogy szembenézzük azzal, hogy az emberek valójában vallásosabbak, mint ahogy azt ők tudják. Szégyellik vallásosságuk, mert idegennek érzik azt; olyan dolognak, melyet intellektuálisan képtelenek megragadni. De az örökölt félelemösztönök az intellektualitást felett is képesek győzni. Ezután következik az a tény, hogy gyermekeinket félelemre kondicionáljuk. Nem szeretettel, hanem félelemmel készítjük fel őket az életre, amely minden bizonnyal sokkal kényelmesebb megoldás. Természetesen a félelem a társdalami rendszer alapja. A félelemre és félelem által nevelés már a koragyermekkori években elkezdődik.

Leo Hirschlaff egy dolgozatában megjegyzi: “Az élmények, melyeket szörnyűségek történeteken keresztül hallunk, sokkal többet járulnak hozzá a félelem kialakulásához, mint azok, amelyekkel az ember valójában találkozik.” Mosso azt mondja: „Aki a gyermeket tanítja, felelős annak agyáért. Minden csúnya szó, keserű gondolat, horrorisztikus kép, amit kimond, élethosszig tartó sebeket ejt a gyermek bőrén szavai szilánkjaival. A felnőtteknek nem kéne versenyt űzniük, hogyan tudják a legjobban megijeszteni a gyermeket, vérfarkasokkal, madárijesztőkkel, mágusokkal vagy gonosz lelkek és boszorkányokról mesélő legendákkal, és számtalan más dologgal. A félelem fetisizálása, az a szokás, hogy félelmes képekkel töltjük meg elméjüket a meséken, rettenetes történeteken (pl. az ördög és pokol), vagy olcsó és alattomos könyveken keresztül. Ez az egyik legfontosabb okozója a félelemnek, és ez látható is Scott tanulmányában, hogy a halálfélelem eredője az alanyok által hallott vagy olvasott történetek, újságcikkel, a Biblia stb volt.”

Freud azt mondja, hogy minden gyermek hallja a történeteket, de mégis csak a neurotikusokon hagy maradandó nyomot, az egészséges gyermeken viszont nem. Ez bizonyára súlyos ellenvetés. De pontosan azért, amiért a neurotikus gyermek sokkal érzékenyebb az ilyen történetekre, védelemre szorulna, és bátorítani és felvilágosítani kéne. Kisgyermekként éjszakánként egyedül mentem haza; és én szerettem a temetőben játszani. De édesanyám mindig azt mondta nekem „Nem léteznek szellemek, nem létezik az ördög. A gonosz emberek az ördögök. Ha ezt belátod, jó emberré válhatsz!”

Milyen szörnyű bűnőket követünk el a gyermekek ellen! Ha egy gyermek elesik és megsérti magát, az „Isten büntetése”, mert túl vadul játszadozott. Ha bármi csínytevést tesz, azt mondják neki, hogy Isten mindent lát és megjegyez. Az ördög is remekül felhasználható nevelési célokra. A krampusz a csintalan gyerekeket virgáccsal fenyegeti. (Példaképp hozom egy páciens történetét, a 232. oldalról, amely bemutatja, hogy taszítja a gyermeket súlyos konfliktusba az alkalmatlan lelkész. Milyen hasznos lenne, ha a pszichoanalízist saját hasznukra fordítanák a lelkészek is.)

Fontos tudnunk, honnan jön a neurotikusok túlzott vallásossága, és ezt illetőleg vannak saját nézeteim.

Számomra nyilvánvaló, hogy a neuroticitás, akárcsak a művész vagy bűnöző, egy „retrogresszív jelenség”. De én nem tekintem „degenerációnak”. További indoklás mellett inkább „regenerációról” beszélhetünk. Ha az emberiség valami új alkotására vágyik, muszáj elmerülnie a múlt mélységeiben. Ennek eredményei lesznek emberek erős impulzusokkal, és ha ők ezeknek az impulzusoknak engedelmeskedve akarnak élni, belőlük aszociális bűnözők válnak. Lombroso rámutatott arra, hogy a bűnözők feltűnő vakmerőséget és nyugalmat mutatnak, amikor a halállal kerülnek szembe. Egyszerűen nem ismernek félelmet. A neurotikus személy a bipoláris ellentét. Hasonló impulzusok mellett ő tele van aggodalommal és reszket a halálba nézve. A költő művészi szublimációval kezelte a bűnöző destruktív impulzusát, a régit lerombolva. És az alkotásra való hatalmas kényszerével kompenzálta túl a destruktív impulzust. Új értékeket hozott létre ezáltal. A neurotikus az ő atavisztikus ösztöneivel nem adaptálódott a mi kultúránkhoz. Muszáj a félelmet felhasználva kordában tartania az ösztöneit. Fél önmagától és a bűnbeeséstől. De ezen félelem mögött is, ahogy azt már bemutattam, igazából az isteni büntetéstől való rettegés áll. Mert ezekben a regresszív jelenségekben a vallási ösztönök erősen kifejeződnek. Ez arra is magyarázattal szolgál, hogy miért nem tudják megoldani a vallás kérdését a zsenik sem. Rátámadnak Istenre (Nietzsche), vagy alávetik magukat (Strindberg), vagy átveszik a helyét, mint a próféták (Tolstoy), vagy új szektát találnak. A vallásos hit napjaink speciális igénye. A mérhetetlen bűntudatnak vallási forrásai vannak. Még a különböző modern higiénés mozgalmak sem mások, mint rejtett önsanyargatás. Az önmegtartóztatási mozgalmak, a vegetáriánus reformok és éhségkúrák mind titkos bűnökért való vezeklések. Az absztinencia modern apostolai a fanatikus Savonarola utódjai.

Vajon mennyi neurotikus tünet csak Isten büntetése amire a tudatalatti számít? A rabbi keze (97-es számú) elveszítette az érzést miután odaadta a kezét egy nőnek és égető vágy futott végig rajta a nő iránt. Persze ez igen egyértelmű és érthető. A pap (98-as) nem tudta a miséjét megtartani, mert bűnös gondolatai voltak közben. De nagyon sok paralízises és a legtöbb fóbiás eset csak Isten büntetései. Igaz, hogy ez önmagukra kiszabott büntetés, de pont ezért annál kegyetlenebb is, mert Isten nevében van végrehajtva.

Janet a legbrilliánsabb párhuzamban hasonlítja össze a hisztériás paralízis és a fóbiák működését. A hasonlóság valóban feltűnő. Már korábban máshol kifejtettem, hogy a neurotikusnak igen furcsa gondolkodásuk és viselkedésük van. Ezért ők a kényszerítő „nem tudom” miatt szenvednek. Ez a képtelenség különféle formákban láttatja magát, félelmektől egészen a teljes paralízisig. A paralízis mindig a tett természetéről árulkodik, amire a neurotikus maga nem képes. A kar, amely képes lenne az ölésre bénult marad, vagy az ököl, amely ütne görcsben marad, a páciens nem tudja kinyitni. Janet azt mondja: „A harag áthelyezésével a kar a magasban marad, az ököl fenyegetően összeszorítva; az anya, aki egy ütést mér gyermeke fülére – a karja és keze mozdulatlanná válik, az égből való büntetésként, abban a pozícióban, amelyben előtte volt.”

A kislány, aki hegedülni tanul, a bal keze        abba a pozícióba bénult meg, amelyben a hegedűn játszik; egy nő évekig lábujjhegyen járva sétált, képtelenné vált a lábfeje behajlítására, olyan állapotban ragadtak, mint a keresztre feszítésnél. Ő volt az a páciens, aki extatikus élményektől szenvedett és azt gondolta magáról, hogy ő a keresztre feszített Megváltó.

Ezekben az esetekben nyilvánvalóan láthatjuk, hogy önbüntetéssel van dolgunk, mely az isteni büntetéstől való félelemből alakult ki. A paralízis is ugyanazt a fajta „nem tudom” állapotot fejezi ki.

A különféle fóbiák, mint például a nyitott tereken való átkelés félelme, mindig olyan tevékenységet fejez ki, amely tudatosan (morálisan) elutasított, mert bűnös dolog lenne megtenni. Például, a nyitott terek félelme kifejezheti egy csalás utáni Amerikába való elszökés képtelenséget (1-es számú eset). A páciens ott áll a nyitott tér előtt és reszket, nem képes lépéseket megtenni kifelé. Janet azt írja „Úgy tűnhet, de a mozgás funkciója nincs elnyomva. A páciens elhiszi, hogy tökéletesen képes a végtagjai mozgatására és meg is próbálkozik a mozdulat kivitelezésére. De abban a pillanatban mindenféle zavarodottságot, működési zavart tapasztal; a legfurcsább képzelgésekkel borul el elméje. Az összes lehetséges mozdulatot megpróbálja; a szíve elkezd dobogni, levegő után kapkod és szorongás fogja el. Ezek a működési zavarok teljesen lebénítják a bátorságát, így csalódottan abbahagyja a próbálkozást. Minden alkalommal, amikor nyitott tér előtt áll, ez a félelem visszatér, ezért feladja a munkáját, akárcsak egy béna ember, aki nem képes lábai mozgatására.”

Tisztán látszik, hogy a félelem fizikailag és mentálisan is lebénítja az embert. A legfontosabb az, hogy a bűnös tett ne lehessen végrehajtható.

Vannak szorongásos állapotok, amelyekben semmilyen mozgás nem tud megvalósulni (akinesia algera, Mobius). De az analízis megmutatja, hogy egy tiltott tett esetében fordul elő. Valóban igaz, hogy a páciens figyelemre méltó módon fejezi ezt ki. A szobában marad, például azért, hogy ne fázzon meg vagy valamilyen más „racionalizált” ok miatt. Ha jobban megvizsgáljuk az esetet, arra jöhetünk rá, hogy a beteg nem biztos magában. És így saját magát önkéntes börtönbe zárta.

Ennek tárgyalását egy gyakorlati példával zárom, mely megmutatja ennek az új nézőpontnak fontosságát.

A 154-es számú alany: egy 30 éves, magasan képzett és felvilágosult filozófus, aki félelemtől szenved. Attól tart, hogy elveszít valamit. Ha ki kell nyitnia a tárcáját, félve és reszketve teszi. Lehet, hogy elveszít néhány érmét. Ha kiveszi a zsebéből a zsebkendőjét, komoly vizsgálódást hajt végre, hogy meggyőződjön arról, hogy nem veszített el semmit. Mindig megszámolja a dolgokat, amelyeket a zsebében hord. Azt ismétli magának: bicska, kulcs, zsebkendő, tárca, zsebkönyv, jegyzetfüzet stb. Mindened megvan. Semmit nem hagytál el. Ez a félelem minden adandó alkalommal kínozza őt. Nem tud könyvet olvasni vagy elmenni egy koncertre, mert folyamatosan arra kell emlékeztetnie magát, hogy nem hagyott el semmit. Egy álom lehetőséget ad nekem arra, hogy ezt a különös jelenséget megmagyarázzam, és hogy az eddigi megoldások, miért voltak hatástalanok. Az álom a következő:

Néhány ember, férfi és nő, felfelé tartanak a hegyen. Megpróbálok mindenkit megelőzni, és sikerül is. A patak partjához érek. Egy sötét kompos ember áll egy kis csónak mellett.
A csónak középen szét van választva. Sok vizet látok a belsejében. Én a kompos emberrel együtt elkezdjem kimerni. Közben azt gondolom, hogy a többiek meg fognak előzni minket. Aztán úgy tűnik, hogy én már át is keltem, ott állok a parton, a csónakba nézve látom a dolgokat, amelyek az enyémek. Kiszúrom az édesanyámtól kapott levelet. A víz teljesen átitatta. Csodálkozom, hogy semmi félelmet nem éreztem dolgaim elveszítésére. És amikor kiveszem a tárcám, hogy fizessek a kompos embernek, nem féltem attól, hogy elveszítek valamit.

Tegyük félre az álom részleteit, melyek megoldása túl hosszú ideig tartana és fókuszáljunk a főbb pontokra. Miért nem félt az álmodó az álmában? Azt mondhatnánk, ez csak vágy beteljesítés, amelyet az álom által élt át. De az álom a vágy beteljesülését egy bizonyos szituáción belül hozta létre. Mi az értelme a szituációnak?

Csak akkor érthetjük meg az álmot, ha ismerjük a halálszimbólumokat, melyek prominens szerepet játszanak minden álomban. A patak másik oldalán a halál birodalma terül el. A kompos ember ebben a helyzetben Kharón, akinek az álmodó kell, hogy adjon egy oboloszt. Évekkel ezelőtt volt egy kínzó rögeszméje miután kompon kelt állt. Azt hitte, hogy nem fizette ki a kompost. A neurotikusok mindig összetévesztik a szimbólumot a valósággal. Így a valódi kompos maga lett Kharón (akinek tartozott egy obolosszal). Most már érthetjük a víz kimerését is. Élete hajóját bűntudat terheli le. Édesanyja könnyei. Anyja írt neki egy levelet, amelyen könnycseppek nyomai voltak láthatóak. A csónakban édesapja könnyei is benne vannak. Ezért van tehát két részre osztva.

Villámként csapott belém a felismerés, mit is jelent valójában a félelme. Attól retteg, hogy az örök üdvösségét veszíti el. Miután ő abban az álomban egy görög ember, aki Lethe-t iszik, nincs már oka félelemre. A görögök békés vallása számára ismeretlen a bűntudat, amelyhez bűnös erotikus gondolatok társulnak. A páciens a jelenben emlékszik a problémájának kezdetére; egy gyónás alkalmával nem vallotta be, hogy maszturbált. Szándékosan elnyomta a legfontosabb dolgot. Mert az ő vallása szerint ő bűnt bűnre halmozott, így jogosan félt attól, hogy elveszíti üdvösségét. Így hát mi haszna a földi sikernek? Ezét abbahagyja a tanulást. Álmában azt kívánja, hogy feljebb jusson, ahogy mindenki más is a menny felé törekszik. Meg akar mindenkit előzni. Ő akar az első lenni és Isten trónja mellett helyet foglalni. Ezzel a megoldással az elveszítés rögeszméje összeomlott. Ez a példa jól bemutatta, hogy a vallás döntő fontosságú és befolyású a neurotikus folyamatokra nézve. Láthatjuk, hogy az impulzusok és ösztönök közötti háború többnyire vallási területen zajlik.

De ezek a megfigyelések hogyan viselik Freud hipotézisét, melynek ténye általam folyamatosan újra és újra igazolódik, hogy az elfojtott libidó félelemmé válik? Akkor mindenfajta szorongásos neurózis valójában hitbéli neurózis?

Úgy gondolom, hogy a bizonytalan fizikai eredmények mellett, melyek frusztrált izgatottság eredményei, a pszichikai komponenst is figyelembe kell venni. Az ember, aki éhes, bűnös gondolatai lesznek. A szexuálisan kielégítetlen ember képzelgéseken keresztül éri el a libidót. Ezek mind a tiltott terepre való tévedést jelentik. Az élvezet, amely megengedett, elveszíti az élvezet részét az ellenállás hiányában. Ezáltal még ha normális kielégülés is van, a szorongásos neurózisok akkor alakulnak ki, amikor a szexuális tárgy elveszíti stimuláló hatását. A sóvárgás a bűn birodalmába lopakodik és vallási és etikai konfliktust indít el.

A fenti értekezés során igyekeztem hozzájárulni a félelem pszichológiájának megértéséhez, és hogy a terapeuták figyelmét a vallási konfliktusok rendkívüli fontosságára irányítsam.