Fordította: Rozsnyik Borbála (2022) Eredeti: Wilhelm Stekel: Conditions of Nervous Anxiety and their Treatment.Copyright 2013

XXXIII. fejezet

A pszichózis határán (A parapátia és a paralógia között)

358.o.

A melankólia a szakember által legjobban ismert pszichózis. Ennek ellenére az enyhébb változatait gyakran félreértelmezik és “idegességként” vagy “ideges depresszióként” állapítják meg (Vö.. Ziehen, “Die Erkennung u. Behandlung d. melancholie in der praxis.” Carl Marhold, 1907.) Ilyen esetekben egy hirtelen és váratlan öngyilkossági kísérlet túl későn teszi világossá a diagnózist.

Azonban ma nem a melankólia klinikai aspektusáról kívánunk beszélni. Számunkra azért érdekes ez a betegség, mivel más komoly pszichózisokhoz (mint az epilepsziás elmebetegség) hasonlóan, gyakran komoly szorongásos állapottal kezdődik (raptus melancholicus), sokszor látszólag zavartalan egészségi állapotot követően, így könnyen azt lehet hinni, hogy egy egyszerű neurózisról van szó.

Mindmáig keveset tudunk a melankólia pszichés eredetéről. A bűnösség érzetét, a páciensek nem szűnő szégyenérzetét, hogy “súlyos hibákat vétettek”, eddig a betegség következményeként, és nem az okaként fogták fel.*1

*1 Kraepelin például a melankóliát eredetileg az időskor pszichózisaként klasszifikálta, ma csupán az elmebetegség egy szintjének tartja a depressziós mániában. (Vö. Dr. Georg L. Dreyfuss “Die Melancholic ein zustandsbild des mannisch depressiven Irresein” c. munkájához írt előszavával.)

A melankólia esetében különösen biztosra menvén a pszichiáterek többsége azt a nézetet vallja, hogy ezen betegség megjelenésének hátterében nem zárhatjuk ki a pszichés okokat. Obersteiner a pszichogén okok arányát negyven százalékban állapítja meg. (Das psychische Moment in der Aetiologie und Therapie der Seelenstörungen. Vierteljahrsschrift für Psychiatry, 1897.)

A pszichés okok jelentőségét különös melegséggel említi és viszi tovább Gaupp (Die seelischen Ursachen d. Melancholie, Münchener med. Wochenschrift, 1905, No. 2) és Albrecht (Die seelischen Ursachen d. Melancholie, Monatschrift für Psychiarty and Neuralgic, 1906). Utóbbi bemutatja, hogy az örökletes okok kevésbé fontosak, mint a pszichések. A pszichogén eseteket hetven százalékban állapítja meg.

A pszichés zavarok állítása szerint fizikai folyamatokon keresztül működnek, nevezetesen a vazokonstriktorok irritációja által. “Melancholie und Schuld” (Stuttgart F. Enke, 1884.) című, több mint harminc éve megjelent kis munkájában Dr. Carl Krausold fontos nézőpontokra világít rá, amelyek bizonyos értelemben hasonlóak az én nézeteimhez. A középosztálybeli nő, C. esete (36.o.) nagyban hasonlítanak az itt nyilvánosságra hozott megfigyelésekkel. Reimann (“Die hysterischer Geistesstörungen”, Fr. Deuticke, 1904) a hisztériás melankólia számos típusát elemzi, és a hisztéria diagnózisát a “hisztériás karakterre” és a “szuggesztibilitásra” alapozza. A betegség tetőpontján bárki “kénytelen lett volna a legkisebb kétség nélkül melankóliát diagnosztizálni nála anélkül, hogy a probléma eredetét ismerte volna, és a pácienssel személyes kapcsolatot épített volna ki”.

359.o.

Tíz évvel ezelőttig a pszichózis pszichogeneziséről való tudásunk szinte abszurd mértékben csekély volt. A szomatikus tényeket minden esetben lelkiismeretesen feljegyezték, az endogén és exogén okokat, örökletes hatásokat, toxinokat, keringési zavarokat és az asszimiláció zavarát mind kikutatták, miközben megfeledkeztek a legfontosabb dologról, a páciens elméjéről.

Ehelyütt szerényen hozzájárulok a kérdés megoldásához. A legkisebb kétségem sincs afelől, hogy Freud eljárásának segítségével sikeresen meg fogjuk tudni fejteni bizonyos pszichózisok, mint a paranoia és a dementia praecox rejtvényét; sőt, talán a “mániás depressziós elmebetegségét” is. A folyamat már el is kezdődött; rendelkezésünkre áll két paranoia-analízis*1 Freud tollából, és Dr. Jung egy figyelemre méltó munkája, “A dementia praecox pszichológiája”.*2 Ez utóbbi bizonyítja, hogy a dementia praecox esetében is elfojtott komplexusokkal kell dolgoznunk. Ezen felül Bleuler*3, Abraham*4, Gross*5 és Maeder*6 is hozzájárul munkájával a kérdés megoldásához. Való igaz, hogy még rengeteg munka vár ránk, és Jungnak igaza van, amikor azt mondja, hogy messze meghaladja egyetlen ember erejét, hogy az összes előzetes kísérleti munkát pár év alatt elvégezze. E nagyszerű feladat minden gyakorló orvosra vár, akinek lehetősége van megfigyelni a pszichózisok kialakulását a kezdetektől, valamint van rálátása a betegség fizikai eredetére is.*7

A legtöbb esetben az ideggyógyász akkor találkozik a pszichózissal, amikor már a páciens tünetei a környezete számára válnak kellemetlenné; amikor az elfojtás már olyan mértékű, a pszichózis már olyan mértékben elhomályosította a tiszta tudatot, hogy egy pontos analízis már szóba sem kerülhet. Ezek az esetek általában akkor kerülnek a klinikumba és kórházakba, amikor a betegség a tetőfokán van, és a szakember csupán abban találhat szakmai megelégedést, hogy átsegíti a pácienst ezeken a nehéz időkön, nyugtató hatású eljárások és megfigyelés által.

Abban a helyzetben vagyok, hogy átadhatom három pszichózis, három melankóliás eset pszichogenezisét, amely összefügg a témánkkal

*1 A krónikus paranoia analízise (Rövid esszék a neurózis doktrínájáról). Ezen értezkezések során lehetőségem lesz visszatérni Freud második paranoia-munkájához.

*2 Carl Marhold, 1907.

*3 Bleuler, Freudsche Mechanismen in der Symptomatologie von Psychosen. Psychiatr-neurolog. Wochenschr., 1906, valamint ünnepelt munkája, a “Schizophrenia”, illetve az “Allgemeine Psychiatrie”.

*4 Abraham, Ueber die Bederetung sexueller Jugendtraumen für die Symptomatologie der Dementia praecox, Centralblatt für Nervenheilkunde, 1907, No. 238.

*5 Das Freudsche Ideogenitätsmoment in manisch-depressiven Irresein.

*6 Maeder, Psychologische Untersuchung von Dementia praecox-Krunken. (Jahrbuch, Vol. II., első fele).

*7 A második kiadás óta a szakirodalom olyannyira hatalmasra nőtt, hogy nem tudok itt mindent megemlíteni. Csak utalni tudok Bleuler csodálatos Schizophreniával kapcsolatos munkásságára, valamint a bécsi iskola (Pötzl, Schilder és mások) hozzájárulására.

360.o.

abban az értelemben, hogy szorongásos neurózis talaján alakultak ki, illetve a szorongás mindegyik esetben központi szerepet töltött be a betegségben. A szorongásos állapotok e mentális betegségben szenvedők körében szokatlanul gyakoriak, illetve az intenzitás olyan szintjeit érik el, amelyek messze meghaladják az átlagos neurotikusokét. A pszichózis nagyon gyakran kezdődik egy szorongásos rohammal, amely annyira erőszakos, hogy öngyilkosságra készteti a pácienst. (Vö. Dr. Stelzner, “Analyse von 200 Selbstmordfällen.” S. Karger, 1906.) A kleptománia és a gyújtogatás is szorongásos rohammal kezdődik. Szegény páciensek nyilvánvalóan maguktól elszörnyedve állnak. Az öngyilkosság büntetést jelez. “Inkább megölöm magam, mint hogy gyilkossá váljak!” Hangzik a tudattalan titkos magyarázata. Minden szorongás az ember saját kriminalitásának endogén felismerése. De a pszichózisnak ebben a típusában megjelenő szorongás különbözik a neurotikus szorongástól, mivel egyértelműen jelölt, kijavítatlan hallucinációk keverednek hozzá. Átmeneti téveszmék is kialakulhatnak. De ezek gyorsan helyreállnak. Számomra kétség nélkül megalapozottnak látszik, hogy a mentális betegségben megjelenő szorongás a bűntudat titkos tudatából fakad. Mindig a “lelkiismeret-furdalás” az, amely a rettegés erőszakos rohamaiban megjelenik. Kezdjük az első esetünk leírásával, amelyet számos éve megfigyelek.

No. 159. Nagyjából nyolc éve Mrs. J. L., negyvenöt éves nő, konzultációra jön hozzám szív-palpitációval és álmatlansággal. Szorongásos neurózisra következtetek, és javaslom a férjének, hogy a coitus interruptus helyett, amelyet eddig gyakorolt, váltson coitus condomatus-ra. Ezután a hölgy állapota jelentősen javul, de a panaszai nem teljesen múlnak el. Valójában coitus condomatus-szal a férje nem mindig elégíti ki. Sőt, mi több, elég könnyelmű férfi lévén, aki gyakran keresi az örömöt házon kívül, elég kevésszer tesz jót feleségével. A szorongásos neurózis javul, amikor a hölgy a nyári rezidencián tölt pár hónapot, távol a férjétől. Néhány évvel később azonban a betegség erősen súlyosbodik. A páciens izgatott és irritált, rosszul alszik, és gyakran szenved palpitációtól, így intézményi víz-kúrát ajánlok neki. Négy hét szanatóriumi tartózkodás után jelentősen jobban állapotban jön vissza. További két hét múlva a hölgyre alig lehet ráismerni. Mintha kivirágzott volna, szinte fiatalosan néz ki, felszedett némi súlyt, és egyfajta második fiatalkorát éli. Időről-időre találkozunk, mert a férjét kezelem. Minden alkalommal örömmel tölt el a látványa, vidám, élettel teli, akinek többé nem nincs szüksége a segítségemre. Egy nap azonban váratlanul megint megkeres, hogy vizsgáljam meg a szívét “nagyon alaposan”. Azt mondja, biztosan rossz valami a szívével; megint nem tud aludni; a legkisebb zajtól úgy megijed, hogy elájul, nincs rendes étvágya sem,

361.o.

és semmi valódi öröme az életben. Alaposan megvizsgálom, és azt tapasztalom, hogy a szervei tökéletesen rendben vannak, ugyanazt a szanatóriumot javaslom neki, amely olyan csodálatos eredményeket hozott számára a legutóbbi alkalommal. Nagyon meglepődök, mikor erős érzelmekkel telve, határozottan elutasítja a javaslatomat. Azt mondja, nem hajlandó oda menni, az ottani orvos részvétlen és nem segít a valódi fájdalmak elmulasztásában. Megkérdezem, hogy javasolhatok-e számára egy másik intézetet, így teszek. Hosszú utat tesz meg Bécsből Salzkamergutig. Azt mondja, minél messzebb, annál jobb. Azonban egy héten belül visszatér. Ezidő alatt az egészsége sokkal rosszabb lett. A neurózis fokozatosan pszichózissá alakult. Folyamatosan nyugtalankodik, alig bír pár percet megülni egy széken. Amikor otthon van, elfurikázik egy barátja házába, ám nagyon rövid ideig marad, pár pillanatot, zaklatottan néz körül a szobában, majd elrohan olyan gyorsan, ahogyan érkezett, hogy felkeresse egy másik barátját. Megpróbálják elterelni a figyelmét, hiába. Egy kávézóban sem marad tovább pár percnél. A színházból az első felvonás közepén kimegy, nem tud zenét hallgatni, mert minden felizgatja, és legszívesebben zokogna mindenek előtt. Rémülten panaszkodik szorongásos érzelmeiről. Tudja, hogy elveszett, gyógyíthatatlan betegségben szenved, amely nem csak a szívét érinti, de az elméjét is megfertőzi, és őrültek házába fogják kényszeríteni. Egyetlen éjszakát sem alszik át; rendkívül ijesztő módokon kínozza a körülötte lévőket. A férjének vagy a lányának mindig ott kell ülnie az ágya mellett, és erősen fogni a kezét. Amint eltávolodnak az ágytól, olyan rettenetes szorongás lesz úrrá rajta, hogy sikítania kell. A szerettei jelenléte ellenére is hirtelen, váratlanul és hangosan sikolt fel. Ezután mindenkit elküld maga mellől, a férjét és a lányát is. Elkezdi ütlegelni a körülötte lévőket. A férje elé penderedik, és csapást mér rá. Erővel kell visszafogni, hogy kifejezetten a szolgálólányt ne verje meg. Ezzel egyidőben beteges kapzsiság lesz úrrá rajta. Nem szabad gyógyszert venni, mert meg van győződve róla, hogy elszegényedtek, és nemsokára koldulniuk fog kelleni. Hosszú történetet mesél nekem: a férjének volt egy üzleti partnere, aki elszökött az egész vagyonukkal. Ez a zsivány hozta őket a kolduslét helyzetébe. Nincs már annyijuk sem, hogy egy fél évig eléljenek. Az elbeszélés csak részben volt igaz. A férj elmagyarázta nekem az igazságot, miszerint valóban nagy veszteségeket szenvedett a partner által. Azonban elég pénze maradt, hogy szorongás nélkül éljen, sőt, anélkül, hogy dolgoznia kellene. A hölgy azonban minden nap a szegénységéről panaszkodik. A pszichózis napról-napra növekszik. A haját már sosem csinálja meg, és nem lehet rábeszélni, hogy új kalapot vagy új ruhát vegyen. A hölgy, aki korábban olyan gondosan figyelt arra, hogy jól öltözött, ápolt legyen, most tökéletesen nyomorult, elhagyatott benyomást kelt. Pár hét alatt öreg nővé vált.

362.o.

A régi ruháit hordja, amikor elmegy otthonról, kalap helyett pedig egy öreg, fekete kendőt hord a fején. Minden ételt visszautasít, nincs étvágya, minden megakad a torkán. Egy este azért könyörög nekem felemelt kézzel, hogy adjak neki mérget, hogy végre meghalhasson. Ő egy gonosz, bűnös nő. Isten megbüntette őt hatalmas bűneiért. Csak egy kívánsága van – meghalni!

Amíg barátsággal próbálom lebeszélni erről, hozzám rohan, és csapást mér a mellkasomra. A következő nap öngyilkosságot kísérel meg. Megpróbál kiugrani az ablakon, de időben megfogják. Kísérőt állítunk mellé, hogy folyamatosan figyeljen rá. A páciens azonban elég ravasz ahhoz, hogy így is komoly sérülést okozzon magának egy villával. Intézménybe viszik, ahol csövön keresztül táplálják, mivel visszautasít minden ételt. Itt az idő nagy részében egy szót sem beszél, egy sarokban fekszik, mintha megfosztották volna érzékeitől, és a chloral, veronal és trional ellenére is álmatlanul tölti éjszakáit. Ezt az állapotot hallucinációk, szorongás, és saját bűnösségének képzete szakítja csak meg. A férjével való találkozás után újra feléled, térdre hullva könyörög neki, hogy vigye haza, csak rosszabbodik az állapota a szanatóriumban, otthon majd lenyugszik; a férfi pedig feldúltan hazaviszi másnap. Itt nagy dózisú ópiummal, pakolással és egész testre kiterjedő masszázzsal kezelem, és sikerül némi megnyugvást elérni nála. A szorongásos rohamok kevésbé gyakoriak. A páciens elkezd pár órákat aludni éjszakánként, és rábeszélhető, hogy kevés tejet és ételt is magához vegyen. Eközben megpróbálom megfejteni a betegség pszichogenezisét, és láss csodát! próbálkozásaimat siker koronázza. A páciens által elejtett utalásokból arra következtetek, hogy a férj üzleti partnerének valami köze lehet a dologhoz. A páciens egyszer azt mondta: “Ez az ember minden nap az otthonunkban evett és ivott, aztán szégyenszemre így átverte a férjemet.”. A férj így mesélte el a partner történetét: A férfit ajánlották neki, mint rendkívül tehetséges kereskedőt. Azt gondolta, jó vő lehet belőle később, az akkor tizenhét éves lánya mellé, és alapítottak együtt egy gyárat. Az elején minden jól ment. Annyira elfogadta a fiatalembert, hogy rendszeresen meghívta a saját házába enni-inni, és lassan sehova sem ment a család nélküle. Mindig velük volt. Azonban az üzlet fokozatosan romlani kezdett, míg a partner egyszer bejelentette, hogy gyakorlatilag a csőd szélén állnak. Ettől megrémülve a férj visszakozott az üzlettől, mivel nem akart bíróság elé állni. A partner megígérte, hogy apró részletekben vissza fogja fizetni a tőkét, amit a férj belefektetett az üzletbe. Megígérte, hogy megtesz minden tőle telhetőt, hogy megmentse az üzletet a csődtől. Ha mégis bekövetkezne a csőd, egyedül fogja vállalni a felelősséget. Ez a folyamat azonban ügyes szélhámosságnak bizonyult később, amely megtévesztette az őszinte férjet. Nem sokkal a partnerség feloszlása után a partner titokban feleségül vett

363.o.

egy nagyon gazdag özvegyet, akivel, mint kiderült, már régóta viszonya volt, és a gyár olyan ütemben kezdett virágozni, hogy egyértelművé vált, hogy a gyáros hamarosan milliomos lesz. A férj egészen jól viselte ezt a felháborító viselkedést, mivel a gyár mellett egy kis üzlete is volt, amelyből rendesen meg tudott élni. Ezen felül pedig volt még egy kevés tőkéje érintetlenül. Emellett pedig a már belefektetett pénzét a partner a házasságkötés után visszafizette neki. A feleség azonban tomboló őrültként viselkedett. Ezért jutott eszembe, hogy valami lehetett a feleség és a partner között, és számos találkozásunk alkalmával próbáltam rávenni, hogy beszéljen róla. Azonban azt állította, hogy nincs miről beszélnie, és mindenféle választ megtagadott. De a kezelés során egy alkalommal, mikor egy eléggé nagy adag ópium hatására átmenetileg jelentősen nyugodt állapotba került, több bizalommal fordult hozzám, és megkockáztattam, és egyenesen megkérdeztem, hogy mi történt közte és a partner között. Erre nagyon izgatott lett, könnyekben tört ki, és bevallotta nekem a következőket: Akkoriban ismerte meg a férfit, amikor abban a szanatóriumban tartózkodott, ahova első alkalommal küldtem. A hölgy az intézményben lakott, a férfi pedig a közelben. A kielégítetlen nő azonnal megadta magát a férfi csábító viselkedésének, és komoly viszonyba kezdett vele. Rettenetesen fájdalmas volt számára, amikor a férje pont ezt az embert választotta ki üzleti partnerének és leendő vejének. A nő sokszor szóvá tette, hogy a lányuk még túl fiatal, még bőven ráér a házasságon gondolkozni, és így tovább. Az üzleti partnerségnek viszont nagyon örült. Azt remélte, hogy így tartósan magához tudja kötni a fiatalembert. A partner mindennapi vendége volt, és gyakran járt hozzá, amikor tudta, hogy a férj nincs otthon, a lánynak pedig szintén kinti elfoglaltsága volt. Nem csak folytatták a viszonyt, de a nő jelentős mennyiségű összeggel támogatta a férfit, amelyet az évek során rakott félre. Minden megtakarítása és a heti juttatásainak egy része is a férfi zsebében landolt. Jobban szerette őt, mint a férjét, a lányát vagy saját magát. Olyan fanatizmussal, olyan rajongással szerette, amelyre csak az idősödő nők képesek. És ez az ember, akiért mindent feláldozott, egy nap brutálisan eltaszította őt magától, majd a férjét is becsapta szégyenteljes módon, igaz munkájának gyümölcsétől megfosztva őt.

A nő elkeseredésére, kiábrándultságára nem voltak szavak. Érzelmeit ugyanakkor bizonyos mértékben elfojtotta. Nem adhatott teret dühének. Legszívesebben a hűtlen férfi elé penderedett volna, hogy lesújtson rá. Ezért ütötte meg a férjét, a lányát és a szolgálólányt. Ezek kényszeres cselekedetek voltak, amelyek a kínzó gondolatainak elfojtásából fakadtak. Néha gyűlölte a lányát, mivel riválisa volt. Kapzsiságát szintén könnyű

364.o.

megmagyarázni.*1 Szégyellte magát, hogy annyit adott a férfinak a saját pénzéből. Azonban a legnagyobb szenvedést számára az jelentette, hogy egy élő embernek sem tudott minderről beszélni. Igaz, hogy tombolt és hangosan szidta azt a “gazembert”. De a teljes igazságot senkinek sem tudta elmondani, felfedni, hogy valójában milyen bűnös emberről volt szó. Így baráttól barátig, orvostól orvosig rohangált, mivel folyamatosan fel akarta fedni a titkot legalább egy ember számára a világon.

Ezután a kinyilatkoztatás után az egészsége lenyűgöző mértékben javulni kezdett; egyre nyugodtabb volt, testsúlya gyarapodott, és nagyon kis adag ópiummal öt-hat órákat tudott aludni. Pár hónap leforgása alatt a pszichózisa fokozatosan megszűnt. Ma, két évvel később még mindig megfigyelhetők nála el nem múló nyomai az állapotának. Minden bizalmatlanságát a szolgák felé irányítja. Minden adandó alkalommal meggyanúsítja őket lopással. Senki sem marad a háznál pár hétnél tovább. Tele van morbid bizalmatlansággal, és a takarékoskodása, ha nem is patológiás már, meglepő ellentétben áll korábbi gondtalan életvitelével. Túlzott gyengédsége férje iránt szintén meglepő. Úgy gondoskodik róla, mint egy csecsemőről, és ha bármi át tudja változtatni középszerűségét pazarlásba, az a férje iránti aggodalma. A férje számára semmit sem talál túl drágának. Ezen felül a korábban olyan felvilágosult és előítéletektől mentes nő nagyon istenfélő lett, és naponta jár templomba. Később megtudtam, hogy vezekelt is bűnéért, és feloldozást nyert általa.

Nem merek arra következtetni, hogy a vallomás sürgette meg a jó eredményeket. Talán az idő volt a végső gyógymód. Bárhogy is, a vallomás után a javulás szembeötlően gyors volt.*2

A második páciens története nagyon hasonló a fenti esethez.

No. 160. – Egy este Mrs. K. B.-hoz hívtak, akit az ágyában találtam, egy durva szorongásroham közepén. Amikor beléptem, felkiáltott: “Ott, már jönnek is, a férfiak, fekete férfiak, akik el akarnak kapni. Menjetek, menjetek, menjetek el; nem fogtok elkapni!” Kiugrott az ágyból, és elérte az ajtót. Megfogtam a karjánál, és kedvesen azt mondtam neki: “Nem ismer meg? A barátja vagyok, a doktor.” “Ön is az ellenségem” kiáltott megint. “Senkit sem akarok a közelemben, csöndet akarok. Menjen innen, takarodjon! Tudom, hogy azért jött, hogy az őrültek házába vigyen.” Nem kis gonddal sikerült lecsendesítenünk a pácienst, visszavinni az ágyába, ahol hideg pakolás és egy jó adag bróm-klór-hidrát hatására hamar egész nyugodtnak tűnt. Elég jól aludt

*1 Ennek szimbolikus jelentősége is volt, és arra szolgált, hogy visszamenőlegesen megpróbálja “annulálni” a történteket. Fukar volt az ajándékaival, és pénztárcáját szorosan magánál hordta. Fösvénység, mint a felhalmozott szerelem szimbóluma…

*2 Kiegészítés két évvel későbbről: láttam az ex-pácienst pár hete. Tökéletesen egészséges, bár elég depresszív és visszafogott.

Tíz évvel később: Teljesen gyógyult. Férje halála után a gazdag nő másodszor is megházasodott egy nála fiatalabb férfival.

365.o.

az éjjel, és csak két durva, de átmeneti szorongásos rohama volt. A következő nap valamivel csendesebb és összeszedettebb állapotban találtam.

Azt kérte, hadd beszéljen velem kettesben, és könyörgött, hogy adjak neki mérget, mivel nem tud tovább élni ilyen kínzó rohamokkal. Folyamatosan rettegett attól, hogy férfiak érkeznek hozzá, hogy megtámadják. Beszélgetésünk alatt minden alkalommal, mikor nyikordult az ajtó, összeesett, és majdnem elveszítette eszméletét a rettegéstől. Az egyébként érezhetően összeszedett beszélgetésbe néha több zavarodott, összefüggéstelen dolgot kevert bele. Azt érezte, ellenségek üldözik. Ez volt a büntetése a bűnökért, amelyeket elkövetett.

Ennek az esetnek ismertem az előzményét, és pontosan tudtam, hogy jött létre a pszichózis. Hat évvel korábban ugyanis felkeresett orvosi praxisomban. Akkoriban a szív palpitációjától, dyspnoétól (nehézlégzéstől), álmatlanságtól, rémültség-érzettől, szédüléstől, irritabilitástól és a jövőtől való aggodalmaskodástól szenvedett. Nyugodtan mondhatjuk, hogy tipikus szorongásos neurózisos tünetektől. Az okot szintén ismertem. A férje teljesen impotenssé vált egy gutaütés után. A még erős és szenvedélyes nő, aki ráadásul több mint tíz évvel fiatalabb volt férjénél – a kezelés idejében negyvenkét éves volt -, nagy szexuális szükségletekkel rendelkezett. Hogy objektív legyek, már ekkortájt látszottak rajta a Basedow-kór enyhe jelei, dülledt szemek, enyhe strúma (pajzsmirigy-megnagyobbodás) és kézremegés. (A korai fényképeken azonban látszik, hogy a dülledt szemek már kislány korában is megvoltak.) Az igazság az, hogy már kislányként is ideges volt, így feltételezhetjük, hogy a Basedow korai formája az alapját jelentette neurózisának és pszichózisának. Akkoriban az egészsége nagyon gyorsan javulni kezdett, mikor viszonyt kezdett zenetanárával. Ez a férfi – nevezzük Adolfnak – később nagy szerepet játszott a nő hallucinációiban. Tudtam ezen felül, hogy nagyon beteg férje gondozásában némiképp túlerőltette magát. A férfi körülbelül két hónappal korábban halt meg, miután két évig ápolta és figyelt rá, Bécstől messze, számára nagyon kedvezőtlen és izgató körülmények között. Gmundenben élt mostohalányával, akivel osztozott férje ápolásában, és aki hatalmas, lelkes szeretettel kötődött apjához. Köztudott volt, hogy férje nagy vagyont halmozott fel, és szép összeget hagyott rá. Még éltében számtalanszor elmondta barátainak, hogy vagyonát egyenlő mértékben szándékozik feleségére és még hajadon, első feleségétől való lányára hagyni. Igencsak meglepő módon, férje halála után jelentkezett a nőnél a határtalan kétségbeesés, amely a kezdetekben egyetlen pont köré szerveződött: attól tartott, hogy nem fog tudni megélni a rá maradó tőkéből. Folyamatosan sírt: “Ó, én szegény nő, koldusként hagyott magamra! Nincs már semmim, amiből megélhetnék.” Amikor elmagyarázták neki, hogy az élete utolsó nyolc évében a férje nem keresett semmit,

366.o.

és a befektetéseiből élt, valamint a vagyona akkora volt, hogy ő és a lánya kényelmesen meg tudtak belőle élni, a fejét rázta, könnyekben tört ki, és megismételte sztereotipikus siránkozását, “Ó, én szegény nő, miből fogok megélni?” Egyértelműen patológiás fösvénység uralkodott el rajta, annyira, hogy többek között nem engedte senkinek, hogy orvost hívjon, vagy gyógyszerért menjen. Meg kellett nyugtatnom, hogy “egy krajcárt sem” kérek a kezelésért, és elhitettem vele, hogy ajánlásomra a gyógyszereket is ingyen kapja a gyógyszerészektől. Csak így tudtam rábírni, hogy megvizsgálhassam és kezelhessem.

A figyelemre méltó motiválatlan izgatottságnak ebben az esetében azonnal nyilvánvaló volt számomra, hogy egyszerűen a rossz lelkiismeret következményeivel állunk szemben. Nyilvánvalóan megvetette magát azért, mert megcsalta férjét Adolffal, mivel a következő rohamában, miközben dühödten futott körbe a szobában, majd a hálóingében ki akart szaladni az utcára (raptus/őrjöngési roham), hirtelen felkiáltott, “Adolf, szerelmes Adolfom, gyere, és ments meg!” Így a régóta őrzött titkot, szerelmét elárulta mindenkinek. Adolf nem sokkal a férje halála előtt vette feleségül a nő egyik jómódú unokahúgát. Azt, hogy eljátszott a gondolattal, hogy hozzámegy Adolfhoz, a második hallucinációjában tette nyilvánvalóvá, amikor azt kiáltott, “Ott áll, a semmirekellő, a nyomorult! Eljött értem!” Mikor megkérdeztem, ki az a semmirekellő, sírni kezdett, “Adolf, a gazember.” Azután zavartan nézett, és azt mondta: “Mit mondtam? Biztosan ostobaságokat fecsegtem.”

Néhány nappal később eszméletlenül találtam meg a földön. Hogy véget vessen kínjainak, Lsyolt ivott. Bár utasítottam a családot, hogy folyamatosan figyeljék, és javasoltam azonnali elhelyezését egy elmegyógyintézetben, ők továbbra is hitték, hogy csak elvesztett férje iránti túlzott gyászát éli meg. Így tehát egy óvatlan pillanatban, amíg ápolója a mellékhelyiségre ment, jelentős mennyiségű Lysolt ivott. Meg kell jegyeznem, hogy a diagnózist nem a körülötte lévők elmondása alapján állapítottam meg, akik szerint ez csak “idegroham” volt, hanem az öngyilkossági szándékról a mély eszméletvesztett állapot, a hörgő légzés, a gyenge pulzus és az arcon és ajkakon megjelent hólyagok alapján szereztem tudomást. A körülötte lévők nem voltak hajlandók elfogadni a mérgezés diagnózisát.

Estefelé a páciens valamivel jobban érezte magát, csak a nyeléssel való nagy fájdalomra panaszkodott, és azt nyögte: “Most már egész életemre kegyvesztett vagyok.” Nyomatékosan tagadta, hogy megpróbálta volna kioltani az életét. Egy hét elteltével a viselkedése teljesen negatívvá vált, a Lysol-mérgezés következményei eltűntek teljesen. Alig lehetett rábírni, hogy igyon egy kis tejet, nem válaszolt semmilyen kérdésre, csak közömbösen, szinte fásultan meredt egy sarok felé. Néhány nappal később fellált, és kihasználván a szabad pillanatot, elhagyta a házat.

367.o.

Kirohant az utcára a hálóingében, hogy az viilamoskocsi alá elé vesse magát. Ám egy kísérője időben utolérte, és visszavitte a házba. A család (idős apa és a mostohalány) végül engedett, és a nőt elmegyógyintézetbe vitték. Ott hetekig vagy zokogott, vagy szomorúan ült egy sarokban, és mikor megkérdezték, hogy miért olyan szomorú, azt mondta: “Mert örök időkre kegyvesztett lettem.” Az arcán lévő sebhelyekre utalt, amelyek azonban elkezdtek gyógyulni, és egészen felszíni sérülések voltak. Az elmegyógyintézetben “mániás-depresszív elmebetegséget” diagnosztizáltak nála. A néhány hét melankóliás szakaszt az erőteljes izgatottság időszaka követte. Keserű bűnösnek nevezte magát. A bűneiért nem tudott megbűnhődni. Újra hallucinációi voltak, sokat beszélt, a segítőinek azt mondta, hogy meglátogatta “Mária Terézia császárnő”, és hasonlókat. Ez a jelenség szintén megszűnt egy idő után, és erőszakosan követelni kezdte mostohalányát. Amikor utóbbi megjelent, a páciens zokogott, és meg akarta csókolni a lábát. Ez azért volt meglepő, mert egészen eddig nagyon rossz volt a kapcsolata mostohalányával. Ennél a látogatásnál én is jelen voltam, és kérlelt minket, hogy vigyük haza, csendben fog maradni. Képes voltam kommunikálni vele, aminek nagy és egyértelműen jótét hatása volt rá. Elmondtam neki, hogy a végrendeletet nyilvánosságra hozták; egy kisebb összeget fog kapni, amivel egy kis jóakarattal visszafogott életet tud majd élni.

Itt meg kell jegyeznem valamit. Meglepett, mikor megtudtam, hogy a férje, aki köztudomásúlag jómódú volt, relatíve kis összeget hagyott rá. Ahogy később kiderült, és amit már ekkor tudtam, a nő még a férj életében a nevére íratta a vagyon egy részét, egy másik részét pedig a rokonokhoz letétbe. Egyrészt attól félt egész idő alatt, hogy a tisztviselő számon fogja kérni a csalás miatt, és az adózás kikerülése miatt komoly büntetést fog kiszabni rá. Másrészt pedig attól, hogy a mostohalány hivatalos útra tereli az ügyet, hogy apja szándékai szerinti bírósági felosztást követeljen. Ebben az esetben a mostohalányt megfosztották volna a neki jogosan járó, jelentős vagyon háromnegyedétől. A páciens rettegése attól, hogy “férfiak” jönnek érte, ebből a bűntudatból fakadt; félt a törvénytől. Adolf iránti szerelme volt a motivációja, amely elsősorban erre a csalásra vezette, így kívánta megvásárolni a férfit magának. Mikor felvilágosítottam, hogy az öröklési kérdéseket kielégítő módon rendezték már (a mostohalány meglepő nagylelkűséget mutatott az ügyben), a páciens állapota látványos javulást kezdett mutatni. Pár napon belül átszállították egy csendesebb osztályra, és pár hét után hazamehetett sokkal jobb állapotban.

Ezidő alatt új dráma kezdődött. Néhány csendes hét után az állapota rosszabbodott, és otthon komoly pszichés depresszió tüneteit kezdte mutatni. Nem érdekelte semmi,

368.o.

nem volt hajlandó kimozdulni otthonról, nem lehetett rábírni, hogy átöltözzön, teljesen fásult lett. Egyetlen dolog érdekelte továbbra is folyamatosan: a kiadások. Folyamatosan ellenőrizte a kiadások összegeit, minden háztartási költséget az abszurditásig csökkenteni kellett a kérésére. El akarta küldeni a szolgálólányt, üzenetet akart neki hagyni, hogy hagyja el házát, és hasonlók. Időközben elnyertem a bizalmát, és egy nap egyenesen megpiszkáltam a kényes témát. Elmondtam neki, hogy megértem a benne zajló pszichés konfliktust. Könnyekben tört ki, és megvallotta nekem hatalmas lelki szenvedéseit és félelmeit. Azt is elmondta, hogy bűntudata van azért, hogy nem teljesítette elhunyt férje utolsó kívánságát, és mert átverte mostohalányát az örökséggel kapcsolatban. Mitévő legyen most, hogy békét leljen? Azt javasoltam neki, hogy konzultáljon egy rokonával, aki ügyvéd volt. Az ügyvéd azt javasolta, hogy kössön privát megállapodást a mostohalányával, és ez teljesen meg fogja nyugtatni a lelkiismeretét. Amint teljesen visszanyerte egészségét, tegye mostohalányát az egész vagyon örökösévé; így tehát halála után mindent a lányra hagyna, ezáltal csak a kamattól fosztaná meg a lányát, ami úgysem számít már annyira, mivel a lány éppen készült megházasodni, és mindenesetre nem fog hiányt szenvedni semmiből. Ez eléggé tetszett a páciensnek, örömmel beleegyezett az ajánlatba, és olyan meglepően nagyot javult az állapota, hogy megint elkezdett eljárni otthonról, meglátogatta barátait, és vásárolni kezdett. Felszedett némi súlyt, és újra elkezdték érdekelni bizonyos dolgok. Hat hét elteltével azonban megint lebetegedett, éjjeli szorongások és belső nyughatatlanság kínozta rendkívüli erősséggel. Folyamatosan súlyos bűnök elkövetésével vádolta magát. Megint képtelenné vált döntéshozatalra, így például értesítést küldött, hogy felmondja otthonát, és elég nyomorultul érezte magát. Azután a főbérlőhöz futott, és kérte, hogy vegye semmisnek az értesítőt.*1 Amikor a háziúr megígérte neki, rögtön meggondolta magát, és közölte vele, hogy mégiscsak ragaszkodik a felmondáshoz. És ezt naponta hússzor eljátszotta. Lakásokat bérelt ki máshol, és amint elkezdett valahova beköltözni, rögtön fel is mondta a szerződést. Összefoglalva, egész nap küzdenie kellett saját akaratának hiányával. Minden tett csak újabb hiba volt, amit elkövetett. Az állapota megint leromlott. Egy nap nagy konyhakéssel fenyegette meg öreg apját, aki róla gondoskodni jött hozzá. Alkalmanként olyan erősen ütötte meg, hogy újra megfigyelés alá kellett helyezni. Az öregembert megsajnáló szomszédok hívták ki a rendőrséget. Ott azonban olyan ügyesen disszimulált, hogy senki meg sem sejthette, hogy komoly mentális zavarban szenved. A kórházi beléptetési vizsgálatkor az orvosok előtt saját apja tagadta, hogy megfenyegette volna

*1 Egy bűnt akart semmissé tenni. Nyilvánvalóan rokkant férje halála iránti vágyának bűnét.

369.o.

a késsel, tagadta az ütéseket, és azt állította, hogy mindez csak vicc volt, így újra kiengedték az elmegyógyintézetből. Ezután tragikus jelenetnek voltam szemtanúja, amely világossá tette számomra az újabb roham okát. A mostohalány férjhez ment időközben, és a hozománytól megfosztott vő követelte anyósától, hogy törvényi úton ismerje el mostohalánya követeléseit apja vagyona iránt. Ha ma bármi történne a mostohaanyával, “és végtére is, ő is csak halandó”, a vagyon az Államra szállna, és a lány nem kapna belőle semmit. Mindenesetre bele kell egyeznie egy végrendelet megírásába. Egy olyan végrendeletet kell írnia, amit a törvény kérdés nélkül elismer. A páciens az előző nap fejezte ki kívánságát, hogy végrendeletet írjon – amely helyreállítja lelki békéjét. Én azt gondoltam, hogy várnia kellene addig, míg eléggé jól nem lesz. Azonban ő ragaszkodott ahhoz, hogy teljesítse kívánságát. Ma úgy hiszem, hogy mindent előre elrendeztek a rokonok, és én csak véletlenül voltam tanúja a jelenetnek. Csodálkozásomra a páciens izgatott állapotában most visszautasította a végrendelet megírását, és nem kicsit lepődtem meg, mikor a páciens ősz hajú apja felugrott, és felkiáltott, “Ki a lányom örököse? Az örökös csakis az apa lehet, és senki más. Ki nem állok más végrendeletet. Itt egy végrendelet; ez engem tesz az egyedüli örökössé.” Ez világossá tette hát, hogy a páciens miért ütlegelte apját, és miért támadta meg a késsel. Lelki békéjét megvásárolta azáltal, hogy beleegyezett, hogy lányára hagyja az illegálisan megszerzett vagyont. De az apja az előző este rábeszélte, hogy olyan végrendeletet írjon, amelyben rá, illetve három másik lányára hagyja a vagyont. Ez az új pszichés konfliktus túl sok volt a beteg számára. A lánya rögvest megszakított vele minden kapcsolatot anélkül, hogy bíróság elé vitte volna az ügyet. A szegény nő állapota napról-napra rosszabbodott A szorongásos rohamok egyre sűrűsödtek, és egy nap úgy találtak rá, hogy az felakasztotta magát az ablak keresztrúdjára.

Itt azt láthatjuk, hogy a szorongásos neurózis és a melankólia hogyan alakul ki a Basedow-kór*1 alapjain. Atipikus melankólia volt. Tulajdonképpen, amikor a pszichés konfliktus először megjelent, gyors gyógyírt jelentett. A végső, közte és apja közti konfliktusba nem állt módomban beavatkozni, annál is inkább, mivel az apa gyanakodva figyelt a látogatásaimon, és úgy tekintett rám, mint aki ragaszkodik mostohalányához.  Túlléptem volna orvosi hatáskörömet, ha a legkisebb mértékben is megpróbáltam volna abba az irányba befolyásolni a nőt, hogy lányát részesítse előnyben a végrendeletében. Ezen felül  mentális állapota megakadályozta bármi, törvény előtt is érvényes tett végrehajtásában. Az úgynevezett végrendeletet – egy papírfecnit –

*1 Giran (“Zur Frage des myseödematösen Irresein” Communications from the Hamburg public hospitals, Vol. 7. Part I) rámutat, hogy felnőttek esetében a pajzsmirigy-betegségek gyakran bújnak meg pszichózis mögött, amelyet látszólag demencia (amely inkább örökletes), hallucinációk és képzeletbeli üldöztetések kísérnek, és hogy ezeket pajzsmirigy-gyógyszerekkel lehet kezelni. Levi és Rotschild (Archiv de neurologie, 1907, No. 8, p. 141).

370.o.

a nő darabokra tépte halála előtt. Úgy hiszem, nem csak a rossz lelkiismeret és jogtól és törvényes eljárástól való rettegése vezetett halálához. Először is, szerelmének elvesztése, akinek kedvéért mindent megtett. Később számára ez a szerelem elvesztette értékét, és első szerelménél – apjánál keresett menedéket. Rettegett Isten büntetésétől, és végrehajtotta magán a halálos ítéletet.

Azok számára, akik nem ismerik eme betegség pszichikai gyökereit, ez a pszichózis ugyanolyan rejtély lenne, mint a paranoia téveszméje, vagy egy dementia praecox-ban szenvedő sztereotipikus szavai. Azonban, ahogy Jung és Bleuler bizonyítják, itt is be lehet mutatni a betegség pszichés gyökereit. Nem tagadom a szervi összetevők szerepét. Ebben az esetben ez a Basedow-kór volt. De csak a pszichogenezis pontos ismerete biztosít minket, hogy teljesen megértsük a tüneteket. A páciens félelme attól, hogy nem lesz elég pénze további életére, tulajdonképpen együtt járt azzal a félelmével, amely arra vezette, hogy férje halála előtt felossza a vagyont anélkül, hogy osztoznia kellene benne. Ez volt bűntettének belső indítéka, amelyet azonban csak azért követett el, hogy megszerezze Adolfot. Továbbá, a pénz-neurózis megértését megkönnyíti számunkra annak a körülménynek a megértése, hogy a pénz mindig bűntudatot szimbolizál.*1 A páciensek félnek a bűntudattól és ezt tartozásaiktól való rettegésükben fejezik ki.

A férje halála utáni nagy szenvedés reakció volt bűnös kívánságára, miközben ápolta őt. “Ó, bárcsak meghalna, és akkor egyedül kezelhetném a pénzt, és férjhez mehetnék Adolfhoz.” Megfenyegette apját késsel, mivel az újabb konfliktusra uszította azáltal, hogy rábeszélte, hogy fossza meg mostohalányát a pénztől, így attól, hogy jóvá tegye vagy levezekelhesse a bűne egy részét. Arra kényszerítette, hogy családja számára tartsa meg az ebül szerzett Rajna kincsét, amelyhez átok tapadt. Döntésre való képtelensége egyszerűen a kétségből fakadt: “Kinek kéne adnom a pénzt, a mostohalányomnak, vagy az apámnak?” Ezen a ponton nem tudott dönteni.

De döntésképtelenségét az élet minden kérdésére projektálta. Barátai és orvosa előtt vádolta magát hatalmas bűnök elkövetésével. Ez az igazság volt. Azonban a hibákat évekkel ezelőtt követte el. És az erotikus komplexus mindent áthatott. Legnagyobb félelme az volt, hogy többé már soha nem fog tudni hódítani, ez pedig abban a kívánságában mutatkozott meg, hogy megházasodott volna, ha bárki elvett volna egy ilyen megszégyenült nőt, mint ő.

A könyv első kiadása óta számos alkalmam volt a melankólia változatos eseteit analizálni. Több-kevesebb fáradozással mindig sikerült feltárnom a puszta pszichogén alapokat. Az igazat megvallva, mindig találtam mély vallásos színezetet is az eseteknél, amely a bűn és bűntudat érzését okozta. Az öngyilkosság, amely oly gyakori a melankóliás esetekben, a büntetés, amelyet

*1 Németül a Schuld bűntudatot és adósságot is jelent.

371.o.

a neurotikus maga ellen intéz. Éppen ezért, indokolatlannak érzem Freud szemrehányását, amelyet az öngyilkosságról való értekezésében tesz. Analíziseim tükrében a melankóliában megjelenő öngyilkosság indítéka többé nem rejtély. Szemet szemért, fogat fogért.

Freud azt fontolgatja, hogy a melankóliában megjelenő érzelmi folyamatok, a libidó ezzel kapcsolatos sorsa teljesen tudattalanok számunkra, és a gyász tartós érzelmét még nem érthetjük meg pszichoanalitikusan (“Ueber den Selbstmord, insbesondere über den Schülerselbstmord.” Értekezések a Bécsi Pszichoanalitikus Unióról, J. F. Bergmann, 1910). A páciensekről való első bejegyzéseim alapján láthattuk, hogy kijelentéseim ebben az értekezésben (senki sem öli meg magát, aki nem kívánt valaki mást megölni) megoldották a melankóliában megjelenő öngyilkosság problémáját. Ami a pácienst a halálba kergeti, az a bűntudat.

Egy nagyon érdekes, “Trauer und Melancholie” (Int, Z. f. P.-A., Vol. IV., 1916-1918) című cikkben Freud két állapotot hasonlít össze, és azt mondja: “A gyász egy szerettünk elvesztésének érzése, míg a melankólia a szeretet képességének elvesztése.” A melankolikus elveszti képességét a szeretetre. Ez igaz. De azt is láthattuk, hogy a melankólia a legtöbb esetben egy szeretett személy elvesztése utáni reakció. Egy személy elvesztése, való igaz, aki eltűnik az életünkből, az élet által, és nem a halál elkerülhetetlensége által. Freud szerint a melankolikus számára a tárgy “tudattalan”. Ez igaz néhány esetben, de nem mindig. Amennyire kevéssé általános érvényű Freud állítása, annyira a melankolikus panaszai valójában vádak, és valaki ellen szólnak a környezetéből. Minden önmaguk felé tett szemrehányás valójában másvalakinek szól. A melankólia lényegét Freud a libidó regressziójában látja az egóba. Ebből tehát az ego nagymértékű elszegényedése következne. “A gyászban a világ szegényedik el, a melankóliában maga az ego.”

Be kell valljam, a melankóliára én csak úgy gondolok, mint gyűlölet-neurózisra vagy bűntudat-neurózisra. A melankolikus szorongása rettegés önmagától, rettegés attól, hogy meggyilkol valakit, rettegés attól, hogy bűnt követ el. A kapzsiság a szeretet-kapzsiság szimbolikus kifejeződése. A melankolikus úgy látja magát, mint akit megítélnek a szeretetben. A tagadás alá került gyűlölet uralja az egóját. Ezzel egyidőben a tudattalan már felhagyott az élet minden örömével.

Herschmann és Schilder fontos kutatása (“Träume der Melancholiker, nebst Bemerkungen zur Psychopathologie der Melancholie,”, Z. f. d.g. N. u P., Vol. III., 1920), amely bemutatja, hogy a melankolikusoknak figyelemre méltóan sok élvezetes és vidám álmuk van, eredményként kimondja: “Saját anyagunk nem szolgáltat döntő bizonyítékot Freud  hipotézisének, miszerint az ellentmondás, a tagadás egy másik személy felé irányul.

372.o.

Szeretnék nagyon röviden bemutatni még néhány esetet.

No. 161. – Negyvenhat éves hölgy, aki melankóliába esik, és egy évet intézményben kell töltenie öngyilkossági kísérletei miatt. Az eset tipikus volt: elkövetett bűnök képzete, önmegvetés, szorongásos rohamok, a táplálkozás visszautasítása, álmatlanság, és hasonlók. Az analízis során, amely egészen könnyen ment, kiderült, hogy a nő beleszeretett a sógorába, és férje halálát kívánta. A melankólia kitörését a férj komoly tüdőgyulladása előzte meg. Gyógyulása láthatóan nem esett egybe a nő (tudattalan) kívánságával. Amikor hálaimát mondott férje csodálatos gyógyulásáért, történt egy szerencsétlenség, amelyet csak hat hét analízis után, és akkor is nagy ellenállás árán vallott meg nekem. Imája végén szerencsétlenségére elengedett egy szellentést. Önkéntelenül kicsúsztak a száján az istenkáromló szavak: “Tady mas” (cseh nyelven “Tessék, vedd magadhoz”, angolul “There Thou hast it”). Ezt a bűnt az egész idő alatt elnyomta magában, és nem volt bátorsága meggyónni. Sőt, ellenkezőleg! Annak ellenére, hogy nagyon vallásos, ezután az incidens után nem volt bátorsága a gyóntatószékbe belépni, attól félve, hogy a pap azt fogja mondani neki, hogy végleg eljátszotta az esélyét a megváltásra. Ebben az esetben az analitikus diplomata szerepébe bújtam. Felvettem a kapcsolatot egy ismerősömmel, Sch. Atyával, egy nagyon humánus, barátságos úriemberrel, és elmondtam neki a különös történetet. Kérte a hölgyet, hogy jöjjön el hozzá gyónni, és feloldozta bűne alól. Néhány hónappal később levelet kaptam a férjétől, amelyből megtudtam, hogy a kezdetben lassú gyógyulás igencsak felgyorsult, és a páciens újra talál örömöt az életben és a ház körül.

No. 162 esetében a melankólia egy szenvedélyesen szeretett lánygyermek házasságát akadályozta meg. (Menedék a betegségben.) Egy jócskán hatvan év feletti nő melankóliába esik feltűnően gyönyörű lánya esküvői készületeinek kellős közepette. A készülődést megszakítják. Senki sem emlegetheti az esküvőt az idős nő előtt. A nő folyton azt mondogatja: “Amíg ilyen beteg vagyok, nincs eszem az esküvőhöz, nem zaklathatom fel magamat a készületekkel. Az esküvőt le kell fújni, amíg jobban nem leszek.” Éjszaka csak akkor tud nyugodtan feküdni, ha imádott gyermeke mellette fekszik. Úgy fogja, mintha satuba lenne szorítva, nem engedi elmenni egy pillanatra sem. Az éjszaka leírásakor az okos nő azt mondja nekem: “Elmondom Önnek kertelés nélkül. Ott ragadom meg, ahol tudom, elől vagy hátul. Legszívesebben egyenesen belemásznék.” Itt az erős tudattalan homoszexuális szerelem jár a súlyos bűntudat érzésével. A nő tudja, hogy öncélúan megakadályozta lánya boldogságát az életben. Az eljegyzést felbontották, mivel a türelmetlen vőlegény nem tudott olyan soká várni. Természetesen a hölgy megvetette önmagát, hogy

373.o.

elrontotta lánya életét. A vőlegény öngyilkossága olyan mértékig súlyosbította a betegségét, hogy öngyilkossági kísérletek sorozata miatt intézménybe kellett zárni. Néhány hónappal később sztrókban halt meg.

Természetesen ebben az esetben felmerül a kérdés, hogy a melankóliát nem lehet-e az érelmeszesedés korai következményeként értelmezni. De ha el is ismerjük a szervi tényezők szerepét, a pszichogén tényezők olyan egyértelműek, hogy nem lehet őket nem figyelembe venni.

Ez az eset bemutatja a homoszexualitás fontosságát a pszichózisban. A gyász érzése is része a körülményeknek, mivel az ilyen jellegű impulzusok önmagukban hordozzák a reménytelenség stigmáját.*1

Freud nagy érdeme, hogy felfedezte ezt a nézőpontot a pszichózis pszichológiájában. Második paranoiával kapcsolatos publikációja, a “Psychoanalytische Bemerkungen über einen autobiographisch beschriebenen Fall von Paranoia (Dementia paranoides)” in Vol. III. az évkönyvben, mérföldkő a pszichiátria történetében.*2 Új tengelyt állított a pszichoanalitikus vizsgálódás középpontjába, amely gazdag eredményekkel kecsegtet. Az új kutatások világossá fogják tenni számunkra a homoszexualitás fontosságát az emberi lélekben.

Pszichoterapeuták számára hálás feladatot jelentenek a ciklikus depressziók, amelyek a legtöbb esetben félelem-hisztéria talaján alakulnak ki. Itt olyan formái jelennek meg, amelyek a tipikus ciklotímia átmeneti szakaszait képviselik. A vidámabb periódusokat komoly depressziós szakaszok követik, amelyek során a páciens elvonul a világ elől, és öngyilkos impulzusokkal küzd. Ez a zavar gyakoribb nőknél, mint férfiaknál, és pszichoterápiásan kezelhető. A kezelés elején általában súlyos depresszió alakul ki. Az eredmények változóak. Néhány eset gyógyíthatatlannak bizonyul a kezelés ellenére. Ez a betegség természetével van összefüggésben. Minden depresszió a saját tisztaság elvesztésének elgyászolását jelképezi, és válasz a szexualitásról való lemondásra. Többnyire erősen erotikus személyekkel van dolgunk, akik nem ismerik saját szenvedélyes vágyaikat. Freud találó kifejezésével élve a pszichoanalízis ebben az esetben a hisztériás szenvedést csupán átlagos szenvedéssé képes alakítani. Legnagyobb sikeremet egy íróval értem el,

*1 Legutóbbi tapasztalataimat egy cikkben foglaltam össze: “Depressionen: ihr Wesen und ihre Behandlunk” (Therapy of the present day, 1920). Ez a cikk megjelent a Vol. II. második kiadásában (Melléklet). Itt megemlítem a homoszexualitás fontosságát a depresszió pszichogenezisében. Utólagosan ugyancsak látom, hogy a 150-es és 151-es esetben elkerülték a figyelmemet a homoszexuális összetevők (az első esetben a lány, a második esetben a mostohalány iránti szerelem).

*2 Erre már léteznek megerősítések, amelyek meg is jelentek a Centralblatt fur Psychoanalyse-ben. Ezek Ferenczi “A paranoia patogenezise” (I. Vol.) és Merchan-Beauchant (Poitiers) “Homoszexualitás és paranoia” (Vol. II., IV. Szekció) munkáiról van szó.

374.o.

aki számára tudatossá váltak saját szexuális és kriminális fantáziái, és miután világossá váltak számára infantilis álmai, három éve majdnem tökéletes egészségnek örvend “Néha kis, jelentéktelen morbid hangulatokkal”, írja, “olyan hangulatokkal, amelyek normális embereknek is vannak, egyébként tökéletesen jól érzem magam”.

Másrészről, nőkkel már számos sikertelen kezelésem volt, amelyek azonban részben a tökéletlen technikának köszönhetőek. Az áttétel ezekben a páciensekben hihetetlenül erősen manifesztálódik, és majdnem szenvedéllyé fajul, ha nem lépek közbe azonnal és nagy erővel. Ezekkel a nőkkel minden barátságos megnyilvánulás veszélyes, mivel félreértelmezhetik szerelemként; így számomra a legnagyobb szigor alkalmazása tűnik célravezetőnek.

Az, hogy a pszichózisok különböző fajtái pszichoanalitikusan érintettek lehetnek, egyre biztosabbá válik a számos kutatás fényében. Az iszákosság a ciklotímiának csupán egy speciális formája. A bűnös impulzusokat az ivás csendesíti el, amitől néhány esetben az történik meg, amit el akartak kerülni: a bűn.

Ehhez a pszichózishoz is illenek Jung gyönyörű szavai: “A páciens gyenge és érzékeny lelke számára a probléma megoldhatatlannak tűnik,*1 így az érzelem legyőzhetetlen marad; így a pszichológiai oldalról megjelenik számunkra a mentális betegség. A látszólag öntudatlan incidensek sorozata, az úgynevezett őrült trükkök hirtelen értelmet nyernek; megtaláljuk az értelmet az értelmetlenségben, és így a mentális beteg közelebbinek, emberibbnek tűnik számunkra. A beteg egy emberi lény, aki ugyanazoktól az emberi problémáktól szenved, amelyek mindannyiunk számára ismerősek, nem pedig egy agyi gépezet, amely elromlott. Régebben azt hittük, hogy a mentálisan zavart a tüneteivel nem mutatott mást számunkra, mint beteg agysejtjeinek értelmetlen kudarcait. Ez tudálékosság volt. De amint megérezzük, hogy juthatunk közelebb a beteg emberi titkainak megértéséhez, még őrülete is feltárja előttünk saját rendszerét, és felismerjük a mentális betegségben a csupán szokatlan reakciót olyan érzelmi problémákra, amelyekben semmi különös nincs számunkra sem.”

Az összes általam említett megfigyelés analízisben megmutatja a logikus pszichés indítékokat. Valaki talán kétségbe vonja a “melankólia” diagnózisát, és inkább hisztériás mentális betegségekben gondolkozik. “A név, hang, füst csupán” (Goethe: Faust). És ki tudja, a jövőben nem derül-e ki, hogy a melankólia csak a parapátia egy fajtája.*2

*1 “Der Inhalt der Psychosen.” (Schriften zur angewandten Seelenkunde Deuticke, 1908).

*2 További publikációk a témában:

Jones, “Psychoanalytic Notes on a case of hypomania.” Americ, Journal of Insanity, October, 1909, p. 203;

Maeder, “Psychoanalyse bei einer melancholischen Depression,” Centralblatt für Nervenheilkunde and Psychiatrie, No. 302, Part 2, 1910.

Brill, “Ein Fall periodischer Depression psychogenen Ursprungs,” Centralblatt für Psychoanalyse, Vol. I., part 4, p. 158, 1911.

Stockmayer, “Zur psyhol. Analyse der Dementia praecox” Centralblatt für Nervenkrankheiten, 1909, October.

Schwarzwald, “Ueber hysterische Dämmerzustände,” Journal für Psychologie and Psychiatrie, 1910 (Brodmann).

Nelken, “Analytische Beobachtungen über Phantasien eines Schizophrenen” (Jahrbuch, IV. Vol., 1912).

Grebelskaja, “Psychologische Analyse eines Paranoiden” (ibid.)

Landaner, “Spontanheilung eines Katatomie” (Int. z. f., P. A., 1914).

1. Tausk, “Ueber die Entstehung des Beeinflussungs-apparates in der Schizophrenie” (Int. z. f., P. A., 1919).

Pötzl, “Ueber einige Wechselwirkungen hysterie-former und organisch-zerebrall Hörungsmechanismen” (Jahrbuch f. Psych. u. Neur., 1917).

Schilder, “Wahn und Erkenntnis” (Berlin, 1918).

Nunberg, “Ueber den Ratatonischen Anfall”  (Int. z. f., P. A., 1920).

375.o.

Hát nem különös? A szorongásos hisztériában szenvedő páciensek bűneit nem követték el. A rossz gondolatok az alvilág megbéklyózott szörnyetegei maradtak. A két melankolikus nő, akiknek a sorsával foglalkoztunk az elején, lelkiismeretét súlyos bűntudattal terhelte meg. Vajon az elfojtott gondolat és a bűnös tett között létrejövő szakadék az, amely elválasztja a neurotikust a pszichózistól? Vagy talán a neurotikus menedékre lel a pszichózisban, hogy elmeneküljön a tett elől, és elmebetegség által biztosítsa tiltott vágyainak büntetlenségét?*1

A pszichiátria útja a jövőben világosan ki van jelölve: az emberi lélek csodaországán keresztül vezet. A kulcs, amely ezt a csodaországot megnyitja, a pszichológia.

*1 A koponya tartalma és a koponya (amely a sagittalis varrat teljes összenövése miatt nem képes tovább tágulni) közötti aránytalanság szomatikus megelőzéséről szóló, “Költészet és neurózis” című röpiratomban utaltam rá (p. 11 “Dichtung und Neurose (Grenz-fragen des Nerven und Seelenslebens,” J. F. Bergmann, 1909.) Ebben az irományban javasoltam először, hogy az idegi zavarokat “parapátiának”, míg a pszichózisokat “paralógiának” kellene hívnunk. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy a pszichózisok esetében is az érzelmi élet a legfőbb tényező. De az érzelmesség mellett ebben az esetben az intellektus zavara, azaz “paralógia” is fennáll.