Wilhelm Stekel: A terápia kézben tartása

Fordította: Dr. Végh Miklós

MOTTÓ

AZ ŐS MORÁL

Az egyetlen igazi tanulás: a lényünkben szunnyadó morálnak tevékennyé ébresztése.

Az emberalkatban rejlő ős morál lényegileg mindenkiben azonos, érvénye teljes. Az ős morál az egyetlen alkalmas alap; ami rajta alapszik, ronthatatlan, ami elgondoláson alapszik, szétmálló. 

Az ős morál végtelenül egyszerű, olyannyira, hogy szavakba nem is foglalható. Megegyezik vele minden, ami szükséges, nyugodt, szilárd; ellentétben van vele minden, ami csábító, izgága, hemzsegő.

Tíz hadsereg, száz pénzesláda, ezer okirat védettje elpusztul; amit az ős morál birtokosai minden segítség nélkül létrehoznak, megmarad.

Aki a lényében rejlő ős morált önmaga számára meghódította, mindent elért, ami emberileg elérhető; az élet és halál csak felületesen sebezheti, lényegében sérthetetlen és teljes.

Amikor többedszer olvastam el Weöres Sándor „Az ős tudás” című versét, valamilyen agyamban támadt játékosság arra ösztökélt, hogy az eredeti szövegben lévő tudás szót, a fenti: morálra cseréljem.

Dr. Végh Miklós

VALLOMÁS

Már egy jó ideje megkaptam Dr. Wilhelm Stekel: „Technik der analytischen Psychoterapie” című könyvének fénymásolt példányát. Mivel nem volt kitűzött alkalom, a róla szóló beszámoló megtartására, rakosgattam ide-oda a szobában. Ismerve magamat, ha ennek a záró-dolgozatnak az anyaggyűjtésébe nem kezdek bele, a sok egyéb aktuális olvasnivaló miatt az is lehet, hogy soha nem kerül sorra. Mégis csak nagyobb levegőt kell vennem hozzá, hiszen németül íródott. Szerencsére belekezdtem, és nem tudtam letenni. Ahogy haladtam a szövegben, egyre jobban az volt az érzésem, hogy ezt mindenkinek el kell olvasni, aki aktív-analitikus. Egyre több részt emeletem át ebbe a dolgozatba, míg ez lett belőle…

Én nagyon örülök, hogy elolvastam Stekel írását, mert a mögötte levő ember közelebb került hozzám. Mondhatnám megismertem, és örülök ennek az ismeretségnek. Nagy ajándék számomra.

Látok magam előtt egy öntudatos, önérzetes, gondolkodót, aki 30 éves pszichoterápiás gyakorlatával hatalmas szakmai ismeret birtokába jutott és ismereteit felhasználja arra, hogy határozott állásfoglalásokat és kijelentéseket tegyen.

Nagyon tetszett az, ahogy Freud originalitását és tudományos értékeit messzemenően elismerve, mégis sarkosan foglal állást ott és akkor – ahol és amikor, a vizsgált jelenséget másképpen látta.

Tetszett a szóhasználata, miután belerázódtam stílusába. Nagyra becsülőm olthatatlan oktatási vágyát, ahogy a betegek hasznára, de a terápiás tevékenységet végzők védelmére jelzi a lehetséges buktatókat, mintegy óvva őket a balsikerektől.

Az elején még nem értettem a részletes esetleírások célját, azután rájöttem, hogy az odavágó esetek teszik hitelessé a szakmai alapismereteket és állásfoglalásait jelentő definícióit.

Hihetetlen mesélőkedvét alig tudja megzabolázni, egyedül az oktatási szándéka kényszeríti struktúrába mondandóját. Mesélőkedve az esetleírásoknál szinte kéjelegve teríti elénk a páciens személyiségének többszörös védőburka alatt megbúvó „titkát”. Ilyenkor mindig kiéreztem a kutató elme büszkeségét abban, hogy türelmes nyomozómunkával, hogyan jutott megoldáshoz. Máskor a bűvész mozdulatával, egy frappáns intuíciót húzott elő és learatta a sikert azzal, hogy leírta, ezek kulcsot jelentettek a legrejtettebb titkok feltárásában. És sehol másutt nem érthető meg jobban az, hogy csak az számíthat ilyen intuíciókra, aki mélyen merül el páciense élményvilágában.

Tanítási szándéka erősen működik. Gazdag tapasztalatainak következtetéseit dőlt betűkkel kiemeli, szentenciaszerűen használható sűrítéseket adva ezzel kézbe. Nem akarja, hogy ismereteiből valami is elvesszen. Máskor a szóbőség közben váratlanul leltem koncentrált okosságokra, és akkor azt éreztem, hogy érdemes volt törni szorgalmasan az alapkőzetet, mert gyémántszemre bukkantam.

Még nem láttam Stekelről képet. Ha rágondolok, akkor fizikai valójában átlagosnál kicsit alacsonyabb embert látok, kis pocakkal. Mozgása fürge.

Csokornyakkendőt visel, öltözete választékos, mégis kicsit slamposnak hat, mert nadrágja nem frissen vasalt, zakója hátul gyűrött. Haját kézzel fésüli, ha igazítja, csak úgy beletúr. Talán pofaszakálla is van. Arcát mindig enyhe mosoly derűje díszíti, az az érzésem, hogy bármikor megszólítható. Szemében több mint érdeklődés, kíváncsiság van. Szeme sarkának mozgásából látom, hogy mindent észrevesz, semmi sem kerüli el figyelmét. Nem gyanakvó, de mindig kétkedő. Kétkedésének alapja nem más, mint a tapasztalat, az emberismeret. Nem jópofáskodik, de körüllengi a humor. Sugárzik róla, hogy szereti az életet.

Nem akarok képet látni róla. Jó ez nekem így.

A továbbiakban az aláhúzott szövegrészek szószerinti fordítások Stekel könyvéből, arra gondolva, ha nem idézzük, elfelejtődik.

KÉZBEN TARTHATÓ-E A TERÁPIÁS FOLYAMAT?

Indokolt a téma felvetése, mert különböző állásfoglalások ismertek.

Az analitikus iskolákon belül maradva, Winnicott például, minden erejével azon volt, hogy a gyógykezelés a páciensek szabadon felmerülő szükségletei szerint alakítsa. Szerinte, még az ülések rendszeres időpontra való kitűzése is mesterséges, külső szerkezetet teremt, amelyhez a páciensnek alkalmazkodnia kell, akár a csecsemőnek, akit bizonyos napirend szerint etetnek és nem az igénye szerint. E mellett W. úgy látta, hogy a beteg, aki tekintélyes öngyógyító készséggel rendelkezik, úgy alakítja át, és olyan mintába önti az analitikus helyzetet, hogy az a gyermekkorában hiányzó környezeti tényezőket nyújtsa neki. Fentiek miatt W. megpróbálta, a betegek kívánsága szerint tartani az üléseket is.

Lacan aki jelentős hatással volt a pszichoanalitikus gondolkodás fejlődésére, mintegy szembehelyezkedve az eltervezett órák megbízható rendszerével, rövid, rugalmas változtatható ülésekkel kísérletezett. /3/

Ha erről megkérdezzük Stekelt, akkor ő azt mondja, hogy annak a pszichoanalízisen belül érvényesnek tartott (egyébként Freudtól származó) alapmondatnak, hogy „a pácienssé a vezetés”, van ugyan jogosultsága, azonban nevetségesnek tartom a páciensnek azt a fajta hozzáállását a terápiához, amikor a páciens eldönti, hogy ma éppen az incesztkomplexusáról fog beszélni, holnap meg beszél, tervei szerint, az apjával való konfliktusáról és így tovább. Mert ez esetben a beteg önkénye előtt ajtó-ablak nyitva áll, és orránál fogva vezeti az orvosát, nyújtva ezzel a terápiát, vég nélkülire. Az igazi pszichoanalitikusnak éreznie kell, hogy mit lenne jó megbeszélni és azt is, hogy mit kell, megbeszélni. El kell tudnia választani az ocsút a búzától és jó időben be kell avatkoznia. Azt is neki kell eldönteni, hogy milyen témára elég érett már a páciense. Jaj annak az orvosnak, aki kritikátlanul átadja a vezetést a páciensnek. /4/

Felvetve azt a kérdést, hogy az esetben, ha az óra „strukturált” (mint a viselkedés és kognitív terápiákban) az a terápia kézbentartását jelenti-e? Az a válaszom, hogy nem feltétlenül, mivel a strukturált terápia az órán belüli események sorrendiségét tematizálja, nem a terapeuta működésmódját határozza meg. A működésmódra vonatkozóan, magukat viselkedésmérnöki, gondolkodáspedagógusi szerepbe helyezik. Csak mostanában kezdik elfogadni, hogy ők sem mentesek a személyes találkozás érzelmi élményétől és ezen belülaz indulat-áttételi, viszontindulat-áttételi jelenségektől. /5/

A fenti kérdés megválaszolásához kicsit érinteni kell (a terapeuta és páciens viszonyának kérdését), a terápiás kapcsolat kérdését. Általánosságban mondható, hogy a pszichoterápiás beállítódás a pszichoterápiák gyakorlatából következő alapvető kapcsolódási módot jelent, a módszerekből adódó különbségek elhanyagolhatóak. Alapvető része, hogy a figyelem a páciensre/kliensre/betegre irányul, a kapcsolat róla szól, és érte van.

A pszichoterápia professzionálisan szabályozott keretben hoz létre intim emberi kapcsolatot. A hagyományos orvos-beteg kapcsolat egyoldalú, erősen hierarchikus tekintélyviszonyával szemben, Bálint Mihály „kölcsönös befektetési társaságnak” nevezi, ezzel hangsulyozva az egymásrautaltságot, a partneri viszonyt. Megállapítja, hogy tekintélytiszteleten alapuló bizalomra, mint archaikus szükségletre, erős placébóhatások épülhetnek, (és bár regresszív állapotokban nagyon erős ilyen igény esetében, nem is lehet e szükségletet teljesen elutasítani), hosszú távon a tekintélyviszony és a velejáró függőség a terápiás célok ellen hat. Bálint szerint, a terápiás kapcsolatban a terapeuta nem mentor, mágus, atyai tanácsadó, megfellebbezhetetlen tekintély vagy tüneteket hajszoló nyomozó, nem kihallgatás vezető vagy ítélőbíró.

Freud kifejezetten tartózkodó magatartása a beteg megérintését is tiltotta, még a szemkontaktust is kiiktatta a terápiás kapcsolatból. Ferenczi nem fogadta el Freudnak ezt a felfogását, ő a páciens megérintését, megsimogatását is megengedhetőnek tartotta, és ez köztük a szakításhoz vezetett. Az anyai attitűd első megjelenése fogalmazódik meg ellenkező felfogásukban Ferenczi részéről, míg Freud az apai szerepet várja el a terapeutától.

Rogers személyközpontú szemléletében, a terápiás felelősség teljes egészében két önálló személy ügye, ahol a terapeuta felelőssége abban a vonatkozásban igen nagy, hogy a szituációt ne saját személyének érzelmi kielégülése céljából aknázza ki.

Általában tartható az a megállapítás, hogy az anyagot a páciens hozza, de a terapeuta felelőssége, hogy mi történik vele (a haszon meg a pácienssé). A kialakult mukaszövetségben a terapeuta-páciens viszonyra fogalmazta meg Schultz a kapcsolat „őskonfliktusát” abban az értelemben, hogy: „ a kapcsolat objektív, ugyanakkor a barátságnál is szorosabb”. A két végpont között a helyes magatartás kialakítása nem könnyű. Nagyfokú rugalmasságot igényel a terapeuta részéről, mivel a páciens igénye szerint változhat a helyzet. A pszichoterápiának ez egy sarkalatos pontja.

Az aktív-analízis álláspontja szerint a terápiás célt a pácienssel közösen tűzzük ki. A terápiás terv a terapeuta fejében születik meg. A páciens, ha tudta volna, hogy mit kellett volna tennie, megtehette volna. A dolog természeténél fogva (ismétlési kényszer, szkotoma) nem is lehet várni a pácienstől, hogy rájöjjön, magától. A terv megvalósítása irányába való terelés a terapeuta dolga. A terápiás terv, persze nem önkényes, a páciens ismeretében születik és alkalmanként intuitíve változik.

Én azt gondolom, hogy az aktív-analízis látásmódjára a következő hasonlat rávilágít. Ha a terápiás kapcsolatot egy kétszemélyes autónak tekintem, akkor úgy látom, hogy mindketten beülünk, és egy megbeszélt irányba megyünk. A fejemben alakul az útiterv és nálam a kormány. Nálam a gáz és fék pedál is, de abból, mint a tanuló autókban, van a páciens lábainál pótgáz és pótfék is. Ő is gyorsíthat és fékezhet. Az aktuális irány az én felelősségem. Az összhang kialakítása pedig, részemről a hivatás gyakorlásának a művészete.

Amikor meg nagy biztonságérzés fog el tevékenységem során, akkor lassan elolvassom a következő, szerénységre, önvizsgálatra intő figyelmeztetést: A gyakorlatban nincs fedésben az, amit teszek, ami történik, azzal, amit tenni szándékozom, amit hiszek, hogy teszek, s amit hiszek, hogy történik. A szándékolt szemlélet lehet holisztikus, a megvalósított mindig töredék. Az elméletek hipotézisek, a hipotézisként kell kezelni azokat. /2/

Stekel szavaival: Az aktív-analitikus leginkább egy hadvezérhez hasonlítható, aki a pszichológiai pillanatot várja, hogy megkezdhesse a döntő küzdelmet. A túl korai támadás gyakran elvesztett ütközetet eredményez.

Ferenczi is ezt mondja: A túl korai aktívitás a kliens elvesztésével fenyegethet.

A PSZICHOANALIZIS FELADATA

Előbb tisztázzuk, hogy mi a pszichoanalízis feladata, utána rátérhetünk a feladat teljesítésének a módjára. Nézzük meg, hogy nyilatkozik iskolaalapítónk:  

Minden parapátiásnak van betegségelőnye, egy titkos vagy ismert élvezetjutalom, amelyhez való ragaszkodása a szenvedést feltételezi.