Történetünk

Kevesen tudják, hogy az aktív-analízis története majdnem egyidős magának a pszichoanalízisnek a történetével. Ennek az oka az lehet, hogy az aktív-analízis művelői mindig is pszichoanalitikusoknak tartották magukat, eszükbe sem jutott, hogy önálló iskolát alapítsanak, sőt, többnyire még az „aktív-analitikus” jelzőt sem írták le. Soha nem határolódtak el a pszichoanalízistől, hiszen szemükben egyetlen egységes, ám belül sokszínű pszichoanalitikus tudomány létezett. A Freud nevével fémjelzett, „ortodox” iránytól azonban egy idő után mégis jelentősen eltértek. Tevékenységüket – egészen napjainkig – ez a sajátos kettősség jellemezte: a „megtartani – tovább fejleszteni” dialektikájában mozogtak. Ugyanarról beszéltek, de másként. Ez a másként gondolkodás kezdetben elsősorban a gyakorlat terén volt jelentős. Számos technikai elemmel kísérleteztek, majd az így szerzett tapasztalataik alapján gondolták tovább a freudi teóriát, amelyet bizonyos elméleti kérdésekben oly mértékben kiegészítettek, vagy újra gondoltak, hogy ez már – sokszor tudtukon kívül is – a freudi alapok lényegét érintette.

A pszichoanalízis hatékonyságának növelése iránti igény egyrészt a mielőbbi tünetredukció elérése céljából, a „gyakorló orvosi” attitűdből adódóan már korán megjelent. Másrészt, mint gyógyító eljárást, egyre szélesebb rétegek számára kellett elérhetővé tenni, így az időfaktor, lévén az „idő pénz”, egyre nagyobb szerepet kapott.

Maga Freud is alkalmazott pszichoanalitikus rövidterápiát, és kereste a hatékonyságfokozó technikai elemeket. Az 1918-as Budapesti Kongresszuson javasolta, hogy bizonyos betegségeknél a terápia haladását aktív feladatok adásával serkentsék. Ferenczi és Rank, Stekelhez hasonlóan keresték azokat a lehetőségeket, amelyekkel a változás-változtatás elősegíthető, és ezt az aktivitás fokozásában találták meg. Ők voltak az elsők, akik aztán Freud és követői visszautasítása ellenére tovább keresték a pszichoterápiás folyamatot facilitáló tényezőket. A terápiában központi helyre emelték az “itt és most” elvét, az aktuális élettérben és a terápiás kapcsolatban megjelenő érzések, konfliktusok fontosságát, és azt az alapszabályt, hogy az áttétel sajátosságait mielőbb és folyamatosan észlelni és feldolgozni kell, különös tekintettel a negatív áttételre. A hangsúlyt az érzelmi élményre, és nem az emlékek teljeskörű feltárására és annak intellektuális rekonstrukciójára helyezték.

Nézeteik képezik a rövid dinamikus terápiák alapjait, és Stekel és tanítványai vonalán tovább fejlődtek az aktív-analízisben is.

Egy tanítás nehezen választható el a tanító személyétől. Freud kutató, rendszerező, leptosom, humortalan, teológus személyiségéhez Wilhelm Stekel (1868-1940) intuitív, vitázó, piknikus, humoros, profán természete aligha illeszthető, bár sokáig úgy tűnt, remekül kiegészíthetik egymást. Feldmann Sándor 1930-ban így ír: „Nem tárgyi okok, hanem a múlt harci emlékei és a vezérek temperamentuma osztja már csak különböző iskolákra a pszichoanalízis tudományát”. Stekel és Freud közötti tudományos kapcsolat már az 1890-es évek végén kialakult, és 1901-től Stekel lett a Wiener Tagblatt szerkesztője, és munkásságához Freud további nagy reményeket fűzött. Egy évtizeden át kulcsszerepet vállalt a pszichoanalitikus mozgalomban, így újabb szerkesztői (Zentralblatt für Psychoanalyse), és szervezési (a Szerdai Klub ötlete is tőle származott) feladatok mellett rengeteget publikált, oktatott. Szenvedélyes és gyakorlati ember lévén elsősorban a hatékony gyógyítás érdekelte, és nem az elméletalkotás. „Míg Freud azt kérdezi magában, vajon mit ad az eset a tudománynak, én azt kérdezem: mit ad a tudomány az esetnek?” – írta kettejük viszonyáról később. Egyre szélesebb körben népszerűvé váló nézetei újabb és újabb pontokon kerültek szembe Freud gondolatrendszerével, míg ez a sok „mikroválság” végül Stekel eltávolításához és a Bécsi Pszichoanalitikus Egyesületből való 1912-es kizárásához vezetett.

Stekelnek azonban haláláig az volt a meggyőződése, hogy alapjaiban nem tért el Freud tanításától, és, miként azt Önéletrajzában is írja: „…amint telik az idő, a Freud és Stekel közötti különbségek egyre jobban csökkenni fognak.” Stekel az első világháború után megalapította az Orvosanalitikusok Független Szervezetét, klinikát vezetett, számolatlanul sokk cikket – zömében esetismertetéseket – publikált, 50 könyvet írt, konferenciákon adott elő, és pszichoanalízisként tanította az akkor már aktív-analízisnek is nevezett módszerét. Szenvedélyesen kutatta a terápia hatékonyságát növelő lehetőségeket, és ennek lett a következménye az is, hogy az analitikus kezelések időtartama is drasztikusan csökkent. A múlt feltárása helyett a hangsúlyt a jelen konfliktusaira helyezve a szenvedés (tünet) mielőbbi enyhítését célozta meg, figyelembe véve a betegek környezetének reakcióit is. Mai szemmel nézve is korszerűen, az embert (és a terapeuta-páciens viszonyt) a maga kapcsolatiságában szemlélve gondolkozott. Talán ez a gyakorló orvosokra jellemző, eklektikus, intuitív habitus az, ami az ortodox analízis standard kereteitől a legjobban megkülönböztette, és ez a gyakorlatiasan gyógyító működésmód szerezte a legtöbb hívet – és ellenséget – a módszerének.

Magyarországon Stekel hamar követőkre talált, akik Feldmann Sándor (1890-1973) elnökségével megalapították a Független Orvosanalitikusok Szövetsége címen működő aktív-analitikus egyesületet (1924), ezzel (is) kapcsolódtak a nemzetközi aktív-analitikus mozgalomhoz. Úttörői voltak a rövid terápiás módszerek kidolgozásának és a pszichoszomatikának, és kiálltak a pszichoterápia és a gyógyszeres kezelés kombinációja mellett. Küldetésüknek tekintették az analitikus tanok közkinccsé tételét és a humán tudományokhoz – elsősorban a pedagógiához – kapcsolódását. „Lélekkutatás” címmel önálló folyóiratot indítottak (1929), bekapcsolódtak az egyetemi oktatásba, szemináriumokat vezettek orvosok, jogászok (!), pedagógusok számára, így pl. 1932-ben 50 népszerűsítő előadást tartottak.

A múlt még sok vonatkozásban feltáratlan, például Feldmann Sándor esetében, akit 1923-ban Freud személyes beavatkozására léptettek ki a hazai pszichoanalitikus mozgalomból, ám aki élete végéig tagja maradt – többek közt – az International Psychoanalytic Association-nek. A hazai aktív-analitikus egyesület a háborús körülmények miatt 1944-ben feloszlott, de a mozgalom tovább élt. A háború utáni Magyarország egészségügyi, mentálhigiénés, sőt, pedagógiai újjászervezésében is jelentős szerepet vállaltak aktív-analitikusok, mint Gartner Pál, Hoffer Éva. Egyesek csendes fél-legalitásban (Farkasházi Menyhért), mások hatalmi pozícióban dolgozva (Szinetár Ernő) gyűjtöttek maguk köré tanítványokat, hogy tovább adják az aktív-analitikus gondolatokat. A Farkasházi és Szinetár csoportok egyesülésével, 1971-től szellemi, esetmegbeszélős, szupervíziós műhely jött létre.

A Pszichoterápiás Tanács Szövetség 1990-es magalakításában szereplő módszerspecifikus irányzatok között az aktív-analitikus csoport is jelen volt, majd 1991-ben, a korábbi egyesület jogutódjaként alakult meg a jelenlegi Aktív-Analitikus Pszichoterapeuták Egyesülete (AKAPE). 2000-ben Egyesületünk a pszichoterapeuta szakképzés akkreditált módszerspecifikus képzőhelyévé vált. A Pszichoterápiás Tanács Szövetség 2014-es, egyesületként történő újraalakulásakor (PTSZ) az AKAPE az alapító tagok között szerepelt.

Elődeink, már az 1930-as években is nagy energiát fektettek a – mai szóhasználattal – médiamegjelenéseken alapuló tudományos ismeretterjesztésnek (a kor egyik sikerkönyve: Stekel: Üzenet az anyáknak, és pl. a rendszeresen aktív-analitikus szerzők írásait megjelentető, népszerű folyóirata, a Korunk hasábjain). Többek között Feldmann Sándor, Gartner Pál voltak azok, akik küldetésüknek tekintették a korszerű mentálhigiénés ismeretek pszichoanalízisen alapuló, közérthető átadását. Ezt a küldetést teljesítette tovább Dr. C. Molnár Emma, a számtalan és nagy népszerűségnek örvendő médiamegjelenésével, és a nagyközönségnek írott aktív-analitikus „tankönyveivel”. Oktatási és ismeretterjesztési programjaink kidolgozásakor e hagyomány folytatása mellett kötelezi el magát az Egyesület.

A jelenben, más szakmai irányzatokhoz hasonlóan, az egyesületi forma ad keretet az aktív-analitikus gondolkodóknak, akik a hagyományt folytatva szellemi, és most már gyakorlati műhelyként  – Konzultáció Műhely , Eszterlánc – akkreditált módszerspecifikus képzéseket, elméleti szemináriumokat, esetmegbeszélő és szupervíziós csoportokat tartanak.