Aktív -Analitikusok egyesülete

Tudástár

Eredeti mű:Wilhelm Stekel: Technique of Analytical Psychotherapy., translated by Eden and Cedar Paul, Copyright 2013 Read Books Ltd.

 

WILHELM STEKEL: AZ ANALITIKUS PSZICHOTERÁPIA TECHNIKÁJA

Fordította: Ruzits Éva

 

Wilhelm Stekel

Wilhelm Stekel 1868 március 18-án született Boiany településen, Bukovinában, a mai Ukrajna területén.

Stekel orvos és pszichológus volt, egyike Sigmund Freud legkorábbi követőinek, akivel együtt az első pszichoanalitikus társaság alapító tagjai közé tartozott. Azonban idővel szembe kerültek egymással és a pszichoanalízissel kapcsolatos elképzeléseik eltérő irányt vettek.

Stekel számos szempontból gazdagította a pszichoanalitikus elméletet. Az álomszimbolikával kapcsolatos munkáját Freud is elismerte Álomfejtés című művében, és úgy hivatkozott rá, mint aki megtanította számára „az álmokban megjelenő szimbolizmus mértékének és jelentőségének helyesebb megítélését”. Emellett Stekel a kényszeres kételkedés jelenségét is vizsgálta, rámutatva, hogy „a szorongás állapotában a libidó organikus és szomatikus tünetekké alakul; a kételkedés állapotában a libidó intellektuális tünetekké alakul. Minél inkább intellektuális a hangsúly, annál jelentősebb a kételkedés komponens szerepe az átalakult erők között. A kételkedés, mint intellektuális teljesítmény válik örömmé.” Ami a fétisizmus és perverzió elméletét illeti, Stekel szembeállította egymással az általa elnevezett „normál fétist” az extrém érdeklődéssel, kifejtve, hogy ezek a jelenségek „patológiássá csak akkor válnak, ha magát a szeretett tárgyat a háttérbe szorítják és annak csak egy funkcióját használják, például, mikor egy szerető abban lel kielégülést, hogy birtokolja egy nő cipőjét, de magát a nőt zavarónak és feleslegesnek tekinti.”

 

Stekel nemcsak a terápiás technika megújítója, de számos tanulmány és könyv szerzője is volt, ezek közé tartozik: A Kleptománia Szexuális Gyökere (1911), Kényszer és Kételkedés (1922), Szadizmus és Mazochizmus: a Gyűlölet és Kegyetlenség Pszichológiája (1929).

 

Prosztata problémák, valamint diabetikus üszkösödés (gangréna) miatti szenvedésének túladagolásos öngyilkossággal vetett véget. 1940 június 25-én hunyt el.

 

 

 

Tanítványaimnak és barátaimnak

 

ELŐSZÓ

 

Hosszú időn át a pszichoanalízis a tudomány mesterei és felfedezői által megalkotott merev szabályok tárgyát képezte. Az ezen szabályoktól való legkisebb mértékű eltérés is felségsértésnek számított. Az ortodoxia ilyen kultusza egyedülálló az orvostudomány történetében. Lázadás tört volna ki, ha Lister kijelentette volna, hogy csak az tekinthető antiszeptikus hatású módszernek, melyet ő maga elsőként alkalmazott a mikróbák ellen. Egyedül Freud kiváltsága volt, hogy (úgymond) szabadalmaztassa briliáns felfedezését miután a „Törvény tábláin” feltárta az analízis kőbe vésett rendszerét.

Freud a hipnózis útján járva alakította ki technikáját. A tudattalanba vezető ösvényt keresett, és a hipnózis tűnt a legrövidebb és legkönnyebben elérhető útnak. De hamar világossá vált, hogy a legtöbb páciens nem hipnotizálható, és ez vezetett a „szabad asszociáció” rendkívüli jelentőségű felfedezéséhez. A páciens feladata az lett, hogy válogatás, gondolkodás nélkül feltárja mindazt, ami csak az eszébe jut. Az ilyen szabad asszociációk a pszichoanalízis lényegét és fő célját is jelentették (illetve jelentik ma is sokak számára). Ezek adták az álom értelmezésének alapját is. „Mi jut eszébe ezzel kapcsolatban?” – szólt a kérdés, mely, mint a tudattalan kapuját megnyitó „szezám tárulj” varázsige szolgált. Az álom „manifeszt tartalmából” kiinduló szabad asszociációk elvezettek a „látens tartalomhoz”, vagyis az interpretáció lehetőségéhez.

Az analitikus számára szigorúan tilos volt témát vagy kérdést felvetni. (Ezen megszorítások ellenére a laikusok és orvosok – az utóbbiak a pszichoanalízis területén nem mások, mint laikusok – ma is úgy hiszik, hogy az analízis kimerítő vizsgálatok, keresztpróbák módszere.) Az ortodox analízis egyik alaptörvénye így szól: „Hagyd a kezdeményezést a páciensre.” Freud kezdetben meg volt győződve arról, hogy nincs más módszer az „elfojtott komplexusok” feltárására. Később pedig az ellenállás legyőzésének irányában fejlesztette technikáját, hiszen hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az elfojtott tartalom vizsgálata felé tett lépések azonnal mozgósítják a belső ellenállás összes démonát. Új axiómája tehát a következő lett: „Kezdjük az ellenállás legyőzésével, és utána az analízis már akadálytalanul folyhat”. Sajnos, azt nem magyarázta el, hogy hogyan dolgozott az ellenállás legyőzésén. Mindenesetre a könyvei és pácienseinek elmondása alapján tudom, hogy a mester két-három évig is analizálta egyes eseteit. Egyik alkalommal például beszámolt arról, hogy egy kényszerbetegség hátterében álló „kezdeti trauma” nem kevesebb, mint három évnyi dolgos analízis után tárult csak fel.

Nyilvánvaló, hogy az ilyen hosszas terápia csak néhány válogatott páciens számára lehet alkalmas, hiszen óriási mértékű időbeli és anyagi ráfordítást, valamint türelmet is igényel. Részemről jó pár évvel ezelőtt kifejtettem, hogy a legjobb eredmények viszonylag rövid, nem több, mint három vagy négy hónap alatt érhetők el. A külföldről érkező pácienseim hat vagy nyolc hétnél hosszabb ideig nem tudtak Bécsben maradni, mégis megszabadulhattak nehézségeiktől, személyes és társas jóllétük helyreállt. A másik oldalon kollégáim praxisában olyan érdekfeszítő esetek szerepelnek, melyekben a napi rendszerességű analízis egy év (sőt, akár öt év) után sem járt semmilyen haszonnal.

A további tapasztalataim meggyőztek arról, hogy nem érhetünk el előrehaladást, ha figyelmünket a páciens asszociációira korlátozzuk. A szabad asszociációk rendkívül értékesek abban a tekintetben, hogy megvilágítják az analizált gondolkodási folyamatait, de egy ravasz páciens erre ráébredve az asszociációit arra használja, hogy félrevezesse az analitikust és elkendőzze a fontos információkat. Hovatovább, ha az analitikus azt a hibát is elköveti, hogy különféle elméletekről világosítja fel az analizáltat (például a híres kasztrációs komplexusról), akkor az analizált arra használhatja fel az utalást, hogy eltérítse az orvost a feltárandó tartalom valós magjától. Ez a módszer csak arra alkalmas, hogy nagyszerű anyagot gyűjtsünk a kasztrációs komplexus messzemenő személyiségformáló hatásának alátámasztására – az egyetlen probléma a megfelelő bizonyíték hiánya, ugyanis hosszú évek tapasztalata azt mutatja, hogy az analizáltak készségesen követik az analitikus iránymutatását a kasztrációs komplexus felé, azonban igen ritkán produkálják azt saját indíttatásból, mikor az analízis objektív módon történik. Emiatt azt látjuk, akkor is, ha egyesek ezt tagadják, hogy a pszichoanalitikusok gyakran olyasmit analizálnak a pácienseikben, mely nem áll valós kapcsolatban az utóbbi alapvető problémáival.

Mindezt csak azért említem meg, hogy rámutassak, az úgynevezett szabad asszociáció hajlamos a pszichoanalitikus befolyása alá kerülni. Aki ebben kételkedik, annak érdemes elolvasnia a Sadger által publikált klinikai történeteket, melyeket egy gyorsírással írt jegyzőkönyvre alapoz.

A hosszas analízisek jelentős kockázatot rejtenek. A páciens figyelmét a múltra irányítják. Szisztematikusan az infantilizmus irányába vezetik őt úgy, hogy hosszú távon egy analitikusan felkeltett infantilizmus, egy analitikusan kezdeményezett rágódás-kényszer alakulhat ki, mely különösen veszélyes például látens skizofrénia esetében. Ilyen jellegű aggasztó tapasztalataimat a Störungen des Trieb- und Affektlebens (Zwang und Zwerfel, 2. rész) 10. kötetében rögzítettem.

Ferenczi és Rank megpróbálkoztak a rövid távú analitikus módszerem gyakorlati bevezetésével és határidős kezelést javasoltak; de Ferenczi hamar megtoldotta első publikációját egy másodikkal, melyben már azt állította, hogy a „határidő felállítása” érzékeny kérdés. Valójában amellett foglalt állást, hogy bizonyos esetekben szükséges az analízis további folytatása és a meghosszabbított kezeléssel lehet sikert elérni. Mindez valószínűleg nem más, mint egy bűntudatos „pater peccavi” vallomás a mester utasítására; esetleg egy kiskapu a kivételes esetekben alkalmazható hosszas analízisek számára – mely (az ortodox Freudiánusok körében) gyakorta szabállyá válik.

A pszichoanalitikusok képtelenek felismerni a lényeget – azt, hogy ha Freud technikájához ragaszkodnak, akkor nem tudják lerövidíteni a kezelést. Csak az analitikus intuíciójának szabad teret engedő „aktív módszer” teszi lehetővé, hogy gyorsan célt érjünk. Be kell végre látnunk, hogy a páciens aktív cselekvő, aki ugyanannyira szerepet játszik saját magának, mint nekünk, sőt képes lehet túljárni az eszünkön. Freud természetesen a tudattalanban hisz és az ő szemében az ortodox analízis az egyetlen mód arra, hogy a tudattalant tudatossá tegyük. Harminc évnyi analitikus tapasztalat után én már nem hiszek a (Freudi értelemben vett) tudattalan minden mást elsöprő jelentőségében.

A pszichoanalitikusok, mindenekelőtt Ferenczi, úgy méltatják az új aktív módszert, mint az analízisben tett nagy előrelépést. Mi a lényege ennek az aktív módszernek? Vajon az analízis határidejének előbb említett bűntudatos visszavonásáról van szó; arról, hogy ellenálljunk a székelés és vizelés természetes ingerének olyan hosszan, ameddig csak lehetséges; és a páciensre erőltetett, adott tematikájú fantáziákról, melyeket aztán mint álmokat analizálunk? (A Die Sprache des Traumes első kiadásában „mesterséges álmokként” írtam le ezeket a kierőszakolt fantáziákat.)

Ezek az analitikusok (nem írhatom azt, hogy „ezek az orvosok”, hiszen a Freudiánusok nagy része nem képzett orvostudományi szakember) nem képesek felismerni a spirituális konfliktus természetét, melytől a páciens szenved. Az az ő élet-konfliktusa vagy aktuális konfliktusa. Nem tagadom a gyermekkori élmények és családi fixációk jelentőségét. Ezt megbízhatóan tanúsítják az általam feljegyzett klinikai esetek. Mindazonáltal azt is bizonyítják, hogy ezen gyerekkori élmények ellenére számos személy évekig egészséges maradt egészen addig, amíg egy aktuális konfliktus fel nem borította az egyensúlyt. Ennek a konfliktusnak a felfedezése; a páciens titkos irányultságainak, reményeinek, csalódásainak, elfojtott szexuális hajlamainak a felismerése; a tudás és tudni-nem-akarás közti finom összjáték; a kiváltott mentális vakság és mentális süketség; a fantáziák által elhomályosított realitás érzékelés – mindezek felfedezése egy intuitív művész munkája, aki imaginatív belátási képességével át tudja érezni, hogy milyen lehet páciensének rendkívül komplex pszichéje. Az ortodox pszichoanalitikusok azonban maguk is vakok a legjelentősebb élet-konfliktusokra, leginkább a vallási konfliktusra, mely gyakorta a spirituális konfliktus kialakulásának túlterhelő pillanatát jelenti. Számos pácienst ismerek, akit évekig analizáltak a siker legkisebb jele nélkül. Láttam sikereket is. Mégis, a kudarcok meggyőzőbb jelentőségűnek tűnnek számomra, mint a sikerek. A „Keresztény Tudomány”, a Couéizmus, a hipnotizmus ugyanúgy képes sikereket felmutatni, mint számos más módszer. A páciensek nagy részének elég bármilyen ürügy arra, hogy jobban legyenek és már maga a döntés, hogy felkeresnek egy gyógyítót, a gyógyulás felé tett első lépést jelenti.

Azonban a kudarcok égbe kiáltóak. Gondoljunk csak bele: öt évig tartó hatalmas ráfordítás azért, hogy mélyreható mentális sokkhatás áldozatai legyünk – és mindez hasztalan. Miközben én néhány hónap alatt képes vagyok feltárni azt, hogy az analizáltam betegség iránti vágya meghaladja-e az egészség iránti vágyát. Gyakran arra a következtetésre jutok, hogy vitális konfliktusa feloldhatatlan. Megtanultam értelmezni azt, ahogyan az elme a testi szerveken keresztül fejezi ki a mondanivalóját, felfejteni az álmok kusza hálóját, és amennyiben szükséges, őszintén bevallani magamnak: „Sosem fogsz tudni segíteni ennek a páciensnek.” Főképp azon szerencsétlenek esetében, akiket az „analitikus Ahasvérus” néven emlegetek – akik, mint a Bolygó Zsidó szüntelenül vándorolnak analitikustól analitikusig, minden alkalommal győzedelmesen kikiáltva, hogy végre megtalálták az igazi szakértőt, de csak idő kérdése, és (befelé irányuló önbizalom valamint a kétségbeesés kifelé irányuló megnyilvánulásai mellett) új mesternél jelentkeznek – lerántottam a leplet ezekről az álszent és látványosan önfeláldozó személyekről, akik saját maguknak, a saját színpadukon játszanak. Az alapvető céljuk az, hogy maguk előtt is fenntartsák a látszatot: ők „minden lehetségeset” megtettek az egészségükért és mégis betegek maradtak. Emögé bújnak, hogy még maguk elől is elrejtsék azt a kitartó vágyat, hogy betegek maradjanak. Engem ellenségnek tekintenek, hiszen – ahogy felháborodottan közlik – nem akarom meggyógyítani őket; és gyűlölnek, mert átlátok a képmutatásukon. Legalábbis általában ilyen reakciók jellemzik őket. Néhány alkalommal azonban hálásak, mert megszabadítom őket az analízis iránti szüntelen vágytól.

Állítom, hogy az ortodox analízis krízisben van, továbbá, ez a krízis a közelgő vég és összeomlás jele. A módszer sikereiről szóló klinikai jegyzőkönyvek ma már mit se számítanak. A véget nem érő analízisek boldog napjai örökre elmúltak. A társadalom felébredt és manapság kevés olyan ország van, melyben az emberek megengedhetnek maguknak ilyen luxust. Az analitikusok kénytelenek alkalmazkodni a rövid távú kezelés gondolatához. De vajon képesek lesznek erre?

Az orvosi képzettséggel nem rendelkező analitikusok még nagyobb veszélyben vannak. Freud a „laikus analízis” érdekében vetette be a tekintélyét. Ezzel hibát követett el.

Az analízis fejlődésével egyre több orvos „specialista” számára vált alapvető fontosságúvá az analitikus tudás. A szemész, a nőgyógyász, az urológus, a bőrgyógyász – mindegyiknek számolni kell a pszichés determinizmussal. Valóban, teret nyer az a meggyőződés, hogy semmiféle betegség sem függetleníthető a mentális okoktól. Milyen terület marad tehát nyitva a laikus analitikusok előtt? Orvosként csak az praktizálhat, aki megfelelő alappal rendelkezik és akinek tudását alapos vizsgákon tették próbára; ezzel szemben egy laikus analitikus nem áll ilyen kontroll alatt, megfelelő képzettség és szervezeti kontroll hiánya mellett gyakorolhatja a tevékenységét. Még akkor is, ha elfogadjuk, hogy léteznek hatékony laikus analitikusok (bár ezt kétlem, ugyanis fenntartom, hogy az átfogó orvosi képzés elengedhetetlen, mivel nem lehet egyszerűen határt vonni a „pszichés” és „szomatikus” fogalmak között) – a társadalomnak valamilyen védelemre van szüksége a „pénzhajhászok” ellen, akik pszichoanalitikusnak nevezik magukat, mivel ez az a terület, ahol a pénz és hatalom is megszerezhető. Az analízis veszélye az „áttételben” rejlik.

Az áttétel törvényeit az analízis segítségével sikerült feltárni. Hangsúlyozom, „feltárni” és nem „megteremteni”. Az áttétel útján az analizált minden konfliktusát az orvosra helyezi – életkonfliktusát és szeretetkonfliktusát is ideértve. Mivel a legtöbb analízisbe kerülő személy szeretet hiányban szenved, szeretetet várnak el az analitikustól. (Ki nem mondott üzenetük: „Nem tudsz meggyógyítani addig, amíg nem adod meg nekem azt a szeretetet, amit nem kaptam meg.”) Gyakorta olyan heves lehet az áttétel, hogy az analitikus csak nehezen tudja megvédeni magát. Ez a gyógyítás legfontosabb összetevője, az eszköz, mellyel az igazság keserű gyógyszerét beadjuk a páciensnek, így irányítjuk a helyes útra és ébresztjük rá arra, amit eddig elrejtett maga elől.

Ez tapintatot és speciális tudást igényel, melynek hiányában a laikus analitikus nem tudja megoldani a feladatot. Jelenleg ugyanis a laikus analitikusok a tudásukat saját esetükre (hiszen nagy részük páciensként kezdte) valamint Freud néhány könyvére alapozzák.

Véleményem szerint a laikus analízist csak bizonyos, orvosokkal folyamatos kapcsolatban álló nőknek szabadna engedélyezni. A szanatóriumokban dolgozó női asszisztensek, az orvosok feleségei kiváló munkát végeztek, különösen gyermekek analízisében. Ekkor egy orvos szupervíziója mellett folyik az analízis, az orvos dönti el, hogy egy új, a kezelés során felmerülő tünet organikus vagy pszichés eredetű. Ebben egy laikus analitikus sem kompetens, és ha a tevékenységét nem támogatja egy orvos, akkor ilyen esetben kívülről kénytelen orvosi tanácsadót bevonni, aki számára a páciens ismeretlen, és aki esetleg figyelmen kívül hagyja a mentális determinizmust.

Tengernyi laikus analitikust találhatnánk, aki a tevékenységét a Freud által kapott felhatalmazásra hivatkozva végzi. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy az analízis egy fejlődő tudomány. A dolgok jelenlegi állása, az infantilis történések túlhangsúlyozása, az arra való hajlam, hogy mindenféle morbid jelenséget nagyon korai élmények következményeként értékeljünk, akár méhen belüli élményekre vezessünk vissza (a születési-trauma gondolata az analízis abszurditásig történő redukciója), az aktuális konfliktus figyelmen kívül hagyása, a titokzatos libidó transzformációival és hatásaival kapcsolatos üres spekulációk – ezek együtt igen szomorú képet festenek.

Mi tehát a végső következtetésem? Állítom, hogy a Freudi analízis nem maradhat fenn. A krízis első jelei már nyilvánvalóak. Freud maga is visszavonta bizonyos állításait a szorongással kapcsolatban, bár a szorongást korábban úgy értelmezte, mint „negatív libidót”. Elkésett ez a beismerés. Nem lehet megbontani az alapokat az egész építmény stabilitásának veszélyeztetése nélkül. Kiemelkedő géniuszának tekintélye még mindig engedelmességre bírja a tanítványokat, olyannyira, hogy az ortodox első parancsolat szerint „Tégy esküt mestered szavaira”. Az a tudomány, melyben a mester szavai dogmává válnak inkább nevezhető vallásnak vagy szektának, mint tudománynak és pusztulásra van ítélve. A tudomány megszűnik létezni, ha tilos a kétség, tagadás és kritika. A tudomány nem mondhat le a klinikai vizsgálatokról és tényekkel kell foglalkoznia. Ebben az értelemben az ortodox Freudiánusok többsége nem más, mint briliáns elméletalkotó, filozófus és szőrszálhasogató. Ha átfutjuk a Freudi értekezéseket, nem kerülheti el a figyelmünket az elmélet túlnyomó többsége a klinikai oldallal szemben, melyet szinte teljesen elhanyagolnak.

Távol álljon tőlem, hogy alulértékeljem Freud hatalmas érdemeit. De ő maga azt állította, hogy a Freudi analízist nem csak orvosok gyakorolhatják, én pedig az állítom, hogy az orvos analitikusoknak orvostudományt kell alkotniuk az analízisből. Azzal kell kezdenünk, hogy az idejétmúlt épületet a földig romboljuk. Ami az eredeti alapokból megmarad, az a tudásunk a pszichikus determinánsokkal történő munkáról, a szexuális problémák jelentőségéről, a gondolkodási folyamatok többszólamúságáról. Freud érdemei és jelentősége felbecsülhetetlen marad, de kutatásai a kezdetet, és nem a végcélt jelentik.

A holnap orvosi analízisében el kell különíteni a búzát az ocsútól, organikus egészet alkotó összhangba kell hozni a különféle doktrínákat és iskolákat, valamint létre kell hozni a dogmáktól és előítéletektől mentes pszichoanalízist. Ekkor válhat az orvos az emberiség tanítójává.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

TARTALOM

oldal

Előszó                                                                                                                                         

Fejezet

  1. ELSŐ INTERJÚ
  2. A KEZELÉS KEZDETE
  • A PRÓBA HÉT
  1. A PRÓBA HÉT UTÁN
  2. ÖNGYILKOSSÁGI VESZÉLY
  3. IRÁNYMUTATÁS BORDERLINE ESETEK KEZELÉSÉHEZ
  • AZ ESZMEFUTTATÁS MINT ELLENÁLLÁS
  • AZ ELLENÁLLÁS KÜLÖFÉLE FORMÁI
  1. AZ ÁTTÉTEL
  2. A VISZONTÁTTÉTEL
  3. AZ ÁTTÉTEL PROBLÉMÁI
  • AZ ÁTTÉTEL VESZÉLYEI
  • MÁSODLAGOS ÁTTÉTEL
  • AZ ANALIZÁLT CSALÁDJA
  1. KARAKTER ÉS PSZICHOTERÁPIA
  • AZ ÁLOM JELENTŐSÉGE A PSZICHOANALÍZISBEN
  • A TECHNIKA KIEGÉSZÍTŐI
  • A TECHNIKA MÓDOSÍTÁSAI; A GYERMEKEK ANALÍZISE
  • NAPPALI ÁLMOK; AZ ANALITIKUS SOKK
  1. A KÉNYSZERBETEGSÉG PSZICHOANALÍZISE
  • A LELKIISMERET BETEGSÉGEI
  • A FÁJDALMAS JELENSÉGEK PSZICHOANALÍZISE
  • AZ ANALITIKUS KEZELÉS VÉGE (ÖSSZEGZÉS ÉS KONKLÚZIÓ)

SZÓSZEDET                                                                                                                                

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Első fejezet

ELSŐ INTERJÚ

 

A pszichoanalitikus kezelés kimenetele gyakran már az első órában eldől. Mindennél fontosabb, hogy tudjuk, meddig mehetünk el a prognózisra alapozott terápiás vállalásainkban. Bizonyos szempontból minden páciens egy Shylock, aki ragaszkodni fog a neki ígért egy fontnyi húshoz, és az orvosnak nagyon óvatosnak kell lennie, ha el akarja kerülni a jövőbeli szemrehányásokat és vádakat. Engedjék meg tehát, hogy mielőtt belefognék a konkrét technika leírásába, felhívjam a figyelmüket néhány elővigyázatossági szempontra, melynek betartása alapvető fontosságú a doktor és páciens közötti későbbi viták elkerülése érdekében.

Két lehetőség van. A páciens levélben keresi fel az analitikust vagy személyesen jelenik meg előzetes írásos jelentkezés nélkül.

Számos levelet kapok, melyek nem tartalmaznak mást, csak egy ehhez hasonló kérdést: „Meg tud szabadítani a szorongásos állapotaimtól?” Vagy: „Évek óta impotens vagyok. Vállalná a kezelésemet, és tudja garantálni a sikert?”

Az ilyen felületes érdeklődések esetén mindig ragaszkodom a pontos klinikai történethez. Ahhoz, hogy válaszolni tudjak, a páciensnek el kell mondania az élettörténetét. Még akkor is, ha a klinikai beszámoló szintén felületes, ha az önéletrajzban jelentős hiányosságok fedezhetők fel, ezek mégis segítik az analitikust abban, hogy helyesebb képet alkosson a kezelendő páciensről. Számos esetben arról kell döntenünk, hogy a páciens problémája organikusan vagy pszichésen determinált vagy esetleg egy organikus zavar, melyre mentálisan kondicionált struktúra épült. Ilyenkor nagyon értékes lehet egy, a páciens háziorvosától vagy korábbi tanácsadójától származó jelentés.

Nem kétséges, hogy egy szakértő sokat tanulhat a páciens klinikai történetéből. Az is igaz, hogy számos olyan klinikai önbeszámolót olvashatunk, melyekről a későbbi, mélyreható analízis fényében az derül ki, hogy a legjelentősebb részleteket figyelmen kívül hagyták. A beszámoló lehet bármennyire őszinte, de mindenképpen ki van téve a vakfoltoknak (scotoma), melyek minden betegre jellemzőek a saját betegségét illetően. Egy homoszexuális páciens kiváló leírást adhat a legkorábbi homoszexuális érdeklődéséről, figyelemre méltóan őszinte lehet, de nem tud utalni azokra a faktorokra, melyekről a pszichoanalízis bebizonyította, hogy a homoszexualitás pszichogenezisében elsődlegesen meghatározóak, ugyanis ezekre nem lát rá vagy nem akar rálátni, ezekre vonatkozóan vakfoltja van, mi úgy mondjuk, „scotomizált”.

Mindezek mellett a páciens első írott beszámolójából egy tapasztalt analitikus jelentős következtetéseket tud levonni, melyek lehetővé teszik számára, hogy előrevetítse az analízis folyamatát, és hogy prognózist alkosson.

Az orvos nem engedheti meg magának, hogy félrevezesse a páciens kimondott vágya, miszerint arra vágyik, hogy megszabaduljon a problémáitól. Az ilyen kinyilatkoztatásokat fenntartásokkal kell fogadni, és nem hagyatkozhatunk olyan megjegyzésekre, mint: „Végtelenül hálás leszek.” Vagy: „Ön az utolsó reményem, és ha csalódást okoz, megölöm magam.” Vagy: „Minden bizodalmam Önben van, hisz Ön az egyetlen ember, aki tud és akar segíteni nekem.”

Sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az egészség-vágy állandó kísérője a betegség-vágy. Minden parapátiás betegségnek fontos funkciója van. Egyfajta kompromisszum bűntudat és bűn között, egy kompromisszum, mely az életet teszi lehetővé a páciens számára. Rejtett tendenciákkal és ki nem mondott jutalmakkal bír; egy rejtett kötelék; nem megfelelő gyógyítási kísérlet, de mégiscsak gyógyítási kísérlet. Egy elkendőzött mag körül kristályosodik ki, melynek létezéséről a páciens nem hajlandó tudomást venni.

Röviden, minden analizált esetén erőteljes ellenállással kell számolnunk. A páciens védi a betegségét, harcol az érdekében, elkerüli a gyógyulás lehetőségeit, mivel biztonságban érzi magát a fiktív világában és legbelül az analitikust egy olyan személynek látja, aki a hajóját viharos vizekre igyekszik vezetni, aki éppen azokat az érzelmeket kelti fel, melyek enyhítésére megalkotta a betegséget.

Mindezek alapján már világos, hogy a gyógyulás egyrészt az analizált akaratától, másrészt az analitikus kompetenciájától függ. (Analitikus karrierem kezdetén egy kényszerbetegségben szenvedő, akivel már egy éve birkóztam így kiáltott fel a sorsdöntő utolsó ülésen: „Nem tud meggyógyítani, ha én nem akarom – és én nem akarom.”)

Ha teljesen őszinték akarunk lenni, akkor tehát nem ígérhetünk gyógyulást. Mondhatjuk, hogy sok hasonló esetet meggyógyítottunk már, mondhatjuk, hogy ez a betegség alapvetően gyógyítható, de garanciát nem adhatunk. A legjobb, ha azt hangsúlyozzuk, hogy a gyógyulás lehetősége a gyógyulásra való hajlandóságnak van alárendelve.

A gyógyulásra való hajlandóság jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ha a parapátiás megbetegedés valós szenvedést okoz, ha komoly akadályt jelent a szociális funkciókban, ha a páciens valóban hajlandó feláldozni fiktív világát a realitás érdekében, akkor a prognózis jobb, mint mikor egy olyan pácienssel van dolgunk, akit kényszerítettek az analízisbe, vagy aki úgy tekint arra, „mint utolsó reményre, de a mélyben nagyon is szkeptikus a kilátásokat illetően”. Fiúk, akiket az apáik hoznak, lányok, akiket bezavarnak a tanácsadó-szobába, homoszexuálisok és egyéb parafíliások, akik ráébrednek, hogy az üldöztetés kockázatának teszik ki magukat – egyszóval olyan személyek, akiket külső körülmények és hatások juttatnak analízisbe és nem a saját akaratuk – ők nem tartoznak azok közé, akik számára kedvező prognózist adhatunk.

Továbbá a páciensnek érettnek kell lennie a gyógyulásra. Ebből a szempontból a készenlét jeleként értelmezhető a pszichoterapeuta irányába mutatott önkéntes és elkötelezett hozzáállás – bár nem szabad elfelejteni, hogy a betegek jó része szimulálja a gyógyulás vágyát („hogy fenntartsák a látszatot”, ahogy mondani szokás). Mások őszintén vágynak arra, hogy jobban legyenek. Ők a pszichoanalízis ideális alanyai.

De a gyógyulás vágya mindig kéz a kézben jár a betegség vágyával. Egy óvatos pszichoterapeuta számításba veszi ezt a tényt és már ezzel is kivédi az analízis technikai hibáit.

Az egyik ilyen korai hiba a betegség belső motívumainak idő előtti feltárása. A páciens együttérző megértésre vágyik, de a megértés csak a betegség természetére és érzelmeinek zavarára vonatkozhat. Végzetes hiba lenne olyan magyarázatokkal kezdeni, melyek alapján arra következtethet, hogy értjük parapátiája rejtett mechanizmusait. Sosem szabad incesztuózus kötődésekre utalni, még akkor sem, ha egy gyakorlott páciens már az elején felveti azok létezését. Ezzel szemben érdemes azonnal elkezdeni foglalkozni azokkal a sajátosságokkal és attitűdökkel, melyeket Adler egyértelműen determinatívnak értékelt: a kisebbrendűségi érzéssel, a ki nem élt agresszióval, az aktivitás hiányával, a bizonytalansággal stb. Ezen a ponton veszélyes családi kapcsolatokat felvetni vagy infantilis élményekre utalni.

Kétségtelen, hogy az első üléskor célszerű, ha az analitikus megelégszik a hallgató szerepével és csak itt-ott szúr közbe néhány megfigyelést anélkül, hogy belső mechanizmusokkal kapcsolatos felismeréseit megosztaná. Tartózkodnia kell attól, hogy olyan témákat vegyen górcső alá, mint a testvérféltékenység, az Ödipusz komplexus, még akkor is, ha a páciens szívesen beszélne ilyesmiről. Az ilyen páciensek sokszor igen műveltek a Freudiánus irodalom terén és gyakorta próbálkoztak már ön-analízissel. Közömbösen közölnek valami ilyesmit: „anya komplexusom van”. (Nem ritkán ezzel tesztelik a doktort.)

Minden egyes páciens azt várja el, hogy a legélénkebb érdeklődést mutassuk esete iránt. Büszke arra, hogy ő egy figyelemre méltó eset. Egy idő után azonban ezt is az ellenállása védelmére fogja használni és azért panaszkodik, hogy az analitikus pusztán egy esetet lát benne, vagyis nem az ő egyéni személyisége érdekli.

Ez az oka annak, hogy sosem mondom egyik páciensemnek sem, hogy érdekes esetnek tartom. Gyakran szembesülünk azzal a kérdéssel, hogy „Volt már hozzám hasonló esete korábban és sikeresen kezelte őket?” Egyes új páciensek szeretnék megkapni azoknak a címét, akik korábban az övékhez hasonló nehézségekkel küzdöttek és szeretnének írni nekik, hogy megtudják, gyógyítható-e az adott probléma.

Habár néha engedtem a hasonló kéréseknek, de kivétel nélkül azt találtam, hogy nem vezetnek semmi jóra. Az érdeklődő páciens gyorsan levonja a következtetést, hogy nyilvánvalóan „megfűztem” azt a személyt, akinek az elérhetőségét megadtam vagy arra kezd gyanakodni, hogy gondosan előkészítettem a listát néhány kivételes esetemről, melyekben sikert értem el, hogy kellő időben előkaphassam azt.

Egy orvos, aki kényszer miatt járt hozzám (mániás perfekcionizmus) „tudományos indokokra” hivatkozva kérte tőlem, hogy segítsek neki kapcsolatot teremteni azokkal, akiket már meggyógyítottam ilyen betegségből. Megadtam neki olyanok címét, akik munkaképessége, életöröme visszatért az analízis hatására, és akik hálából megengedték, hogy rájuk hivatkozzam, ha hozzájuk hasonló esetekkel találkozom. Mi volt az eredmény? Arra jutott, hogy a betegség bizonyos maradványai mindig megtalálhatóak, nem múlnak el. Mindez csak arra szolgált, hogy újra aktiválja a gyógyulás lehetőségével kapcsolatos kételkedését.

Többé már nem engedek az ilyen kéréseknek. Ha egy jövendőbeli páciensem azt mondja, „Ha tud mutatni olyan pácienst, akit meggyógyított, akkor hajlandó vagyok alávetni magam a kezelésnek”, visszautasítom, hogy analizáljam. Már rámutattam, hogy az analízisre jelentkezők többsége garanciát követel a gyógyulásra. Majdnem mindegyikük igényel arra vonatkozó ígéretet, hogy a gyógyulás egy meghatározott időn belül be fog következni; és csak kevesen vannak, akik nem kérdezik meg, hogy meddig tart a kezelés.

Ellenben néhányan a kezelés kezdetén így nyilatkoznak: „Nem kérem, hogy mondja meg, mennyi időt igényel az analízis, csak annyit kérek, biztosítson róla, hogy jobban leszek. Tudom, hogy nem vagyok egyszerű eset.”

Mit tegyünk ilyen helyzetben?

A későbbiekben kifejtem (visszaidézvén azt, amit az előszóban írtam), hogy a rövid analíziseket részesítem előnyben, de bizonyos rugalmassággal kezelem a „rövid” kifejezést. Az időtartammal kapcsolatos kérdésekre, általában a következő a válaszom: „Ha minden rendben megy, az Önéhez hasonló eset kezelése két vagy három hónapot igényel. Esetleg hat hónapot. Ezt igen ritkán lépjük túl.”

Azt is ki fogom fejteni, hogy milyen jelekből következtethetünk az analízis szükséges időtartamára. Az általános tapasztalatom az, hogy ha valakit nem tudunk meggyógyítani hat hónap alatt, akkor további hat hónap is haszontalan.

Az első ülésen – nagyon kivételes esetektől eltekintve – visszautasítom, hogy bármit is mondjak a kezelés lehetséges időtartamáról vagy a gyógyulás valószínűségéről. Egy próba hetet kérek, melyben tisztázhatom a betegség természetével és a páciens karakterével kapcsolatos információkat.

Azok az orvosok, akik minden erejükkel ragaszkodnak a pácienshez, azzal szembesülhetnek, hogy azok menekülnek tőlük. Ha a páciens ráébred, hogy az orvosnak akár tudományos, akár pénzügyi okokból szüksége van rá, akkor erőfölénybe kerül, pénzéhségre vagy egyéb személyes motívumokra kezd gyanakodni.

Minél kevésbé mutatkozik meg, hogy az orvos mindenáron meg akarja tartani a pácienst, annál valószínűbb, hogy a páciens ragaszkodni fog hozzá. Ez az én tapasztalatom a saját praxisomban. Mielőtt pszichoanalízissel kezdtem el dolgozni, a pácienseim rabszolgája voltam. Ha kicsit is késtem egy vizitről, már szemrehányással fogadtak vagy arra érkeztem, hogy már hívtak is egy másik orvost. De mikor felmondtam a háziorvosi praxisomat, mivel a pszichoanalízis mellett már nem volt időm rá, akkor a korábbi pácienseim is újra felhívtak és könyörögtek egy vizitért – akkor, amikor időm van rá.

Analitikusként ugyanezt tapasztaljuk. Gyakran a legegyszerűbben úgy győzhetjük le a páciens ellenállását, állíthatjuk helyre önbizalmát és érdeklődését, ha elküldjük. Erre a témára még visszatérek az ellenállással kapcsolatos fejezetekben.

Itt a próba hét felajánlása melletti érvekhez szeretnék még hozzátenni néhány gondolatot. Ebben az előzetes szakaszban az analitikus megismerkedhet az analizálttal, kiismerheti, hogy hogyan fedi el ellenállását vagy hogyan kérkedik azzal, felismerheti őszinteségét vagy annak az ellenkezőjét, és képet alkothat gyógyulás iránti vágyának valódiságáról. Továbbá felfedezheti a pácienst a háttérből mozgató jutalmakat, körvonalazhatja a családi konstellációt, és megítélheti a gyógyulási kilátásokat.

Mindegyik páciens manipulálja az igazságot az első ülésen. Nyersen fogalmazva, kivétel nélkül hazudnak. Feltárulhat például, hogy egy nő által boldognak nevezett házasság nagyon messze áll attól, hogy az legyen, hogy a körülmények nem teszik lehetővé a javulást, hogy problémái elválaszthatatlanul összefonódnak házaséletének boldogtalanságával, és hogy a gyógyulás esélye sokkal karcsúbb így, mint akkor lenne, ha nem lennénk beszorítva a realitás falai közé.

A próba héthez való ragaszkodás felkelti a páciens attól való félelmét, hogy az analitikus nem fogja elfogadni őt. Azonban a reményt nem adja fel, hisz benne, hogy ha előléptetik az elfogadott páciens státuszba, akkor az annak a jele, hogy az orvos gyógyulást vár. De az analitikus nem beszélhet többről, mint lehetőségről.

Léteznek olyan esetek, melyekben nem szükséges egy hetes próbaidőszakot kikötni, és a kezelést azonnal meg lehet kezdeni. Azonban ezekben az esetekben is rendkívüli óvatosságra van szükség a prognózist illetően.

Itt ragadom meg az alkalmat arra, hogy felszólítsam kollégáimat, legyenek nagyon körültekintőek kijelentéseikkel és ígéreteikkel. A páciensek megmagyarázhatatlan tehetséggel tárolnak el mindent, amit hallanak, majd megróják az orvost, ha később ellentmondásba keveredik önmagával.

„De azt mondta!” Ez a fordulat nagy szerepet játszik. „Azt mondta, hogy meg fog gyógyítani két hónap alatt. Nos, a két hónap letelt, én pedig nem gyógyultam meg.”

Folyamatosan emlékeztetni kell a pácienst arra, hogy a gyógyulás ugyanannyira múlik rajta, mint az orvoson. Újra és újra hangsúlyoznunk kell, hogy az ember nem egy gép, hogy a betegség nem egy egyszerű mennyiségtani összeg.

Gyakran egy szemléletes hasonlattal igyekszem ezt megvilágítani pácienseim számára. „Tételezzük fel, hogy egy mérnök vagyok, akit megbíznak azzal, hogy fúrjon egy alagutat egy hegyen át vagy, hogy építse meg egy könyvtár alapjait. Támaszkodhatom az eszközeimre. Jó és megbízható eszközeim vannak, melyek bármilyen keménységű anyaggal képesek dolgozni. De a munka sebessége függ az anyag ellenállásától. Ha az nagyon makacs, akkor a munka tovább tart.”

Az ilyen hasonlatok sokszor hasznosnak bizonyulnak. Néhány páciens azt várja, hogy az első vizit meggyógyítja. Olyan gyógykezelést követelnek, mely varázsigeként működik, vagy néhány szavas tanácsot várnak el, mely hasonló hatással jár. Nem tudnak semmit a pszichoanalízisről, de kíváncsiak rá, hogy hogyan működik.

Ilyenkor a páciens foglalkozásának megfelelően válogatom meg a szavaimat. Egy kereskedőnek ezt mondanám: „Képzeljük el, hogy az üzlete nem megy túl jól. Bevételei és kiadásai nincsenek arányban egymással. Kevesebb pénz van a kasszában, mint a könyvelés alapján lennie kéne. Talán hiba csúszott a könyvelésbe? Mit tenne ebben az esetben? Feltételezem, egy képzett könyvelőhöz fordulna. Vajon elvárná-e a jóembertől, hogy egy pillantással felmérje a könyvelést, rámutasson hol a hiba, és megmondja, hogyan kell azt kijavítani? Nem. A könyvelés alapos tanulmányozására lenne szükség, mely heteket is igénybe vehet. Nos, az Ön problémája pszichológiai. Elméjének könyvelésében felborult az egyensúly. Meg kell vizsgálnom a mentális tartozik és követel oldalt, ez pedig eltart majd egy-két hétig. Adjon nekem időt, és akkor megmutathatom, hogy milyen irányban keresheti a javulás lehetőségét.”

Egy műszerésznek egy gépezetről beszélnék, mely nem megfelelő fokozatban működik. Egy sofőrnek úgy tálalnám, hogy az autója elromlott és teljeskörű javítást igényel. Egy órásmesternek úgy fogalmaznék, hogy az órája tisztításra szorul; egy kémikusnak egy komplikált kémiai analízist emlegetnék.

Talán nehéz lehet elhinni, hogy még mindig vannak olyanok, akik egyáltalán nem hallottak a pszichoanalízisről. Mások ugyan hallottak róla, de rossz értelemben, és reakciójuk a következő: „Bármit csak pszichoanalízist ne. Van egy barátom, akit két évig analizáltak, de semmit nem nyert vele.”

Mit tehetünk ilyen esetekben?

Ismerek orvosokat, akik a páciens akarata ellenére, álcázva folytatnak analízist. Egyik kollégám elektromosságot alkalmaz a kezelésben, gyenge áramot vezet a testbe, és közben kérdéseket tesz fel – így mielőtt a páciens ráébredne, hogy mi is történik, már meg is kezdte a pszichoanalízist. Jómagam nem kedvelem az ilyen ügyeskedést. Ugyanígy nem ígérek olyasmit, hogy tartózkodni fogok szexuális témáktól, habár az elárasztó szexuális impulzusokat erőteljesen elfojtani igyekvő prűd páciensek gyakran kérnek erre. Abban viszont egyetértek, hogy az analitikus bölcsen teszi, ha ezeket a patogén komplexusokat – érzékeny pontokat – nem kezeli durván.

Egyes páciensek azzal kezdik, hogy nem akarják elárulni a nevüket. Mások álnevet mondanak, és csak később, a bizalom alakulásával helyesbítenek.

Már rámutattam, hogy az analitikus jól teszi, ha az első interjú alatt szerény marad és nem kérkedik érdemeivel. A páciens látszólag eleped azért, hogy megértést kapjon; de óriási szakadék tátong a megértésre való vágya és az annak elfogadására való hajlandósága között.

A nyilvánvaló ellentmondás ellenére, minél kevésbé gyanakszik a páciens arra, hogy feltárjuk a betegségét, annál inkább örömmel fogadja az analízis gondolatát.

Szeretném elkerülni az alaptalan általánosítást. Minden bizonnyal vannak kivételek, de főszabályként érdemes rendkívül visszafogottan viselkedni az első interjú alatt és mindenképp tartózkodni a túlzott beszédességtől.

Megint más páciensek azzal kezdik, hogy anticipálják az analízis eredményét. „Attól tartok, azt fogja mondani, hogy homoszexuális vagyok” vagy „hogy anya fixációm van”, vagy ki tudja még mit. „Én nem szeretnék ilyesmit hallani.”

Ők már előre véleményt alakítanak ki. Előzetesen felvértezik magukat bizonyos megoldások ellen, majd, ha a témához közelítünk, azonnal reagálnak és ellenállást produkálnak. Ilyenkor biztosítom a pácienst arról, hogy elvből nem alkalmazok szuggesztiókat; nem vagyok más, mint mentális folyamatainak megfigyelője és semmiféle előítélet nem alkotok a helyzetéről.

A páciensek nagyon tartanak a káros szuggesztióktól. Az analitikus olyan szemrehányást kaphat az analízis végeztével, mint: „Maga szuggerálta belém” – ezt, azt vagy amazt – „valamit, ami korábban nem is létezett.” Az első pillanatban tisztázni kell ilyen félelmek esetén, hogy mi a különbség hipnózis, szuggesztió és analízis közt.

„Az ’idegi’ problémája egy pszichológiai zavar. Saját maga nem tudja meghatározni, hogy hol szorít a cipő. Én sem. De azt remélem, hogy ha együtt vizsgáljuk meg a kérdést, akkor választ találhatunk. Valamiféle mentális konfliktus jelenti az okot. Képzeljük el, hogy hipnotizálnám Önt. Ebben az esetben arról biztosítanám, hogy idegi tünetei javulni fognak, és ennek következtében jobban érezné magát. De a pszichéjében megmaradna a sérülés. Ön pedig a rabszolgámmá válna, aki újra és újra eljön, hogy hipnotizáljam; a másik eset, hogy egy új orvosnál keresne sikeres kezelést. Az Ön helyzete egy olyan emberéhez hasonló, akinek egy láthatatlan ellenséggel kell megküzdenie egy vaksötét szobában. Az analízis felkapcsolja a lámpát. Látni fogja a belső ellenséget, és fel tudja majd mérni az erejét, amit bevethet ellene. Ha sötétben harcolna, azt kockáztatná, hogy visszafordíthatatlan sérülést okoz a pszichéjében. A hipnózis nem kapcsolja fel a lámpát, nem hoz fényt elméjének sötétjébe. Nem más, mint egy idegen erő, amely átveszi a kontrollt az Ön saját akarata felett. Azt mondja, hogy próbálkozott a Coué módszerrel, nap mint nap megerősítette magában, hogy minden nappal egyre jobban és jobban van. Ennek a gyerekes formulának a gyerekes ismételgetése nem fog segíteni. Az analízis ellenben helyreállítja, felemeli az individualitását, erőt és bátorságot ad a tudáson keresztül. A szuggesztió és hipnózis aláássa az individualitás tudatot, gyengíti a személyiséget. Az analízis feltárja a belső spirituális konfliktust. A rejtett küzdelmet átalakítja egy álarc nélküli ellenséggel szembeni nyílt küzdelemmé; egy ’belső ellenséggel’ történő harc ez, a ’korábban ismeretlen ellenféllel’, akit le kell győznie. Semmilyen más módon nem érhető el tartós gyógyulás.”

Nem kívánom leplezni a tényt, hogy jómagam is alkalmaztam már hipnózist, igaz ritkán és csak az analízis végéhez közeledvén. A témához visszatérek, mikor az utolsó ülésekről írok majd. Azt sem tagadom, hogy a szuggesztiók az analitikus eszköztáram részét képezik – bár nem kétlem, hogy erre a kijelentésre úgy csapnak majd le a Freudiánusok, mint hiteltelenségem bizonyítékára, mivel úgy tartják, hogy csak a tudás gyógyíthat. Kérdem én, valóban hiba-e bátorítást adni a bátortalannak, reményt adni, elérhető célokra rámutatni, kiiktatni a kisebbrendűségi érzést? Az analízis tényleg csak tudás lenne és semmi más? Nem, hanem olyan tudás, melyet iránymutatásra és gyógyításra használunk. Semmilyen eszközt nem szabad kizárnunk, mely hozzásegít nagyszabású céljaink eléréséhez, ahhoz, hogy segítsünk a páciensnek, kihozzuk őt a labirintusból, amelyben útját vesztette.

Nem olyan könnyű megadni ezt a segítséget, mint ahogy azt egy kezdő gondolja. A parapátiás betegségek védő funkcióval bírnak és rejtett jutalmakat kínálnak. Ez a későbbiekben bebizonyosodik. A páciens nem vágyik arra, hogy elrabolják tőle ezen jutalmak örömét. Arról se feledkezzünk meg, hogy azért alkotja meg betegségét, mert el akarja kerülni, hogy rákényszerüljön valaminek a belátására. A betegség egy rejtett mag körül kristályosodik ki, melyre a páciensnek vakfoltja van. Abszurd lenne azt várni tőle, hogy derűsen beismerje: „Igaza van. Nem akarom ezt látni”.  Mégis, bizonyos esetekben megpróbálkozhatunk egy bátor húzással a scotoma eltüntetése érdekében. Ugyanúgy létezik kis és nagy analízis, mint ahogyan kis és nagy műtét. A sebészi tevékenység skálája a laparotomiától egy hólyag kifakasztásáig terjed. Így van ez az analízissel is. Találkozunk egyszerű esetekkel, monoszimptomatikus parapátiákkal, melyek kezelése már az első ülésen sikerrel kecsegtet. Egy bonyolult eset kezelése ellenben a laparotomiához hasonlítható. Az analizált makacsul ellenál a javulásnak, nem kívánja, hogy elraboljuk a betegségével nyert titkos öröm-jutalmait. A parapátiában összekapcsolódik az önvédelem, a büntetés és fájdalom; egyszerre büntetés a tiltott örömélményért és a büntetés öröme. A parapátiás szenvedés nagy része elsősorban örömteli. Gondoljunk csak a szadistákra, exhibicionistákra, maszturbálókra, akik meg akarnak szabadulni a késztetéseiktől. Nyilvánvalóan itt az a feladat, hogy az öröm egyik formáját átalakítsuk egy másikká – olyanná, ami normál örömnek nevezhető.

Más esetekben az öröm mélyebben van elrejtve. Egy lelkész azért ostorozza magát, mert tizenhét éves kölyökként a húga genitáliájával játszadozott. Azért választotta az egyházi életet, hogy ezt a bűnt jóvá tegye. Szorongásos állapotoktól és borongós hangulattól szenved, bűnbánással igyekszik megtisztítani lelkét. Hol rejlik szenvedésének öröme?

Az önvád az elme kerülőutas megoldása arra, hogy elmerülhessen az örömmel átitatott emlékekben.

A vád azon a tudattalan felismerésnek alapszik, miszerint: „Ha ma kerülnék ugyanabba a helyzetbe, megint megtenném.” Az önvád igen népszerű örömforrás, a bűntudat egy közkedvelt ürügy az örömteli emlékek felidézésére. Mindez nyilvánvalóvá teszi, milyen nehéz is a mi feladatunk. Hogyan is szabadíthatnánk meg a pácienst a parapátiás tüneteitől, ha azokat használja kifogásként, hogy szexuális fantáziákkal kényeztethesse magát, ha azok segítségével újra életre kelhetnek a régmúlt incesztuózus érzései? Valahogy tudomására kéne hozni, hogy önvádja csak ürügy, hogy sem nem akar, sem nem tud felejteni – ez bizony bonyolult feladat lesz.

Súlyos hiba lenne az első interjún a fejéhez vágni a kendőzetlen igazságot, „beledörgölni az orrát” azzal, hogy: „Ha ma kerülne ugyanabba a helyzetbe, megint megtenné és legbelül arra vágyik, hogy megismételje a bűnt.” Felháborodva rontana ki a szobából, nem is kell mást tennünk, ha arra akarjuk bátorítani, hogy továbbra is önvádja mögé rejtse fantáziáit.

Hasonló a helyzet azokkal a páciensekkel, akik már voltak analízisben, akár több alkalommal is. Ők ezzel érkeznek: „Nehéz dolga lesz. Már voltam analizálva és felismertem a komplexusaimat. De úgy tűnik, valami nem jól sikerült, mert nem vagyok jobban a sokféle feltárás és magyarázat ellenére sem.”

Azonnal hozzá kell tennem, hogy ezek mind közül a legnehezebb esetek. Az a páciens, aki analitikus tudással felszerelkezve érkezik analízisbe, kis eséllyel profitálhat az analízisből.

Itt egy fontos elméleti szempontot kell megjegyezni. Azok a zavarok, melyeket kezelnünk kell, az érzelem és impulzus zavarai. (Az érzelem az impulzust képviseli.) Amit mi a páciensnek adni tudunk, az belátás, az egy intellektuális munka, a logos és pathos viszont ellentétben állnak. A logos nem kerekedhet a pathos fölé. Más szavakkal: „A kogníciójának érzelmekkel átszínezettnek kell lennie.”

Ezt az érzelmekkel átszínezett, befelé irányuló megvilágosodási folyamatot nevezzük analitikus élménynek.

Analitikus élményben csak azt a pácienst tudjuk részesíteni, akinek képesek vagyunk új, megdöbbentő kogníciót nyújtani – a megvilágosodás villanófényét. Azok a páciensek, akik már többször voltak analízisben vagy, akik alaposan kiművelődtek az analitikus irodalom terén, azok immunissá váltak ezzel az élménnyel szemben. Csak szimulálni fogják a kogníciót anélkül, hogy valóban megtapasztalnák.

Már volt szó pácienseink „spirituális vakságáról”, a „mentális scotomáról”. Amit Freud „elfojtásnak”, azt én „scotomizációnak” nevezem. Az analízis során az elfojtás megszüntethető, úgy tűnik, mintha eltűnt volna a vakfolt, de a betegség figyelemre méltóan makacs tud lenni. A páciens egy szerepet játszik, úgy tesz, mintha jól ismerné magát, mintha teljesen felszabadult volna komplexusai alól – de azok továbbra is fennmaradnak. Felismeri, hogy anya-fixáció jellemzi és úgy viselkedik, mintha a fixáció megszűnt volna létezni; miközben valójában továbbra is jelen van nappali álmodozásaiban, és pszichogén folyamatai ugyanolyan tüneteket keltenek, mint korábban.

Ezt a jelenséget „másodlagos elfojtásnak” nevezem, ami sokkal nehezebben kezelhető, mint az elsődleges elfojtás. Valóban, az agyi sérülékenység, a schizofréniára való alkati hajlam vagy más paralogia esetén az elmebetegségbe meneküléshez vezethet a másodlagos elfojtás.

Ezek az esetek sokkal nehezebben kezelhetők, mint azok, akik megelőző analitikus tapasztalat hiányában érkeznek hozzánk, akik még „nem olvasták ki” a szakirodalmat, ugyanis ezek a tudatlanok képesek átélni az analitikus élményt, mely felszabadíthatja őket érzelmi zavaraik alól. Később látni fogjuk, hogy az analitikus folyamat másképpen is érzelmileg átszínezetté tehető; de ha a páciens már eleve analitikus tudással van felvértezve, akkor az orvos tartózkodjon a kedvező prognózis megfogalmazásától.

Az orvos gyakorta azzal a kéréssel találja szemben magát, hogy ajánljon valamilyen könyvet, ami bevezeti az analizáltat az analízis szellemiségébe. Természetesen rendelkezésre állnak hasznos kiadványok, de ezen a téren óvatosságra intem az analitikusokat. Az analitikus irodalomra vonatkozó kérdés az ellenállás larvált formája. Az analitikus dolga, hogy úgy is bánjon vele, és lerántsa róla a leplet. Némely páciensek tájékoztató könyvekről akarnak hallani az analízis megkezdése előtt, és képesek az egész első ülést arra áldozni, hogy olvasnivalókról érdeklődjenek. Az ilyen személyek ritkán jönnek el a második alkalomra.

Megint mások arra szánják az első ülést, hogy „fölmérjék” az analitikust, igyekeznek kiismerni gondolkodásmódját. Egyfajta leértékelő hozzáállással fordulnak felé. Az első interjú során gyakoriak az orvos vallásos meggyőződésére vonatkozó kérdések. Néhányan faji, nemzetiségi vagy elvi okokat hoznak fel az analízis ellen. „Sosem hagynám, hogy olyan ember analizáljon, aki nem osztja a vallásos nézeteimet.”

Vannak orvosok, akik inkább elkendőzik saját álláspontjukat, mert félnek, hogy amiatt elveszítik a pácienst. Szerintem nem éri meg így tenni. Részemről mindig készen állok a vallásos nézeteimre vonatkozó kérdések megválaszolására. „Hisz Istenben? Semmiképp nem engedném, hogy egy ateista kezeljen.” Vagy ellenkezőleg, egy fanatikus ateista az analitikus hasonló meggyőződéséről kíván bizonyságot szerezni. Esetükben a hit elfojtott és rettegnek attól, hogy az analízis majd feltárja alapvető vallásosságukat.

Amerikából tartottam hazafelé, mikor megismerkednem egy heves ateistával, egy amerikai állampolgárral. Elmesélte, hogy azért választotta a feleségét, mert ő is ateista. Mivel érdekelte az álomértelmezés, elmesélte néhány álmát, melyek mind erős vallásos színezettel rendelkeztek. Nem merültem el a részletekben. Később felkeresett Gasteinben, ahová visszavonultam megpihenni az utazás után, és találkozott a Der telepathische Traum című kis monográfiámmal. Rögvest levelet írt nekem, kifejtve, hogy nem hajlandó olyan emberrel társalogni, aki ilyen értelmetlenségekben hisz, ugyanis elborzasztja minden, ami metafizikus vagy metalogikus. Ezután gyakorlatilag elmenekült Gasteinből, én pedig soha többé nem hallottam róla. Nincs kétségem afelől, hogy attól tartott, meg tudnám győzni a szíve mélyén lakozó vallásosságáról, melyet érzelmeinek hevességével bizonyított, mikor beszélgetésünk vallási témára terelődött.

Nem nehéz azonosítani azokat, akik csak valamilyen színes ürügyet keresnek a kezelés elkerülésére. Az analitikussal való találkozáskor már eleve eldöntötték, hogy bármilyen kínálkozó „indokot” elfogadnak, csak valahogy kikerüljenek a kezei közül.

 

  1. eset. Négy éven át G.K. súlyos agorafóbiától szenvedett és nem volt képes négyszáz méternél távolabb menni otthonától. Azt kéri tőlem, hogy hipnotizáljam. Igazi hipnózis legyen, ne valami humbug. „Ne úgy, mint X., a híres svéd hipnotizőr. Egészen Svédországig mentem, hogy beszéljek vele… És mit látok a várószobában? Láthatóan hipnotizált páciensek feküdtek a kanapékon. Milyen nyilvánvaló csalás! De engem nem lehet ilyen könnyen bolonddá tenni, úgyhogy azonnal el is jöttem.”

A továbbiakban a klinikai történetével folytatta, mely világossá tette, hogy a kritikus korban van és elfojtott homoszexuális irányultság miatt szenved. „Csak azt akarom, hogy hipnotizáljon”. Mikor analízist javasoltam, csalódottá vált és azt mondta, át kell gondolnia a dolgot. Már olvasta a legjelentősebb pszichoanalitikus könyvek többségét és semmi olyasmit nem talált, aminek köze lenne az ő esetéhez. Nincs semmi rejtegetnivalója – jelentette ki – ugyanis elképesztően őszinte önmagával. Ha analizálnám, akkor esetleg arra használnám ezt a lehetőséget, hogy a homoszexualitással kapcsolatos szuggesztiót ültessek belé, mivel néha arról álmodik, hogy érzéki kapcsolatba kerül az unokaöccsével. Valójában az unokaöccs egy, a közelben lakó lány helyett jelent csak meg. Nincs benne semmi analizálni való. Amire szüksége van, az egy igazi hipnózis.

 

Másnap megérkezett a levél, melyben közölte, hogy nem jön többet. Egyáltalán nem bízott az analízisben. Egyébként az a szörnyű gyanú is felébredt benne, hogy zsidó vagyok, ő pedig nem viselné el, ha nem egy árja kezelné…

Néhány évvel később visszatért, hogy elmondja, végigjárta a húsz leghíresebb analitikust és pszichoterapeutát, de egyik sem volt bizalomgerjesztő. Megpróbálnám csökkenteni az elviselhetetlen szenvedését? Agorafóbiája immáron extrém mértéket öltött, már tíz méternél messzebb se tudott eltávolodni a háza ajtajától. – Ekkor vált éretté az analízisre és az eredmények jók is lettek.

A páciensek számtalan módszert képesek kifejleszteni az analízis elkerülése érdekében. A kételkedők rendkívüli trükköket is bevetnek. Egy páciens nem tudott dönteni, hogy Stekelhez vagy Freudhoz jelentkezzen be, úgyhogy az egyik asszisztensemnél kötött ki. A kezelés során napvilágra került, hogy párhuzamosan egy Freudiánushoz is járt analízisbe. Ehhez nem szükséges kommentárt fűzni.

Egyszer egy amerikai doktor keresett fel azzal, hogy analízist szeretne tanulni, kiváló referenciákkal rendelkezett és elmondta, hogy több pszichoterapeutához is kapott ajánló leveleket. Nehézséget jelentett számára a döntés, hogy kire bízza rá értékes személyiségét. Végül briliáns ötlete támadt. Figyelemmel követi húsz különböző könyvesbolt kirakatát, hogy megtudja, kinek a munkái iránt a legnagyobb a kereslet. A győztes szerző Freud lett. De Freudnak nincs szabad időpontja, mit tegyen most? Új tervre van szüksége. Analitikustól analitikusig jár, és majd azt választja, akinek leginkább tele van a várószobája. – És egy ilyen ember akar analitikus lenni!

Egy tapasztalt analitikus azonnal felismeri a hezitáló jövendőbeli pácienst. Gyakran hallunk olyanokról, akik azzal a kimondott szándékkal érkeznek Bécsbe, hogy késedelem nélkül megkezdjék az analízist, mégis hosszan húzzák az időt mielőtt bármelyik pszichoanalitikust is felkeresnék.

Íme egy nagyon jellegzetes eset:

 

  1. eset. 34 éves közszolgálati dolgozó érkezett a Balkánról, hogy megszabaduljon változatos parapátiás zavarától. Mindössze két hete volt a kezelésre. Elmondtam neki, hogy szinte lehetetlen egy ilyen összetett zavart ilyen rövid idő alatt meggyógyítani. A terápia minden részletét meg kívánta vitatni, melyre majd akkor kerülhet sor, ha legközelebb ismét szabadságot tud kivenni. A beszélgetés folyamán kiderült, hogy már egy hetet eltöltött Bécsben, de sehogy se találta a címemet. A telefonkönyvben „Stöckel” néven keresett, egy Wilhelm Stöckl nevű doktort talált, és mikor az itt-tartózkodásának ötödik napján felhívta ezt az úriembert, csak akkor derült ki, hogy kinél is kellett volna jelentkeznie. Valójában a páciens nagyon is jól ismerte a nevemet és a címemet, mivel már több könyvemet olvasta, valamint levelet is írt nekem mielőtt Bécsbe jött volna. Mikor ezzel szembesítettem, beismerte, hogy nem bírt szembe nézni az analízissel, bár úgy tekint rá, mint utolsó reménységére. Végül bevallotta, hogy szabadsága négy hétig tart, de meg kell látogatnia az édesanyját.

 

Az ilyen esetek prognózisa kétségtelenül rossz.

Ott vannak továbbá a hamis páciensek, akik azért jelentkeznek analízisbe, mert meg akarják tanulni a módszert, és ennek érdekében betegséget színlelnek. Analitikusként sosem hagyhatjuk figyelmen kívül ezt a lehetőséget, különösen, ha laikusokról van szó.

 

  1. eset. 38 éves, extrém intelligens külföldi érkezett analízisbe nyilvánvaló depresszió miatt. Hamar világossá vált számomra az ambíciója, hogy analitikussá akar válni és, hogy ezen a módon kívánta kitanulni az aktív módszeremet. Egy álmával árulta el magát, mely a következőképp hangzott:

Egy nagy emberrel vagyok egy szobában. Birkózunk, és én megpróbálom leverni a szemüvegét. A harc közben egyre kisebbé válik, akkorára megy össze, mint egy törpe, akit zsebre tudok tenni. Felteszem a szemüvegét, majd büszkén és győzedelmesen elhagyom a házát.

 

Az álom könnyen értelmezhető. Velem harcol, eltulajdonítja a módszeremet (a szemüveg), én törpévé válok, miközben ő híres lesz a módszeremmel, miután engem zsebre tett.

A szemébe mondtam, hogy analitikus akar lenni, hogy csak azért jelentkezett hozzám, hogy ellopja és a tudtom nélkül használja az általam feltalált módszert. Életének további olyan részleteit is megismertem, melyek miatt úgy döntöttem, hogy azonnal véget vetek az analízisnek. Egy elvált nőt vett feleségül, akinek egy 7 éves fia volt. Megpróbálta rávenni a gyermeket, hogy érzéki kapcsolatot létesítsen az anyjával, ő maga pedig fellációra kényszerítette a kisfiút. Még nincs vége. A felesége eljött analízisbe, elmondta, hogy a férfi bántalmazta őt, és idős, gazdag férfiak zsarolásának eszközéül is felhasználta. Még tovább szépítette a helyzetet a tény, hogy az újságokban, mint tanácsadó pszichológus hirdette magát, valamint oktatási és életvezetési témákban tartott előadásokat Bécs egyik legnevesebb iskolájában.

Tehát van, aki nem az, akinek első pillantásra látszik, de egy tapasztalt analitikus megtanul átlátni az álcán.

Minden analitikus tudja, hogy az a páciens, aki iránt kivételes érdeklődést tanúsít, nagy valószínűséggel elhagyja. Freud egyszer elmondta nekünk, hogy minden olyan esetét elveszítette, melyről jegyzeteket kezdett készíteni. Úgy gondolom, hogy ennek a velük kapcsolatos bűntudata volt az oka (mivel úgy tekintett rájuk, mint az analitikus őrlőmalmába szánt gabonára, nem pedig, mint szenvedő embertársára) és megmutatkozott gőgös érdeklődése. Az analitikus tudattalanul más módon kezd el viszonyulni a szokatlanul érdekes páciensekhez. Természetesen minden páciensünk azt várja el, hogy élénken érdeklődjünk iránta. Sokan kinyilvánítják, hogy nem lenne ellenükre, ha publikálnánk az esetüket a szenvedő emberiség javára. De a tapasztalat azt mutatja, hogy azok a páciensek maradnak meg inkább, akik nem érzékelik az analitikus tudományos érdeklődését. („A szakterületét akarja tanulmányozni rajtam, közben pedig elvárja, hogy még fizessek is érte.”) Minden páciensem számára nyitva hagyom annak a lehetőségét, hogy akkor szakítsa meg a kezelést, amikor csak akarja. Ha olyan ígéretet ajánl fel, miszerint mindenképpen végigcsinálja a folyamatot vagy előre akar fizetni és így megkötni a saját kezét, akkor visszautasítom ezt az ajánlatot, elmondom, hogy az a szokásom, hogy ragaszkodom egy próba héthez és ahhoz is, hogy bármikor felmondhassam a kezelést, ha biztosan érzem, hogy nem fog jóra vezetni.

Jóllehet anticipáció, de azt kell mondjam, hogy a kezelés megszakításával való fenyegetés gyakran a legjobb módja egy páciens megtartásának.

Engedjék meg, hogy visszatérjek az első konzultációs alkalomra és leírjam egy személyes rossz élményemet, mely azért következett be, mert „túlzott érdeklődést” mutattam.

 

  1. eset. Ez a páciens akkor kért konzultációt tőlem, mikor anyagot gyűjtöttem a Zwang und Zweifel („Obszesszió – vagy Kompulzió – és Kételkedés”) című munkámhoz. Szinte minden nap kapok leveleket páciensektől vagy páciensjelöltektől, ezek között volt egy rendkívül érdekes, mely egy kényszeres parapátia leírását tartalmazta. Az írót kényszeres „patkányok” kínozták folyamatosan. Analízist javasoltam, megegyeztünk a feltételekben, melyeket rendkívül kedvezőre szabtam, tekintve az eset tudományos érdeklődést keltő mivoltát. Újra és újra írt arról érdeklődve, hogy mikor kezdődhet az analízis, de újra és újra elmaradt a megbeszélt időpontról. Elmagyaráztam neki, hogy két vagy három hónapig kell Bécsben tartózkodnia. Aztán, mikor már majdnem megfeledkeztem róla, egyszer csak felbukkant időpont nélkül és megkérdezte, hogy akkor és ott meg tudom-e kezdeni a kezelést. Bár eléggé elfoglalt voltam, de nem akartam elveszíteni, így beleegyeztem, majd érdeklődni kezdtem a klinikai története iránt. Kiderült, hogy minden gondolata a patkányokra centrált és folyamatosan attól rettegett, hogy meglát egy patkányt. Attól tartott, hogy a patkányok valahogy bejutnak a mosdóba, és megharapják, amíg ott tartózkodik. (Elég gyakori fóbia. Ez a páciens csak angol típusú vízöblítéses vécét használt.) Mivel a patkányok éjjel utat találhatnak a kertjébe, nem ment ki oda. Számtalan macskát tartott védekezésből, minden elérhető könyvet elolvasott a patkányokról; megismerkedett a szokásaikkal, gyakorisági jellemzőikkel. Az újságokban csak a patkányokkal kapcsolatos cikkek keltették fel az érdeklődését. Voltak más kényszerei és számos kényszercselekvést is produkált, de ezeket kihagytam a feljegyzéseimből. A probléma – mesélte – 10 éves korában kezdődött. A nagybátyjával élt, aki erdészként dolgozott és volt neki egy sörétes puskája. Tudta, hogy a patkányok esténként a tóhoz járnak inni, úgyhogy őrt állt, majd belelőtt a barnán rajzó sokaságba. Ha eltalált egyet, akkor az visítani kezdett.

 

Ezen a ponton félbeszakítottam, és gyermekkori szadisztikus tendenciákról kezdtem kérdezni.

Óriási baklövés volt. Nyugton kellett volna maradnom és meg sem említeni a szadizmust. A visszaemlékezés folyama elapadt, a páciens pedig a gyógyulás esélyéről kezdett kérdezgetni. Biztosítottam, hogy megteszem, ami tőlem telik. Ezen a ponton kijelentette, hogy sajnos nem tud négy hétnél több időt szabaddá tenni erre a célra. Felismerve, hogy ez az ellenállás jele, de mindenáron meg akarván őt tartani, így válaszoltam: „Nos, talán sokkal jobban lesz négy hét múlva. Az év egy későbbi részében is visszajöhet befejezni az analízist.”

„Nem, egyszerre át akarok esni az egészen. Nem tudna ott javasolni egy orvost, ahol lakom?”

Ezt már korábban elutasítottam egy levélben.

Megbeszéltük, hogy a következő napon megkezdi az egy hónapját.

De sosem jelent meg. A baklövés jóvátehetetlennek bizonyult. Másnap reggel küldött egy levelet, benne azzal, hogy mivel túl rövid az idő, nem is lenne értelme belekezdeni; majd jövőre megpróbál hosszabb szabadságot kivenni.

Még egy további hibát elkövettem azzal, hogy kimondtam, „mindent a patkányok vonatkozásában értékel”. Az igaz volt, hogy ez a „patkány értékrend” irányította minden gondolatát és cselekedetét, de nem kellett volna elárulnom, hogy rájöttem a rejtély nyitjára, hogy a patkányok csak valami olyasminek a szimbólumai, amit nem akar meglátni.

Újra és újra előfordul, hogy a páciens nem ellenkezik, mikor analitikus kezelést javaslunk, csak muszáj várnia egy kicsit, előtte inkább fürdőbe vagy szanatóriumba menne, hogy egy kicsit rendbe jöjjön, és aztán majd visszatér az analízisbe. Nagyon ritka, hogy valaha is újra látjuk az ilyen pácienst. Az is hasztalan, ha ilyenkor elmondjuk nekik, hogy jelenlegi állapotukban csak cipelik magukkal a gondjaikat („coelum, non animam, mutant”), tehát az említett tervek sokkal több haszonnal járnának egy sikeres analízis után. Ragaszkodnak hozzá, hogy a kezelés megkezdése előtt koncentrálniuk kell, „össze kell szedniük magukat”. Mondok egy példát.

 

  1. eset. 35 éves angol férfi, szakmáját tekintve botanikus, levélben keresett meg, és analízist kért. Intenzív szorongásos állapotoktól, akaratgyengeségtől és munkára való képtelenségtől szenvedett. Ezek az idegösszeomlások nagyjából tíz éve kezdődtek. Nemrég hallott rólam, és közölte, hogy szeretné rám bízni magát. Minden előzetes megegyezés levélben történt, majd egy nap megjelent. Azzal kezdte, hogy megkért, ajánljak neki egy kényelmes fogadót. Szörnyen le volt robbanva, így hát nyolc-tíz nap teljes nyugalomra volt szüksége a kezelés megkezdése előtt. Elképedve néztem rá. Itt volt az ellenállás, teljes valójában megmutatkozva, már azelőtt, hogy elkezdtük volna az analízist. Minden további nélkül el kellett volna küldenem. Ehelyett ezt mondtam: „Ha nem kezdi meg holnap az analízist, akkor egyáltalán nem lesz itt semmiféle analízis.”

 

Elmagyaráztam, neki, hogy a kezelés előtti pihenésre vonatkozó követelése az analízissel szembeni ellenállását jelzi.

Elvörösödött, majd megígérte, hogy holnap jön.

Pontosan érkezett, majd pedig kezdésképpen fejtegetni kezdte életének olyan részleteit, melyeket fontosnak talált, de amelyek valójában teljesen irrelevánsak voltak. Minden egyes nap azzal nyitotta az ülést, hogy elrontottam az analízist, amikor visszautasítottam a kérését – egy szünetet, amikor koncentrálhatott volna. Az eset kezdett érdekelni. Két hét múlva még mindig a klinikai története kellős közepén járt. Az ülés felét a panaszának szentelte, miszerint az én hibám, hogy rosszul megy az analízis. Úgy döntöttem, hogy kompromisszumot kötök, és megadtam neki a kért pihenőt. Egy hétig maradt távol, az idő nagy részét ágyban töltve. Aztán visszatért, és tovább taglalta a klinikai történetét… Egy ív írólapon rögzített görbén, mint egy időjárási grafikonon bemutatta, hogy hogyan változott az időben egészsége és hangulata. A depressziós állapotot egy völgy jelezte, a jóllét időszakait egy domb. Minden megjegyzését unásig ismételt értekezésekkel tűzdelte arról a hibáról, melyet akkor követtem el, mikor visszautasítottam a kezdeti pihenési időszakát. Ez úgy tért újra és újra vissza, mint egy kényszergondolat, ami felülkerekedik minden gondolatán és cselekedetén.

Nyilvánvalóan érzékeny pontjára tapintottam, eltökéltem hát, hogy fényt derítek annak természetére, melyet álom értelmezés segítségével igen könnyen meg is tehettem. Nem kívánom itt felidézni az érdekes analízis egészét, melyet az ellenállás mellett is meg tudtam valósítani, csak arra a jelenségre korlátozom a beszámolómat, mely megvilágítja az „első ülés” problémakörét.

Mikor kitört a háború, ő Ausztráliában tartózkodott kutatóként. Az angolok mind rohantak hazafelé készen arra, hogy fegyvert ragadjanak. Ő ellenben nem kapkodott, nyugodtan befejezte az utazásait, elrendezgette az anyagait. Még Ausztriában bekövetkezett az első idegösszeomlása, mely további késlekedéshez vezetett. Végül egy év múlva ért haza, majd belépett a seregbe. A második összeomlás mindössze négy hét kiképzés után bekövetkezett. (Egyetlen testvére akkor már rég a frontvonalban harcolt.) Kórházba küldték, hisz olyan gyenge volt, hogy ötven lépést alig tudott megtenni; majd eltávozást kapott, hogy visszaszerezze erejét. Az ügyet intéző katonai sebész a család barátja volt, és hathatós közbenjárására az eltávozást újra és újra megújították mindvégig, amíg tartott a háború. Két héttel a fegyverszünet előtt testvére – számos kitüntetést elnyert tiszt – hazatért egy rövid eltávozás erejéig. A harcedzett, aktív katona együttérzését nem igazán keltette fel testvére idegi gyengesége, és ezt mondta:

„Nem beteg vagy te, hanem gyáva és semmirekellő.”

Kegyetlenül összevesztek, hiszen a vádló a páciensem legszentebb szentségét támadta – a betegséget, mely megóvta a háború veszedelmeitől –, mikor azt mondta, hogy az „idegösszeomlás” egy humbug.

Haraggal váltak el.

A testvért megölték egy katonai akció során a háború utolsó napjaiban.

Páciensem volt a testvére egyetlen örököse, így a továbbiakban nem szorult rá arra, hogy dolgozzon, így tovább folytathatta a betegségbe menekülését.

Titkos vágya, hogy öljék meg a testvérét a fronton, ezzel beteljesült; nyeresége nyilvánvaló volt, és úgy érezte, hogy a sors megbosszulja őt.

Nem számolt a lelkiismeretével. Betegnek kellett maradnia, hogy meggyőzhesse a világot, ő nem gyáva, hanem nagybeteg. Amikor visszautasítottam, hogy megadjam neki a kért pihenését az analízis kezdete előtt, erre az érzékeny pontra tapintottam, kimutattam, hogy nem hiszek az idegkimerültségében.

Azonosított engem a testvérével, én pedig nem voltam hajlandó elismerni, hogy pihenésre van szüksége, ez pedig egyenértékű volt a gyávaság vádjával.

Helyesen ítéltem meg őt, de ez egy olyan igazság volt, melyet nem tudott lenyelni, hiszen, ha elfogadta volna, az maga után vonta volna ideális és fiktív személyiségének összeomlását. Még további bizonyítékokat is nyertem (felesleges beszámolni róluk), melyek nyilvánvalóvá tették, hogy elhatározta, vak marad.

Megszakította az analízist, majd pedig Dr. W.-hez ment el, aki megengedte, hogy teljes terjedelmében előadja a „történetét”. A beszámoló hat hetet vett igénybe. Ezután az analízis egy álom értelmezéssel kezdődött, mely undorítónak bizonyult. Onnantól fogva eluralkodott rajta a gondolat: „Bárcsak Dr. Stekel értelmezte volna ezt az álmot.”

Dr. W elég bölcs volt ahhoz, hogy nem tiltakozott, és azt javasolta a páciensnek, hogy térjen vissza hozzám. Ekkor viszont minden lehetséges akadályt igyekezett felhozni. Kezdett kifutni a pénzéből, el kellett volna halasztania a fizetést. Ebből nem csináltam problémát, hiszen őszintén törődtem azzal, hogy a probléma mélyéig jussunk. Néhány napig úgy tűnt, hogy az analízis sikeres lesz. De mindig, mikor az érzékeny pont közelébe kerültünk, rögtön összerezzent, visszahúzódott, és a régi sérelem előrángatásával védte magát. Tisztában volt azzal, hogy én vagyok az egyetlen analitikus, aki meg tudnám gyógyítani, de elrontottam az analízist az elején, képtelen volt felülkerekedni az ellenállásán stb., stb.

Ismét megszakította a kezelést. Mielőtt eljött hozzám, három éven át egy laikus pszichoanalitikus kezelése alatt állt, aki rövid pórázon tartotta erőteljes áttétel segítségével, de semmi javulást nem ért el. Most pedig Berlinbe utazott, hogy szerencsét próbáljon egy negyedik analitikussal. Nincs kétségem, hogy még sokakkal fog konzultálni, hiszen egy „analitikus Ahasvérus”, akinek egyetlen célja, hogy elkerülje a betegségbe menekülése szégyenteljes tudatát.

Mit tanultam ebből az esetből? Hogy egyszer és mindenkorra vissza kellett volna őt utasítanom, mikor előzetes pihenést kért. Harminc év analitikus tapasztalat alapján értettem ezt meg, ugyanis sosem értem el semmiféle haladást olyan eseteknél, mikor a kliens pihenési időszakot követelt a kezelés megkezdése előtt.

Egy másik esetben elővigyázatosabb voltam. Súlyos, szorongásos álmoktól (rémálmok) szenvedő angol férfi keresett meg, Hágából küldött levélben. Hallott egy hasonló esetről, melyben gyógyulást értem el. Megtenném, hogy postafordultával válaszolok? Megadta a hotelének címét. Válaszoltam, majd a levél visszajött „ismeretlen címzett” jelzéssel. A második levele Londonból érkezett egy új címmel, de válaszlevelemet ismét csak „ismeretlen címzett” jelzéssel kaptam vissza.

Annyira egyértelmű volt, hogy azért adott meg téves címeket, hogy elkerülje az analízist, hogy a harmadik levelet már meg sem válaszoltam. Aztán egy nap megjelent nálam Bécsben. Az első kitétele az volt, hogy ajánlanom kell neki egy könyvemet, melyből tájékozódhat általánosságban az analízisről és különös tekintettel az én módszeremről. Azt feleltem, hogy sajnálom, de nem tudom elvállalni az esetét. Látványosan megkönnyebbült. Aztán még két levél érkezett, melyben könyvajánlást kért. Ezekre nem reagáltam, mert tudtam, hogy emberünk reménytelen.

Aki készséggel jön analízisbe, aki egy napot sem akar elpazarolni, nincsenek kikötései és feltételei, hanem azt szeretné, hogy az analitikus azonnal munkához lásson, annak kedvező prognózis adható. 

Ne feledjük, nagyon kevés páciens tárja fel problémáinak mélységét már az első találkozáskor. Általában nem említenek meg többet néhány tünetnél, melytől szeretnének megszabadulni. Tapasztalatból tudom, hogy az esetek nagy részében ezek mögött komoly kényszeres parapátia rejlik, mindenféle komplikációkkal, kikötésekkel és egyéb ostobaságokkal, melyek majd csak a kezelés második hetében kerülnek felszínre, vagy még annál is később. A szégyen megköti a páciens nyelvét. Még súlyos parafília (szadizmus, necrophilia, paedophilia) esetén is jelen van a belső ellenállás a kezeléssel szemben, ez pedig halogatáshoz vezet.

Csak majd, ha a betegség jutalma ellenére a páciens már nagyon szenved, ha a szociális organizmus tagjaként már komolyan akadályoztatva érzi magát, ha a szegénység kopogtat az izoláció ajtaján – csak akkor fog gyors felszabadulást igényelni, vágyát nem szavakban, hanem az analízisre való készenlétben kifejezve.

Figyelemre méltó, hogy az analízisbe jelentkező orvosok ugyanúgy produkálják a szokásos ellenállást, akkor is, ha azzal a céllal érkeznek, hogy megtanulják a technikát. Az ilyen „posztgraduális hallgatók” teljesen normálisnak mutatkoznak és semmiféle említést sem tesznek parapátiás tünetekről. Mintha egy szabály lenne, úgy mondják, hogy csak elméleti oktatásra van szükségük vagy pácienst kérnek, akin kipróbálhatják a képességeiket.

Itt kérek engedélyt arra, hogy megemlítsek egy törvényt, melyet magam fedeztem fel, és mely nagy jelentőséggel bír minden gyakorló analitikus számára:

Minden analitikus vak a saját komplexusaira, mikor azok a saját páciensében mutatkoznak meg.

Ezt a jelenséget „analitikus scotoma” néven neveztem el.

Az analitikus scotoma következtében elengedhetetlen, hogy minden analitikusjelölt először saját magát vesse alá analízisnek. Gyakran előfordul, hogy ezek a jelöltek valamilyen komoly parapátiás érzelemtől szenvednek, mely már az első ülésen elkezdhet körvonalazódni. Az olvasó ez alapján megértheti, hogy számos orvos miért kerülné el boldogan az előzetes analízist, ezt az alapvető követelményt, ami egyben az analitikus technika tanulásának legjobb módja is. Megvannak a személyes indokaik az elkerülésre, de sosem lesznek kompetens analitikusok, ha nem tanulják meg uralni a saját komplexusaikat.

A húzódozó jelölt a legkülönösebb indokokat találhatja az analízis visszautasítására, és épp ezzel mutatja meg, hogy valami nincs rendben. A korábban említett amerikai doktor különféle ajánlásokat kapott bécsi orvosokhoz, köztük hozzám. Azt javasolták neki, hogy bátran bízza rám magát, és el is határozta, hogy így tesz. De az első alkalommal kijelentette, időre van szüksége, hogy átgondolja a dolgot. Másnap újra eljött és információt kért. Bécsben sétálgatott, ahol azt látta, hogy a könyvesboltok Freud számos művét kínálják eladásra, de Stekel műveit alig-alig. Most mit tegyen? A diagnózisom az lett, hogy ő egy kételkedő, aki a kényszeres parapátia egy formájától szenved, sorshúzás jellegű megoldást keres, hogy ezzel szabaduljon meg a saját döntés nehézségétől. Talán az orákulum ellenem szólt. „Csak az álom értelmezés művészetével kapcsolatos oktatásra van szükségem” – mondta. Elmagyaráztam, hogy csak úgy sajátíthatja el ezt a művészetet, ha aláveti magát a saját álmai értelmezésének. Láthatóan ezt igen kellemetlen kilátásnak tekintette.

A felkínált analízis jövője az első találkozáskor eldőlt. Megpróbálhattam volna behálózni azzal, hogy általánosságokról beszélek, ahogyan kívánta; de nem folyamodtam volna ilyen trükkhöz, ugyanis a pszichoanalízisben mindenféle trükközést ellenzek.

Gyakran fordulnak hozzám apák olyan kéréssel, hogy úgy kezdjek el dolgozni gyermekükkel, mintha csak véletlenül találkoznánk, és mutatkozzam be úgy, mint egy egyszerű családi jóbarát. Nem veszek részt ilyen ügyeskedésben, hanem a következők szerint haladok.

Egy apa elhozza hozzám a fiát, akinek homoszexuális hajlamai vannak. Négyszemközt az apa arra kér, ne mondjam el, hogy pszichoanalitikus vagyok. Rendben, majd azt mondom, hogy neurológiai szakember vagyok, és idegi zavarra vizsgálom ki. De amint egyedül maradok a pácienssel azt mondom:

„Az apád azt akarja, hogy szerepet játsszak, fizikai vizsgálatot végezzek, és egy kezelés látszatát keltsem, majd ahogy elnyerem a bizalmadat, ejtselek az analízis csapdájába. Játsszunk nyílt kártyákkal. Analitikus vagyok. Tudom, hogy homoszexuális vagy, és nem tudlak meggyógyítani, amíg nem akarod, hogy meggyógyítsalak.”

Sok fiatalt nyertem már meg ezzel az őszinteséggel, akik ezután önként alávetették magukat az analízisnek. Már a kezdet kezdetén abban segítettem őket, hogy kitörjenek az apai hatókörből.

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megemlítsem, milyen fontos az első interjú során azt javasolni a páciensnek, hogy az analízis részleteit tartsa meg magának. Semmiképpen se fecsegjen. Íme, a legjobb formula:

„Ragaszkodom ahhoz, hogy amíg tart az analízis, addig ne beszéljen róla senkinek. Utána már arra használhatja az itt nyert információkat, amire akarja. Nem követelek tartós titoktartási fogadalmat. Részemről megígérem, hogy amit nekem elmond, azt sosem adom tovább sem rokonainak, sem barátainak.”

Nők esetében különösen gyakoriak az ezzel kapcsolatos nehézségek. Egy feleség ilyesmit mond: „De én mindent elmondok a férjemnek.” Egy anya: „A lányomnak nincs titka előttem, így nekem se lehet előtte.”

Világossá kell tennünk az ilyen, analízisre jelentkező személyek számára, hogy a „gyónás pecsétje” csak az analízis időtartamára vonatkozik. Megfelelő időben mindent feltárhat majd másoknak. Általában a közeli hozzátartozók elfogadják a megszorításokat. Tulajdonképpen pedig nagyon kevesen vannak, akik válogatás nélkül továbbadják analízisük eredményeit. A „férjének mindent elmondó” feleség, aki az analízis során felismeri, hogy gyűlöli a férjét, hogy eleddig tagadta, rosszul választott, hogy látszólagos őszintesége csak „önvédelem” házasságtörési vágyaival szemben, az a feleség nem valószínű, hogy az analízis végeztével majd tovább szeretné adni ezeket a felfedezéseket épp annak, akit leginkább érintenek.

Akárhogyis, két dolgot mindig észben kell tartanunk. Sok páciens megszegi a hallgatás szabályát az analízis folyamata során. Mindenfélét kikotyognak barátaiknak és rokonaiknak, kritizálják az analitikust, ezzel növelik az ellenállásukat, ami már szinte leküzdhetetlenné válik egészen addig, míg az analitikus rá nem jön, hogy hol szorít a cipő, és véget vet ezeknek a nem kívánatos kiszivárogtatásoknak. Más páciensek kitekerik az analitikus mondatait és kifigurázzák őt. A szülők sem mindig tartják be azt az ígéretüket, miszerint tartózkodni fognak az érdeklődéstől, és minden ülés után kérdezgetni kezdik az analizáltat, hogy miről volt szó.

Ha a titoktartási kötelezettség megszegése miatt az analízis rossz irányt vesz, az analitikus csak akkor utalhat a szerződés megszegésére, ha az elején megszabta a hallgatási feltételeket. Minden esetben ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy az analitikus és analizált kapcsolata feltétlenül magán jellegű; de vannak olyan páciensek, akik találnak valakit egy egyidejű, másodlagos analízis elvégzésére, és minden fontos részletet elmondanak neki, miközben hűtlenségüket elrejtik a fő analitikus elől.

A kezdet kezdetén figyelmeztetnünk kell a szülőt vagy más, a pácienst kísérő személyt, hogy meg se próbáljanak információt kicsikarni az analízisről az analizált háta mögött. „Nem kereshet fel négyszemközt, amíg tart a terápia. Ha információt szeretne, kérdezzen a páciens jelenlétében, mivel ugyanolyan diszkrécióval tartozom a páciensemnek, amilyet én is elvárok tőle.”  

Ismétlem, ezt a kitételt világossá kell tenni a kezdet kezdetén.

A páciensek néha amiatt kezdenek aggódni, hogy esetük publikálásra kerül. Mivel köztudott, hogy klinikai történetek ezreit publikáltam, gyakorta hallgatási fogadalmat kérnek tőlem, és én ezt a kívánságot habozás nélkül teljesítem is. Hogyan oldom fel ezt a látszólagos ellentmondást? Nagyon egyszerűen. Az analízis a „gyónás pecsétje alatt” történik, ezt sosem szabad megtörni. Amikor egy esetet publikálok, megváltoztatom a neveket és helyszíneket, úgy módosítom a történetet, hogy a páciens kivételével senkinek ne legyen esélye felismerni, hogy kiről van szó – a páciens pedig általában engedélyt ad arra, hogy egy ilyen „átszerkesztett” formában publikáljam az analízist. Mindazonáltal számos olvasóm igyekszik beazonosítani a pácienst. Jó példa erre a Störungen I. kötetében bemutatott énekesnő esete. Az események valójában Dániában történtek. (Mivel a szóban forgó hölgy tíz éve elhunyt, most már nem jelent indiszkréciót, hogy mindezt elmondom.) A helyszínt Oroszországba tettem át és egy orosz nevet adtam a hölgynek – ennek az lett az eredménye, hogy kaptam egy levelet Szentpétervárból, miszerint nincs az az orosz olvasó, akinek bármiféle nehézséget jelentene a valódi név kitalálása. Más publikált esetemet is „azonosították” már tévesen. Természetesen az ilyen arcátlan találgatásokat nem lehet kivédeni. – Mikor monogramot használok, az sem igazi, véletlenszerűen választom. – Akkor is átformálom az eset részleteit, ha a páciens kifejezetten engedélyt ad a publikálásra. – Mindezek mellett is előfordul azonban, hogy az analitikus a publikáció visszavonására kényszerül, mert minden elképzelhető átalakítás ellenére a páciens identitása nyilvánvaló lenne.

Ismét hangsúlyozom, a pácienst kísérő barátok és rokonok számára mindig világosan érthetővé kell tenni, hogy amit az analitikus megtud az analizált belső életéről, az abszolút bizalmas és kettejük között fog maradni.

A nyitó interjú során éreztetni kell a pácienssel, hogy bízhat az orvosban. Az utóbbi ezt leginkább úgy érheti el, ha csendes, érzelemmentes viselkedést tanúsít és nem ígér túl sokat.

Érkezéskor sok páciens állapotát heves izgatottság, mély fájdalom vagy egyéb erős érzelem uralja, együttérzést és megértést követelnek. Hogy az orvos mennyire elégíti ki ezt a követelést, azt az ő érzéke és imaginatív belátási képessége határozza meg.

Az ilyen felindult állapotban lévő páciensek esetén kellemetlennek tűnhet felvetni a tiszteletdíj témáját, de alapvető fontosságúnak tekintem, hogy ezt a kínos kérdést a legelején tisztázzuk. A páciens sok esetben már az interjú korai szakaszában érdeklődik erről vagy még hamarabb, érkezés előtt levélben kér információt. Mások viszont, akiknek elsődlegesen megértésre van szüksége, bántónak érezhetik, ha pénzről akarunk beszélni, ilyenkor természetesen a téma nyitva maradhat pár napig. Mégis azt mondom, ez nem tanácsos. A legtöbb esetben az analitikus habozás nélkül így fogalmazhat:

„Úgy gondolom, tisztában van vele, hogy kezelése anyagi kötelezettséget von maga után.”

A saját munkámat úgy alakítom, hogy a tiszteletdíj kérdése ritkán áll az analitikus kezelés útjába. Tudom ajánlani olyan asszisztenseimet és munkatársaimat, akik szerény díj ellenében dolgoznak. A komoly anyagi nehézségekkel küzdő személyeket egy tanuló kezeli az általam vagy más tapasztalt kollégám által biztosított szupervízió mellett.

Egyes orvosok fix tarifáért dolgoznak, legyen szó tehetős vagy pénztelen páciensről. Ezt a merevséget átgondolatlannak tartom. Miért ne fizethetne többet egy vagyonos páciens, mint az, aki szegény, hogy így az utóbbi is részesülhessen kezelésben? Maradjunk meg humánusnak és ne felejtsük el feltenni magunknak a kérdést, hogy a pácienstől elvárt anyagi áldozat arányban van-e az eredményeinkkel! Előfordulhat, hogy egy páciensjelölt azt mondja: „Csak kevés pénzt tudok félretenni, de boldogan odaadnám, ha tudnám, hogy bízhatok a gyógyulásban.”

Zavarba ejtő dilemma ez mind a doktor, mind a páciens részéről. Ilyen esetben viszonylag alacsony díjat kérek vagy egy fiatalabb kollégára bízom az analízist. Nem kellemes belegondolni abba a lehetőségbe, hogy valaki minden megtakarítását elkölti, de mégsem lesz jobban.

Az analitikus irodalomban jól tájékozottak minden bizonnyal könnyen felidézik azt a sajnálatos esetet, melyben egy kényszeres parapátiától szenvedő férfi öt évig járt kezelésbe, az utolsó vasa is ráment, olyannyira, hogy analitikus körökben gyűjtést szerveztek a részére. Később ingyenes analízisben részesült paranoid téveszmék miatt. Szintén tragikus volt egy bizonyos R. esete, aki három évnyi analízisre költötte minden vagyonát, de eredmény nélkül, és ennek következtében (természetesen) a módszer heves ellenzőjévé vált.

Egy analitikus sem feledkezhet meg arról, hogy a pszichoanalízis nem egy tökéletesen megbízható gyógymód. Teljes kudarcba fulladhat még a kezdetben enyhének tűnő eseteknél is. Ilyenkor az analitikusnak kell szembenéznie a szemrehányásokkal azért, mert rávette a pácienst, hogy feleslegesen elköltse minden megtakarítását. Vannak, akik épp azért állnak ellen a gyógyulásnak, hogy legyen miért vádolni az orvost. (Erre a típusra még visszatérek.) Ezek a személyek nem fukarkodnak a szidalmakkal, és ha ígéretet kaptak a gyógyulásra, pénzvisszatérítést követelnek. Azok az analitikusok, akik követik a szabályomat, és nem vállalnak garanciát a sikerre, sosem kerülnek ilyen kellemetlen helyzetbe.

Némely esetben a páciens a következő ajánlatot teszi: „Hajlandó vagyok letétbe helyezni egy pénzösszeget (elég jelentős mennyiséget szoktak megnevezni) egy ügyvédnél vagy más megbízható harmadik személynél. Az öné lesz, ha meggyógyít. Kudarc esetén nem kap semmit.” – vagy esetleg csak a töredékét kapja.

Az analitikus nem egyezhet bele egy ilyen tervbe, hiszen ez azzal járna, hogy a páciens számára anyagilag előnyös lenne betegnek maradni. Az ingyenesen kezelt páciensek esetében szinte mindig azzal találjuk szembe magukat, hogy kialakul bennük az elképzelés, miszerint az analitikus kevésbé törődik az esetükkel, mint mikor a munkája honorálva van, és ez a szempont a gyógyítás akadályává válik. Ezért úgy gondolom, hogy az abszolút nincstelen páciensektől eltekintve mindenki az anyagi lehetőségeinek megfelelő mértékű díjat fizessen. Mikor ez a díj az átlagosnál magasabb, akkor az összeg egy részét félre lehet tenni, hogy a rászorulóknak biztosíthassuk az ingyenes kezelést, az útiköltséget, stb.

Kaptam már nagyon magas összegű ajánlatot elfogadhatatlan kitételek mellett. Kivétel nélkül elutasítom a gyógyulás feltételéhez kötött honoráriumot, ugyanúgy, ahogy az előre fizetést.

Minden analizált hajlamos a gyanakvásra, néhányuk több ülést akar kifizetni, mint amennyire valóban sor került, hogy lássák, vajon rámutat-e az orvos a hibára, és visszaadja-e a túlfizetést. Mások jól számolják az alkalmak számát, de mintegy véletlenül, többet fizetnek érte. Alkalmanként, sajnálattal közlöm, de épp az ellenkezőjét csinálják. Az sem ritka, hogy a páciens arra kér, hadd számolja le a kezembe a pénzt, „a biztonság kedvéért”. Ezt mindig visszautasítom arra hivatkozva, hogy teljes mértékben megbízom a pácienseimben.

Az analitikusok egy része havi rendszerességű fizetés mellett foglal állást. Én a heti gyakoriságot preferálom. A napról napra történő fizetést hibának tartom. Egyes ülések nem hoznak semmilyen előrelépést; mások annyira sikeresek, hogy lelkesedéssel töltik el a pácienst; megint mások látványos analitikus sokkal járnak, melyek után a fizetés olyan, mint egy hideg zuhany. Igaz, jó pár analitikus számára a fizetés maga jelent sokkot, különösen azoknak, akik pénzkomplexustól szenvednek.

Az egyik hölgy páciensem az első interjú alkalmával üdvözlésképpen elárasztott a könnyeivel, majd folyamatosan fejlődni kezdett, és (az áttétel nyilvánvaló jelei mellett) látszólag azon dolgozott, hogy felépítsen egy új életet magának. A hónap végén rutinszerűen kiállítottam a számlát a kezelés esedékes díjáról. Megfelelő jövedelemmel rendelkezett, és eleddig nem ejtett egy szót sem az analitikus honoráriumáról. Mégis, durva sértésnek tekintette, hogy „benyújtottam a számlát”, és megszakította a kezelést.

Nehéz megállapítani egy első interjú alatt, hogy a páciens mit tekint sértésnek.

Egy bolgár közszolgálati dolgozó érkezett hozzám egyik bécsi barátja kíséretében. Súlyos szorongásos állapotok miatt keresett fel. Miután meghallgattam a nyitányát, analitikus kezelést javasoltam, és érdeklődtem az anyagi körülményeiről. Viszonylag szűkös körülmények között élt öt gyermekkel, akiket egyedül tartott el a fizetéséből. A kezelés és útiköltség fizetéséhez kölcsönt kellett kérnie. Ezek alapján az ajánlottam, hogy egy olyan tapasztalt kollégámhoz menjen analízisbe, aki szerény díj ellenében dolgozik, vagy (ha azt megfelelőbbnek találja) egyik diákom ingyenesen elvállalja analízisét az én személyes szupervízióm mellett. Azt válaszolta, hogy át kell gondolnia, majd távozott. Másnap egy rendkívül sértő stílusban megfogalmazott levelet kaptam a bécsi barátjától. A bolgár ember azért jött, hogy konzultáljon egy pszichoterapeutával, aki erre pénzről kezdett el beszélni neki. Az a kötelességem, hogy minden olyan pácienst fogadjak, aki messziről jött, függetlenül attól, hogy tud fizetni vagy sem. Mi közöm nekem ahhoz, hogy honnan teremti elő a díjat? És így folytatta tovább hosszasan.

Az író meg sem említette a megfizethető vagy ingyenes kezelésre vonatkozó alternatív ajánlatomat; melyet emberbaráti alapon tettem. (Működtetek egy ingyenes klinikát, ahol ezidáig közel nyolcszáz rászoruló részesült díjmentes kezelésben.)

Rendszeresen feltűnnek olyan páciensek, akik úgy gondolják, hogy magától értetődően jogosultak ingyenes kezelésre. Annyira szörnyen boldogtalanok – mondják –, annyit szenvedtek, hogy az orvosnak nem kéne pénzt kérnie tőlük. Általában ők azok, akik mindig is „ingyenélők” voltak, kezdve a családi kapcsolataikkal. Nincs még egy hivatás, ami olyan könnyen válik áldozattá, mint az orvosi. Tény, hogy az orvosnak megértőnek kell lennie, de ez nem olyan valuta, mellyel személyes költségeit ki tudná egyenlíteni. Vajon egy analitikusnak fejet kell hajtania olyasmi előtt, ami egyenértékű egy zsarolással?

Egy urológus vagy szemész talán megengedhetné ezt magának, de egy analitikus nem. Azt megteheti, és általában meg is teszi, hogy alkalmanként ingyenes konzultációt nyújtson, de nem analizálhat boldog-boldogtalant ingyen, hiszen az analízis rendszerint napi egy órát igényel több hónapon át. Az analízist igénylő nincsteleneknek be kell érniük a diákokkal vagy az ingyenes klinikákkal.

Mindez egy további kényes kérdéshez vezet. Mindig is voltak orvos pácienseim, akik azért jöttek analízisbe, mert olvasták egy írásomat vagy mert egy kolléga küldte őket hozzám. Mármost, szakmai körökben etikátlannak tekintik, hogy egy orvos pénzt fogadjon el a másiktól. Jómagam kivételes alkalmakkor vagyok csak hajlandó arra, hogy fizetés nélkül fogadjam el egy kollégám tanácsát (bár mindig felajánlom a fizetést); és ugyanezt várom el másoktól is. Azonban, ha hosszabb kezelésre van szükségem, mindig ragaszkodom a fizetéshez, ugyanis nem látom be, hogy milyen alapon kérném, áldozzon rám meghatározatlan mennyiségű időt ingyen. Hozzátéve, hogy egy kölcsönös megállapodásban az a korrekt (általában így is történik), ha az orvosok egymásnak csökkentett díjat számolnak fel.

Az analízisbe jelentkező külföldi orvosok gyakorta eltitkolják hivatásukat attól tartva, hogy az analitikus nem törődik majd velük eléggé, ha csökkentett díjért dolgozik. Időről időre előfordul, hogy csak az analízis későbbi fázisaiban szerzek tudomást arról, hogy egy orvost kezelek.

A másik oldalon az is előfordul, hogy egyes orvosok elfogadhatatlan módon használják ki szakmai státuszukat. Íme egy példa:

 

  1. eset. Nem sokkal a háború után, mikor itt Ausztriában többségünk szegénysorba süllyedt, egy külföldi kolléga jelentkezett nálam azzal a kéréssel, hogy analizáljam a feleségét, de könyörgött, vegyem figyelembe, hogy épp tanulmányúton van, mely komoly kiadásokkal jár. Egyből vállaltam az esetet egy olyan nevetséges díj ellenében, mely csupán jelképes összegnek tekinthető. Az analízis folyamán megtudtam a hölgytől, hogy férje rendkívül gazdag, több városi és vidéki birtoknak is tulajdonosa, bőségesen rendelkezésre állnak anyagi források. Nincs mit hozzá tenni. Ekkoriban egy gyógyhelyen tartózkodtam, a kollégának és feleségének is foglaltam egy szerény, de kényelmes szobát. Érkezésük után egy nappal a „szegény ember” átköltözött egy luxus lakosztályba, mindennap csak úgy szórta a pénzt, de mikor a tiszteletdíjam kifizetésére került a sor, nem átallott a kialkudott árra hivatkozni, mely a szokásos egytizedét jelentette.

 

Az analitikusok azt is jól tudják, milyen ritkán tartják meg a páciensek az ígéreteiket. A legkevésbé sem szabad megbízni abban a páciensben, aki hevesen ígérgeti, hogy rengeteg barátját és rokonát fogja hozzánk küldeni analízisbe. Aki ilyesmit ígér, az közel áll ahhoz, hogy kilépjen az analízisből.

Ez a másik oka annak, hogy miért nem szabad elfogadnunk az analízis lezárása után esedékes nagyobb összegre vonatkozó ajánlatokat. Ilyen eset, ha egy gazdag ember fia jelentkezik hozzánk, és elmagyarázza, hogy szülei tudta nélkül jött. Most nem tud fizetni, de ha nagykorú lesz, akkor bepótolja.

Sosem egyezem bele az ilyen tervekbe, azt válaszolom, hogy várnia kell addig, amíg majd fizetni tud az analízis ideje alatt vagy meg kell szereznie a szülei beleegyezését. Az állítólagos indokok nagyrésze elég gyenge kifogás. Az egyik fiatalember kényszeres állapotoktól szenved és nem akarja, hogy apja tudomást szerezzen erről; a másik talán homoszexuális vagy más parapátiával jön. Minden ilyen esetben az analitikus részéről az a helyes, ha azt tanácsolja a páciensnek, hogy beszélje meg a helyzetet az édesapjával, ő engedélyezheti a kezelést, és intézheti a díjfizetést.

Még az is jobb, ha ingyenesen kezelünk egy pácienst, mint ha beleegyezünk az utólagos fizetésbe.

Az apák által küldött fiatalemberek közt extravagáns esetek is előfordulnak, akik állandóan adósságba verik magukat, drogfüggők, képtelenek kontrollálni a kiadásaikat, pénzkomplexusuk van, és még sorolhatnám.  Az analitikus olyan kérést kaphat, hogy vegyen át egy bizonyos pénzösszeget és mindig egy hétre valót adjon belőle az analizáltnak.

Óva intem az analitikusokat attól, hogy részt vegyenek egy ilyen ötletben. A páciens számtalan ürügyet talál majd arra, hogy követelje a pénzt; adósságba kerül, szükségtelenül költ, stb. Egyszóval, szülői szerepbe helyezi az analitikust, ez ellenállást okoz, és megzavarja az egész analízist. Ezen kívül pedig a kiadások kezelése olyan dolog, amit mindenkinek meg kell tanulnia.

Matematikai biztossággal bejósolható, hogy egy hasonló páciens ilyen vagy olyan ürüggyel, de megpróbálkozik majd pénzt kölcsönkérni az analitikustól. (A pénz a szeretet szimbóluma és bizonyítéka.)

Jobban tesszük tehát, ha az elején elmagyarázzuk a következőt: „Előre szeretném tisztázni, hogy semmilyen körülmények között sem fogok pénzt kölcsönözni, bármilyen szorult helyzetben legyen is. Ez egy pszichoanalitikus szabály, melyet el kell fogadni.”

A páciens tiltakozni fog, sőt, akár fel is háborodik: „Mi jut eszébe doktor úr? Álmomban sem jutna eszembe, hogy ilyen kellemetlenséget okozzak Önnek!”

Ennek ellenére, tökéletesen biztos, hogy néhány héten belül bánatos képpel jelenik meg, elmondja, hogy a figyelmeztetés ellenére kénytelen egy kis segítséget kérni egy ideiglenes pénzügyi zavar miatt. Egy csekket vár, ami már bármelyik nap megérkezhet; előre nem látott kiadásai vannak; egy vagy két nap múlva vissza is tudná adni azt a kis kölcsönt; stb.

Általában a kérés annyira sürgős és annyira művészien előadott, hogy nagyon nehéz visszautasítani. Az analitikus szorult helyzetben találja magát. Érzelmileg az apa szerepébe kerül; a pénz igénye a szeretet és a karakter tesztje.

Ha azonban az analitikus elég körültekintő volt és a fenti megegyezést megkötötte, ha emlékeztetheti a pácienst az ígéretére, miszerint semmilyen körülmények között nem kér pénzt, ha hivatkozhat a pszichoanalízis megszeghetetlen szabályára, akkor kivédi a helyzetet. Pár napig kénytelen lesz elviselni az ellenállást, de ez sokkal könnyebben kezelhető, mint akkor lenne, ha megadta volna magát. Mégis azt kell mondjam, ha megkérdeznének: „Előfordulhat, hogy egy analitikus pénzt adjon a páciensének?”, azt válaszolnám, hogy az analízis folyamán előállhat olyan helyzet, melyben anyagi segítséget kell adnunk. De akkor nem tehetünk ilyen kivételt, ha a páciens pénzkomplexussal küzd.

Egy másik szabály, amit az első interjú során tisztázni kell, hogy a páciens köteles kifizetni az ülést akár megjelenik az időponton, akár nem – kivéve akkor, ha legalább huszonnégy órával korábban lemondja azt. Hasonlóképpen, ha késik, akkor nem várhat el több időt, mint amennyi az órájából maradt.

Könnyen felismerhetőek a pontatlan típusok, akik képtelenek időponthoz tartani magukat, de mindig azt remélik, hogy az analitikus majd kipótolja az elveszett időt.

Ebben a kérdésben az analitikus nem tehet engedményt. Azzal csak elfedné az ellenállást és aláásná az analízis edukatív funkcióját.

A páciensnek meg kell tanulnia pontosnak lenni.

Az ilyen típusú személyek nagyon ravaszak, a legérdekesebb részleteket az ülés végére tartogatják, mikor már a következő páciens időpontja kezdődne. Az információ, amit most készül elmondani, annyira sorsdöntő fontosságú, hogy az ember habozik félbeszakítani. Azonban alapvető jelentőséggel bír, hogy félbeszakítsuk, emlékeztessük az eredeti vállalására, rámutassunk a most megmutatkozó ellenállására, kifejezzük, hogy mivel valami ennyire fontosat szeretne mondani, reméljük, holnap sikerül majd pontosan érkeznie. Valószínűleg nem sikerül majd. Nagy eséllyel az analizált megpróbálja megbüntetni az analitikust a távolmaradásával, telefonon lemondja az időpontot, és talán pár napig nem jön.

Az ilyen reakciók nagyon fontosak. Hosszútávon az ellenállás rendszerint leküzdhető, ahogy a páciens felismeri, hogy fel kell adnia trükkjeit, mivel az analitikus átlát rajtuk, és így nem hozzák meg a kívánt hatást.

Hatalmas jelentősége van annak is, hogy az analitikus (különösen mikor kollégáját kezeli) kezdettől világossá tegye: az analizálttal való kapcsolata nem mehet át intim vagy személyes kapcsolatba, hogy a páciens ne kezdjen el izgató kalandról vagy baráti kapcsolatról szóló elképzeléseket dédelgetni. A páciens áttételi állapotba kerül, vagyis pozitív és negatív érzéseit átteszi az orvosra, nem csak szakmai képességeiből szeretne profitálni, de vágyakozik az intimitásra, barátságra, gyengédségre és szeretetre is. Hamarosan megjelenik az ellenállás, mivel úgy érzi, hogy nem kerülhet elég közel. Ha felismerjük az ellenállás okát, akkor utalhatunk az első interjú során kikötött feltételekre. Minden egyes páciensnél rögzíteni kell ezeket a feltételek és ragaszkodni is kell hozzájuk, egyértelműnek kell lenniük, mintha egy törvény részei lennének, mely alól nincsenek kivételek. Ha a páciens azt érzi, hogy több baráti érzést mutatunk mások felé, több időt szentelünk másoknak, mint neki, akkor az analízis frusztrálódni fog.

Ez az oka annak, hogy nem tartom hatásosnak az analitikus szanatóriumokat. Egy orvos vezethet analízist szanatóriumban, de csak akkor, ha szigorúan tartja magát ahhoz a szabályhoz, hogy ne legyenek „kedvencei”. Azonban egy ilyen szabályt nagyon nehéz betartani, hiszen mi orvosok is csak emberek vagyunk, önkéntelenül is kellemesebbnek találunk egyes pácienseket a többieknél. A legjobb eredmények olyan szanatóriumban érhetők el, ahol párhuzamosan folyik fizikai terápia és pszichoterápia is, de csak egyes páciensek részesülnek analízisben.

Végezetül, mivel annyit beszéltem szabályokról, célszerű hozzátenni azt is, hogy „a kivétel erősíti a szabályt” elve a pszichoanalízisben ugyanúgy érvényes, mint máshol. Az orvos analitikus rendszere ne legyen túl merev, hanem minden esetben alkalmazkodjon a páciens egyéniségéhez. Időről időre megszegem a saját szabályaimat, és ez időnként kiváló eredményekhez vezet. A szabály az esetek többségére vonatkozik, és egy kezdő helyesen teszi, ha ahhoz tartja magát addig, amíg meg nem tanulja személyre szabni munkáját, valamint felfedezni az egyéni gondolkodásmód jellegzetes határait.

Minden játékban vannak olyan szabályok, melyeket mindenki csak a kezdők számára szolgáló iránymutatásnak tart. Az analízis is egyfajta játék, egy nagyon kifinomult, érzékeny játék, mely a játékosoktól imaginatív belátási képességet, művészi kapacitás igényel. Egy művész ismeri a szabályokat, de tudja, hogyan tekintsen el tőlük, amikor így tanácsos tenni, majd pedig új szabályokat tud teremteni magának.

A most olvasott fejezet több évtizedes tapasztalat összefoglalása. Bízom benne, hogy ifjabb kollégáim a hasznukra tudják fordítani, és aztán tovább gyűjtik saját tapasztalataikat. Ugyanis van egy mindent felülíró szabály, mely különösen igaz a pszichoanalízisben. Minden ember egyéni fénytörésben látja a dolgokat, saját belső törvényeinek és saját lényének megfelelően tevékenykedik. Amikor az analitikus viselkedését meghatározó szabályokat alkotok, azt abban a reményben teszem, hogy ezek a szabályok az analitikus személyiségéhez, temperamentumához valamint a páciens karakteréhez illeszkedő módon átalakíthatóak.

 

 

 

Második fejezet

A KEZELÉS KEZDETE

 

A páciens a megbeszélt időpont előtt negyed órával érkezik. Ez egy jó jel, azt jelenti, vágyik arra, hogy letegye lelkének terhét. Vagy lehetséges, hogy tíz percet késik és elnézést kér azzal, hogy lekéste a villamost, várnia kellett a következőre. Ez egy rossz jel, azt mutatja, hogy a belső ellenállás működésbe lépett.

A fenti következtetéseket nem tanácsos az analizált felé kommunikálni, ha az analízis korai szakaszában járunk. Amíg nem derül ki róla, hogy pontatlansága szokás szintű, addig nem tudjuk biztosan elkülöníteni az erős ellenállást a háttérben működő parapátiás hatástól. (Lehetséges, hogy a páciens „időzavarral küzd”, vagyis olyan ember, aki képtelen a pontosságra.)

Annak ellenére, hogy megtartja magának, az analitikus kezdettől következtetéseket von le. Viszont nem szabad azt feltételezni, hogy a kezelés elején mutatott pontosság és lelkesség a gyümölcsöző analízis tévedhetetlen jele lenne. Az önismerettel szembeni ellenállás hamis lelkesedés képét öltheti és a következő gondolatban fejeződik ki: „Nem szabad, hogy az én hibám legyen, ha nem gyógyulok meg. Minden tőlem telhetőt meg kell tennem. Így a kudarc miatt majd csak az analitikust lehet hibáztatni.”

A pácienseket az első pillanattól két, élesen elkülönülő csoportba lehet sorolni. Egyeseket majd szétfeszít a közlésvágy; mások visszafogottak és szűkszavúak, kérdéseket várnak, lassú és inadekvát módon válaszolnak.

Azt gondolhatnánk, hogy az előbbi típus esetében minden bizonnyal kedvező prognózissal lehet számolni, de ez nem feltétlenül van így. A nagy sodrású folyam hamar elapadhat.

Kezdjük egy olyan pácienssel, aki nem mutat ellenállást, csak úgy dőlnek belőle a szavak. Már letelt az ideje, de neki még annyi mondanivalója van! Könyörög, hogy kaphasson egy második, sőt harmadik órát itt és most.

Ezt a kérést csak akkor kell teljesíteni, ha a páciens mindössze egy vagy csak néhány napig tud a városunkban tartózkodni.

Azonban ha a megegyezés egy hosszabb kezelésről szól, akkor nem szabad engedni, hogy elkapkodja a dolgokat. Egy elnyújtott interjú olyan megkönnyebbülés érzést válthat ki a páciensből, mely miatt kitér a további analízis elől, megelégszik a pszeudo-gyógyulással, ami csak azt teszi lehetővé, hogy továbbra is ragaszkodhasson komplexusaihoz és szenvedéseihez.

Aki sokat beszél, gyakran a lényeget rejti el. Ahogy (többek között) Talleyrand is mondta: „A beszéd azért van, hogy elkendőzze a gondolatot.”

Jó alkalom ez, hogy utaljak a „gyors gyógyulások” vagy „csodás gyógyulások” jelenségkörére. Arra a típusú páciensre gondolok, aki szinte pezseg az első interjúk során, túláradóan hálás, majd pedig néhány nap múlva gyógyultnak nyilvánítja magát.

„Hogy az ördögbe csinálta, doktor úr? Talán hipnotizált és szuggesztióval meggyógyított? Csak azt tudom, hogy most már tökéletesen jól vagyok.”

Az ilyen páciensek általában arról biztosítják az analitikust, hogy rokonaikat és barátaikat is el fogják küldeni, hogy őket is meggyógyíthassa. („Kezelnie kell a nagynénémet. Gazdag nő és hosszú analízist is tud fizetni.”) Egyszóval, az ajánlat arról szól, hogy az analitikus több más áldozatot is kaphat, csak ezt az egy áldozatot hagyja futni.

Lehet, hogy azt mondják, tényleg meggyógyultak és nincs szükségük további analitikus kezelésre.

A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a gyógyulás hamis és a páciens egyetlen vágya, hogy elmeneküljön az analízisből, mely kezd kényelmetlenné válni. Álljon itt egy eset, mely jól illusztrálja az analízisből való menekülést és annak motívumait:

 

  1. eset. F.H., 29 éves, foglalkozására nézve kereskedő, alacsony, sovány, kopasz, súlyos fejfájást panaszol, mely sem éjjel, sem nappal nem múlik és minden eddig próbált kezelésnek ellenáll. Az elmúlt hónapokban több mint hat kilót fogyott, álmatlan és nagyon ingerlékeny. Szerencsémre már tudtam mi zajlik a fejében, mert a húga három héttel ezelőtt volt nálam konzultáción. Jegyben járt egy férfival, akit szeretett és tisztelt. Viszont már nem volt szűz, ugyanis több alkalommal erotikus kapcsolatot létesített a bátyjával. Mivel ismerte a pszichoanalitikus tanításokat, attól tartott, hogy a házasságkötés után majd frigiddé válik, ezért meg akarta tudni, hogyan szakadhatna el bátyjától. A férfi zsarnoki módon viselkedett, gyakran veszekedett vele, botrányosan féltékeny volt, de mindent megtett, hogy féltékenységét a szeretetreméltóság álarca mögé rejtse. Mindazonáltal a hölgy túl jól ismerte őt ahhoz, hogy félrevezesse ez az álarc. – Ez volt a története annak a férfinak, aki most eljött hozzám abban a reményben, hogy meggyógyítom a fejfájásait, álmatlanságát stb.

Azt vártam, hogy nem csinál majd titkot a testvérével való viszonyából, abból, hogy a tőle való elszakadás gondolatát is lehetetlennek találja. Az első ülésen zuhatagként dőlt belőle a szó, számos fiatalkori és közelmúltbeli élményét elmesélte, továbbá azt kérte, hogy rögtön kezdjük is az analízist, ahogy az első óra letelt. Annyira szörnyen sok mondanivalója volt! – Mivel teljesen be voltam táblázva, visszautasítottam.

Ennek ellenére az első ülés után nagyon megkönnyebbültnek érezte magát. A második és harmadik ülés is hasonló tempóban zajlott, egy szó sem esett a húgáról. A negyedik ülésen gyógyultnak nyilvánította magát. Alig volt alkalmam közbeszúrni egy-egy szót. Pusztán hallgattam a szóáradatot, várva a pillanatot, mikor rátér az alapvető konfliktusra, húga közelgő esküvőjére. Ami őt illeti, nagyon lelkes volt, tökéletesen boldog a gyógyulása miatt, ami minden bizonnyal annak köszönhető, hogy a távolból szuggesztív hatást gyakoroltam rá. Biztos varázsló vagyok.

A szokásos hálálkodó fordulatokat követően biztosított, hogy egy tucat érdekes esetet szándékozik hozzám küldeni rokonai és barátai köréből. Egy pillanat, és már ott sem volt.

A húga többször is eljött még hozzám. Megházasodott. Könnyebben elszakadt a bátyjától, mint várta. A férfi megszabadult a fejfájástól. (Talán rövid analízise során megszületett benne ennyi önismeret: „Mi a fenét beszélsz itt össze-vissza! Az igazi bajod az, hogy elveszíted a húgod”.) Végül két hónap múlva szanatóriumba vonult mély depresszióban, kijelentve, hogy a pszichoterápia minden formája „modern humbug”.

 

Az esetből kitűnik, hogy a páciens kiváló ürügyet mutatott fel a kezelés elkerülésére. Nem beszélt a húgával létesített inceszt viszonyáról vagy féltékenységéről; színlelte a gyógyulást, hogy megszabaduljon az analízistől.

Más páciensek heteken át folytatják élettörténetük taglalását. Tudok olyan esetről, ahol az analízist egyszerűen nem lehetett elkezdeni, mert két hónap múltán a „Vén Tengerész” még mindig nem ért a története végére.

Az analitikusnak fel kell készülnie az ilyen fortélyokra. Ritkák, de lehetőségükről nem szabad megfeledkezni.

Olyan páciensekkel is találkozunk, akik azonnal rátérnek a fontos közlésekre. Nem dagályosak és nem is tartózkodóak, az arany középúthoz tartják magukat. Néhányan a legelső ülésen elmesélik egy álmukat, mert azt hallották, hogy az álmok beszédesek vagy mert egy belső késztetés hajtja őket.

Alapvető fontossággal bír az az álom, ami elsőként jelentkezik azután, hogy megállapodtunk az analízis megkezdésében. A páciens élet-konfliktusát, centrális ideáját, vezető irányelveit tartalmazza – egyben az ellenállását is feltárja. [1]

De hogyan értelmezhetjük egy páciens álmát, mikor nem tudunk semmit az élettörténetéről, környezetéről, reményeiről és csalódásairól? Az első álmot ekkor arra használhatjuk, hogy tájékozódjunk a páciens attitűdjéről az analízissel kapcsolatban, arról a viszonyról, melyet az „analitikus szituáció” néven emlegetünk. Prognózisra vonatkozó következtetéseket is levonhatunk az első álomból, segít megválaszolni a nagy kérdést: „Hogy alakul majd az analízis?”

A következő álom kedvező prognózisra utal:

 

Egy besötétített szobában vagyok. Valaki felhúzza a redőnyt, és kivilágosodik. A szoba egyik sarkában látok egy nagy dobozt. Kinyitom, és elkezdek dolgokat kivenni belőle, egyiket a másik után. Először könyvek, aztán ruhadarabok, majd fehérneműk, végül vörös selyem kombinék. Szégyellem, hogy ez van a ládámban.

 

Az álmodó, 38 éves férfi, arra érez vágyat, hogy női ruhákat öltsön magára, vagyis transzvesztita. Sosem közösült nővel, de részben nőnek öltözve nézegeti magát a tükörben és maszturbál.

Mit jelent az álma? A sötétség a problémájával kapcsolatos élménye. Valaki (az analitikus) felhúzza a redőnyt, és kivilágosodik. A doboz szimbolizálja az elméjét és annak titkait. Kipakolja belőle a dolgokat, egyiket a másik után. A könyvek az életének története, végül elérkezik a fétisizmusához. Még nem tudjuk, hogy mit jelent a vörös kombiné, de kellő időben majd kiderül, hogy az első ilyen típusú fétise az anyjáé volt, az is vörös színű volt. Tehát a kezdeti álom feltárja előttünk, hogy az anyjával azonosul, arra következtethetünk, hogy különös kötelék fűzi az apjához, akit szeretne az anyával helyettesíteni.

Persze, óriási hiba lenne ezeket a következtetéseket közölni a pácienssel. Tudomásul vesszük, hogy a páciens hajlandó feltárni titkos gondolatait, várunk a további kitárulkozásokra addig, amíg az analizált készen áll majd arra, hogy megértse és elfogadja őket.

Az önismeretre való készenlét ugyanis csak az analízis folyamán szerezhető meg. A pácienst először „érzékenyíteni” kell, az igazság csak ezután alakítható át hatékonyan önismeretté. A szenzitizációt az áttételnek nevezett folyamattal érjük el. Ha az analízis egy katalízishez hasonlítható (és az analitikusban kiteljesedik a katalitikus folyamat, miáltal az egyéni elme komponensei tisztázódnak), a konstruktív tudás kell legyen a kataforetikus hatások eredménye, melynek köszönhetően a pszichés alkotóelemek a személyiség negatív pólusából a pozitív felé tartanak.

Az analízis azt jelenti, hogy a szubjektívből objektív lesz, a látszólag objektív átalakul tudatosan szubjektívvá.

De térjünk vissza a példánkra. Meg kell tartanunk a tudásunkat magunknak, várni, amíg a páciens magától elkezdi azt érzékelni vagy hatékonyan érzékenyített lesz az önismeretre és (még fontosabb) már le tudja vonni a szükséges következtetéseket.

Egy másik páciens az ellenállását fejezi ki első álmában:

 

Zajt hallok az ajtón kívülről, tudom, hogy rablók jöttek, hogy elrabolják a kincsemet. Gyorsan elrejtem a párna alá, felkészülök a harcra. Emlékeztetem magam, hogy az ajtó tölgyfából van, a zár erős, és hogy ők (vagy ő?) nem fognak tudni bejutni.

 

Az álom azt mutatja, hogy az analizált máris védekező álláspontot vett fel. Fél, hogy elrabolják a kincsét (a parapátiáját), de azzal vigasztalja magát, hogy felidézi, milyen erős védelmi rendszere van (ajtó és zár). Elrejti a kincset a párna alá. Kétségtelenül ez az ellenállás leggyengébb pontja, jelzi, hogy a kincsnek valami köze van az ágyhoz, az álmaihoz, fantáziáihoz.

Az analízis során megtudtam, hogy mindez egy korábbi helyzet emlékmása volt. Egy fiatal társával volt a szobájában, a páros homoszexuális aktusa közben az apa kopogtatott az ajtón. Társa beugrott az ágyba, hogy elbújjon, a páciens egy köpenyt dobott rá. Vagyis az álom nemcsak egy korábbi élmény reprodukciója, de már meg is kaptam az apai szerepet (apai áttétel). Pontosan olyan kevéssé bízik meg bennem, amennyire az apjában.

Ezekből a tipikus példákból jól látható, hogy a kezelés első órája alatt hogyan tárható fel a páciens belső attitűdje az analízissel kapcsolatban. A prognózis kedvező az első esetben, mivel a páciens túl akar jutni a fétisizmusán; a prognózis kedvezőtlen a második esetben, mivel a páciens továbbra is ragaszkodik a kincséhez (homoszexualitásához). A második pácienst az apja hozta el hozzám, ami általánosságban egy rossz ómen.

Mindazonáltal, kivételes eset, hogy egy páciens már az első órájára álmot hoz. Akkor viszont hogyan kezdjük? Beszámolt nekünk a problémáiról az előzetes beszélgetés során vagy levélben vagy pedig küldött egy részletes klinikai jelentést. Türelmetlenül várja a kezelést.

Freud klasszikus módszerében a páciens kényelmesen fekszik egy kanapén, miközben az analitikus mögötte ül. Sok mindent lehetne mondani erről a fekvő pozitúráról, de meg vannak a hátulütői. A fő előnye, hogy az analizált nem tudja folyamatosan figyelni az orvost; az érem másik oldala, hogy ebben a pozícióban könnyen ébrednek szexuális fantáziák, melyek összekapcsolódnak az analitikussal. Van olyan analizált, aki egyszerűen nem tud nyugodtan feküdni. Én az adott esethez illesztem a módszereimet. Ha a páciens élénk temperamentumú, szabad asszociációi könnyedén jönnek, akkor jobb szemben ülni vele. Megeshet, hogy a szabadban zajlik az analízis és az analitikus a páciens mellett sétál (a peripatetikus módszer). Néha ez bizonyul a legsikeresebbnek.

Tudom, hogy sokan a csodatévő szerepét szeretik felvenni. A szoba félig elsötétítve, a doktor teljes mértékben tartózkodó, mindvégig felsőbbrendű viselkedést mutat a kezelés során. Ez akkor hatékony, ha a páciens fogékony az ilyen típusú szuggesztióra. Freud azt írja: „Ötvöznünk kell az analitikus aranyat a szuggesztiós rézzel.” Az itt említett folyamatban az ellenkezőjéről van szó; az analitikus a szuggesztiós aranyat ötvözi az analitikus rézzel.

Ami engem illet, nem az én ízlésemnek való, hogy a bolondot játsszam, misztériumokkal kereskedjek, és úgy találom, elég jól boldogulok hókuszpókusz nélkül. Nem kívánom úgy befolyásolni a pácienseimet mint pap, sámán vagy középkori fekete mágus, csak a tudás erejét használom.

Azzal mégis egyetértek, hogy ha a páciens fekszik, az sokszor mind az analitikus, mind az analizált számára a legkedvezőbb. A páciens jobban tud koncentrálni, kevesebb dolog vonja el a figyelmét, nem kell energiája nagy részét arra fordítania, hogy figyelje az orvost. Az is igaz, hogy némelyek azzal a trükkel élnek, hogy időnként hirtelen hátrafordulnak és leellenőrzik, figyel-e az orvos rendesen.

Az adott esethez kell illeszteni módszereinket. Bizonyos páciensek minden gátlás nélkül tudnak beszélni, tömegével vannak asszociációik akár ülnek, állnak vagy fekszenek. Nem mindig ők a legkönnyebb esetek. A látványos lelkesedés gyakran makacs ellenállást maszkol, mely nem mutatkozik meg, majd csak a kezelés végéhez közeledvén. A kinyilatkoztatások és interpretációk ellenére a páciens egy tapodtat sem jut közelebb ahhoz, hogy megszabaduljon tüneteitől. Természetesen nem gondolhatjuk úgy, hogy a fekvő pozitúra az analízis elengedhetetlen feltétele lenne. Számtalan pácienst kezeltem és gyógyítottam meg sétálva, nyáron pedig gyakorta a kertemben végzem az analízist. Sokan, akik fekvés közben alig mondanak valamit (mert bennük ez a pozíció szexuális fantáziákat indukál), nagyon is jól haladnak, ha ülnek vagy sétálgatnak.

Az analitikus készségeinek fontos elemei közé tartozik, hogy mennyire tud helyes prognózist alkotni, eldönteni, hogy a páciens igazi vágyat érez-e a gyógyulásra és önismeretre.

A kezelést néhány rövid magyarázattal szoktam megnyitni. Persze óriási baklövés lenne előadást tartani a pszichoanalízis elemeiről. Csak annyit mondok, hogy a páciens és én ismeretségünk korai fázisában vagyunk és reméljük, hogy jobban megismerjük egymást. Megkérem a pácienst, hogy számoljon be a nehézségeiről. Ekkor még nincs szükség szabad asszociációkra. Ahogy kérdéseket teszek fel neki, információt nyerek szenvedésélményének súlyosságáról, belső jutalmainak természetéről, a betegség nyereségéről.

Itt közbe kell szúrnom egy gondolatot. A pszichoanalitikusok tapasztalatból tudják, hogy a pszichésen előidézett zavar az önbüntetés egy fajtája. A páciens azért jön hozzánk, mert szenved. De azt is a tapasztalat mutatta meg, hogy a „szenvedés” szót nem mindig kell szó szerint érteni.

Magabiztosan kijelenthetjük, hogy senki sem szenved önként, hacsak a szenvedést nem kíséri öröm.

Ne engedjük, hogy a páciens félrevezessen minket ilyesmivel: „Ön az utolsó reménységem, ha nem tud meggyógyítani, megölöm magam.”

Való igaz, (a tény csak az utóbbi években vált világossá számomra), hogy minden, szó szerint mindegyik, parapátiás potenciális öngyilkos. A szenvedéssel fizetnek azért, hogy folytatják az életet. A szenvedés adja a felmentést az életért; ha ez nem lenne, halálbüntetést szabnának ki magukra és végrehajtanák az ítéletet. Azonban ez a szenvedés egyben örömteli is. Elítélik magukat, mert a múltban megízlelték a tiltott gyümölcsöt; de az önvád az elkerülés egy formája, lehetővé teszi, hogy örömmel átszínezett emlékeikkel kényeztessék magukat, melyeket legtöbb esetben képzeleti úton keltenek újra életre. Az önvád valójában ezt jelenti: „Ha most lennék a régi helyzetben, újra megtenném.” Más belső jutalmak, mint az organikus parapátiák, olyan nyilvánvalóak, hogy a páciens is teljesen tudatában van a működésüknek. Egy páciens pruitus ani esetén addig folytatja a vakarást, amíg orgazmust ér el; az egymással kapcsolatban álló tenesmus és colica mucosa hátterében orgiasztikus karakter állhat és férfiak esetén a pénisz erekciójával társulhat. Még számtalan példát lehetne felsorolni. Nem szükséges azonban hosszasan elidőzni a témánál, hiszen egy gyakorló analitikus figyelmét nem kerülheti el, hogy az ellenállás nagyrészt az öröm forrásának elapadásától való félelem kifejeződése. De az analitikus semmi esetre se szenteljen ennek a témának túl nagy figyelmet már a kezelés korai stádiumaiban. Emlékeztesse magát arra, hogy minél óvatosabban lát munkához, annál nagyobb a siker valószínűsége.

Abban az esetben, ha a páciens az első interjú során vagy levélben már részletesen beszámolt jelenlegi nehézségeiről, akkor most már csak egy pontos klinikai történetre van szükségem – nem igényel magyarázatot, hogy a történet jó eséllyel hiányos, felszínes és kevéssé informatív lesz.

Mindenesetre, legyünk nagyon figyelmesek. A páciens alapvetően mindent elmond magáról a kezelés első órájában.

Még nem tudjuk, hogy a beszámoló mely részei bírnak jelentőséggel, de a döntő kérdések – igaz, jelentéktelen elemek közé ágyazva, azokban elrejtve – már jelen vannak.

Ismétlem, minden szabály alól vannak kivételek. Egyes pácienseknek kevés mondanivalójuk van az első órában, újra és újra a következő fordulathoz folyamodnak: „Kérem, tegyen fel kérdést!” Ilyen esetben kérjük arra, hogy meséljen fiatalkori éveiről, milyen légkör vette körül, milyen volt a szülei házassága, milyen a viszonya a testvéreivel. Az alapján, ahogyan az analizált a családtagjairól beszél, az analitikus viszonylag pontos képet alkothat a páciensről. Következtetéseket lehet levonni belőle a betegséggel kapcsolatban, mely miatt konzultációt kért egy pszichoterapeutától.

Fogadjuk fenntartásokkal ezeket a közléseket! Egyik analizált sem teljesen őszinte az első üléseken. (A veszélyes kivételekről később ejtek szót.)

Néha alig hihető, hogy egy egyébként intelligens ember mit fel nem kínál nekünk, mikor egy teljes és pontos önéletrajzot kérünk. Mutatok egy beszédes példát. Egy 24 éves, impotenciától szenvedő orvostanhallgató beszámolója:

 

Az apám orvos, van egy jól működő praxisa. A gyermekkorom rendkívül boldog volt. Négyen tartozunk a fiatalabb generációba és a családi életünk teljesen harmonikus. 10 évesen kezdtem az iskolát és nagyon jó tanuló voltam. Az apám azt akarta, hogy orvoslást tanuljak, bár én inkább botanikus szerettem volna lenni. Azt akarta, hogy én örököljem a praxisát. 21 éves voltam, mikor először próbáltam meg közösülni, egy prostituálttal. Teljes kudarc volt. Még számtalan alkalommal próbálkoztam – mindig ugyanazzal a gyászos eredménnyel. Mit akar még tudni?

 

A történet elég ahhoz, hogy megtudjuk, nehéz esettel van dolgunk, de ne hagyjuk magunkat ilyen könnyen elbátortalanítani!

A pszichoanalízis tele van meglepetésekkel. Az ellenállások váratlanul jelennek meg, majd ugyanilyen hirtelen tűnnek el. Az analizált viselkedése gyakran napról napra is változik.

Térjünk vissza a konkrét esetre. Habár a páciens nagyon tömören fogalmazott, alig néhány mondatban foglalta össze az élettörténetét, de tulajdonképpen utalt a konfliktusára. Botanikus akart lenni, de orvoslást kellett tanulnia az apai kérésnek megfelelően. Az apa iránti ellenséges attitűdöt feltételezhetünk.

Az első ülésen előadott önéletrajzi vázlatokra igaz, hogy amit a páciens kihagy, legalább olyan fontos, mint amit elmond.

Sose feledkezzünk meg arról, hogy kérdeznünk kell az egyes családtagokról. Kollégám, Gutheil, arra kéri a pácienseit, hogy írásban készítsék el családfájukat, és hozzák magukkal. Ez egy nagyon hasznos módszer az olyan analitikusok számára, akik nincsenek jó memóriával megáldva.

Értékes információkat vonhatunk le abból, ha a páciens feltűnően röviden utal a családi élet bizonyos részleteire, gyanakodhatunk, hogy ott vékony jégen táncol. Az előbb említett orvostanhallgató röviden megjegyzi: „Négyen tartozunk a fiatalabb generációba.” Vajon kitaláljuk-e, hogy közte és a másik három között olyan kapcsolat áll fenn, melyről nem kíván beszélni?

Négy hét telt el a terápiából anélkül, hogy bármilyen említést is tett volna a nővéréről. Csak később bukkant fel a vele kapcsolatos komplexusa, megtudtam, hogy álmaiban számos és rendkívül változatos alakban jelenik meg.

Mikor sok különböző személy alkotja a páciens álmainak szereplőit, akkor nagy valószínűséggel mindegyik ugyanazt a személyt helyettesíti.

Az álombeli szereplők váltakozása pontosan ugyanazt a tendenciát mutatja, mint amikor a parapátiás szexuális életében az elérhetetlen tárgyat egy egész sorozat reprezentálja.

Orvostanhallgatóm impotenciája nővér fixáció következménye volt, a pubertáskor előtti változatos szexuális játékaik miatt.

Mit tegyünk, ha az analizált az önéletrajz egy ehhez hasonló karikatúráját kínálja fel nekünk?

A saját praxisomban én elmondom a páciensnek, hogy egészen addig nem tudunk senkiről semmit, amíg meg nem ismerjük a környezetét. Okosabbak leszünk, ha kérdezünk a családban előforduló parapátiás betegségekről. Az esetek nagy részében az analizáltak készséggel beszámolnak a családot érintő öröklődő vagy organikus betegségekről. Hallunk nagybácsiról, aki elmegyógyintézetben hunyt el és a legtávolabbi rokonok mentális zavarairól. A páciensek egy nagyon egyszerű oknál fogva ilyen kommunikatívak ebben a kérdésben.

Minden páciensünk látens bűntudattal küzd. Az öröklődést úgy tekintik, mint felmentést a fantáziáik és tetteik alól, mely szociálisan inadekvát viselkedésüket bocsánatos bűnné teszi. A betegségükre úgy kell tekinteni, mint tragikus sorsuk következményére és nem úgy, mint saját hibájukra; a sors rendelte így, nem szándékos; determinált, nem pszichológiailag, hanem genetikailag.

Tehát azzal, hogy a családon belüli parapátiás jelenségekről kérdezünk, fontos biológiai forrásokat csapolhatunk le. Nyomozni kezdhetünk arról, hogy milyen is a páciens attitűdje a különböző rokonai iránt, megtudhatjuk, hogyan viselkedik a család ítélőbírójának szerepében. Gyakran az első ülés vége felé elérkezünk ehhez a ponthoz, különösen akkor, amikor a páciens igyekszik pontos leírást adni a különféle családtagjairól és a velük kapcsolatos attitűdjéről.

Ebben a kérdésben, ahogyan máskor is, az analitikusnak figyelemmel kell követnie az ellenállás hatásait. Ügyesen feljavított portrékat, megszűrt igazságot kapunk. Ha gyorsírással rögzítenénk ezeket a beszélgetéseket (ami egyébként egy nemkívánatos gyakorlat, melyet mégis sok analitikus alkalmaz), megdöbbentő lenne, hogy a későbbi kép mennyire különbözik az első vázlatoktól, a kész portré gyakorta éles kontrasztban áll az eredeti kezdetleges rajzzal.

Szeretném aláhúzni, amit az imént közbeszúrtam a gyorsírással kapcsolatban, határozottan arra intem az analitikusokat, hogy ne jegyzeteljenek az ülés alatt, főképp ne gyorsírással. A páciensek gyanakvóak – annyira gyanakvóak, hogy egy gyorsírásos jegyzőkönyv nem egyeztethető össze egy őszinte analízissel. Az analitikus inkább rendezze úgy a munkáját, hogy legyen tíz perce, negyedórája két páciens között. Való igaz, az ülés sose tartson egy teljes órán át. Harminctól ötven percig terjedő időtartam bőven elég. A köztes időben az analitikus elkészítheti a jegyzeteit, rögzítheti a kulcsszavakat. Ami a páciens álmait illeti, kérjük meg arra, hogy írja le őket és már készen, írásban rögzítve hozza el magával. Egy képzett analitikus könnyen reprodukál emlékezetből egy ülést, ha közvetlenül az ülés után végzi a jegyzetelést; a kevésbé tapasztaltak és azok, akiknek kevésbé megbízható a memóriája, tegyék meg, ami tőlük telik és rögzítsék a legmarkánsabb részleteket. A kiugró, érdekes részleteket nem felejtjük el olyan gyorsan. Ha az analízis egy érdekes élmény az analitikus számára, akkor különösebb nehézség nélkül rekonstruálni tudja azt, mielőtt a következő pácienssel folytatná.

Sok páciens határozott ellenállást mutat és húzódozik attól, hogy leírja álmait. Sokan gyanakvóak és attól tartanak, hogy az álom anyagával majd visszaélnek. Az első interjú alkalmával elmondom pácienseimnek, hogy álom naplót kell vezetniük és el is kell hozniuk azt magukkal minden alkalomra. A napló az ő tulajdonuk és az is marad. Még visszatérek ehhez a témához, mikor az álom értelmezésről fogok írni, illetve elmagyarázom mennyire alapvető fontosságú egy álomnapló az analízis sikeres előrehaladása szempontjából. Azok az álmok jelentős torzításon esnek át, melyeket csak számos ébrenléti óra után idéz fel a páciens az analitikusnak adott szóbeli beszámoló formájában, és aztán még további torzításnak vannak kitéve, ha azt az analitikus utólag írja le.

Általában a páciens spontán elmondja az analízis kezdetekor jelentkező első álmát vagy már az első interjún megosztja egy olyan álmát, ami mély benyomást gyakorolt rá.

Az analízis ma már közismert az iskolázott emberek körében. A páciensek már az analízisbe jelentkezés előtt tudják, hogy az álmoknak jelentőségük van. Az első interjún sokan közülük elmondják, hogy már egy ideje jegyzetelik az álmaikat és rákérdeznek, hogy tudjuk-e hasznosítani ezt az anyagot. Tisztában vagyok azzal, hogy az ortodox analitikusok nemleges választ adnának erre a kérdésre, mert úgy tartják, hogy az idő múlása értéktelenné teszi ezeket az asszociációkat. Ezzel nem értek egyet, hiszek abban, hogy a preanalitikus időszakból származó álmok nagyon is értékesek.

Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az álmok világa nem esik kívül az analízis hatókörén. Az orvos hatására a páciens álmaiban megjelennek azok a komplexusok, amikről beszélgettek.

Az ezzel kapcsolatos kutatások meggyőztek arról, hogy az álmokból kinyert bizonyítékok kevéssé érvényesek, ha a páciens már hallotta az adott specifikus attitűdjének interpretációját.

Ennélfogva, egy korábbi álomanyag nagyobb bizonyítóerővel bír, mint az aktuális; akárhogyis, a régi álom fontos és megbízható alapot nyújt. Ezen kívül még egy olyan jellemzője van a preanalitikus periódusból származó álmoknak, melyet érdemes észben tartani. A páciens gyakran azzal vádolja az analitikust, hogy ez vagy az a komplexus csak az ő „szuggesztiója”. Rendkívül hasznos, ha ilyenkor rá tudunk mutatni az egyik korábbi álmára. Viszont a régi álomnapló értéke csak akkor tud teljes mértékben kibontakozni, ha a doktor már alaposan megismerkedett a páciens klinikai történetével és világosan átlátta az esetet.

Ahogyan korábban kifejtettem, azok a páciensek, akik már sokat olvastak az analitikus elméletekről, nagyon nehéz pácienseknek számítanak. Többször próbálkoztak már ön-analízissel, begyűjtöttek valamiféle önismeretet, és bemutatják azt az első interjú alkalmával.

Itt az alkalom, hogy szót ejtsünk az ön-analízis témájáról. Kevés orvosnak volt nálam több lehetősége olyan kollégák analizálására, akik már próbálkoztak ön-analízissel. Sokan fordultak hozzám azzal, hogy: „El se tudom képzelni, mi analizálni valót találhatsz ebben az analízisben, melyet azért végeztem el magamon, hogy elsajátítsam a technikát. Analizáltam magam és arra jutottam, hogy semmilyen komplexusom nincs, tökéletesen normális vagyok.” Megeshet, ha az analízist egy független megfigyelő végzi, akkor erről a „normális” egyénről kiderül, hogy valójában súlyos pszichopátiában szenved.

Az ön-analízis épp annyira lehetetlen, mint önmagunk ellen sakkozni. A második ego, aki a belső antagonista, mindig fölénk kerekedik, így az „ön-analízis” nem több mint önmagunknak előadott színjáték.

Mások úgy mutatják fel a komplexusukat, mintha megnyomtuk volna rajtuk a bekapcsoló gombot. Egy egész analitikus disszertációval érkeznek az ülésre. Az analitikus csendben figyel, nagyon is tudja, hogy a páciens scotomizált arra, aminek valódi jelentősége van és azt is, hogy most épp megpróbálja őt „bevinni az erdőbe” azért, hogy elterelje figyelmét arról a pontról, ahol szorít a cipő.

 

  1. eset. F. G., 29 éves orvos, az analízisről már sokat olvasott, gondolkodott. Analízisének első napját az Ödipusz komplexusával kapcsolatos beszámolónak szentelte. Tudatában van anya-fixációjának és számos álmot tud mesélni, mely ezt alátámasztja. Apjával kapcsolatban – ahogy mondja – teljesen közömbös, sem nem szereti, sem nem gyűlöli. Az analízis azonban azt mutatja, hogy anya-komplexusa alsórendű probléma. A lényeg az apja iránti attitűdje, ezt a feltételezett közömbösség jelzi (érzelemgátlás).

 

Mit kell tenni egy ilyen esetben? Óriási hiba lenne az első órában kifejezni az ön-diagnózist illető kétségeinket. Ezek a páciensek scotomizálták magukat, analitikus immunitást fejlesztettek ki az alapvető komplexussal szemben. Akkor járunk el a legjobban, ha fenntartás nélkül elfogadjuk, amit mondanak magukról és várunk a megfelelő pillanatra, hogy megszabadítsuk őket a vakfoltjuktól. Ha minden jól megy, az áttétel a megfelelő időben majd megkönnyíti ezt.

Gyakran találkozunk azzal a jelenséggel, hogy a páciens az analízis első órájában (vagy akár már az első interjú alatt) meg kívánja határozni a feltételeket. Sokan megpróbálják kizárni a legfontosabb komplexust a vizsgálandó területek közül. „Csak azt ne mondja, hogy anya-komplexusom van, minden analitikus ezzel jön, jobb, ha előre szólok, hogy az ilyesmit igazi ostobaságnak tartom.” Ilyen esetekben meg kell várni, amíg az igazság nyilvánvaló és tagadhatatlan lesz, hiszen nem lehet erőszakkal kicsikarni valakiből az általa nemkívánatos önfeltárást. Rendkívüli védekező reakciók jelentkezhetnek, melyek nagyban hátráltatják a munkát. Következzék egy beszámoló egy olyan analízisről, mely bővelkedett ilyen nehézségekben:

 

  1. eset. Señora T. K., figyelemre méltóan csinos spanyol hölgy, – sötét haj, sötét szem, temperamentumos és érzékeny – férje dél-amerikai, ő is kísérte be az első interjúra és első kérése egy négyszemközti konzultáció volt. A férfi ennek során elmondta, hogy négy éve házasok és házaséletük felér egy mártírhalállal. Elkötelezett a felesége mellett, férfiúi potenciája teljes birtokában van, de azzal kell együtt élnie, hogy felesége minden egyes aktus után heves rohamot produkál. Tombol a szobában, ami a keze ügyébe kerül, azt összetöri, a férjét pedig gyűlölködő sértegetésekkel árasztja el. („Te homoszexuális vadállat. Te maszturbátor. Te kurvapecér. Gőzöd sincs, hogyan kell hozzányúlni egy rendes nőhöz.”) A kitörés egy órán át tart vagy még tovább. Aztán megnyugszik, végtelenül érzelmes lesz, bocsánatért könyörög, megfogadja, hogy ilyesmi soha többet nem történik meg újra – de amint a férje újra magáévá teszi, az egész szó szerint megismétlődik. Két éven keresztül tartották elmegyógyintézetben, ahol az orvosok azt közölték, hogy a nő elmebeteg. Az intézményes kezelés semmi javulást nem hozott, a férfi szerint az analízis az utolsó reménye. Ha az is kudarcba fullad, nincs más választása, be kell adnia a válópert és ezzel a felesége is tisztában van. Mindazonáltal, a hölgy nagyon kelletlenül jön analízisbe, csak a válással való fenyegetés miatt egyezett bele.

Nyilvánvaló, hogy a prognózis nagyon kedvezőtlen volt. A páciens ellenséges hozzáállással érkezett, teljes viselkedésével intenzív ellenállást fejezett ki. Ahogy a férje távozott, elmondtam neki, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy meggyógyítsam. Szeretne meggyógyulni, igaz? Szereti a férjét és ezek a dühitörések nagyon elkeserítik?

„Nem hiszek az analízisben. Hogyan is tudna nekem segíteni? Egy híres professzornál voltam Rómában, aki figyelmeztetett, hogy ne bízzak a pszichoanalízisben. ’Dr. Stekel’ – mondta – ’arról próbálja majd meggyőzni, hogy szerelmes az apjába’. Jobb, ha rögtön közlöm, hogy nem fogok hallgatni semmi ilyen ostobaságra. Az apámat meg se említse az analízis során.”

A következőképpen igyekeztem megnyugtatni:

„Római professzora tájékozatlanul alkotott véleményt az analízisről. Érthetetlen dühkitörésekkel állunk szemben, melyek az Ön akarata ellenére történnek. Félő, hogy emiatt a házassága véget ér. Számos ok állhat az indulati rohamok hátterében, de biztos, hogy az apjához nincsen közük.”

Külső kényszerre egyezett bele az analízisbe, de ha már itt van, miről beszéljen az első ülésen? Az élettörténetéről kérdeztem, mire megdöbbenésemre szinte azonnal az apjáról kezdett beszélni: micsoda remek ember volt, milyen szerető apa, bár ő maga természetesen sosem érzett mást felé, mint gyermeki szeretetet. Az apa egy időben nagyon gazdag volt, aztán minden vagyonát elvesztette egy szerencsétlen kimenetelű spekulációban. A hölgy 13 éves korában hagyta el Spanyolországot. 15 éves korában feleségül ment egy tehetős, idősebb férfihoz, aki két év múlva elhunyt, ezzel nehéz anyagi helyzetben hagyta őt. Aztán 18 éves korában megismerkedett a mostani férjével. Összeházasodtak – és a többit már tudom.

Az interjú nem volt bíztató. Különféle kérdéseket tettem fel az érdeklődési köreiről, az életéről stb. – rövid, általános kérdéseket. A következő két ülést intenzív ellenállás határozta meg. Nem tudott álomról beszámolni, szótlan volt, mert nem volt mondandója. Behívtam a férjét és közöltem, hogy az analízisnek vége. Veszekedve távoztak. Pár nap múlva mindketten jelentkeztek, interjúért könyörögtek. A férj elmondta, hogy döntött, beadja a válópert; a feleség könnyekben tört ki, a földre vetette magát a lábaim elé, esedezett, hogy folytassuk az analízist, megpróbálta megcsókolni a kezeimet, ömlött belőle az önvád, megígérte, hogy jó kislány lesz.

Az analízis lassan vánszorgott előre. Nagyon kevés álomról tudott beszámolni. Ügyeltem rá, hogy kerüljek mindenféle utalást az apjára. Néhány napig őrizte a látszatot, mintha együttműködne a kéréseimmel, aztán újabb ellenállást produkált. Az analízis csak a sok modern humbug egyike. Miért nem írok fel valami gyógyszert, amit közösülés előtt bevehet, valami nyugtató hatásút. Akkor nem kellene a kitörésektől rettegnie és nem is jelentkeznének. Ezt elutasítottam és ismét közöltem, hogy az analízis véget ért.

Ezután ismét visszatért a férjével együtt. Ugyanaz a jelenet, mint korábban, annyi kivétellel, hogy egy ideig rendíthetetlen voltam, és csak mikor már harmadjára kértek, voltam hajlandó egy újabb próbát tenni.

Két hét múlva határozott áttételi folyamat indult be. A páciens pontosan érkezett, sőt néha negyed órával a megbeszélt időpont előtt; mindig nálam „felejtett” ezt vagy azt és vissza kellett jönnie érte; a családomról kérdezett; kockacukrot hozott a kutyámnak, ölbe vette és számos más egyértelmű jelet mutatott. A megjelenő áttétel ellenére – vagy talán épp amiatt – megszakítottam az analízist.

Harmadjára is lejátszottuk a régi lemezt. Beleegyeztem a kezelés folytatásába, de kijelentettem, hogy végleg befejeztük, hogyha még egyszer bármi gondot okoz.

Ekkor az analízis olyan lett, mint a futótűz. Hamarosan kiderült, hogy mi a dührohamok magyarázata. Első férje halála után viszonyt kezdett egy híres költővel, aki ugyan impotens volt, de intenzív orgazmushoz tudta juttatni őt orálisan. Jelenlegi férje más nőket rendszeresen kielégített orálisan, de attól tartott, hogy felesége nem tolerálna ilyen „perverziót”. Amikor elmagyaráztam neki a helyzetet, a férfi kipróbálta az új gyógymódot, és láss csodát, az indulatkitörések mintegy varázsütésre eltűntek.

A páciens folytatni akarta az analízist. Felszínre kerültek különféle szexuális játékok a bátyjával és más érdekes anyagok. Hosszasan kezdett beszélni az apjáról. Azért szegényedett el, mert a barátoknak adott kölcsön, kifizette a számláikat. Remek ember volt, de sajnos nem vetette meg az italt. Eleinte csak alkalmanként jött haza részegen. Aztán eluralkodott rajta a dolog, olyannyira, hogy minden nap részegre itta magát.

A következő ülésre nagyon agitált állapotban érkezett. Eszébe jutott valami. Talán soha nem is felejtette el, de csak most jelent meg az élénk emlékkép. Egy napon, 12 éves korában, az apja részegen jött haza. Ő már ágyban volt. Az apja leült az ágyra és az épp nőiesedő mellével kezdett játszani. Hogy mi történt ezután, abból semmire sem emlékezett. „Megpróbálta megcsókolni intim területeken?” – „Nem emlékszem. Nem merek emlékezni. De mikor a szeretőm, a költő először elégített ki ilyen módon, úgy tűnt, mintha már átéltem volna ilyet korábban. Ismerős volt, vágytam arra, hogy megismétlődjön.”

A továbbiakban az analízis extrém mértékű apa-fixációt tárt fel, mely heves áttétel formáját öltötte, ennek részeként féltékeny lett más hölgy pácienseimre és a feleségemre.

Az apa-fixáció feltárására vonatkozó ellenállását azzal győztem le, hogy nagyon óvatosan haladtam, és ezzel jelentős sikert értem el. Ez a fajta tapintatosság elengedhetetlen az első interjú és a terápia kezdeti szakaszai során.

 

Egy másik hölgy páciens azzal kezdte, hogy az analitikusok mindig csak a szexről beszélnek. Ezt jól tudja, de ő inkább elkerülné az erotikus témákat. „Természetesen”, mondtam én, „Mesélje el élete történetét, az analízist azon keretek között tartjuk, ahogyan Adler értelmezi – kisebbrendűségi komplexus, bátortalanság, hatalomvágy stb.” Nagyon hamar, mindenféle ráhatás nélkül elkezdett beszélni a szexről, ennek során tisztázódott, hogy súlyos parafíliában szenved, mazochista. Egy másik páciens, ez alkalommal egy férfi, azzal fordult hozzám, hogy nem képes közösülésre egy bizonyos nővel, majd folytatta: „Megölöm magam, ha nem tudja visszaadni a potenciámat a vele való kapcsolatomban.” Azt válaszoltam, hogy nem kell félnie. Minden rendben lesz. Amint az analízis feltárta a belső okait annak, hogy miért jelentkezik impotencia, ha erről a nőről van szó, többé már nem aggódott emiatt, és feladta az öngyilkosság gondolatát.

Alább egy hasonló, igen tanulságos esetet mutatok be:

 

  1. eset. 40 éves nőtlen férfi, szakmáját tekintve filozófus, akadémikus körökben igen elismert, egy kudarcáról számolt be, mely krízisbe taszította a karrierjét. Kifinomult erkölcsi érzéke ellenére furcsa kettős életet élt, ugyanis filozófiai kutatásaival párhuzamosan obszcén levelezést folytatott különböző társadalmi osztályokba tartozó nőkkel. A lehetőségeket újság hirdetések útján szerezte. („Magasan képzett férfi keres izgalmas levelezési lehetőséget tudásszomjas hölgyekkel.”) A legnagyobb élvezetet az jelentette számára, ha szexuális oktatásban részesíthetett korábban tudatlan lányokat azzal, hogy leveleit olyan rajzokkal gazdagította, melyeket a nyilvános vizeldék vagy latrinák falán láthatunk. Sosem keresett személyes kapcsolatot ezekkel a lányokkal, azt megszégyenítőnek érezte volna. Viszont rendszeresen szedett fel nőket az utcán, hazavitte őket és az ilyen együttlétek során teljes mértékben potens volt. Ezekre az alkalmakra gyakran sor került. Egyszer egy olyan választ kapott az egyik hirdetésére, mely mind hangnemében, mind az írásképben és stílusban különbözött az összes eddigitől. Egy olyan hölgy írta, aki arra kereste a választ, hogy mi lehet az oka a balszerencséjének, ugyanis mindig csak impotens férfiakkal hozta össze a sors. A házassága boldogtalan volt, hiszen a férje sosem tudta kielégíteni. Megpróbálkozott különféle viszonyokkal is, de képtelen volt olyan férfit találni, aki hatékonyabb lett volna, mint a férje. „Tegyen próbát velem”, páciensem azonnal így válaszolt, mivel semmi kétsége nem volt képességeit illetően. Első látásra beleszeretett a hölgybe, aki okos és temperamentumos volt. Nem sokkal az első találkozásuk után fel is ajánlotta neki, hogy váljon el a férjétől és menjen hozzá feleségül, de a nő azt felelte, hogy jobb lenne először megbizonyosodni arról, mennyire illenek egymáshoz az ágyban, majd felment a lakására. Mikor elérkezett a várva várt pillanat, a férfi életében először impotensnek bizonyult. A nő két óra múlva távozott a lakásból, kielégítetlenül. „Gyere és töltsd itt az éjszakát”, mondta neki páciensem, „Akkor minden rendben lesz.” A hölgy beleegyezett, de az eredmény ismét csak negatív lett. (Maga a hölgy is analízisbe került később, akkor jött rá, hogy az a gyengéje, hogy impotens férfiakat válogasson ki magának és valójában ő intézte el magának a csalódásait.)

„Ha nem tud potenssé tenni ezzel a nővel, megölöm magam. Nincsenek rá szavak, mennyire szerelmes vagyok belé. Időközben újra próbálkoztam más nőkkel és tökéletesen helyt tudok állni velük. De pont ott, ahol a siker mindennél többet jelentene számomra, tartós kapcsolathoz vezetne, ott nem tudok teljesíteni. Tudja vállalni, hogy meggyógyít?”

Azt válaszoltam, hogy pszichés impotencia esetén a kudarc kivételesnek számít, majd egy hét kivizsgálás után megkezdtem az analízist.

Hamarosan egy szokatlanul erős fixációt fedeztem fel a lánytestvérével kapcsolatban, aki ráadásul egyik barátjának lett a felesége. Ez volt páciensem életének legnagyobb csalódása. Attitűdjét racionalizálta, mondván, hogy ez a férj semmi lényegeset nem tett le az asztalra, biztosan nagyon boldogtalan stb. A valóságban azonban a férj nagyon is jól boldogult, híres lett, messze túlszárnyalva páciensemet, akinek a testvére kiválóan választott.

Csalódottságának legkritikusabb fázisában ismerkedett meg a fent említett hölggyel. Az alakja, hangja, viselkedése, minden a lánytestvére tökéletes mása volt. Ez magyarázza, hogy első pillantásra beleszeretett és ez magyarázza impotenciáját is. Kis idő múlva újra visszaszerezte teljesítőképességét a választott hölggyel való kapcsolatában, de aztán megunta, megszakította a viszonyt, még mindig nőtlen, izgalmas levelezéseit jobban élvezi, mint a valós szexuális együttlétet, igaz azt a formát is gyakorolja időnként az utcáról felszedett nőkkel. Mint más hasonló esetek, ő is annak a fantáziának az áldozata, hogy testvére prostituált lett és egyszer majd megtalálja az utcán.

A sikeres analízis után nem ejtett több szót öngyilkosságról.

 

Az öndestruktív fenyegetés általánosnak tekinthető az analízisre jelentkezők körében. Részben az analitikus serkentésére használják, hogy az mindent megtegyen, amit csak tud, minden energiáját és képességét szentelje ennek az adott esetnek. Hovatovább, hosszú szakmai tapasztalatom azt mutatja, hogy minden parapátiás egy öngyilkos-jelölt, aki látszólag megoldhatatlan élet-konfliktustól szenved, melyet semmi más, csak a halál „söpörhet ki a világból”. Ennek ellenére egy secundum artem vezetett analízisben a páciens nem követ el öngyilkosságot. Legalábbis az én pácienseim közül egy sem tette meg harminc évnyi munkásságom során. Amíg a páciens remél, addig nem fog kezet emelni magára. Az első interjú során ritkán esik szó öngyilkosságról. Alkalmanként előfordul azonban, hogy az analizált olyan benyomást kelt, mely közvetíti, hogy elege van az életből.

Az első ülést megnehezítheti a nagyon erős ellenállás megjelenése. A páciens néhány perc alatt elhadarja az önéletrajzát, a továbbiakban komor csöndbe süppedve ül és arcára ez van írva: „na és most?”. Nem várhatjuk el az analizálttól, hogy habozás nélkül kiteregesse a szennyest már a legelején. Segítségre van szüksége attól, akinek a fő feladata előszöris az, hogy képet alkosson a személyiségéről. A páciens foglalkozásához való viszonya szintén nagyon informatív. Nagy részük ilyen vagy olyan oknál fogva kudarcot vall a szakmájában.

Az információgyűjtés kiváló módja az is, ha megkérdezzük: „Melyik az a könyv, ami olvasás közben a legnagyobb hatást gyakorolta Önre?”. Egyesek nem tudnak ilyet megnevezni; ez is informatív a maga módján. Vannak, akik csak detektív könyveket olvasnak, ebből kriminális komponensre következtethetünk. Jórészt megneveznek egy konkrét könyvet, mely nagyon megragadta őket, és amit többször is elolvastak. Amennyiben az analitikus nem ismeri a könyvet, mindenképpen el kell olvasnia, mivel bizonyos, hogy rá fog világítani a páciens élet-konfliktusára.

Az alvásminőség kérdése alapvető jelentőségű. Pácienseink nagy része sokat alszik. Alvásigényük jelentősen megnövekedett, napközben ugyanúgy alszanak, mint este, továbbá kevéssé emlékeznek álmaikra. A második ego túl nagy teret kap; ahogy az alvásmennyiség visszaáll a normálisra – hét, legfeljebb nyolc órára – képesek lesznek visszaemlékezni álmaikra. Szokásom megkérdezni a pácienstől, hogy mennyi ideig marad ágyban fekve miután felébred. (Iránymutatást keresek ahhoz, hogy hogyan kezeljem őt, mikor önként nem ad információt, de szükséges, hogy viszonylag gyorsan képet kapjak az életéről.) Azok, akik még órákig szomnolens állapotban fekszenek az ágyban miután reggel felébredtek, hajlamosak álmodozásra, nem tudnak ellenállni azoknak a fantáziáknak, melyek ebben a félálomban jelennek meg.

Minden analitikus találkozott már olyan pácienssel, aki a fél napot azzal tölti, hogy az ágyban lustálkodik. Általában az ilyen személyeknek a korai órákra adok időpontot, hogy így rákényszerüljenek a korai felkelésre. Az ilyen esetek előnye, hogy a döntő ütközetet általában az első napokban megvívjuk.

Ha a páciens altatót szokott szedni, akkor ezt meg kell tiltani, amíg tart az analízis.

Senkit nem lehet analizálni és meggyógyítani, aki szokásszerűen narkotikumot szed.

Megígérem a páciensnek: „Néhány nap múlva rendesen tud majd aludni, bármiféle gyógyszer nélkül. Próbáljuk meg. Ha nem mégse tudna aludni, nem tudom vállalni az esetét, mivel sosem kezelek senkit, aki altatót szed.”

Sokszor ez a figyelmeztetés elegendő. Ellenben vannak, akik nem vesznek tudomást róla. A páciens tovább szedi az általa kedvelt narkotikumot, közben azt állítja, hogy abbahagyta a használatát. A gyakorlott orvos erre hamar rájön.

Ezek a legnehezebb esetek közül valók. Nem tartják meg az ígéretüket, miszerint tartózkodni fognak a gyógyszerhasználattól. Ezért egy morfinista vagy kokainista analitikus kezelése is nagyon hálátlan feladat. Ritka kivétellel muszáj intézménybe vonulniuk, ahol nem jutnak hozzá a méreghez.[2]

Ezeket a kérdéseket már az első ülésen tisztába kell tenni. Általában a szükséges intézkedéseket már az első interjú alatt el lehet rendezni. Egyes pácienseknek az a szokása, hogy egy nap több aspirin tablettát vesznek be; mások hashajtót, validolt, stb. használnak. Egy szorongásos neurózistól szenvedő férfi azt mondhatja, hogy kizárólag az ivással tud megszabadulni a szorongásától. Típus kérdése.

A magam részéről, megtiltok minden ilyen „gyógymódot”, melyek hatása nagyrészt szuggesztív. A páciensnek meg kell ismernie az elme erejét. Bíznia kell magában és nem hagyatkozhat gyógyszerekre.

Egy szorongásos neurotikusnak, aki nem tud segítség nélkül járni, ezt mondom az első ülésen: „Egy héten belül kísérő nélkül fog eljönni hozzám”. A válasza: „Kizárt. Elképzelni se tudom ezt a lehetőséget. Egy lépést se tudok tenni anélkül, hogy valaki támogatna”. Mire én: „Egyedül fog jönni. Ez minden hasonló esetben lehetségesnek bizonyult”.

Valóban ez a tapasztalatom. Ismertem egy pácienst, aki már másnap egyedül jött a fenti megerősítés után. Sok múlik a beteg szuggesztibilitásán és az analitikus által gyakorolt hatáson. Ha a páciens így reagál, a prognózis kedvező. A javulás iránti őszinte vágyának a jele.

Sokszor el kell ismételnünk, hogy tilos harmadik személynek beszélni az analízisről, mert a pácienseknek rossz a memóriájuk és hajlamosak letagadni, hogy ilyesmit mondtunk nekik.

Sajnálatos módon azt tapasztalom, hogy ezt az utasítást gyakran figyelmen kívül hagyják, nagyban veszélyeztetve vele az analízist. Néhányan úgy tesznek mintha teljesen elkötelezettek lennének az analízissel kapcsolatban, közben az analitikus háta mögött szabadon megbeszélik a terápiás történéseket egy kívülállóval. Az analizált és a „barát” kigúnyolják az egészet, általában, mert az előbbi egy kifigurázott verziót ad elő az utóbbinak arról, ami valójában történik.

A páciensek közül sokan, különösen a szkeptikus hozzáállásúak, minden lehetőséget megragadnak arra, hogy az analízisről vagy az analitikusról beszéljenek, így próbálván meggyőzni saját magukat arról, hogy jól döntöttek, mikor kezelésbe jöttek és a lehető legjobb terapeutát választották.

Minthogy analitikus körökben az erőteljes pártidentitás dívik, a Jungiánusok, Freudiánusok, Adleristák és Függetlenek mind háborúban állnak egymással, és minden analitikus kialakítja a maga elképzelését arról, hogy hogyan is kell megvitatni a dolgokat. („Na és Dr. Stekel? Róla mit gondolsz? Nem ismerem személyesen, de olvastam az egyik könyvét.”) Egy egész fejezetet tudnék megtölteni, ha listába szedném mindazt a félreértelmezést, becsmérlést, visszaélést, cenzúrát, kritikát, ami engem ért. Megesik, hogy analízis közben teljesen váratlanul jelentkezik az ellenállás, bennem pedig felmerül a kérdés: „Mi a probléma?”. Majd pedig hosszas húzódozás után az analizáltam elárulja, hogy mit is mondott rólam X. úr vagy Y. úrhölgy.

A páciensek megvásárolják az ellenség által írott könyveket, hogy megtudják, mi a legrosszabb, amit el lehet mondani rólam, aztán az ellenállásuk megerősítésére hasznosítják mindazt, amit olvastak.

Ebből a szempontból hasznunkra válhat, ha adunk egy kis útmutatást a páciensnek azzal kapcsolatban, hogy mit olvasson. Az analitikus irodalom alapos tanulmányozása csak olyan orvosoknak engedélyezett, akik számára a saját analízisük a szakmai képzés elengedhetetlen részét képezi, az árat, melynek fejében maguk is gyakorló analitikussá válhatnak. Minden más páciensnek azokra a népszerű alkotásokra kell korlátoznia irodalmi érdeklődését, melyek a laikus közönség számára íródtak. Ezek néha segíthetnek megvilágítani a komplexusokat. Mindenesetre, arra intem az analitikusokat, hogy ügyeljenek rá, mit olvas a páciensük.

Biztos vagyok benne, hogy pácienseim profitálni tudtak abból, ha az én könyveimet olvasták. Különösen igaz ez a Briefe an eine Mutter című, neveléssel kapcsolatos munkámra a Wendepunkt-Verlag kiadásában. Sok analizáltam számára tette lehetővé, hogy felélesszék fiatalságuk emlékeit és felismerjék a nevelési hibákat. Más, laikusoknak írott munkáim, Was im Grunde der Seele ruht, Masken der Sexualitӓt, Der Wille zum Leten, Das liebe Ich, szintén haszonnal forgathatók, mivel támogatják és lerövidítik az analitikus munkát. Maga a tény, hogy ezen könyvek mindegyikét több nyelvre is lefordították, azt jelzi, hogy széles körben hasznosnak találtattak.

Le kell szögeznünk egy fontos tiltást azokban az esetekben, ahol a szexuális funkció zavaráról van szó. Az első interjún el kell mondani az impotens férfinak, frigid nőnek, minden parafíliás páciensnek, hogy az analízis időtartama alatt semmilyen próbálkozást ne tegyenek a szexuális kielégülés elérése érdekében. Amikor impotens férfiakról és frigid nőkről van szó, az absztinencia a terápia értékes segédjének bizonyul. Ha egy parafíliás azzal próbálkozik, hogy szexuális örömöt éljen át az adekvátnak tekintett módon, ez visszaesésnek számít, valamint a terápiás szándék ellen hat, ugyanis a célunk az, hogy benntartsuk a libidót. A homoszexuálisok csak ritkán tartják magukat az absztinencia követelményéhez, általánosságban megszegik a szabályt már az analízis nagyon korai szakaszában.

Egy másik probléma még ennél is kényesebb. A páciensek meg szokták kérdezni: „Maszturbálhatok amellett, hogy analízisbe járok?”. Hasztalan lenne nemet mondani a habituális maszturbálóknak, mert figyelmen kívül hagynák a tiltást. A következő kérdés az lesz, hogy milyen gyakorisággal engedélyezett az autoerotikus aktus. Általában azt válaszolom, hogy nincs akadálya a visszafogottan gyakori maszturbációnak, de a parafíliás fantáziákat elővigyázatosan kerülni kell. Egy szadista nem maszturbálhat szadisztikus képzeleti képek és vágyak kíséretében, hanem egy normális szexuális aktusban kell elképzelnie magát, melynek nem része a kegyetlenség. Ez nagyrészt kudarcba fullad, mert a páciensnek addig nincs orgazmusa, amíg nem hagyja elszabadulni a képzeletét – ezért végül inkább megtartóztatja magát vagy korlátozza az autoerotikus kielégülést. Újra és újra emlékeztetni kell, hogy a maszturbáció önmagában veszélytelen, ami mentális kárt okoz, az a társuló parafíliás fantázia.

Mindez egy újabb fontos szemponthoz vezet. A páciens esetleg megkérdezi, hogy „Szükséges-e, hogy utólag átgondoljam azokat a dolgokat, amiket Ön mond nekem, hogy amennyire csak tudom, felidézzem az emlékezetemben?”.

Az olvasó talán meglepődik, hogy én azt tanácsolom a pácienseimnek, ne törjék a fejüket a saját analízisükön, ne akarják felfrissíteni az emlékeiket arról, amit mondtam, és ne tegyenek erőfeszítéseket a visszaemlékezésre. Így fogalmazok: „Érthető, hogy szüksége van valamire, ami lefoglalja a gondolatait, de az ne az analízis legyen. Ne akarjon felkészülni rá. Minél kevesebben gondol rá, annál elégedettebb leszek. Annyira keveset törődjön ezzel, amennyire csak lehetséges. Természetesen ami az estéket illeti, emlékeznie kell az álmaira (a technikát a későbbiekben részletezem.) Használjon álomnaplót, melybe minden álmát be kell vezetnie, olvasható írással és dátumozva. Csak ennyit kell tennie. Ne készítsen jegyzeteket az ülések után attól az ötlettől vezérelve, hogy írásban rögzíti az elhangzottakat. Ami nem marad meg élénk gondolatként, azt nem is lehet életben tartani semmiféle emlékeztetővel”.

Ragaszkodom hozzá, hogy az álmokat írott formában kell elhozni nekem és nem elég szóban közölni. Ez mindennél fontosabb.

A páciensek hajlamosak könyörögni az analitikusnak, hogy adjon egy írásos jegyzetet arról, amit mondott vagy ismételje meg ezt vagy azt a mondatot, ami rendkívüli súlyúnak tűnik, de félő, hogy feledésbe vész. Egy ilyen kérés az ellenállás beindulásának jele. Nem tiltom meg annak, akit analizálok, hogy írásos feljegyzést készítsen (otthon, az ülés után) arról, hogy hogyan analizáltam egy álmát vagy bármiről, ami rendkívül fontosnak tűnik számára. Habár sosem találtam hasznosnak az ilyen jegyzetelést, hiszen csakis az élő benyomások gyakorolnak tartós hatást a páciens elméjére.

Mi az analízis alapvető célja? Hogy aktív benyomást keltsünk a szavainkkal, hogy serkentsük a növekvő önismeret megélését, hogy összezúzzuk az álságos logikát, hogy előidézzük az analitikus sokk óriási hatását.

Ami nem működött az ülés folyamán, az nem fog működni az ülés végeztével sem. De ha felkavartuk a páciens érzelmeit, akkor az minden bizonnyal tartós benyomást okoz.

Az, aki emlékeztetőt akar készíteni, már hajlik a felejtésre és csak tetteti, hogy szeretne emlékezni.

Nem ritka, hogy a páciens „anyagokat” hoz magával: korábbi analízisek vázlatai, naplók, álomnaplók, ilyen-olyan csecsebecsék – ezeket a „fétisiszta bibliája” néven jellemeztem a Fetischismus (Störungen des Trieb- und Affektlebens VII. kötete) című művemben. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy az ilyen anyag éles képet ad a páciens múltjáról. Csakhogy általában arra kell rájönnünk, hogy ezek a naplók mélyen hallgatnak a legfontosabb epizódokról, de az is megeshet, hogy azok a lapok, melyek esetleg nyomra vezetnének a belső élettel kapcsolatban, olvashatatlanul megrongálódtak vagy ki lettek tépve.

Az én szabályom az, hogy csak a régi álmok érdekelnek, és arra utasítom a pácienst, hogy semmisítsen meg minden más régi relikviát. Tiltakozni fog az ellen, hogy fel kelljen áldoznia drágaságos múltját, melyet életben akar tartani, de én rendíthetetlen maradok.

Aki új életet akar kezdeni, annak első lépésként a múlttal kell szakítania.

„Az egészség azt jelenti, hogy meghaladjuk a múltat, jóra használjuk a jelent és készülünk a jövőre.”

A fejezet zárásaképpen még egyszer utalnom kell arra, hogy a módszereink csak az adott esethez illesztve működhetnek jól. Ezen a módon, rugalmas technikákat használva sokkal nagyobb valószínűséggel érünk célt, mintha mereven ragaszkodnánk a „mester szavaihoz”.

 

 

 

 

Harmadik fejezet

PRÓBA HÉT

 

Aki egy idegen tájat készül meglátogatni, általában egy útikönyvből igyekszik információt nyerni az általa választott útvonalról, az ország sajátosságairól, a megtekintésre érdemes látnivalókról. Hasonló a helyzete annak a pszichoanalitikusnak, aki egy új esettel áll szemben. Bármilyen egyszerűnek tűnik is az eset, szükség van arra, hogy a pszichoterapeuta valamilyen előzetes elképzelést alkosson a betegség természetéről és a páciens karakteréről. Fel kell vázolnia egy meghatározott kezelési tervet, mely abban segíti, hogy felülkerekedjen minden akadályon, mely az útjában áll a célja felé vezető úton – a cél pedig, hogy elvezesse a pácienst a tudatosodáshoz.

A kogníció és a gyógyulás két nagyon különböző jelenség. Egyes esetekben az analitikus a szükséges kogníció, a kívánt megértés birtokába jut, de nem érzi célszerűnek, hogy ezt kommunikálja is a páciense felé; máskor a páciens utasítja el a kívánatos tudást; megint máskor, az analizált látszólag elfogadja a kogníciót, de az valójában nem hatol be a belső tudatosságba és nem lesz hatása – a páciens nem gyógyul meg.

Az analitikust nem vezethetik félre az első benyomások. A kezdetben nagyon könnyűnek tűnő esetek a későbbiekben rendkívül nehéznek bizonyulhatnak. Ilyenkor az első benyomás hamis volt, a páciens megtévesztett minket. Más parapátiásokról pedig, akiket eleinte nehéz eseteknek tartunk, kiderülhet, hogy egész könnyen boldogulunk velük. A páciens együttműködik az orvossal, lelkesen kibontja a kogníciókat, melyeket elé tárunk, és a parapátia, mely látszólag olyan kemény, mint egy jégtömb, elolvad, mint a hó a tavaszi napsütésben.

A páciens nyitómondatai, a panaszaival kapcsolatos információi, az önéletrajza ad ugyan egy előzetes képet, de ez a legtöbb esetben kevéssé reális. Egy szakértő azonban átlát a külső mázon, körvonalazni tudja a betegséget és megpillantja az ösvényt, ami a keresett kogníció irányába vezet.

Az analitikus kezelés indításakor megpróbálok kialakítani egy elképzelést a betegség motívumaival kapcsolatban. Ez az elképzelés lesz a munka hipotézisem. Ha azonban ezzel zsákutcába jutok, akkor készen állok arra, hogy egy új ösvényt próbáljak ki a labirintusban.[3] Megfelelő tapasztalattal és elegendő imaginatív belátási képességgel az analitikus hamar fel tudja fedezni, hogy hol a hiba. Az „imaginatív belátás” hasonló ahhoz, amit „empátia” vagy „intuíció” neveken emlegetünk – az elnevezés lényegtelen. Aki jó hallással rendelkezik, hamar megtanulja felismerni a panaszok alapvető tónusát és figyelmen kívül hagyni a félrevezető felhangokat.

Ezen a ponton kissé jobban ki kell fejtenem az intuíció témáját, mivel ez nagy fontossággal bír az analízis aktív módszerét gyakorlók számára.

Az intuíció használata az egyik legfontosabb különbség a mi analízisünk és a Freudi iskolába tartozó klasszikus orvosok között („ortodox” analízis, ahogy nevezik). A mi alapelvünk az, hogy a páciens elrejti a betegségének központi magját, mivel nem képes vagy nem hajlandó felismerni annak a komplexusnak a létezését, melytől szenved. Ha nem képes, akkor valóban lelki-vakságban szenved, scotomizált; de, hogy „nem képes” vagy „nem hajlandó”, ennek csakis elméleti jelentősége van.

Mindkét esetben az a tényvalóság, hogy az analizált a kezdet kezdetétől megpróbálja félrevezetni az analitikust.

A szenvedésével fizet azért, hogy nem akar látni. A betegség az ő gyógyítási kísérlete, egy elsősegély tapasz, amivel befedett egy gennyes sebet. Attól fél, hogy nagy fájdalmat okozunk neki, ha eltávolítjuk ezt a tapaszt. Parapátiája képviseli „az identitástudat protézisét”, „a gondolkodás visszautasítását” valamivel kapcsolatban – vagy, analitikus terminológiában az „elfojtást”. Naiv elképzelés lenne azt hinni, hogy az analizált majd spontán legyőzi az elfojtást, saját elszántából fellibbenti a fátylat, mely betegségének rejtélyét fedi.

Minden parapátia egy titok körül kristályosodik ki, ami a parapátiás rendszer magját alkotja.

Ez a titok indirekt módon nyilvánul meg, szimbolikusan, álmokban, a betegség tüneteiben, a psziché testi-nyelvén – azonban soha-soha nem nyíltan fogalmazva.

A passzív (ortodox) analitikusok alapvető hibája, hogy makacsuk ragaszkodnak a szabad asszociáció módszeréhez, arra várva, hogy a páciens önként mondja el nekik a titkát. A pszichológiai éleslátás ilyen hiánya sok kudarcukat megmagyarázza.

Saját tapasztalatom újra és újra arról győzött meg, hogy az esetek nagy részében (természetesen vannak kivételek) az analitikus semmilyen előrehaladást nem tud elérni, ha nem képes intuitív módon megragadni a páciens betegségének hátterében álló haditerv és motívumrendszer lényegét.

Sok kritikusom azt állítja, hogy az én módszerem kizárólag rám van szabva, ugyanis (azt mondják) sajátos intuitív erővel vagyok megáldva. Akkor vajon hogyan lehetséges, hogy annyi diákom és támogatóm képes volt megtanulni ugyanezt az intuíciót tőlem?

Tovább megyek és kijelentem, hogy akiben nincs semmiféle intuitív tehetség – ami elkülöníti egymástól a mesteri analitikust és az ökölszabály szerint dolgozó orvost – annak semmi joga sincs az analízis gyakorlására.

A munkám során szemtől szemben állok az intuíció talányával. Empátiát jelent; imaginatív belátást jelent arra vonatkozóan, hogy mi zajlik a páciensben. Amikor analízist vezetek, kikapcsolom a saját egyéniségemet. Akkor már nem vagyok „Wilhelm Stekel”, mert imaginatív módon azonosultam a páciensemmel. Úgy gondolkodom, ahogyan ő, úgy érzek, ahogyan ő, képzeletben megélem, hogy mi hajtja a cselekedeteit.

Nem magamra alapozva alkotok véleményt a páciensről (igaz, néha rákényszerülünk erre), hanem a páciensre alapozva vonok le következtetést a betegségére nézve. Ez teszi lehetővé, hogy megértsem, hogyan fog viselkedni bármilyen elképzelhető helyzetben; és ami még fontosabb, hogyan viselkedett ezidáig.

Ez csak akkor valósulhat meg, ha az analitikus annyira mentes a komplexusoktól, amennyire emberileg lehetséges. Hosszú idő eltelt azóta, hogy megfogalmaztam az analitikus scotoma törvényét, mely mára általánosan elfogadottá vált (mindenekelőtt Freud fogadta el). E könyv nyitó fejezetében is közreadtam már, de mélyreható jelentősége miatt itt megismétlem:

Minden analitikus vak a saját komplexusaira, mikor azok a saját páciensében mutatkoznak meg.

A második törvény: Minden analitikus a saját vezérfonalát (túlértékelt, túlhangsúlyozott gondolatát) sugalmazza a páciensének – átülteti saját komplexusait az analizáltba.

Ez az oka annak, hogy senkinek nem szabadna analízist végeznie addig, amíg ő maga nem volt analizálva, és így meg nem tisztult a komplexusaitól. Szép és jó, csakhogy ez azt feltételezné, hogy minden analízis száz százalékosan hatékony és mindenki, aki átesett analízisen, onnantól tiszta lappal indul, ami a komplexusokat illeti. Nos, ahhoz, hogy az analízissel valóban scotoma-mentessé tehesse az analizáltat, az analitikusnak valóban hatékony analízisen kell átesnie, továbbá imaginatív belátási képességgel kell rendelkeznie, ami alapvető fontosságú egy analitikus orvos számára.

Legyünk őszinték és valljuk be a saját hibáinkat. Vajon mi analitikusok nem vagyunk-e hajlamosak arra, hogy gyerekes csökönyösséggel ragaszkodjunk a hitünkhöz, miszerint minden analízis sikeres és minden analizált megszabadul minden komplexusától? Ennek ellenére mennyi kudarcot kell bevezetni az analitikus könyvelésének tartozik oldalára? Úgy akarunk tenni, mintha minden analitikusnak készülő orvos analízise sikeres lett volna? Minden őszinte analitikus bevallja, hogy a doktorok a legnehezebb páciensek. Nem is tekinthetünk minden analitikust szakmája mesterének. Ezen a területen, ugyanúgy, mint máshol (ó, jaj!), a virtuozitásnak sokféle fokozata van.

Freud egyszer a következőképp nyilatkozott egy hosszúra nyúlt óra során, akkoriban, mikor diákjai kicsinyes irigykedése és rivalizációja igen sok fejfájást okozott neki: „Úgy tűnik, a pszichoanalízis bemozgatja az emberiség legrosszabb oldalát”.

Szomorú, de igaz. Az analitikusok körében magas a parapátiások százalékos aránya – valószínűleg annyira magas, mint az emberiség többi részében. Ez kétségtelenül azért van így, mert sok analitikust épp az terelt e szakterület felé, hogy ők maguk is parapátiások voltak, és sosem gyógyultak meg teljesen.

Az ilyen „parapátiás analitikusok” számára az egyetlen lehetséges módszer a szabad asszociáció, az egyetlen menekülőútjuk egy egyébként elviselhetetlen szituációból. Nem arra kívánok célozni, hogy a szabad asszociáció szükségtelen vagy elavult. Szükséges része az analitikus technikának, minden analitikusnak meg kell ismerkednie a használatával, de az asszociációkat körültekintő és szkeptikus hozzáállással kell fogadni. Az aktív módszer hasznos kiegészítői, de imaginatív belátás szükségeltetik az értelmezésükhöz. Gyakran az asszociációkat egy specifikus témához kell kapcsolni a páciens nyilvánvaló ellenállásával szemben. Mindenesetre, az analízis asszociációk nélkül épp annyira lehetetlen, mint az analitikus részéről érkező, intuíció által vezérelt intervenciók nélkül.

Az aktív analitikus tehát megpróbál imaginatív belátást kialakítani a páciens elméjére vonatkozóan, majd ezt követően kieszelni egy gyógyítási tervet.

A kezelési terv megalkotásához előszöris a páciens betegségének biztos és átfogó megértésére van szükség. Én különbséget teszek a „szubjektív parapátiások” és „objektív parapátiások” között. Az előbbi esetén a karakter teljes struktúráját tanulmányozni kell. Ő az, aki saját maga miatt betegszik meg, nem pedig egy családtaggal vagy más személlyel való viszony miatt. Az objektív parapátiás egy adott személyhez fűződő egészségtelen kapcsolat miatt betegszik meg, és csak akkor gyógyítható meg, ha ez a kapcsolat rendeződik.

Hovatovább, mindegyik esetben számolnunk kell a betegség centrális ideájával, a betegség céljával és a betegség nyereségével. Ezek a betegség vágy formáját öltve az ellenállás fő forrásai.

A fenti terminusok jelentését néhány példával lehet a legjobban elmagyarázni.

 

  1. eset. 36 éves közszolgálati dolgozó, nőtlen, testi betegsége nincs, egészséges szülőktől származik, epileptiform görcsöktől szenved, melyek mindegyikét egész napos lecsökkent koncentrációs képesség követi. Emiatt kénytelen volt felmondani a munkahelyén és az apjától kierőszakolt járadékból él. (Ahogy a páciens az első interjún elmondta.)

„Miért mondja azt, hogy ’kierőszakolt’?”

„Mert úgy értem, hogy kierőszakolt. A vén csirkefogó nem adta volna önszántából. Be kellett perelnem, aztán a bíróság kötelezte, hogy járadékot fizessen nekem.”

„Az édesapja jó anyagi helyzetnek örvend?”

„Így is lehet fogalmazni. Valóságos Krőzus a nyavalyás. A mostohaanyám persze jól felbíztatta, hogy ne akarjon adni. Minél többet kapok, annál kevesebb marad neki, ha meghal az apám.”

„A mostohaanyja jóval fiatalabb az apjánál?”

„Finoman szólva. Még csak kislány volt, mikor összeházasodtak, apám meg ötven. Én a fronton voltam. Egész addig teljesen jól kijöttünk, de onnantól fogva elkezdődtek a vitáink. Végül szabályosan zsugori lett, és csak úgy tudtam kiszedni belőle valamit, hogy bírósághoz fordultam.”

Így kezdődött az első beszélgetésünk. Az világos volt számomra, hogy a páciens az apja miatt beteg. Talán a féltékenység a problémája gyökere. A betegség célja is elég nyilvánvalónak tűnt. A páciens bosszút akar állni az apján és a mostohaanyján. A betegség centrális ideája el van rejtve valahol az epilepsziás görcsökben.

Aztán azzal folytatta, hogy az első roham a háború idején történt. Kérdeztem még valamit, ami nem tűnt túlzottan lényegesnek, de a válasz félreérthetetlenné tette a betegség célját.

„Akkoriban, mikor az első görcs jelentkezett, már újra megnősült az apja?”

A páciens habozott a válasz előtt. Minden bizonnyal egy komplexus-stimulus területére tévedtem. [4] A szünet után így folytatta:

„Igen, addigra már elvette a mostohaanyámat. A háború megpróbáltatásai és feszültsége összeadódott ezzel a szomorú családi üggyel. Az orvosok hazaküldtek.”

„Utána hogy mentek a dolgok?”

„Az elején jól. Visszakaptam a civil állásomat, hazaköltöztem, és egy ideig nem jelentkeztek a rohamok. Aztán jöttek a veszekedések, el kellett takarodnom onnan, és hamarosan újra jöttek a görcsök.”

Tehát világos volt a kapcsolat a páciens apjához fűződő viszonya valamint az epileptikus görcsök között.

Hogy rövidre zárjam a történetet, a páciens kezdetben csak színlelte az epilepsziát, hogy elmenekülhessen a frontról; később, amikor zajlott a per az apjával, a rohamok részben szimulált, részben önkéntelen módon történtek. Mostanra teljesen akarata ellenére jelentkeznek. („Szellemet idéztem – S nem bírok vele!”)

 

Hiba lenne a kezelés ilyen korai fázisában közölni a fenti következtetéseket annak érdekében, hogy meggyőzzük a pácienst, saját magát kell hibáztatnia. Nem szabad állást foglalni, hanem úgy kell tenni, mintha semmit nem tudnánk a betegség céljáról. Már kiokoskodtuk, hogy a mostohaanyjával kapcsolatos attitűdje gyanúsan kétoldalú, hogy a felé irányuló szexuális pozíciója konfliktushoz vezetett, az pedig védekező reakciókhoz – de ezt is megtartjuk magunknak.

Egy objektív parapátiásról van szó, aki a konfliktus jelentkezése előtt viszonylag normális volt, eltekintve az apja iránti kissé eltúlzott szeretetétől. Az apával kapcsolatos zavart áthelyezte a mostohaanyjára (tertium cohabitationis – a homoszexualitás álarca).

A betegség centrális ideája megegyezik a betegség céljával, mégpedig, hogy bosszút álljon az apján és mostohaanyján, valamint visszaállítsa a kapcsolatok eredeti állapotát. Az epileptikus görcsök révén „erőszakot tesz és gyilkosságot követ el” a mostohaanyján.

A kezelés elején, amint megértettük a betegség célját és nyereségét (mely ebben az esetben nyilvánvaló), el kell kezdeni dolgozni a célunkon. A kezelési terv egyszerű volt: elősegíteni a tudatosodást, az apával való kapcsolat rendeződését, a visszatérést a munkába, az önkéntes lemondást a járadékról, a mostohaanya iránti szexuális attitűd feladását és legyőzését. Az hamar világossá vált, hogy a páciens nagyon vágyott a megbékélésre, de makacs belső ellenállása meggátolta a bocsánatkérést, annak ellenére, hogy szeretett volna visszaköltözni. Abban kellett segíteni, hogy a maga részéről megpróbáljon békülést kieszközölni, de emellett spontán ráébredjen, hogy nem költözhet újra haza, mert akkor a visszaesés szinte elkerülhetetlen lenne. Sőt, inkább arra kellene bíztatni, hogy másik városba költözzön, ha megoldható.

A terápiás terv tehát megfogalmazódott.

Tisztában voltam azzal, hogy a páciens erős ellenállást fog tanúsítani ezzel szemben, mégis elkezdhettem dolgozni a célomért úgy, hogy ne vegye észre, mit is csinálok. Képes voltam – ahogyan Freud érzékletesen megfogalmazta – ötvözni az analitikus aranyat a szuggesztiós rézzel, oly módon hatni a páciensre, hogy úgy lássa, mintha a kezelés menetét ő határozná meg, mintha a gyógyítási terv az övé lenne.

Az analitikusnak ilyen és ehhez hasonló elképzeléseket kell kialakítania az első ülés során, igyekeznie kell, hogy a páciens első közléseinek sűrű erdejéből megtalálja a kivezető utat a felszabadító önismeret nyílt terepére. Minden analitikust kétségek kísértenek, leszámítva azokat, akiket elvakít a saját mindentudásukba vetett hitük. Amint megérzi a páciens ellenállását az önismerttel szemben, az analitikus úgy cserkészi be a vadat, akár egy vadász. Vajon sikerrel jár? A nehézségek azonnal megjelennek, ahogy a beteg beszámolt az önéletrajzáról. Helyes lenne, ha az analitikus rögvest arra kérné az analizáltat, hogy feküdjön le a kanapéra, aztán asszociáljon szabadon?

Nem, ez túl korai lenne. A páciens általában elrejti a legfontosabb tényezőt, legátol mindenféle utalást a szexuális életre vonatkozóan. Ez a tudás a kezdet kezdetétől elengedhetetlen a munkánkban, akkor is, ha a páciens nem mond ki semmit a problémájáról és akkor is, ha ez a probléma nem a parafília egy meghatározott formája. Ezzel együtt a legmagasabb fokú diszkréciót kell tanúsítanunk, tartózkodnunk kell attól, hogy durva kérdésekkel megriasszuk a pácienst vagy, hogy elsietve mutassunk rá a betegség célját, centrális ideáját és nyereségét illető felfedezéseinkre (vagyis inkább találgatásainkra).

A továbbiakban az analízis sorsa két tényezőn múlik: „ellenállás” és „áttétel”. A kettő együttjár, néha serkentik, néha gátolják egymást. Az áttétel elaborálódhat az ellenállás valamilyen formájában, de az is lehetséges, hogy az áttétel segítségével győzhető le az ellenállás.

Már használtam az „áttétel” kifejezést, de a kezdők számára még nem adtam magyarázatot arra, hogy mit is értek alatta. Az áttétel az egyik legfontosabb Freud felfedezései közül, egy sűrített kifejezés, mely azt jelenti: „az érzelem áttétele”. Bármilyen érzelem áttételre kerülhet, a gyűlölet ugyanúgy, ahogyan a szeretet. Ezért megkülönböztetünk pozitív és negatív áttételt.

Itt érdemes felvetni a következő törvényt: az analízis során az analizált úgy tekint az analitikusra, mint a számára legfontosabb személy megtestesítőjére.

Az analitikus helyzetben az analitikus annak a személynek a képviselőjévé válik, aki ezidáig a főszerepet játszotta az analizált elméjében. Eddig a magyarázat a kezdők számára. Azonban megfelelő időben még két fejezetet szánok az áttételnek ebben a könyvben.

Jelenleg egy dolgot kell kihangsúlyozni. Minden embernek megvannak a maga konstellációi, melyek mintája sztereotip módon rendeződik, és melyeket a szóban forgó egyén újra és újra, tudatosan vagy nem tudatosan, de reprodukál. Ezen a ponton a „pszichés parallelizmus” törvényével van dolgunk, melyet Nietzsche már jóval a pszichoanalízis megszületése előtt felismert „a hasonló ismétlődéseként”. Habár a régi konstelláció elfojtott, látszólag elfelejtésre került, mégis ismételten rekonstruálja magát.  Vagyis az emberek sajátságos öntőformákba, mintákba erőszakolják bele a különféle helyzetekkel kapcsolatos gondolataikat, nézőpontjaikat. Freud „klisék” néven nevezi őket.

Például, ha egy fiatal leány Hamupipőke szerepbe kerül, ő maga szerény képességekkel rendelkezik, kevéssé vonzó vagy tehetséges, ellenben nővérei csinosabbak és jobb adottságokkal vannak megáldva, akkor az említett lány későbbi sorsa is nagy valószínűséggel ugyanezen modell alapján alakul. Örökké Hamupipőke marad, az alárendelt, az elhanyagolt, a félreértett, akit az a titkos remény hajt (talán), hogy végül, egyszer csak győzedelmeskedni fog riválisai felett. A belső motívumok miatt ezen vonalak mentén fog működni, elrendezi saját vereségeit (Adler-féle „elrendezés”), elköteleződik a harc mellett, szeretetének tárgyait a hasonló pozícióban lévő emberek közül válogatja. Szánt szándékkal elszalasztja az esélyeit, visszautasítja a jómódú udvarlókat, mindig megtalálja a racionalizáció lehetőségét arra, hogy miért fogadja el a megvetett és kizsákmányolt családtag státuszát.

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elmondjam, pácienseink többsége szerepet játszik, azonban azt úgy élik meg mint a sors akaratát, és nem úgy mint amit saját maguk rendeztek meg maguknak. Ezért olyan kényes az analitikus feladata. Az a dolga, hogy ráébressze az analizáltat a szerepjátszásra, hogy rámutasson, az ember igenis képes bizonyos mértékig uralni a sorsát, a betegség nem kizárólag az „élet”, a „család” vagy más külső hatások számlájára írandó.

Minden parapátiás rejtett bűntudattól szenved. Ez részben egyfajta endopszichés tudatosságnak köszönhető arra vonatkozóan, hogy ők maguk hibáztathatóak a gondjaikért. Az analitikus feladata, hogy felszabadítsa a pácienst a bűntudat alól, de megvan a veszélye annak, hogy amit az egyik kezünkkel adunk, a másikkal elvesszük, mikor rávezetjük az analizáltat múltjával, jelenével és jövőjével kapcsolatos személyes felelősségére. A későbbiekben lesz még szó arról, hogy hogyan oldjuk meg ezt a dilemmát, hogyan szüntessük meg a „parapátiás szituációt”.

A páciens ellenállása a tudatossággal szemben nagyon erőteljes. Temérdek külső okot talál parapátiás zavarának magyarázatára – olyanokat, mint az öröklődés, rossz nevelés, balszerencse, a tehetség hiánya stb.

Saját gondolkodásának sztereotipizált, rutinszerű mivoltát csak fokozatosan képes felismerni, az analízis előrehaladtával; de a tudatosság kezdete a gyógyulás kezdete.

Fontos, hogy az analitikus a páciens típusok széles körét ismerje, hogy ezáltal a lehető leghamarabb felismerje, milyen fajta színjátékossal van dolga. Aztán a megfelelő pillanatban letépi az analizált álarcát.

A korábbiakban már kifejtettem, hogy minden, amit a páciens az első interjú és az első ülés során elmond nekünk, jelentőséggel bír, még akkor is, ha a beszédtémának látszólag semmi köze nincs az analízis témájához. Közben az analitikus sosem feledkezhet meg arról, hogy ebben a korai szakaszban minden analizált hazudik vagy zsonglőrködik az igazsággal, részben tudatosan és szándékoltan, részben a tudatossági küszöb alatt rejlő okok miatt. Miközben tudomásul vesszük az elmondottakat, azokat hallgatólagos fenntartással fogadjuk, azzal a meggyőződéssel, hogy a teljes igazság végül feltárul majd.

Miért van az, hogy a páciens sosem egyenes, akkor sem, ha gyógyulni jött és tudja, hogy teljes mértékben őszintének kellene lennie?

Két oka van. Az első és legfontosabb, ahogyan korábban már szó esett róla, hogy az analizáltak szerepet játszanak maguknak a saját színpadukon; a második, hogy ragaszkodnak a betegségükhöz.

Az „egészségvágy” és a „betegségvágy” szemben állnak egymással. Vitathatatlanul nagy hiba lenne, ha már az analízis kezdetén a páciens meggyőzésével próbálkoznánk arra vonatkozóan, hogy ő valójában nem kívánja visszakapni az egészségét. Tiltakozna (és jogosan tenné), mondván, hogy ő azért jött, mert gyógyulást keres. Semmit nem tud – legalábbis egyelőre – elméjének antagonista tendenciáiról, nincs tudatában a rejtett ellenségnek, aki a tudatos vágyai ellen dolgozik. Hacsak nem egy kényszeres parapátiás, aligha lehetséges, hogy felismerje a belső ellenség létezését. Ezt az ellenséget majd az analízis tárja fel, a megfelelő időben.

Megfelelő előkészületek után minden analitikusnak érdemes azzal kezdenie, hogy rávilágít a jelenségek látens bipolaritására. Szeret és gyűlölet, hatalomvágy és az alárendelődésre való vágy, szadizmus és mazochizmus, vallásos és sátánista trendek – a párok mindegyike egyetlen egészet alkot, amelyet minden személyben a játékos és az ellensége, a tudatos és a tudattalan reprezentál.

Ezek a magyarázatok azonnal követik a páciens által hozott anyagot.

Azonban az analitikus nem kezd bele elméleti értekezésekbe. Nem beszél nyíltan a betegség iránti vágyról. Egy páciens számára az egyik legnehezebben megérthető dolog az, hogy valójában nem akar jobban lenni, hogy minden parapátiában rejtőzik valami, ami a betegséggel nyerhető el, egy felismert vagy fel nem ismert jutalom, ami a szenvedőt arra készteti, hogy ragaszkodjon a szenvedéséhez.

Az analitikus első feladata, hogy feltárja a páciens betegségének jutalmait. Ezután fel kell ismertetnie a pácienssel ezeket a jutalmakat. A harmadik feladat a legnehezebb: rábírni az analizáltat arra, hogy lemondjon betegségének nyereségéről. Nem könnyű az ügy, ugyanis a jutalom az, ami táplálja a páciens ellenállását, vakká teszi saját titkos vágyára, úgy irányítja őt, hogy kapaszkodjon abba, aminek látszólag megadta magát.

A legkeményebb harc, a „végső küzdelem” az analízisben a betegség által nyújtott jutalmazó örömről szól.

A páciens szerepe megtestesíti a betegség nyereségét. Egy példa segíthet ennek megvilágításában.

 

  1. eset. F. L., 32 éves jogászhallgató, két súlyos parapátiás zavara van. A vizsgákat érintő fóbiával küzd és folyamatosan adósságokba veri magát. Akkor is szorult helyzetben van, mikor elvállalom analízisét. Apjától havi juttatást kap, megígérte, hogy azt sosem lépi túl, ünnepélyesen megfogadta, hogy sosem fog többet kérni az apjától. Minden hónap elsején megkapja a pénzt, ekkor esküt tesz, hogy nem fog kiszaladni a keretből. Csakhogy ki kell egyenlíteni a múlt havi tartozásait, ami után nagyon kevés pénz marad a zsebében. A hónap első napjaiban egy barátja meggyőzte, hogy menjen el egy vidám borkostólóra egy tavernába. Meghívta néhány körre a nála kisebb pénzű társait, majd hajnali négyre egy garasa se maradt.

 

Itt vissza kell utalnom az első fejezetben elhangzottakra. Ha az analitikus egy ilyen pénzherdáló fiatal kezelését vállalja, akkor a legelején tisztáznia kell, hogy bármi is történjék, nem fog kölcsönt adni. Abba sem egyezhet bele (akkor sem, ha az apa erre kéri), hogy átvegyen egy adott összeget, és azt napról napra adagolja az ifjúnak. Ez a pácienssel való viszonyában azonnal kvázi apai pozícióba helyezné, az apával való azonosítás pedig legyőzhetetlen ellenállást valamint számtalan más komplikációt okozna.

Az is megeshet, hogy egy olyan páciens, akinek egyébként nem lyukas a zsebe, váratlanul nehéz helyzetben találja magát, mert egy esedékes pénzösszeget nem kapott meg. Ha erről van szó, akkor az analitikus ne legyen szűkmarkú, jól teszi, ha kisegíti az analizáltját – legalábbis, ha biztos benne, hogy nem egy meséről van szó, amivel épp próbára teszik őt.

A pénz a szeretetet képviseli, és minden páciens vágyakozik az analitikus szeretete után. Ennélfogva a következőről kell dönteni: a páciens nehézsége valóban létezik vagy csak színlelt valamilyen céllal – azért, hogy kiderüljön, fukar-e az analitikus, esetleg azért, mert így bizonyíték nyerhető a szeretetéről vagy barátságáról. A tapasztalt szakember meg tudja hozni a döntést. A kezdők ellenben inkább maradjanak a „hitel nincs” szabálynál – talán a külföldi páciensek kivételével, hiszen az ő esetükben az anyagi nehézség nagyobb valószínűséggel valódi. De elég a kitérőből! Itt az ideje, hogy folytassuk F. L. történetét.

 

A hónap negyedik napjára a páciens minden pénzét elköltötte és újra adósságba kerül. Mi irányítja erre a könnyelműségre? Szerepet játszik, méghozzá a Tékozló Fiú szerepét, akinek újra és újra meg kell győznie magát arról, hogy az apja megbocsát neki és kifizeti a számlát helyette. Mindazonáltal, ahogy az gyakorta előfordul, a motívumok vegyesek. Az apa egy gyártulajdonos és szándékában állt bevenni a fiát az üzletbe. A fiatalember meg is próbálkozott a dologgal, de nem sokáig bírta elviselni a rivalizációt idősebb testvérével. Az utóbbi, a maga kifogástalan viselkedésével pontosan az ellentéte a fiatalabb semmirekellőnek, ráadásul hamar vezető pozícióba jutott a gyárban és máris jelentős fizetésre tett szert. A páciens számára ez elviselhetetlen volt, elege lett a gyárból, közölte, hogy festő szeretne lenni, majd a jogi karrier mellett döntött. Legbelül azonban, szíve legmélyén az a vágya, hogy az apja üzletében tündökölhessen. Ezért nem képes sikert elérni bármilyen más foglalkozásban. Hovatovább, a lánytestvére jelentős hozományt kapott. A házasság rosszul sült el. A férj addig ügyeskedett a pénzzel, amíg az egészet elveszítette egy tőzsdei spekulációban. Következett a válás. A lány hazaköltözött az apához, immáron két gyerekkel. A páciens úgy gondolja, hogy az ő örökségének egy részét is a nővére hozományára pocsékolta el az apjuk, így azzal, hogy adósságokba keveredik, a pénze legalább egy részét igyekszik megkaparintani. Azonban a fő célja a Tékozló Fiú kibékülési jelenetének ismételgetése. Az apja előtt ül, akár egy bűnös, aki bevallja adósságainak legfrissebb összegét, majd következik az atyai megbocsájtás, most utolsó alkalommal (sok-sok „utolsó alkalom” volt már), mire a fiút intenzív örömérzés önti el. Megkapta a megerősítést. „Apa még mindig szeret, mindennek ellenére.”

 

Ennek a páciensnek a betegsége az apjához kötődik (objektív parapátia). A betegség azért jött létre, hogy megbüntesse az apát (szeretetének feltételezett hiánya miatt), hogy felébressze az apai érzéseket, majd addig fokozza őket, míg elérik a csúcspontot a megbocsátás jelenetében. Ezt a jelenetet a betegséggel lehet elnyerni. Annak ellenére, hogy az analitikus mindezt tudja a korábbi, hasonló esetekből nyert tapasztalatai alapján, hiba lenne ilyen nyersen közölni a pácienssel, aki ebben a szakaszban, nem értené meg. A Tékozló Fiú szerepét játssza anélkül, hogy felismerné vagy fel akarná ismerni, hogy szerepet játszik. Ahhoz viszont eléggé eszes, hogy ezernyi látszólag megalapozott indokot találjon az extravaganciáját magyarázandó. „Muszáj” befizetnie a tandíjat egy nagyon fontos kurzusra, „muszáj” magántanárt fogadnia, „muszáj” fogorvoshoz mennie – egyszóval, racionalizálja minden impulzív kiadását.

A pácienseknek meg kell érniük a tudatosságra. A jelen példánál maradva, a pácienst fokozatosan kell ráébreszteni arra, hogy szereti az apját, gyűlöli a bátyját, pénzéhes és elpocsékolja az idejét – mindezt azért, mert a titkos vágya az, hogy visszakerüljön az apja vállalkozásába. Amennyiben az analitikus túl korán mondaná ezt el a páciensnek, az utóbbi rámutatna, hogy már próbálta azt a munkát, az az élet nem neki való, hogy nem bírná elviselni, ha egész nap egy irodába lenne bezárva.

A betegség centrális ideája, a betegség célja és a betegség nyeresége látszólag mind kiűzetett a tudatosságból számtalan megoldás és ellenérv segítségével.

A páciens vak ezekre a jelenségekre, scotomizált. Tisztán intellektuális tudással nem lehet megszüntetni ezt a mentális vakfoltot, ugyanis érzelmi folyamatok hozták létre. Az analitikusnak ellenhatást kell létrehoznia.

Az analizált a fentiek okán tovább játssza a szerepét anélkül, hogy bevallaná, miért vállalta azt. Nincs más választása, mint játszani előttünk, ugyanúgy, ahogyan saját maga előtt. Az „analitikus szituációban” a rutinizmusa feltárul. Sajátos szerepére az áttétel tükrében mutathatunk rá.

Először is, fogadjuk fenntartással a páciens közléseit, de ezt ne tegyük szembetűnővé. Nekünk magunknak sincs más választásunk, mint „megjátszani” magunkat az első találkozásokkor, úgy tenni, mintha elhinnénk, amit hallunk. Mindent tönkretehetünk a hitetlenségünk nyílt közlésével. Habár tudjuk, hogy a páciens téved és tévesen vádolja az apját, testvérét, ha van neki, akkor a feleségét, mégis az „ő pártjára” kell állnunk addig, amíg nem tudjuk bizonyosan, hogy már megérett a tudatosításra.

Egy feleség pedig a férjére panaszkodhat nagy vehemenciával azért, mert az rosszul bánik vele, nem érti meg őt, végtelenül igazságtalan vele. Közben egy felületes megfigyelés is elegendő, hogy meggyőződjünk a feleség tévedéséről, arról, hogy őt az érzelmei vakítják el, ezért minden lehetőséget megragad a férje hibáztatására és képtelen felismerni, hogy kettejük közül ő a bűnös. Mégis úgy kell tennünk, mintha elfogadnánk a véleményét, egészen addig, amíg az áttétel révén kialakul a kötődése hozzánk, és ennek köszönhetően megérik a tudatosításra.

Amikor az analitikus pszichoterápia technikáját demonstrálom, akkor a dolog természetéből adódik, hogy elébe vágok néhány témának, ezeket azonban a későbbiekben még illusztrálni fogom példákkal. Nagyon fontos világosan megfogalmazni az analízis bizonyos szabályait, hiszen nem azt várom az olvasóimtól, hogy vakon kövessék a tanácsaimat, hanem azt, hogy belátást nyerjenek.

Azt sem titkolom, hogy találkozunk olyan esetekkel, amelyekben minden fáradozásunk hiábavaló. A kogníció nem kerül befogadásra vagy csak látszólag. Abszurd lenne az egekig magasztalni a pszichoanalízist, mint csalhatatlan gyógymódot. Mesterségünknek nagyon is megvannak a határai. Hiúságában gyakorta megtörik a valóság szikláin, nem tud működni a páciens ellenállása miatt, hatástalanná válik, mert az alanya nem hajlandó letenni az álarcot, elfogadni az általunk felkínált belátást, és annak megfelelően cselekedni. Amikor az analízis során azzal szembesülünk, hogy egy állítólagosan boldog házasság valójában boldogtalan, mivel a férj nem tudja kielégíteni a felesége szexuális vágyát, akkor vigasztaljon minket Freud bölcs megjegyzése, miszerint sok esetben csak annyit tehetünk, hogy a hisztériás szenvedést hétköznapi szenvedéssé alakítjuk.

A fent részletezett előzmények után már minden bizonnyal képesek vagyunk a hozzánk forduló parapátiás változatos viselkedéseit típusba sorolni.

A páciens elmondta az élettörténetét, a szexuális történetét, tehát részben tájékozódtunk életéről és szenvedéseiről. A következő lépés, hogy megtanítjuk a szabad asszociációra. Némelyek esetében ez semmilyen nehézséggel sem jár, az asszociációk automatikusan jelentkeznek és spontán módon kimondásra is kerülnek. A páciens napról napra bőséges anyagot szolgáltat, boldog, hogy válogatás nélkül beszélhet, álmodik, emlékszik az álmaira, azután azokról is asszociációkat produkál. Csakhogy legtöbbször a nehézségek majd csak az első vagy a második, harmadik ülés után jönnek. Már szóba került az ellenállás egyik formája: az önéletrajznak nem akar vége szakadni. Ismerek olyan esetet, ahol ez az átfogó gyónás eltartott néhány hónapig. Egy kollégám, aki történetesen a tanítványom volt, négy hónapig hallgatott egy végtelen történetet, egészen addig, míg egyéb feladatai elszólították. Ekkor más vette át az esetet, akinek azt javasoltam, hogy ne hallgassa tovább az életrajzot, hanem vegye át a kezdeményezést a tünetek ellen és dolgozzon álomanalízissel. Ez a technikai változtatás teljes sikerhez vezetetett.

Persze általában másképp halad a folyamat. A páciens befejezi az önéletrajzi beszámolót, azután pedig felkérjük, hogy mondja azt, ami csak eszébe jut. El kell mondania minden gondolatát, bármilyen triviálisnak is ítéli őket. Az álom jó kiindulópont, melynek talajáról indulva, megpróbálhatjuk elővigyázatosan kibontani az analitikus szituációt.

Elképzelhető, hogy az analízis kezdete utáni első álom az analitikusról szól és a kezelés sikerével kapcsolatos kétségeket fejezi ki. A páciens talán egy olyan orvosról álmodik, aki megígérte, hogy meggyógyítja, de nem tette, így a kezdődő ellenállás jelenik meg a pszichoanalízis értékével kapcsolatos kétségek formájában.

Ha szabad asszociációi azzal kezdődnek, hogy listába szedi a különböző orvosokat, akikkel eredmény nélkül konzultált, akkor ez azt jelenti: „Te is ugyanolyan vagy mint a többi, megígéred, hogy meggyógyítasz, aztán nem sikerül”.

Minél elégedetlenebb a páciens a korábbi tanácsadóival, minél lekezelőbben beszél róluk, annál jogosabban hisszük, hogy mindezt a mi kezelésünkkel kapcsolatban is megelőlegezi, hogy nem csak a korábbi doktorokról, de minden orvosi szakemberről beszél, minket is beleértve.

Ilyenkor általában valami ilyesmit mondok:

„Nagyon is megértem, hogy ilyen szerencsétlen élmények után kevéssé bízik abban, hogy én majd sikeresebbnek bizonyulok. Nos, nem tettem ígéretet a gyógyulásra, pusztán egy próba hétről van szó. De azt tudnia kell, hogy a siker két tényezőn múlik, az én kompetenciámon és az Ön jóakaratán. Tételezzük fel, hogy két munkásember egyforma feladattal foglalatoskodik, mindkettőnek egy meghatározott mélységű kutat kell ásnia. Az eszközeik is egyenrangúak. Az egyik puha földben végzi az ásást. A másik hamarosan egy sziklás réteghez ér, talán olyan részhez, amivel nem boldogul. Nincs fúrója, se dinamitja, csak csákánya és ásója (ahogy a másik kútásónak). Ez a hasonlat rámutat, hogy a siker esélye nem egyedül rajtam múlik, hanem az Ön ellenállásán, gyógyulásra való készenlétén, egyenességén és együttműködésén. Viselnie kell a felelősség egy részét, nem rakhatja az egészet az én vállamra.”

Elmondom azt is, hogy a próba hét, az előzetes megfigyelés időszaka, megmutatja nekem, hogy mennyire erős az ellenállása illetve, hogy ő maga mennyire képes majd támogatni az erőfeszítéseimben.

A kezelés első napjaiban az analitikus fő feladata, hogy felismerje az ellenállás forrásait. Ezzel párhuzamosan azzal a nehéz feladattal is meg kell birkóznia, hogy tudatossá tegye a pácienst erre az ellenállásra – mely akár leküzdhetetlen is lehet.

A próba hét továbbá az analitikus helyzet felfedezésére is szolgál.

Készségesen bevallom, hogy én nem teszek próbát olyan esetek kezelésével, melyek számomra reményteleneknek tűnnek.

A legtöbb páciens számára nehézséget jelent a szabad asszociáció. Kezdetben az álom anyagát illetően általánosságokra kell korlátoznunk magunkat és csak fokozatosan jutunk el az asszociációs technikáig.

A fejezet elején leszögeztem azirányú meggyőződésemet, miszerint a szabad asszociációk ritkán vezetnek sikeres eredményhez az analitikus aktív hozzájárulása és intuitív tehetsége nélkül. Magukat az asszociációkat is körültekintően és szkeptikus hozzáállással kell kezelni.

Amikor szabad asszociációkat kérünk a pácienstől, hajlamos lehet azt mondani, hogy „Nem tudom, miről beszéljek. Tegyen fel kérdéseket, és őszintén fogok válaszolni”.

Erre én azt felelem, hogy egyetlen céllal kérek asszociációkat, mégpedig azért, mert szeretnék megismerkedni a páciens mentalitásával és megtanítani őt a koncentrált gondolkodásra. Nem mutatkozom kíváncsinak, a legkevésbé sem szeretnék vájkálni szívének titkaiban. Pácienseink álmodozók, szétszórtak, nem képesek koncentrálni. Gondolataik céltalanul kószálnak, gyakran maguk sem tudják, mire gondolnak. Meg kell tanulniuk hangosan gondolkodni, az analitikus szupervíziója alatt. Ekkor az orvos megtudja, hogy mikor szakad meg gondolataik fonala, mikor ugranak egyik témáról a másikra, mikor tétováznak – megmutathatja a pácienseinek, hogy hogyan figyelhetik meg saját gondolkodási folyamataikat. Mindenkinek meg kell tanulnia, hogyan kapja el szárnyaló gondolatait, hiszen ez lesz az, ami hamarosan képessé teszi arra, hogy az álmait is megtartsa az emlékezetében.

Vannak olyanok, akik nem igénylik ezt a tréninget. Ők azok, akiknek egy aktuális konfliktusuk van és arra van szükségük, hogy gondolataik irányítás nélkül jöjjenek-menjenek. Ameddig az aktuális konfliktus a tudatosság előterében van, tilos „visszapillantani”, mivel az aktuális újra és újra magának követeli a figyelmet. Türelmesnek kell lenni. A beszélgetés, ez a mindennapos megkönnyebbülés felszabadító hatással bír, megnyugtatja a páciens elméjét, és ezzel hosszútávon lehetővé teszi, hogy az analízis valóban el is kezdődhessen. Néhány esetben még elegendő is lehet, ha az aktuális konfliktus talaján maradunk. Amennyiben azonban nyilvánvaló, hogy a konfliktus csupán a specifikus konfliktus-konstelláció kifejeződése, úgy az analízisnek mindenképpen folytatódnia kell addig, amíg a konfliktus-konstelláció világossá nem válik – ha nem így lenne, akkor az ismétlési kényszer működésének megfelelően a konfliktus elkerülhetetlenül visszatérne. (A meggondolatlan fiú, aki állandóan adósságokba veri magát, összekuszálja maga körül az ügyeket, ha kisegítik a nehézségből, hamarosan „elrendez” magának egy másikat.)

Az edukáció a szabad asszociáció esszenciális része. Néhány páciensnek úgy pereg a nyelve, mint a rokka és nem kell őket tanítani; igaz, mindig megvan a veszélye annak, hogy gyorsan továbbsiklanak, ha vékony a jég, elrejtik a fontos témát, a központi komplexust. Időnként kívánatos, hogy az analitikus megszakítsa az asszociációkat, ha azok túlzottan is jól csengően áradnak.

Ekkor igen figyelemreméltó felfedezéssel találja majd szemben magát. A páciens az ülés előtt muníciót gyűjtött, mivel retteg a szünetektől. (Horror vacui)

Az ilyen típusoknak (nem nehéz felismerni) el kell mondani, hogy semmiképpen ne készítsenek előzetes tervet, sose készüljenek elő egy beszéddel. Az igaz, hogy bizonyos mértékben értékes adalékokat szolgáltathatnak az önéletrajzhoz, ekkor engedni is kell, hogy elhangozzon a mondandó. Ezzel együtt egy megfelelően vezetett analízis alapelve az, hogy a páciens ne készítsen tervvázlatot arról, hogy mit fog mondani a következő interjún. Az asszociációk csak akkor töltik be funkciójukat, ha éppen születőben tanulmányozzuk őket.

Az első interjúk során az analitikus feladata az is, hogy megvizsgálja a pácienseinek életritmusát, szokásaikat, hogyan osztják be idejüket, hány óra alvásra van szükségük, felületesen vagy mélyen alszanak stb.

Engedjék meg, hogy megragadjam az alkalmat és rámutassak, hogy nehéz meggyógyítani az olyan pácienseket, akiknek nincs rendszeres elfoglaltságuk és úgy várják a következő ülést, mint a huszonnégy óra egyetlen komoly tevékenységét – leszámítva az evést és az alvást. A legtöbb analitikussal ellentétben én nem akarom, hogy páciensem az analízisen elmélkedjen, amíg az folyamatban van. Vannak olyan semmittevők, akik az egész napot azzal töltik, hogy az analitikus szavain méláznak, ellenérveket szövögetnek, mentális párbeszédet folytatnak vele, egyetértés vagy nézeteltérés légkörében.

Mindig megkérdezem pácienseimet: „Hogyan szándékozik eltölteni az idejét?”.

Muszáj, hogy legyen valamiféle foglalkozása az analízisen túl. Ahogyan korábban kifejtettem, a páciensek közül sokan szívesen töltenék az egész napot analitikus könyvek olvasgatásával, azzal, hogy megbeszélik az analízist bárkivel, aki hajlandó meghallgatni őket és válaszolni nekik, sőt akár „kiegészítő analízist” is elintéznek maguknak, találnak egy barátot, akinek „mindent” elmondhatnak még frissiben, ahogy elhagyták a konzultációs szobát.

Rengeteg analízisről mondható el, hogy kemény dió. A tudatosítás csak homeopátiás dózisokban adagolható, ugyanis csak így emészthető.

Messziről érkezett páciensek, különösek a külföldiek esetében érthetőbb, hogy nehézséget jelent elfoglaltságot találni. Bár bizonyos foglalkozások esetén azért nem egy eget rengető feladat. A Bécsbe vagy más fővárosba látogató orvosok körülnézhetnek, ismerkedhetnek a kórházakban, jelentkezhetnek posztgraduális kurzusokra, kiegészíthetik orvosi és sebészi tudásukat. A művészetek emberei múzeumokat, képgalériákat látogathatnak; a diákok magukkal hozhatják könyveiket vagy egy könyvtárban olvashatnak; a hölgyek részt vehetnek főzőtanfolyamon vagy más érdeklődési körüknek hódolhatnak (fotózás, gyermeklélektan, kézművesség, nyelvtanulás és még sorolhatnám a végtelenségig).

Nem ilyen könnyű elfoglaltságot szerezni abban az esetben, ha az analitikus egy vidéki városban vagy faluban él – olyan kis helyen, ahol kénytelen szociális kontaktusba kerülni az analizálttal. Az utóbbi unatkozik, figyeli az analitikust, mint a macska az egérlyukat és akár (szíve mélyén) szerepcserét indítványozna, megpróbálván analizálni az analitikust. Összegyűjti a pletykákat, melyekből mindig bőséggel akad az ilyen porfészkekben, igyekszik ismeretséget kötni az orvos rokoni körével. Ezért is ellenzem az analitikus szanatóriumokat, ha nem epilepsziásokról és narkomániásokról van szó. A páciensek közti rivalizáció súlyosan megzavarhatja a kezelést. Ehhez visszatérek az áttételről szóló fejezetekben.

Az analitikus jól teszi, ha távolságot tart, igen bölcs dolog elkerülni a páciensek közötti kapcsolat kialakulását. Kizárólag egy nagyon tapasztalt analitikus engedheti magának, hogy időnként megszegje ezt a szabályt, mivel ő azonnal felismeri a kialakuló ellenállást, talán még hasznára is fordítja az ülés során, legyőzve azokat.

Ezt leszámítva jobb, ha a pácienst úgy és akkor fogadjuk, hogy ne legyen esélye találkozni az előzővel.

Minden analitikusnak érdemes rövid szüneteket beiktatni a konzultációk közé. Ha a páciensek így kerülnek beosztásra, akkor könnyen távol tarthatók egymástól. Valójában még jobb, ha két váróterem is rendelkezésre áll, de ez többségében nem egykönnyen oldható meg. Azok, akik körmönfontak és kíváncsiak is egyben, „véletlenül” egy órával korábban érkeznek. Aztán hegyezik a fülüket a váróteremben, hátha meghallanak valamit, mi zajlik odabenn a konzultációs szobában – részben természetesen arról szeretnének megbizonyosodni, hogy az ő bizalmas közléseiket, melyeket ők maguk osztanak meg az analitikussal, nem lehet kihallgatni.

Ha egy idős hölgy érkezéskor összetalálkozik egy épp távozóban lévő fiatal, bájos lánnyal, az analitikus biztos lehet benne, hogy rövid időn belül ilyen panaszt fog hallani: „Ejnye, doktor úr, úgy tűnik magát egyáltalán nem is érdekli az esetem. Attól tartok, untatom azzal, amit mondok, hiszen biztosan már vagy százszor hallotta”. Azután következik a tisztázó megjegyzés: „No persze, ha fiatal lennék és csinos, mint az a páciens, akinek az időpontja épp az enyém előtt van, és akinek a kedvéért öt percig várakoztatott…”.

Mégis, a legjobb szándékunk ellenére a páciensek időnként ismeretséget kötnek, melyet nagy valószínűséggel változatos komplikációk követnek. Nem feltétlenül, vannak kivételek. Sok múlik az analitikus ügyességén, intuitív készségén és tapintatosságán. A kezdők egyértelműen okosabban teszik, ha a pácienseiket távol tartják egymástól, továbbá ellenállnak annak a kísértésnek, hogy kapcsolatot teremtsenek két magányos lélek közt. A pácienseket arra érdemes bíztatni, hogy az analitikus körön kívül keressenek barátokat és élvezetes társasági életet.

 

 

 

 

 

 

Negyedik fejezet

A PRÓBA HÉT UTÁN

 

Egészen addig, amíg a pácienst biztatni sem kell, oldottan mesél életéről és problémáiról, az analízis elég egyszerűnek tűnik. Az analitikusnak nincs más dolga, mint figyelni, közben véleményeket formálni, alkalmanként beszúrni egy kérdést, ha valami bővebb kifejtést igényel, de egyebekben átadni a kezdeményezést az analizáltnak.

„Hagyd a kezdeményezést az analizáltra” – lett az ortodox pszichoanalízis jelszava. De a szabály csak akkor érvényes, mikor a páciens kérdezés nélkül egyik komplexust a másik után tűzi műsorra, és eközben jól láthatóan megkönnyebbülést nyer; amikor nap mint nap feltár egy komplexust vagy egy álom megosztásával friss lendületet ad az analízisnek. Nem kétséges, hogy léteznek esetek, melyekben ilyen könnyedén lehet haladni és az ellenállásnak nyoma sincs. Előfordulnak páciensek, akik napról napra egyre jobban és szabadabbnak érzik magukat, boldogan fogadják a növekvő tudatosság minden új állomását. Számukra az analízisből adódó kogníció háborítatlanul élvezetes. Az újszerű igazságot nem csak az intellektus, de az érzelmek útján is befogadják. Minden nap eldobnak egy tünetet, cseppet sem vágynak a betegségbe kapaszkodni, mindezek következtében ellenállást sem mutatnak.

De jaj, ezek a csodálatosan könnyű esetek ritkák. A tudatlan kezdő hajlamos találkozni vele – talán mert az ilyen páciensek rátalálnak a bimbózó terapeutára és biztatják, hogy kezdjen velük dolgozni – minek eredményeképpen a zöldfülű abba a hitbe ringatja magát, hogy az analízis, mindig így zajlik majd. A szóban forgó betegekben már eredetileg megvan az egészségvágy, csak a „médium” az, akit meg kell találniuk. Az analitikus csupán egy katalizátor.

A legtöbb esetben, ahogy korábban már volt szó róla, a nehézségek azon nyomban jelentkeznek, ahogy a páciens beszámolt az önéltrajzáról és felvázolta a problémáit. Ezen a ponton így nyilatkozik: „Nos, doktor úr, elmondtam mindent. Tegyen fel kérdéseket, ha van még valami, amit tudni akar”.

Ekkor két segédhez fordulhatunk a továbblépésben: szabad asszociációk és álmok. Valójában azt is mondhatnánk, hogy a szabad asszociációk jelentik a lényeget, mert sok álmot nem lehet interpretálni a páciens hozzájuk fűzött asszociációi nélkül.

Némely páciensek nem produkálnak asszociációkat és nem közölnek álmokat; vagy amennyiben elmondanak egy álmot, makacsul elutasítják az álomtartalomról szóló megbeszélést.

Fel kell ismernünk ezt a típust, mivel az ilyen páciensek változatos lehetőségeket kínálak fel, és mikor megpróbáljuk analizálni őket, olyan helyzetek állhatnak elő, melyek nagyon veszélyesnek bizonyulhatnak egy kezdő analitikus számára.

Sosem szabad elfeledni, hogy a parapátiás tünetek mögött egy paralogia (súlyos vagy enyhe) rejtőzhet. Paranoidok és schizofrének mesterien képesek leplezni szisztematikus téveszméiket. Hogyan ismerjük fel az ilyen eseteket?

Kezdjük azzal, hogy átgondoljuk, mi történhet, ha a páciensnek azt mondjuk, hogy tárjon fel bármit, ami csak átfut a fejében, mivel jelenleg az analitikusnak nincs kérdése.

A páciens csendben marad. Semmi nem jut eszébe. Az is lehetséges, hogy figyelmét a szobában található tárgyakkal foglalja el. „Szép kép. Valójában mit ábrázol?” Kérjük, hogy csukja be a szemét és mondja ki, ami beugrik. Ő viszont folytatja: „Hallom, ahogy ketyeg az óra.”. Aztán hátrafordul, az analitikusra szegezi a tekintetét: „Tulajdonképpen mit csinál valójában, doktor úr?”. A jelenséget, mellyel szemben állunk, analitikus terminológiában „menekülés a saját gondolatok elől” kifejezéssel illetik.

Nem feltétlenül a legrosszabb esetek. Meg kell próbálnunk segíteni a pácienst az asszociációban, annak ellenére, hogy saját maga nem tud gondolatot produkálni.

„Talán megjelenik egy kép az elméjében. Mit lát?”

„Az égvilágon semmit.” Szünet. „Oh, mégis látok valamit. Egy virágos mezőt, egy gyerek játszik ott – játszik egy labdával.”

„Mire emlékezteti ez a mező?”

Akár azt is válaszolhatja, hogy ez a legkorábbi emléke.

Gondolkodik egy ideig, majd megszólal: „Most jut eszembe, nem vagyok egyedül. Az édesanyám jön és elviszi a labdát. Sírok. Miért viszi el a labdát? Nem értem”.

Látható, hogy a páciens gondolatai elmozdultak egy mentális képtől egy emlékkép felé.

Ez a mi szóhasználatunkban egy „fedőemlék”. Ez egy érzelmileg átszínezett kulcsfontosságú eseményt rejt.

Sok korai emlék fedőemlék. Egy jelentős attitűdöt tárnak fel, elárulják a vezérmotívumot (a domináns célt) és néha rámutatnak egy traumatikus élményre a mentális képben, mely először érthetetlen volt.

Térjünk vissza a páciensünkhöz.

Egy kis csend után megszólal: „Mit gondol, a maszturbáció káros?”.

Az analitikus arra következtethet, hogy a felmerült mentális kép valamilyen kapcsolatban áll a maszturbációval; de nem kísérelhetünk meg rávilágítani erre a kapcsolatra. A páciens érdeklődése lehetőséget teremt arra, hogy megkérdezzük, milyenek voltak az első maszturbációs élményei. Emlékszik, hogy kisgyermekként maszturbált, és az édesanyja hadat indított e szokás ellen.

A mentális kép magyarázatot nyer. Az a jelentése, hogy a páciens elkezdett játszani a genitáliáival, mire az édesanya közbelépett.

Ez a páciens gyorsan elsajátította a szabad asszociáció művészetét. A következő ülésen beszámol egy hosszas álomról, és az analízis innentől haladni kezd, az ellenállás alkalmi fellángolásai mellett is.

Megeshet azonban, hogy az analizált semmilyen gondolatát nem tárja fel, esetleg spontán mond asszociációkat, produkál képeket, de semmi mást. Néhány analitikus arra kéri a pácienseit, hogy készítsenek vázlatos rajzokat (azokat is, akik soha életükben nem rajzoltak még), azután ezeket a vázlatokat analizálja. Itt kerülőutas megoldásról van szó, mely csak az ellenállás leplezését szolgálja.

Az első feladatunk, hogy felismerjük és legyőzzük a páciens ellenállását. Azzal, hogy egyszerű rajzokat kérünk, csak felfokozzuk az ellenállást, továbbá nem tud kialakulni az orvos felé irányuló áttétel oly fontos jelensége. Gyermekekkel való munkában viszont hasznos lehet a módszer, Tremmel remek érzékkel kamatoztatta. Ami engem illet, saját terápiáimban mindig kerültem az ilyen megoldásokat és nélkülük is képes voltam célt érni. A rajzokat úgy elemzik, mintha álmok lennének, ennélfogva én inkább valódi álomanyaggal dolgozom.

Itt érdemes szót ejteni arról, hogy vannak olyan analitikusok, akik a szóasszociáció módszerét alkalmazzák, melyet Jung vezetett be a pszichoterápiába. Felolvasnak a páciensnek egy szólistát (stimulus-szavak), melyeket az alapján válogattak, hogy jó eséllyel komplexusokat hívjanak, majd pedig a tanulmányozzák a változó reakciókat. A páciensnek mindegyik szóhoz egy asszociációt kell hozzáfűznie. Válaszgátlások, hosszas szünetek jelzik, hogy egy komplexus érintett az ügyben. Pszichoanalitikus munkásságom hajnalán arra kértem pácienseimet, hogy mondjanak különféle szavakat, melyek az eszükbe jutnak. Ezekből listát készítettem, azután pedig az analizált ezekre adott asszociációit tanulmányoztam.

Az évek múlásával azonban elvetettem az ilyesféle mesterkedéseket, mára sokkal lényegesebbnek tartom azt, hogy felismerjem az ellenállásokat és közvetlenül támadjam őket.

Mihez kezdjünk, ha a páciens semmi mást nem produkál a mentális képeken kívül és elutasítja, hogy fennhangon gondolkodjon? A képekben olyan anyagot nyújt, mely a szóképzés mögött álló gondolkodási folyamatból származik. Ügyel rá, hogy ne verbalizálja a gondolatait, hanem képileg vagyis szimbólumokban gondolkodik. A legkorábbi ilyen képek az ellenállás manifesztációiként lehetnek figyelemre méltóak.

Következzék néhány ilyen mentális kép, melyeket azonnal az ellenállás szimbólumaiként interpretálhatunk. 

Rendkívül makacs, 18 éves fiatalember, első álmát az alábbiak szerint írja le:

 

Az iskolában vagyok. Nekiállok egy feladatnak, de nem értem világosan, hogy mit is várnak tőlem. Valamilyen bonyolult probléma, amit meg kell oldanom. A tanárt kérdezem. Mosolyog és azt mondja, hogy ne játsszam meg magam. Ez feldühít, és kiviharzom az osztályteremből.

 

Az ellenállás nyilvánvaló. Nem akarja megérteni, hogy mit várnak tőle a pszichoanalízisben. A tanár (az analitikus) kigúnyolja őt. Színészként elveszíti álarcát és elhagyja az orvost.

Amikor az ellenállás okát keressük, mindig arra kell figyelnünk, hogy hol a legerősebb az affektus. Jelen esetben a szerepjátszás kérdésköréhez kötődik. A páciens tisztában van azzal, hogy tetteti a megértésre való képtelenségét, és felháborodik, amiért erre rámutattak.  

Azért említettem ezt az álmot, mert az ébredezéskor spontán megjelenő képzeleti képeket ugyanúgy kell értelmezni, mint az álmokat. A következő példában egy 40 éves, agórafóbiában szenvedő nő, miután önéletrajzi beszámolót adott, elmondta klinikai történetét, éppen a szabad asszociáció gyakorlatát tanulja. Egy kép jelenik meg a gondolataiban.

 

Az utcán vagyok, a járdán, át akarok menni a túloldalra. Úgy érzem, ez lehetetlen, hogy sosem fogok tudni átkelni.

 

Miután ez leírta, a páciens hozzáteszi: „Látja doktor úr, semmi másra nem tudok gondolni, csak a problémámra. Kérdéseket kell feltennie. Ha azt mondja, hogy gondoljak valamire, csakis arra tudok gondolni, hogy rettegek átkelni az utcán és arra a folyamatos kínos érzésre, amit ezért érzek”.

Ahogy a páciens körülírja a parapátiáját, egyben a tudatossággal szembeni ellenállását is megmutatja. Tudjuk, hogy tárgyiasította (szimbolizálta) belső konfliktusát. Az utca, amit nem mer keresztezni, az analízis. Nem hajlandó elfogadni a biztatásomat és szabadon engedni a gondolatait. Miért? Mert a mentális konfliktus áthelyezése a fóbiára az ő számára a kitaposott ösvényt jelenti, hozzászokott, hogy a fóbia segítségével elterelje a figyelmét a konfliktusról. Nem lát, nem akar látni, és nem fogja megengedni magának, hogy meglássa, amit a fóbia takargat.

Mindazonáltal az eset nem reménytelen és az analitikusnak meg kell őriznie a türelmét. Át kell segítenie a pácienst ezeken a kezdeti akadályokon. Ezért arra kérem, hogy részletekbe menően írja le az érzéseit, melyek akkor jelentkeznek, mikor át szeretne menni az utca túloldalára. Rámutatok, hogy a „képtelensége” más helyzetekben is megjelenik, továbbá biztosítom arról, hogy néhány napon belül kíséret nélkül is képes lesz elsétálni hozzám. Kételkedik és rákérdez, hogy miért vagyok ilyen magabiztos? Elmagyarázom, hogy bőségesen rendelkezem tapasztalatokkal hasonló eseteknek köszönhetően és megerősítem a véleményemet. Jövendölésem hamarosan beteljesül, négy nap múlva egyedül érkezik. Meggyógyult? A legkevésbé sem. Pusztán a felém irányuló érzelmei miatt és a szuggesztióm hatása alatt időlegesen felülkerekedett ezen a tüneten. Viszont a kis siker (mely számára hatalmas) önbizalmat ad neki. Mostantól már tud szabadon asszociálni, álmairól írott feljegyzéseket hoz nekem, annak ellenére, hogy az elején azt mondta, csak nagy ritkán emlékszik egy-egy álomra. Az áttétel első jeleit mutatja és innentől fogva az analízis jól halad.

Egy kényszeres neurózistól szenvedő férfi a következő képet látja, mint első asszociációját:

 

Egy tágas, hófödte mezőt látok. Semmi mást.

 

A következő kép:

 

Egy nagy hegy. Naplemente. Növekszik a sötétség. Most minden fekete. Nem látok mást csak feketeséget.

 

Mindkét kép az ellenállás kifejezője.

Az elfojtás a hóval borított mező képében mutatkozik meg. Elméjében minden „letakart” és rejtett. A nagy hegy az analízis megoldhatatlan feladatát szimbolizálja. A páciens elvesztette a gyógyulásba vetett hitet (ezért megy le a nap), minden teljesen sötétnek látszik. Az elfojtás mellett az is megjelenik a második képben, hogy nem hajlandó látni, ugyanis a sötétség áthatolhatatlan. Ellenállás ellenállás hátán. Az analízis iránti ellenszegülése nagyon mélyen gyökerezik. Mégis levonhatjuk a következtetéseinket. Elveszített egy eszményképet (naplemente). A havas mező fehérsége és az éjszaka sötétsége közti ellentét elárulja az elméjében uralkodó extrém mértékű „poláris feszültséget”.

Az elveszített eszménykép az, amit a továbbiakban ki kell bontanunk. Ezen a nyomon indulunk el, kezeljük a kérdést, és a legutóbbi aktuális konfliktus, melyet elkendőzni igyekszik, feltárul. Az ellenállás hamarosan megtörik.

Amennyiben a páciens megmakacsolja magát abbéli elhatározásában, hogy nem produkál mást csak képzeleti képeket, akkor meg kell próbálnunk feltárni, hogy az ellenállás miért ölti ezt a sajátságos formát. Egy fiatalember esetében azzal kapcsolatos félelemről volt szó, hogy publikálni fogom az esetet, és ennek következtében a szülei tudomást szerezhetnének arról, amit elmondana nekem.  

A mentális képek időszaka gyakorta hatalmas türelmet követel az analitikustól, ennek során minden egyes képet általános megfigyelés tárgyává kell tennie, kerülve minden, a mélyebb tartalom felfedezésére irányuló kísérletet. Mindeközben szüntelen éberséggel figyeli az ellenállás forrásaira utaló jeleket. Ha a mentális képek a páciens álmaiból származnak, akkor ez kiváló alkalmat biztosít az asszociációk gyakorlására, hiszen magyarázatot kell adnia arra, hogy kik az álmaiban szereplő karakterek. Amennyiben az álmok olyan szituációkat reprezentálnak, melyeket az álmodó szempontjából tipikusnak tekinthetünk, ez esetben úgy tehetjük őt az analízis számára elérhetővé, hogy rámutatunk álombeli attitűdjének karakterisztikus jellegzetességeire.

Az analízis sikere azon múlik, mennyire vagyunk képesek élénk érdeklődést kelteni a páciensben, méghozzá úgy, hogy a kezelést a tisztán intellektuális folyamat szakaszából közelítjük meg, és haladunk az érzelmi irányba.

Leginkább így lehetne egy rövid formulába foglalni a sikeres analízis művészetét.

Mit tehetünk azokkal a páciensekkel, akik markáns és tartós érdektelenséget mutatnak az analízis iránt? Mindenekelőtt olyan személyek ők, akik érzelmi megrekedéstől szenvednek, nem alakítanak ki áttételt, közben tagadják, hogy bármilyen mértékben is ellenállnának; kételkedők és mesteri szemfényvesztők, akik vakok maradnak saját komplexusaikra, hiszen azok feltárása végessé tenné a létezésük alapjává vált hazugságok élettartamát. A tapasztalat azt mutatja, hogy az analízis mégis képes diadalmenetben haladni, megrekedt érzelmek, makacsul leplezett ellenállás dacára is. Az érzelmek utat törnek maguknak és az áttétel kialakul. Itt olyan pácienseket kell bemutatnom, akik semmiféle asszociációt nem hajlandóak produkálni, kijelentve, hogy egyáltalán semmi sem jut eszükbe.

Kezdő analitikus koromban, mikor még nem ismertem az ellenállás és okainak változatos formáit, nem voltam híján a hasonló eseteknek; azonban az utóbbi tíz évben már nem olyan sokhoz volt szerencsém. Ragaszkodás a próba héthez, az analízis megszakításának fenyegetése, az ellenállás elmélyült tanulmányozása, ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy legyőzzem a nehézségeimet. Léteznek páciensek, akik sem álomról nem számolnak be, sem asszociációkat nem produkálnak, de az analitikus mégis képes segítséget nyújtani nekik (mivel megengedik saját maguknak, hogy segítséget kapjanak). Nem kérdés, hogy tudatosságuk növekszik, még akkor is, ha nem válnak kommunikatívabbá az analitikus felé. Jobban lesznek, és mi magunk se tudjuk, hogyan járultunk hozzá a gyógyuláshoz. Korábban úgy utaltam a gyors gyógyulásra, mint az ellenállás egy formájára. Egy páciens, aki súlyos és állandósult fejfájással küzdött, három ülés után jobban lett, majd a túláradó hála megnyilvánulásai kíséretében távozott. Egy insomniában érintett hölgy négy ülés alatt meggyógyult, engem pedig csodatévőnek titulált. Egy másik hölgy, agorafóbiás panaszaival együtt is rendben megérkezett hozzám kísérő nélkül már a második napon, miután megkönnyebbülést nyert abból, hogy biztosítottam, nem szenved organikus agyi betegségben, hanem az elme funkcionális zavaráról van szó. Egy hét kezelés után egy férfi, aki akkor egy éve volt impotens, bejelentette, hogy potenciája visszatért, majd távozott anélkül, hogy jómagam egy cseppet is okosabbá váltam volna az okot illetőn.

Ők mind egy olyan típus példányai, akik elkerülik a tudatosságot és inkább a gyors gyógyulást választják a hosszas és nyugtalanító analízis helyett. Vajon jogtalanul illetjük-e a fentebb leírt eseteket a „menekülés a gyógyulásba” kifejezéssel?

Ezzel kapcsolatban elmesélek egy gyógyulási történetet, mely mindenféle mélyreható analízis nélkül valósult meg.

 

  1. eset. 47 éves, súlyos depressziótól és reggeli rosszullétektől szenvedő hölgyet küldött hozzám egy külföldi analitikus. Ő három alkalmat adott a páciensnek, aki ezalatt egyetlen szót sem ejtett ki a száján, ellenben az egész időt sóhajtozással és sírással töltötte. Kollégám arra gondolt, hogy talán én képes lehetek elnyerni a bizalmát és segíteni, hogy megkönnyebbüljön. Háziorvosa nyilvánvalóan úgy hitte, hogy „valami van a fejével”. A szóban forgó hölgy szőke volt, életkorához képest fiatalnak tűnt, anémiás és infantilisen esztétikus küllemmel rendelkezett, továbbá tic is jellemezte: rendszeresen csücsörített a szájával, mintha szívócsőrt formált volna és időnként kidugta a nyelve hegyét. Ezeken kívül jobb karjának erős rángatózása is kínozta. Férjes asszony volt, három gyermekkel, közülük kettő lány és egy fiú. A fiú messze élt. Mindhárom gyerek házassága boldogtalan volt. Az idősebb lány már elvált és épp egy új házasság küszöbén állt. A másik leány és a fiú szintén elváltak, de szándékukban állt újra megházasodni, azt remélve, hogy „legközelebb majd talán nagyobb szerencsével járnak”. Páciensem depressziója hat hónapja kezdődött, mikor hírt kapott fia válásáról és egyben abbéli elhatározásáról, hogy találni fog egy második feleséget. A páciens viszonylag gördülékenyen számolt be ezekről az aggasztó családi részletekről. Saját házassága szintén nem bizonyult sikeresnek. Házasságkötése előtt másba volt szerelmes, de szülei azt a férfit nem tartották megfelelőnek, ezért az ő kérésüknek megfelelően érdekházasságot kötött. A férje jó ember volt, nem lehetett rá panasza. Nem, sosem volt része élvezetes élményekben szexuális aktus során. Az utóbbi években férje és ő már gyakorlatilag külön éltek. A férfi nappal dolgozott, az estéket jóbarátaival töltötte egy kávézóban vagy étteremben. Nem sokkal az esküvőt követően, gyors egymásutánban megérkezett a három gyerek. Nagyon magányosnak érezte magát azután, hogy lányai megházasodtak, fia pedig Amerikába emigrált. A depresszió fokozatosan uralkodott el rajta, nem is tudta mikor és miért. Egyáltalán nem tudott erről beszámolni.

Mindezeket különösebb nehézség nélkül adta elő az első interjúk folyamán. Tétovázott, sírt, sóhajtozott, de ezidáig az analízis haladást mutatott.

„Ritkán álmodom” – közölte. Mégis képes volt felidézni egy álmot, mely elég gyakran visszatért. Azt álmodta, hogy az utcán van, meztelen vagy szinte meztelen és szörnyű szégyent él meg. Egyetlen vágya az álomban az, hogy hazaérjen, ahol biztonságban van a fürkésző tekintetektől.

Ez egy tipikus exhibicionista álom. Az intenzív szégyenérzet az exhibicionista trend túlkompenzációja. Arra is utal, hogy az analízist egyfajta mentális kitettségnek fogja tekinteni, így az őszinteség nehéznek bizonyul majd számára.

Kevés mondandója volt a gyerekkoráról. Félénk volt, de jóeszű, odavolt a szüleiért, ahogy fiú és lánytestvéreiért is. Ezen a téren mindent rózsaszínben festett le.

Ezután következett egy ülés, amikor kitartóan csendben maradt, mély sóhajokat leszámítva. Arcán a tic rendkívül erős volt, jobb keze hevesebben rángatózott, mint valaha.

Hosszú idő után így fakadt ki: „Nem tudok beszélni. Lehetetlen, hogy itt maradjak Bécsben. A férjem egyedül van, és az egyik lányomnak szüksége van rám. Haza akarok menni. Emlékezzen, megmondtam az elején, hogy nem tudok elmaradni két hétnél tovább.”

Bíztattam: „Beszéljen szabadon, beszélje ki, ami a fejében van. Nincs értelme rejtegetni a konfliktusait. Szedje össze a bátorságát és legyen őszinte.”

Persze tisztában voltam azzal, hogy ellenállását a szégyenérzet határozta meg, mely megakadályozta, hogy elismerjen valamit, amit bűnnek tekintett.

Hatalmas erőfeszítések árán, de ekkor elmondta a fő problémáját. Nem volt jogos azt mondani, hogy sosem volt része élvezetes élményekben szexuális aktus során. De nem volt hozzászokva ahhoz, hogy ilyesmiről beszéljen, nagyon nehéznek találta. „Mindig is tartózkodó voltam. Talán le tudnám írni, amit nem tudok kimondani… Nem, sosem tudnék írásba foglalni egy ilyen témát.”

Hosszú szünet.

Majd megosztotta velem, hogy házasságának ötödik évében, mikor már megvolt mindhárom gyerek, találkozott azzal a férfival, akivel a házassága előtt volt kapcsolatban. A férfi azt mondta, hogy az ő szerelme változatlan – és meggyőzte, hogy kezdjen el viszonyt folytatni vele. A hölgy ekkor tapasztalta meg a szexuális orgazmust, minden vele töltött alkalommal. A viszony két éve ért véget, nem sokkal azután, hogy a depresszió elkezdődött. Miért szakított a szeretőjével? Vagy tán a férfi kezdeményezte az elszakadást? Nem, az úriember épp annyira szerelmes volt belé, mint leánykorában, de az ő számára elviselhetetlenné vált a titkos helyzet.

Nem kevesebb, mint két alkalom telt el, mire azt is megtudtam, hogy a szerető nyolc éve megházasodott. Viszont nem volt bátorsága, hogy elmondja a nőnek, mennyire vágyott egy otthonra és gyerekekre, így ő csak véletlenül szerzett tudomást erről a saját fiától. Ezután nem sokkal elveszítette a kedvenc testvérét, röviddel ezután elkezdődött a depresszió, melyet úgy magyarázott – racionalizált – mint testvére halálának következményét. (Az olvasó bizonyosan észreveszi az első vallomások utólagos helyesbítéseit.) Azzal folytatta, hogy a szerető megpróbálta meggyőzni a viszony folytatásáról a házassága ellenére. Végül azonban a nő szakított, azzal a szégyenérzettel, hogy szeretőt tartott az ő korában. (Végül az is napvilágra került, hogy az elszakadás valódi alapja nem ez volt. Meglátta a szeretőjét kéz a kézben a feleségével, úgy vélte, szereti is a párját. Ez féltékennyé tette a pácienst.)

A következő ülés nyitányaként kijelentette, hogy az analízis hatástalan, ugyanis képtelen elmondani nekem mindent. Szörnyű dolgok történtek, melyeket sosem lenne képes szavakba önteni. Nagy szerencse, hogy a tic már elmondta nekem az igazságot. (Az elme testi nyelve.) Megkérdeztem, milyen formát öltött a nemi kapcsolata a szeretőjével, és hogyan előzte meg a terhességet. Ekkor a tic még hevesebbé vált és a jobb karjában a rángás nagyban felfokozódott. Nem kívántam meghosszabbítani a szenvedését, ezért a cunnilingus és felláció témájával folytattam, mire jóváhagyólag bólintott. Ezzel egyidejűleg a tic és a kar rángásai is megszűntek. Másik tünetét, a reggeli rosszullétet az undor és vágy bizalmas viszonyának kifejtésével tettem érthetővé. Mikor pedig elmagyaráztam, hogy parafíliájának különféle formái széles körben elterjedtek, látványosan megkönnyebbült. Habár bűntudata enyhült, a kezelés nem mutatott további előrelépést.

Még mindig nem hozott új álmokat, ellenben élénk áttétel jeleit adta. Ismételten panaszkodott, hogy elrontotta az életét. A kar rángásai visszatértek, ő pedig időről időre mélyeket sóhajtott. Neurológiai vizsgálata negatív eredménnyel zárult, a tünet tisztán funkcionálisnak bizonyult.

Aminthogy a páciens nem folytatta az önfeltárást, helyette sztereotip lamentálásba fogott a házasságával és gyermekeivel kapcsolatos kudarcáról, úgy véltem elengedhetetlen még egyszer aktívan közbelépnem. Általános témákról beszéltünk, karja nyugalomban volt. Majd váratlanul, első alkalommal az analízis során, szóba hoztam a maszturbáció témáját. Karja vészjóslóan rángatózni kezdett, miközben elmondta, hogy két évvel ezelőttig rendszeresen teljes orgazmust tudott elérni maszturbáció segítségével. Arról semmit nem fog mondani, hogy ezt milyen fantáziák kísérték. Mikor a viszony megszakadt, a maszturbációval is felhagyott, károsnak és romlottnak ítélve azt.

Ezzel véget értek a vallomásai. Másnap nem rángatózott a keze. Elismerte, hogy ismét ki tudott elégülni maszturbációval. Jobban érezte magát, csak időnként sóhajtott, azt mondta, nem kívánja folytatni a kezelést. A depresszió eltűnt. A rokonok, akik meglátogatták, úgy gondolták, hogy sokkal jobb színben van. Az egész kezelés alatt egy álomról sem számolt be (a visszatérő, tipikusan exhibicionista álom kivételével). A korábbi felületes alvása most annyira mély volt, hogy reggel nem emlékezett vissza az álmaira.

Hiba lett volna rávenni ezt a pácienst az analízis folytatására. A nagy részét annak, amit megtartott magának, akár belső párbeszédekben is elaborálhatta. Még egy lényeges téma megbeszélésre került mielőtt távozott – önvádja azért, mert elrontotta az életét. Ez az értelmetlen sajnálkozás egészen addig nem jelentkezett, míg gyermekei össze nem szedték a bátorságukat, hogy beadják a válópert. Akkor ezt mondta saját magának: „Miért voltál olyan gyáva, hogy nem tetted ugyanezt? A szeretőd még mindig szabad volt, és hozzámehettél volna”. Érdekes kérdés, hogy ez a férfi továbbra is kötődik hozzá, és ha szeretné, a páciens folytathatná a viszonyt; mégsem tekint erre valódi lehetőségként. Évek óta nincsen testi kapcsolata a férjével.

 

Azért számoltam be ilyen részletesen erről az esetről, mert szerettem volna rámutatni, hogy ha az analitikus tapintatos és szimpátiát tanúsít, még a leginkább tartózkodó ember is szóra bírható. Vitathatatlan, hogy ilyenkor az analízis nem az ideális útján halad, nem úgy, hogy az analizált nap mint nap újabb kogníciókat tapasztal, az analitikus pedig az álmok és önfeltárások alapján a szabadság felé vezető újabb és újabb ösvényekre mutathat rá.

Egy titkos téma visszatartása az ellenállás leggyakoribb formája. Sosem szabad feledni, hogy egyes páciensek azzal a merev elhatározással jönnek analízisbe, hogy élményeik egy részét nem fogják megosztani. Példának okáért, egyszer kezeltem egy olyan férfit, aki az apjával való vitái miatt súlyos depresszióban szenvedett. Teljes mértékben meggyógyult. Később, több téren tehetséges művészként lett gyakori vendég a házamban, amatőr vonósnégyesem tagjaként. Észrevettem, hogy állandóan szemmel tartotta az órát, le ne késse az utolsó villamost. Tekintettel arra, hogy a háza mindössze néhány lépésnyire volt, rákérdeztem, miért nem gyalog megy haza. „Nem tudod, hogy agorafóbiám van és nem tudok egyedül közlekedni?” – „Ezt mégis miért nem mondtad, mikor kezelésben voltál?” – Megdöbbenésemre így válaszolt: „Sosem gondoltam, hogy bármi köze lehet a depressziómhoz”. Három hónapos analízis során egyetlen alkalommal sem célzott erre a tünetre.

Mikor ráébredek, hogy egy páciens ilyen trükköt játszik velem, hatásosnak találom elmesélni a farmer történetét, aki isiásza miatt jött Bécsbe masszázskezelésre. Mivel az szóban forgó végtagon egy egyszerű érintés is rendkívüli fájdalmat okozott, komoly fenntartásokkal nézett a kezelés elébe. Számos rokona elkísérte a masszőrhöz, és letáboroztak a várószobában, ahol elképedve tapasztalták, hogy egyetlen fájdalmas ordítást sem hallanak amióta főhősünk becsukta maga mögött a szakember ajtaját. Jó idő elteltével boldogságtól sugárzó arccal tért vissza. A rokonok egy emberként kiáltottak fel: „De hát, nem is fájt?”. – „Cseppet sem”, válaszolt a farmer. „Azt hiszitek, voltam olyan átkozott bolond és hagytam, hogy rátegye a mancsát a fájós lábamra? A másikat adtam oda neki, dögönyözze azt, és bizony nagyon is jót tett.” Az analitikus páciensei közül sokan olyanok, mint ez a farmer. Inkább leplezik, mintsem feltárják pszichéjük fájó pontját.

Alkalmanként előfordul, hogy a páciens az első interjún kijelenti, ő nem fog vagy nem akar elmondani az analitikusnak semmit. Mikor ez történik, én nem vállalom az esetet, mert sosem hallottam olyan analízisről, mely sikeres lett volna egy ilyen „szótlansági kitétel” mellett. Gyakoribb, hogy arra hivatkoznak, nem beszélhetnek, mert egy másik ember titkait is érinti a dolog. Erre azt felelem, hogy a harmadik felek neve nem számít. Beszélhet róluk X. úr vagy Y. úrhölgy néven.

 

  1. eset. 23 éves, komplikált kényszerneurózisban szenvedő fiatal hölgyet küldtem analízisbe az egyik diákomhoz, egy hölgy doktorhoz. A páciens kényszerei között szerepelt mosás-mánia, imáinak kényszeres ismételgetése sok egyéb más mellett. Az első ülésen azt mondta, hogy a problémáját édesanyja egyik megjegyzése váltotta ki. Hét éves volt, mikor az anya valami szörnyűséget mondott Szűz Máriáról (németnyelvű katolikusok általában „Istennek Szent Anyja” névvel illetik). „Istenkáromlás vagy valami más volt, amit az édesanyja mondott?” Nem árulta el. Annyit közölt, hogy nagyon is jól emlékszik a szavakra, de semmi nem tudná rávenni, hogy kiejtse a száján. Mikor a kollégámhoz utaltam a pácienst, figyelmeztettem az előbbit, hogy jelen körülmények között teljesen hatástalan lenne bármiféle analízissel próbálkozni. Egyértelmű volt, hogy a kényszerek kezdőpontját jelentő mondatot a lány a későbbiekben az anya ellen fordította, és elméjében innentől az autoritás komplexus megtörését kezdte szimbolizálni. Azt az erődöt jelentette, melynek falai mögött a kényszerneurózis oka körülárkolta magát. Dr. B. azt remélte, hogy jelentős erőfeszítés és bőséges türelem árán, de megoldható lesz rejtély, azonban négy hónap elteltével mindösszesen annyit tudott kiszedni a páciensből, hogy: „Az anyám egy –”. A mondat sosem egészült ki és az analízis eredménytelen maradt.

Kétségem sem volt, hogy az anyai mondatot a páciens fedőemlékként használta. Ezzel szert tett valamire, amit az anyja szemére vethetett, viszont nem mondta ki a hiányzó szót, mely minden bizonnyal az lett volna, hogy „prostituált – Az anyám egy prostituált”. – Az álomanyag megerősítette a feltételezésemet.

 

Nem ritka, hogy egy ilyen páciens hallgatási fogadalmat tesz, akár konkrétan az oltár előtt. A prognózis ilyenkor olyan rossz, amilyen csak lehet. Az is lehetséges, hogy esküt tett vagy egy érintett személynek fogadott hallgatást. Hasonló esetekben, ha az ígéret a páciens mentális állapotát lényegesen meghatározó témára vonatkozik, egyáltalán nincs semmi értelme analízisibe kezdeni.

Még két, rendkívül tanulságos esetet kívánok megemlíteni, mivel megmutatják, hogy milyen módokon manifesztálódhat az ellenállás, mikor a páciens eltökélte, hogy nem mond semmit egy jelentős életeseményről.

 

  1. eset. 45 éves férfi kért kezelést asztma miatt. Rögtön Bécsbe érkezése után rá is tört egy asztmás roham. Kihívtak a szállodájába, az ágyában találtam, levegőért küszködve. Arra kért, hogy hozassak neki oxigénpalackot. Arra utasítottam, hogy lélegezzen nyugodtan és utánozza az én légzésritmusomat, mert akkor azonnal meg fog könnyebbülni. Azt is hozzátettem, hogy nem szokásom vizitelni a pácienseknél és holnap várom a konzultációs szobámban.

„Lehetetlen, doktor úr! Egy ilyen roham legalább négy napig eltart.”

„Talán; de ez a mostani a mai napon véget ér. Mindenképpen elvárom a holnapi napon. Nem küld orvosért és nem kap injekciót. Szedje össze magát fejben és biztos, hogy alábbhagy a roham.”

A páciens megdöbbent és szkeptikus is volt, mikor távoztam, de másnap rendben megjelent – zihált kissé, de nehézség nélkül képes volt beszélni. Elmesélte a betegsége és a különböző gyógyítási kísérletek történetét. Ezt három napon át folytatta. Olyan álmai voltak, melyekben nehéz terheket kellett cipelnie vagy hegymenetben kellett vinnie a hátán egy dobozt, máskor egy vonatot próbált utolérni, de a csomagok súlya annyira túlterhelte, hogy sehogy se sikerült – és így tovább. Mindegyik álomban „cipelt” valamit (bűntudat).

Asszociációi nem voltak vagy nem volt képes kimondani őket. Ezt néhány napig toleráltam. Azután közöltem, hogy kénytelen leszek feladni az esetét, hacsak nem tárja ki őszintén a szívét előttem. Természetesen arról biztosított, hogy elmondott nekem „mindent, ami jelentőséggel bír”. Én viszonzásképpen arról biztosítottam, hogy nem hiszek neki. Ekkor könnyekben tört ki és közel fél órán át sírt. A következő pácienst már bejelentették, a várószobában ült. Kiüzentem, hogy nézze el nekem, de egy váratlan elfoglaltságom miatt másik időpontot kell kérnie.

 

Borzalmas hiba lett volna ezt az éppen zajló interjút félbeszakítani és közölni a lesújtott állapotban lévő páciensemmel, hogy jöjjön vissza holnap. Egy ilyen vészhelyzetben az orvos mindenképpen legyen barát és segítő, nem szabad elszalasztani az alkalmat, hogy a krízisből előnyt kovácsoljon. Meglehet, más időpontokat törölnie kell, de az eset, mellyel éppen foglalkozik, sürgősebb – egy fontos kivétel. A tapasztalt analitikus tudja, milyen gyakran halogatják a páciensek a kritikus önfeltárást az utolsó pillanatig.

 

Hosszú idő után véget ért a sírógörcs, majd az analizált elkezdte kifejteni a problémája okát. Második házasságát az elhunyt felesége nővérével kötötte. Már az első feleség halála előtt bensőséges viszony alakult ki közöttük. A halál előzménye súlyos betegség, lebenyes tüdőgyulladás volt, az asszony kritikus állapotba került. Ez nagyon magas lázzal és rendkívül súlyos légszomjjal járt. A férfi feladata volt az oxigén inhaláció biztosítása. Ekkor eszébe ötlött a gondolat: „Ha a feleséged meghal, akkor elveheted a sógornődet, akit szeretsz”. Miközben így gondolkodott, az oxigén készülékkel matatott és valami elromlott, az oxigén kiszökött, semmi nem jutott el belőle a beteghez. A férfi először el akart rohanni egy új palackért, de helyette inkább az orvost hívta, aki épp időben érkezett ahhoz, hogy közölje, vége van.

Az első asztmás roham az asszony halálának évfordulójakor jelentkezett. Az orvos megfázásnak tulajdonította, ugyanis dermesztően hideg idő volt, a férfi pedig órákat töltött zokogva a felesége sírjánál.

A vele való azonosulás olyan szintig fokozódott, hogy mindig tartott otthon egy oxigén inhalációs készüléket roham esetére.

Az analízis simán haladt előre onnantól kezdve, hogy az első ellenállás leküzdésre került. Két hónapnyi kezelés után meggyógyult, azonban ezt csak a trauma fő hatásának – a saját magára kiszabott hallgatásnak – a kezelésével lehetett megvalósítani. Arról nem szabad megfeledkezni, hogy minden parapátia mögött többféle determináns áll, és egy gyors gyógyulás esetén csakis – ez szabályként értendő – a fő determinánsok hatása szűnt meg.

 

Egy utolsó példát szeretnék bemutatni, egy igazán tartalmas példát, mielőtt zárom ezt a fejezetet. (Persze még nagyon sokat felsorolhatnék, hiszen az ellenállás változatos formáinak leírása önmagában megtöltene egy egész könyvet. Az embernek önmérsékletet kell gyakorolnia.)

 

  1. eset. Jó kiállású, 22 éves fiatal rohamszerűen rátörő depressziót és életuntságot panaszol. Számos alkalommal próbálkozott már nemi aktussal, de minden esetben hiába. Erekciója rendben, de lelohad, amint behatolással próbálkozna. Önéletrajzában nincs semmi fogható, amiből ki lehetne indulni. Az apja üzletében dolgozik, aki kereskedő és egyfajta kolerikus temperamentummal rendelkezik. Anyja – melegszívű, szorgalmas, szerény, nem kifejezetten érzelmes, túlontúl félénk – nem áll ki magáért zsarnoki férje ellen. A páciensnek egy lánytestvére van, nagyjából másfél évvel fiatalabb nála, egészségesnek tűnik. A fiatalember maga számos gyerekkori betegségen átesett; továbbá egy csúnya lábtörést is elszenvedett, mely miatt hosszú időre ágyba kényszerült, gyógyulás után enyhe sántítás maradt vissza, ez felfokozza kisebbrendűségi érzését. Korán kezdett maszturbálni, ez periodikusan még mindig jellemző. Mélyen alszik, nehezen ébred. Ritkán álmodik és semmilyen sztereotip álomra nem tudott visszaemlékezni. Kora gyerekkori emlékei elhalványulni látszanak. Hét éves korától tud emlékeket visszaidézni, de ezek nem bírnak különösebb jelentőséggel.

Négy ülés után megpróbálok néhány szabad asszociációt nyerni. Csend. Ez négy napig így folytatódik. Akkor azt mondom: „Van valami a gondolataiban, nem őszinte velem. Sajnálom, de ha nem tudja elhatározni magát, hogy feltárja a szívét, meg kell szakítanom az analízist”. Égre-földre esküdözik, hogy nem titkol semmit. Miért nem teszek fel kérdéseket? Másnap leadtam az esetet.

Az édesanyja telefonál: „Fritz szörnyen érzi magát, mert Ön kiadta az útját – zokog. Annyira bízott magában és azt állítja, hogy Ön igazságtalanul vádolta azzal, hogy elhallgat valamit”.

„Sajnálom, Frau X., de semmi mást nem tudok vele kezdeni, amíg nem változik jó irányba a hozzáállása.”

Eltelik egy hét. Azután Fritz felhív és megígéri, hogy elmondja az egész történetet.

Adok neki egy időpontot, ő pedig kifejti, hogy hatéves kora óta nagyon sajátságos viszonyt ápol a húgával. Levetkőznek és megérintik egymás genitáliáit. A gyakorlat a mai napig fennáll, de sosem jutottak el az aktus beteljesüléséig. A fiatalember maszturbációit olyan fantáziák kísérik, melyekben magáévá teszi a húgát, de valójában sosem próbálná megtenni.

A kezelés három hónapig tartott. Húga szintén analízisbe került, mivel képtelen volt elszakadni tőle. Tanácsomra a páciensem megmondta neki, hogy többé nem lehet semmiféle szexuális kapcsolatuk egymással. Mikor a lány ráébredt, hogy bátyja máshol keres kielégülést, rendkívül féltékennyé vált. Az ő analízise messze komplikáltabbnak bizonyult. Egy kollégámra bíztam, és rövid megszakításokkal hat hónapon át tartott. Az ő esetében szintén sikerült jó eredményt elérni, igaz a kölcsönös fixáció kitartóan fennállt. Ennek ellenére, mivel ez teljes mértékben tudatosult bennük, ma már a családi körön kívül keresik érzelmeik tárgyát, és jó viszonyban tudnak maradni egymással, míg korábban állandóan veszekedtek.

 

Jó példa ez a tudatos szférából eredő ellenállásra. A 16. eset egy aktuális konfliktusról szól, ellenben a 15. esetben az asztmás rohamokban kifejeződött konfliktus egy múltbeli élmény feléledése volt.

Mindennél fontosabb az analitikus részéről annak a megértése, hogy a szégyen, félénkség vagy bűntudat elnémíthatja a pácienst. Különösen igaz ez akkor, ha az analizált egy olyan titok terhét cipeli, melynek feltárása másvalakit hozna kényelmetlen helyzetbe. Fiú és lány gyerekek, akiknek tudomásuk van apjuk egy vétkes tettéről vagy édesanyjuk szeretőjéről, a kezelés első napjaiban a családi összetartásnak megfelelő ellenállást tanúsítanak majd.

Más okai vannak a leküzdhetetlen ellenállásnak, sokkal veszélyesebb komplikációk, melyek úgy öltenek testet, hogy a páciens egyáltalán nem képes mondani semmit sem, hacsak nem kérdésekre válaszolni. Még az is megeshet, hogy a kérdésekre is makacs csend a reakció, az analitikus pedig kezdettől fogva legyőzhetetlen ellenállással találja szemben magát. Az ilyen eseteket speciális módon kell megvitatni.  

 

 

 

 

Ötödik fejezet

ÖNGYILKOSSÁGI VESZÉLY

 

Mikor a pszichoanalitikus új esetbe kezd, két fenyegető veszéllyel kell szembenéznie. Mindenekelőtt azzal, hogy a reményvesztett páciens öngyilkosságot követhet el azelőtt, hogy a kezelés kifejthetné nyugtató, feszültségoldó hatását. Másodszor pedig, megeshet, hogy a kezdeti időszakban az orvos nem ismeri fel az elmebetegség valamilyen formáját, ha félrevezeti a páciens szimulációja. Abban a hitben van, hogy egy parapátiással van dolga, mikor valójában egy többé-kevésbé súlyos paralogia fennállásáról van szó. (Ebben a könyvben nem térek ki a paralogiák kezelésére. A kezdők számára elegendő annyit tudni, hogy a paralogia és a parapátia kezelésének korai szakaszai egyformák.)

E két veszély mindig álljon a kezdő analitikus gondolatainak előterében, ha el akarja kerülni a kellemetlenségeket; ideértve az önvádat és a páciens családja részéről érkező kemény szavakat.

Az analitikussal történő első interjú során az analizált (ahogyan arról korábban már volt szó) nem ritkán így nyilatkozik: „Ön az utolsó reményem. Ha a kezelése nem segít rajtam, nem lesz más megoldás csak az öngyilkosság”.

Ez a burkolt fenyegetés azt a célt szolgálja, hogy ösztönözze az analitikust, tegyen meg minden tőle telhetőt, és nem mindig kell komolyan venni. Mindazonáltal a fontosságát alulértékelni sem szabad. Minden páciens, aki feloldhatatlan vitális konfliktussal küzd, potenciális öngyilkos.

Nem sok időmbe telt rájönni erre. Sok parapátiás a szenvedésével fizet azért, hogy joga legyen élni; menekülnek az egészség elől, ugyanis, ha jól lennének, akkor a bűntudatuk a halál karjaiba kergetné őket. Csak a betegség által vásárolhatnak immunitást az öngyilkosság ellen. Különösen igaz ez azokra, akik kényszeres parapátiákban érintettek; miközben a szorongásos neurózis eseteiben a szuicid hajlam kétségkívül a szorongás egyik lehetséges gyökere.

A vitális konfliktusok különböznek az intenzitásukat tekintve.

Különösen nagy az öngyilkossági veszély azok esetében, akiknél az élet-konfliktus feloldhatatlan. Az ilyen páciensek, mikor először jönnek az analitikushoz, jó eséllyel azt mondják: „Nem tudom hogyan tudna segíteni a kezelése rajtam”. A következő példában egy ilyen feloldhatatlan konfliktust láthatunk:

 

  1. eset. 45 éves nő, két gyermeke van, másodszorra jön hozzám kezelésbe. Az első analízis 16 évvel ezelőtt történt, mikor depressziós időszakok és szorongásos állapotok kínozták. Az analízis házassági konfliktus tárt fel a betegség okaként. Széleskörű kulturális érdeklődés jellemezte, kiváló zongorista volt, szenvedélyesen szerette kedvenc hangszerét, az irodalomban ugyanúgy elmélyedt, ahogy a természet csodálatában; idealista és lelkes, temperamentumos, mélyen vallásos, rendkívül fejlett morális érzékkel. A férje sokkal egyszerűbb jellem volt, közszolgálati dolgozó, kedvező szakmai kilátásokkal. Kölcsönös fizikai vonzalom alapján ment hozzá feleségül, melyre idealizáció rakódott, és ez egy hatalmas, a halálon túl is örökké tartó szerelem illúzióját keltette benne. Fokozatosan kellett rájönnie, hogy ez egy nagy tévedés volt, mégis szerette volna nem tudomásul venni a kegyetlen igazságot. Férje betegesen féltékeny volt, igaz indulatainak heve hamar csillapodott; emellett pedig alapos indokot adott a feleségének a féltékenységre, mely mértékében nem maradt el az övétől. Az analízis sikeres volt. Páciensem kihasználva az anyagi lehetőségeit lelkesen elkötelezte magát egy nagyszerű jótékonysági vállalkozás mellett, melynek keretében öngyilkossági kísérletet túlélt emberekkel került kapcsolatba, igyekezett mind spirituális erőt adni nekik, mind hozzájárulni az anyagi helyzetük javításához. Bátorságot és energiát is bőséggel szentelt ennek az önként vállalt feladatnak. Mikor a férje nyugdíjba vonult, a pár egy emberektől távoli kis helyen telepedett le vidéken. Anyagi helyzetük jelentősen leromlott. Meg kellett húzniuk a nadrágszíjat, a gyerekek taníttatása költséges volt, hitelek súlyosbították a helyzetet, és szűkös körülmények között éltek. A páciens számára nagyon nehéz volt felvenni a vidéki élet unalmas ritmusát úgy, hogy férje (akit a városban csak esténként látott) lett az elsődleges társasága. Nem találtak semmi közöset egymásban. Az igen kisméretű házban a felnőtt nagylányának az ő öltözőszobájában kellett aludnia, és erre hivatkozva a férje beszüntette a házaséletüket. Páciensem ismét féltékeny lett, majd egyik reggel egy használt óvszert fedezett fel férje dolgozó szobájában, ahol az imént még a szobalány tartózkodott. Az első gondolata az volt, hogy nem mond semmit, de haragja felülkerekedett rajta, és heves vitára került sor, melyben a férj tagadta a hűtlenségére vonatkozó vádakat, őt pedig őrültnek titulálta. Páciensem meg akarta ölni magát, de a gyerekeinek gondolata visszatartotta. Egyre jobban és jobban átadta magát a melankolikus hangulatnak; közben szeretett volna biztosat tudni, úgyhogy szemmel tartotta a férjét és a szobalányt – két ellentétes érzelem között vergődött, szerette volna figyelmen kívül hagyni a gyanúját, máskor elhatározta, hogy tudni akarja a legrosszabbat. Mélyreható depresszió bontakozott ki. Abbahagyta a zongorázást, képtelennek érezte magát arra, hogy olvasson, még a házimunka is kínszenvedéssé vált.

Ezzel tért vissza a kezelésbe: „Olyan boldog vagyok, hogy újra Bécsben lehetek, a hazatérés gondolatától is rettegek. Sajnos, most nagyon kevés pénzem van, úgyhogy csak egy pár napot tudok itt maradni”. Felajánlottam az ingyenes kezelést, azzal a kitétellel, hogy erre hitelként tekint, melyet törleszt majd, ha valaha újra jobb anyagi helyzetbe kerül, és ő ezt el is fogadta, de még így is csak a legszigorúbb takarékosság mellett tudott két hét szállást megfizetni Bécsben.

 

Rossz volt a prognózis. Bár a szexepiljét nem veszítette el, de ellentétes lett volna a gyakorlatommal, hogy egy ilyen helyzetben lévő hölgy páciensnek azt javasoljam, szerezzen egy szeretőt. Egyébként is, az ő esetében az erkölcsi gátak túl erősek lettek volna. Nincs más választása, mint visszatérni magányának poklába, hiszen mélyen hívő katolikusként a válás lehetősége úgyszintén ki volt zárva. Meg kell tanulnia lemondani, visszatérni spirituális érdeklődési köreihez, a gyermekeiért élni, és nem a féltékenységgel asszociálva gondolni a házaséletre. Vajon mindez meghaladja a képességeit? Tudtam, hogy a kezelés során és utána is, mindig jelen lesz az öngyilkosság veszélye, mint az egyetlen menekülési út a konfliktusból. Az sem volt kérdés, hogy az analitikus készségek erőpróbája lesz megtanítani őt, hogy hogyan győzze le a konfliktusait enélkül a kétségbeesett megoldási mód nélkül.

„Mit is segíthetne nekem a kezelése?” – kérdezte. „A helyzet reménytelen.”

Tehát azzal a meggyőződéssel tért vissza a kezelésbe, hogy rajta nem lehet segíteni. A csalódott szeretők hajlamosak hasonló megállapítások keretében bemutatkozni az analitikusnak. Nem tudják elképzelni, hogy hogyan segíthetne rajtuk bármiféle pszichológiai kezelés. Mindennek ellenére a puszta tény, hogy felkerestek egy pszichológiai szakembert, azt bizonyítja, hogy a helyzet nem reménytelen, ugyanis a páciens felismeri a kimondás és vigasz keresés szükségességét.

Mégis tény, hogy minden hasonló esetben az öngyilkossági veszély tartósan fennáll. Két lehetőség van a veszély minimalizálására: az áttétel és a bűntudat ellensúlyozása. Az áttétel az orvoshoz köti a pácienst, emocionális légkört teremt, bizalomként és reményként ölt testet. (Persze az is igaz, hogy egy szélsőségesen erős áttétel maga is vezethet öngyilkossághoz, ahogy ezt bizonyos esetekben tapasztalhatják az analitikusok.) Ami a bűntudatot illeti, tudatában kell lennünk, hogy minden páciensünk szenved tőle és sajátosnak, csak őrá jellemzőnek éli meg, miközben nem érti meg reakciói univerzális karakterét. Az ideális ego olyan követeléseket támaszt, mely túl van a megvalósíthatóság határain. (A 17. esetben a páciens bűntudata egyszerre táplálkozott a férje iránti gyűlöletből, abból a vágyból, hogy hűtlenséggel álljon bosszút rajta, valamint halálvágyából mint bosszúálló hajlama extrém kifejezéséből.)

Máshol már hosszú idővel ezelőtt[5] kifejtettem egy nézetemet, melyet később Freud is alátámasztott és mely szerint: „Az, aki megöli magát, mindig meg akart ölni valaki mást”. Ezt folyamatosan észben kell tartani, ha olyanokat analizálunk, akik szuicid hajlamokról számolnak be. Több páciens azért kerül hozzánk, mert lakótársaik megrettennek a sikertelen öngyilkossági kísérleteiktől, és azt várják az analitikustól, hogy „beszélje le az öngyilkosjelöltet erről az ostobaságról”. A rokonok gyakorta azt állítják, hogy semmilyen nyilvánvaló oka sincs az öngyilkosságnak. A tapasztalat viszont megtanítja az analitikusnak, hogy minden öngyilkossági kísérlet egy megoldhatatlan vitális konfliktust jelöl. Egy idevágó példa segíthet megvilágítani az ilyen esetekre jellemző álcázott motívumokat és a komplikált pszichogenezist.

 

  1. eset. A. L., megkapóan csinos, 30 éves nő, veronál segítségével próbálta megmérgezni magát. Álmatlansággal komplikált depresszió kínozta, ennek oldására írta fel orvosa a veronált. Hat darab 300 mg-os tablettát vett be egyszerre, 36 órán át volt eszméletlen, de megfelelő beavatkozásokkal megmentették. Két héttel később a férje hozta el analitikus kezelésre. A páciens azt mondta, hogy a kezelésnek nem lehet semmi haszna, mert elege van az életből, ő egy elviselhetetlen nyűg a családja hátán. Férje megpróbálta meggyőzni arról, hogy semmi alapja nincs a boldogtalanságának. „Nagyon szeretlek és mindent megadok neked, amit csak szeretnél. Van egy nyolcéves gyerekünk, aki teljesen egészséges. Jól állunk anyagilag”. De ő csak hallgatott apatikusan, a fejét rázta azzal, hogy: „A férjemnek jobb feleségre van szüksége; a gyerekeimnek jobb anyára”.

A kezelés elkezdődött. Vonakodva és sokat hezitálva mondta el a történetét. Egy kalap boltban volt eladónő, megismerkedett a férjével és szerelmi viszonyba kezdtek. Hamarosan terhes lett, a szerető kötelességének érezte, hogy elvegye feleségül. Rendes ember volt, nem volt miért szemrehányást tenni neki. Egy szó sem hangzott el arról, hogy mi volt az oka az öngyilkossági kísérletnek.

Megtiltottam, hogy altatókat szedjen, mire vehemensen tiltakozni kezdett. Az éjszakái szörnyűek, állandóan zakatolnak a gondolatai. Miért nem adok inkább neki valami igazán hatékony mérget, ami véget vetne a szenvedéseinek? Gyógyíthatatlan. Semmi és senki nem tud segíteni rajta. Az ilyen és ehhez hasonló kijelentések ellenére az áttétel első jelei máris megnyilvánultak. Hasonlítottam az apjára. Ő szintén hegyesre vágta a szakállát. Pár órát már tudott aludni éjszakánként, de szorongásos álmai voltak, melyekre nem tudott visszaemlékezni. Egy ilyen álom után heves szívveréssel, verejtékben fürödve ébredt és utána órákig nem tudott visszaaludni. Később, két héttel a kezelés kezdete után fel tudott idézni egy ilyen szorongásos álmot.

 

Nagyon sötét éjszaka volt. Szakadt az eső és folyamatosan üvöltött a szél. Egy temetési menetet láttam. Hátborzongató volt. Egy nagy és egy kicsi koporsót vittek. Nagyon sok ember volt a menetben és mind vádlóan néztek rám. Hozzám közel egy Árnyék állt. Nem emberi lény, hanem inkább egy lélek a túlvilágról. Megragadta a kezem és ezt mondta: „Még lehetsz boldog. Bízz bennem”. Ebben a pillanatban villám csapott be, megperzselte a ruhámat. Láttam, a szívemet, ahogy kiugrott a testemből és a földre hullott. Rátapostam a saját szívemre, hogy kioltsam a lángokat. Ürességet éreztem ott, ahol a szívemnek kellett volna lennie, és erről az üres helyről jeges hideg sugárzott ki az egész testembe. Úgy éreztem, hogy meg fogok fagyni. Aztán az egész megváltozott. Egy magas hegyen voltam, körülöttem végtelen hófödte táj. „Nem szabad elaludnod”, mondtam magamnak, „ha elalszol, halálra fagysz”. De éreztem a Halál jeges érintését a tarkómon, aztán sikoltozva ébredtem fel.

 

Az álom feltárta, hogy jó irányba haladunk. Az Árnyék (az apa és az analitikus egybeolvasztva) boldogságot és egészséget ígér. Csak az kell, hogy ő bízzon benne. Habár felcsillan a remény, mégsem mer hinni benne. Megfagy; lábbal tiporja a szívét. Nincs szeretet, nincs szenvedély.

Hirtelen ráébredtem, hogy ez a nő egy boldogtalan szerelemmel küzdött. Ki kellett tépnie az érzéseket a szívéből és eltaposni azt. Kioltotta a tüzet és most reszketett a szív hidegségében.

Úgy gondoltam, itt az ideje az aktív intervenciónak, ami az ellenállás leküzdésére irányul. Világos szavakkal elmondtam neki, hogy egy legyőzhetetlen szenvedély ellen küzd és most lehetetlennek érzi, hogy kibírja az életet szerelem nélkül. Ahogyan hasonló esetekben megszokott, könnyekben tört ki. Aztán vonakodva beszélni kezdett a szerelmének és házasságának történetéről. Sosem élt át szexuális örömöt a férjével való együttlétek során, mivel a férfi nem tudta izgalomba hozni. Csodás személyiség, de szeretőként ügyetlen és félénk volt. (Ejaculatio praecox állt fenn nála.) Ennek ellenére a páciens mégis teherbe esett tőle és fiút szült neki. Két évvel ezelőtt egy magántanárt fogadtak a fiú mellé, egy jóvágású, 24 éves fiatalembert. A fiú egy jónevű családból származott, de a háború során elszegényedtek, ezért most, hogy a filozófiai doktorátusra készült, örömmel fogadta a jól fizető álláslehetőséget, melynek segítségével lehetővé vált, hogy folytathassa a karrierjét.

Bekövetkezett az elkerülhetetlen. A nő és a fiatal tanár szerelembe estek. Kapcsolatuk hónapokig „eszményi szerelem” maradt, a fiatalember szerelmes versekkel és az érzelmek egyéb szentimentális bizonyítékaival udvarolt, amíg egyik nap az imádott nőből szerető lett. A filozófus a nevelőnőjének köszönhetően már igen korán, mindössze 13 éves korában bevezetést nyert a szerelem rejtelmeibe, és azóta a nők meghódítása lett a kedvenc kikapcsolódási formája. Karjaiban az eset főhősnője megismerte az orgazmus extázisát, mélyreható tanításban részesült az együttlét változatos formáit illetően, mely csak tovább fokozta a szenvedélyét, egyben a bűntudatát is, és ez utóbbit az „örök szerelem” fantáziájával kellett túlkompenzálnia. Felébredt benne a kívánság, hogy bárcsak félelem nélkül élvezhetné szeretője ölelését, bárcsak ne lenne más rajta kívül. De hogyan szakíthatná el magát a férjétől? Hiszen nem volt semmi, amire hivatkozva vádolhatta volna, ráadásul a kisfiára is gondolnia kellett. Mindennek a tetejében a filozófus ugyanolyan pénztelen volt, mint ő. Arról viszont tudomása volt, hogy a férje készített végrendeletet, melyben őt nevezte meg egyedüli örökösének. Elkezdte a férj halálát kívánni, és bár az ilyen gondolatokat éber állapotban elfojtotta magában, de álmában rendre visszatértek. Ez a kívánság akkor vált tűrhetetlenné, mikor a férj ágynak esett egy tüdőgyulladás miatt, ekkor a nő bűntudatból megfogadta, hogy szakít a szeretőjével és további életét a férjének és gyermekének szenteli. Nagyjából ebben az időben arra lett figyelmes, hogy a filozófus nagyon is készséggel helyezi vissza kapcsolatukat az eszményi szintre. Kezdetben ezt a jó szándéknak, önfeláldozó hozzáállásnak tudta be – amíg egy nap az a rémisztő felismerése támadt, hogy valami zajlik a fiatalember és a csinos mindeneslány között, ugyanis elkapott egy félreérthetetlen pillantást a lány részéről. A féltékenység gyakran elvakítja az embereket, de néha kiélesíti a látást.

Hogyan bizonyosodhatna meg arról, hogy féltékenysége megalapozott? A lány hálószobája a konyhából nyílt. Este tíz után a nő a konyhába lopózott, edényeket halmozott fel egy kisszékre és ezt a csapdát úgy helyezte el, hogy ha az ajtó kinyílik, akkor kérlelhetetlenül felhangozzék a riasztó. Azután várt, reszketve az izgalomtól. Két óra múlva meghallotta a csörömpölést, amire számított, kiugrott az ágyból, és a magántanárt félig felöltözve találta a konyhában. Zavarodottan azt motyogta, hogy egy pohár vízért jött. A nő egy megvető mosollyal, szó nélkül visszatért a szobájába. Azután meggyőzte a férjét, hogy küldje el a tanárt, valamint a lánytól is szabaduljon meg valamilyen ürüggyel. Még mielőtt az exszerető elköltözött volna, de mikor épp házon kívül volt, a nő alaposan átkutatta a szobáját és terhelő bizonyítékok tengerét találta: fényképek, szerelmes levelek, mocskos képek, obszcén könyvek stb. Szóval ez volt az a férfi, aki elcsavarta a fejét és elhitette vele, hogy eszményi szerelmet táplál iránta! Két héttel a távozása után elkezdődött a páciens depressziója. Jogos felháborodása ellenére elkezdte hiányolni a szerelmi évődést, amit megszokott. Leküzdötte a kísértést, hogy levelet írjon és felajánlja, hogy kezdjék újra a viszonyukat. A büszkeség és értelem erejét egyesítette ez ellen. Keressen új szeretőt? Vajon minden férfi ilyen romlott belül? Átadni magát egy férfinak csak a legyőzhetetlen szenvedély álcája alatt tudta volna. Nem volt más kiút csak az öngyilkosság.

Ahogy mindezt elmondta, látványosan megkönnyebbült. Már nem kellett egyedül cipelnie titkának súlyát. Ennek ellenére az analízis megint megrekedt, én pedig egy második titkot gyanítottam, melyet nem volt hajlandó feltárni. Egy idő után felmerült a maszturbáció témája. A szeretővel való szakítás után az autoerotikához fordult, hogy az átsegítse a legnehezebb időszakokon. Azonban később, a következményektől félve, illetve egy önbüntető tendencia hatása alatt megfogadta, hogy feladja a maszturbációt.

Tehát két faktort látunk, melyek egyforma pszichogén fontossággal bírnak az öngyilkossági kísérlet determinációjában: első a férj halálának kívánsága („Az, aki megöli magát, mindig meg akart ölni valaki mást.”); második az autoerotizmus, a szexuális kielégülés helyettesítőjének feladása.

A pszichológiai tájékoztatás – az autoerotizmus veszélytelenségéről, pozitív értékéről az ilyen túlterhelő időszakokban – csodákat művelt. Az áttétel egyre hevesebbé vált, megerősítve a régi analitikus tapasztalatot, miszerint a páciensek az analitikustól várják azt a szexuális kielégülést, melynek hiánya betegségbe kergette őket. (Formula: Nem tudsz segíteni nekem, addig amíg nem adod meg azt, amire szükségem van a boldog élethez.) De az áttétel szublimációra került. Belevetette magát a legnépszerűbb írásaimba, azon igyekezett, hogy a fiában tegye jóvá a férje ellen elkövetett bűnt és azt remélte, hogy más gyerekeken is segíteni tud majd.

A kezelés befejeződött. Az öngyilkossági késztetést sikerült legyőzni. Azonban még az analitikusra hárult a feladat, hogy megtegye, amit tud a pár házaséletének javítása érdekében. A férj hajlandó volt kezelést kérni az ejaculatio praecox miatt. Beszéltem a háziorvosával, aki a vezetésem alatt megfelelő instrukciókkal látta el a férfit a szerelem művészetével kapcsolatban. Összegezve tehát, számtalan tényező együtt hozta el a gyógyulást és változtatott egy boldogtalan házasságot boldoggá.

A feleség kezelésének végéhez közeledvén egy második fontos probléma vált sürgetővé. Mindent el akart mondani a férjének. Ez a morális impulzus veszélyes volt. Ha biztos lehettem volna benne, hogy a férj megérti és megbocsátja, akkor egyetértettem volna. De mi lesz, ha a beszámoló mélységesen elkeseríti? Akár a házasságukat is tönkreteheti. A páciens mint hívő katolikus ekkor a gyóntatófülkében kért tanácsot. A gyóntatópap bizonytalan abban, hogy mi lenne a legjobb döntés számára, azt mondta, bánja meg a bűneit, mutassa ki a tetteiben a bűnbánatát, de talán jobb lenne, ha most még nem beszélne erről a férjének. Mindeközben tudomásomra jutott, hogy a férj a saját analízisében úgy nyilatkozott, hogy teljes mértékben megértené és megbocsájtaná egy ki nem elégített feleség hűtlenségét. Világosan kijelentette: „Mondja meg a feleségemnek, hogy megbocsájtom, bármit is tett. De inkább nem szeretnék részleteket hallani. Nem bírnék ki egy őszinte vallomást és nem tudom, milyen hatást váltana ki belőlem”. A hölgy páciens megelégedett ezzel a magyarázattal. Hosszú idő után, de megtalálta az ideális társát a saját férjében, lépésről lépésre leépítette az áttételét analitikusa felé, hogy szellemileg és testileg is a férjével elégítse ki érzelmi igényeit.

 

Azért írtam le ilyen részletesen az esetet, mert jó példája annak, hogy a gyógyulás elérhető boldogtalan szerelem és határozott szuicid tendencia ellenére is. Az analitikus nem mindig ilyen sikeres. Az analízis kimenetelét nagyban befolyásolja a pácienst körülvevő realitás. Mi haszna akár a legcsodásabb analízisnek, ha a pácienst nem lehet felszabadítani azon körülmények alól, melyek az öngyilkosság szélére kergették? A legtehetségesebb analitikus sem tud boldoggá tenni egy olyan nőt, aki boldogtalan házasságban él, gyerekei vannak, akiket nem hagyhat el és aki nem mer házasságon kívüli viszonyban kompenzációt keresni. A legtöbb, amit tehetünk azokért, akik egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után vagy az öngyilkossági vágyaktól való megszabadulás reményében fordulnak hozzánk, annyi, hogy (ismét idézve Freud bölcs szavait) „átalakítjuk a hisztériás szenvedést hétköznapi szenvedéssé”. Ezzel együtt azonban az is igaz, hogy a megfelelő készségekkel és az emberi természet ismeretével az analitikus sokat tehet. Ha képes életcélt nyújtani a pácienseinek, újfajta érdeklődéseket kelteni bennük, stimulálni és fokozni a szublimációs képességüket, extrovertáltabbá tenni őket (Jung szavaival élve), akkor jogosan büszkélkedhet azzal, hogy munkája legalább annyira pszichoszintézis, mint pszichoanalízis.

Azonban nem minden szuicid fenyegetést kell komolyan venni. Engedjék meg, hogy felidézzek egy esetet, melyet egyik korábbi könyvemben írtam le. [6] 34 éves férfi esete, aki közösülés során potens volt számos nő esetében, de impotensnek bizonyult azzal a nővel, akibe szerelmes volt, és akit el akart venni feleségül, impotenciája a próba estén jelentkezett, mely az esküvő előzetes feltétele volt. Amikor eljött hozzám, ezt mondta: „Ha nem tud potenssé tenni ezzel a nővel, megölöm magam”. Meggyógyult, de nem vette el a hölgyet. Az impotencia a házassággal szembeni belső ellenállásnak volt köszönhető – az ellenállás az analízis során tudatosításra került.

Egy megfelelően vezetett analízis során az öngyilkosság veszélye elenyésző. Ilyen tragédia sosem történt a praxisom során. Ezzel szemben viszonylag gyakori az öngyilkosság az analízis után (sajnos az analitikusok körében is), ha a konfliktus megoldhatatlannak bizonyul.

Mivel be kell látnunk, hogy pácienseink potenciális öngyilkosok (ezekben a parapátiásokban az öngyilkossági tendencia úgy alakul, hogy a halálvágy kívülről az ego felé fordul), azt is fel kell ismerni, hogy a halálvágy ismételt irányváltoztatása is előfordulhat, méghozzá az analitikus felé. Valójában mi, analitikusok folyamatosan ki vagyunk téve ennek a veszélynek, amit csak azzal minimalizálhatunk, hogy észben tartjuk pácienseink kriminális tendenciáit. Minden tapasztalt analitikus tudja, hogy az ellene irányuló gyilkos impulzusok könnyedén felébredhetnek az analizáltban, aki ezt néha őszintén bevallja, más esetekben intuitívan kell felfogni és hatástalanítani.

Nem szükséges bizonygatnom, hogy a veszély az átlagosnál is nagyobb, ha paralogia van jelen, de meg kell akadályozni akár egyszerű parapátiában is, ott, ahol nem is számítottunk volna rá. A legcsendesebb, legkedvesebb, legfélénkebb páciensen is eluralkodhatnak az ilyen impulzusok. Az epilepsziások, akikben a visszafogott vonások gyakran vallásos fanatizmussal kombinálódnak, különösen veszélyesek, tehát egy epilepsziás analízise kockázatosnak bizonyulhat.

Mivel a paranoiások és schizofrének hajlamosak disszimulálni egy analízis kezdetén, az analitikusnak egyben jó pszichiáternek is lennie kell, hogy időben differenciáldiagnosztikát végezzen parapátia és paralogia között. Egy schizofrén analízise nemcsak az analitikus készségeinek komoly próbája, de egyben egy olyan veszélyt is jelent, melyet mindig szem előtt kell tartania annak, aki ilyen estet vállal – veszély a páciensre nézve ugyanúgy, mint az orvosra.

Gyilkos impulzus már a kezelés legelején felébredhet. Ezzel kapcsolatan egy tragikus eset jut eszembe.

 

  1. eset. Egy negyedéves orvostanhallgató hölgy jegyben járt egy orvossal, aki Bécsbe jött szakterületének tanulmányozása céljából. Az orvos alaptalan féltékenységgel keserítette meg a hölgy életét. A helyzet végül kibírhatatlan lett, de mikor a hölgy szakítani akart, a férfi azzal fenyegetőzött, hogy agyonlövi magát. Sem a fiatal hölgy, sem az apja (aki tapasztalt gyakorló orvos volt) nem vettek észre semmi furcsát ezen a férfin, az említett szokatlan féltékenységet leszámítva. Továbbá abban az időben insomnia kínozta, de elmondása szerint csak azért, mert kételkedett jegyese hűségében. Féltékenységének fő tárgya a hölgy unokatestvére volt, és valóban, kettejük között többé kevésbé szerelmi kapcsolat állt fenn, de intim helyzetbe nem kerültek. Kérésemre a férfi eljött hozzám. Semmit nem mondott a féltékenységéről, de elviselhetetlen fejfájást panaszolt. Egy akkoriban alattam dolgozó kollégához, Dr. Graven rendelésébe utaltam, akinek egy privát üzenetet is küldtem. „Paranoia gyanú. Legyél óvatos”. A páciens súlyos fájdalmakat panaszolt a temporális régióban és Graven számos korábbi esetben intuitíven felismerte ezt a tünetet, mint a fejbe lövés impulzusának szomatizációját. Az első ülés után Graven arról számolt be, hogy a férfi fenyegetően nézett rá és rendkívül szűkszavú volt. Emiatt arra gondoltam, hogy minden bizonnyal üldözési mániáról van szó, és hogy (homoszexuális áttétel révén) Gravent azonnal az ellenségek körébe sorolta. Analízisről egyelőre szó sem volt. A páciens csupán általánosságban beszélt az életéről és nehézségeiről.

Másnap reggel a rendőrség hívott azzal, hogy a pácienst a házam közelében lévő erdőben találták meg, fejbe lőtte magát. A zsebében egy kártya volt, rajta az otthonom címe. Nyilvánvalóan bosszút akart állni rajtam, de talán rájött a terv képtelenségére még mielőtt túl késő lett volna, és a pisztolyt önmaga ellen fordította.

 

Ebből is látható tehát, hogy az analitikus legfontosabb kötelessége, hogy az első pillanatban kialakítson egy általános képet az eset súlyosságáról és sose feledkezzen meg a paralogia lehetőségéről. A következő fejezetben részletezem azokat a tapasztalatokat, melyek hozzásegítettek az ilyen villám diagnózis kialakításához és kifejtem a pszichózis eseteire vonatkozó attitűdömet.

 

 

 

 

 

 

Hatodik fejezet

IRÁNYMUTATÁS BORDERLINE ESETEK KEZELÉSÉHEZ

 

Közkeletű vád a pszichoanalízis ellen, hogy a hosszas analízis a paralogia határára hajszolja a parapátiásokat. Sajnos az nem kétséges, hogy az analízis során kialakuló schizofrénia eléggé gyakori. Hovatovább, paranoia megléte vagy akár egy paralitikus demencia (GPI-General Paralysis of the Insane) is elkerülheti a figyelmet analízis előtt. Tapasztalt orvosok küldtek már hozzám többé-kevésbé súlyos mentális zavarral küzdő pácienseket, akiknek diagnózisában „neuraszténia” vagy „hisztéria” szerepelt. Nem igényel különösebb magyarázatot, hogy mindenkinek, aki pszichoanalízist kíván végezni, alapos előképzésre van szüksége neurológiai és pszichiátriai téren. Az ilyen módon felkészült analitikus nagy előnyben van a pszichiáterrel szemben, aki hozzászokott, hogy főképp organikus szempontból tekintsen a mentális zavarokra, hiszen az előbbi hosszan beszélget a pácienseivel és a fizikai vizsgálat mellett a mentális reakcióikat is tanulmányozza. Megfelelő képzettség mellett hamar képes felismerni bármilyen elmebetegség meglétét.

Tekintve, hogy a schizofrénia kezdeti stádiumai parapátiát utánozhatnak, – vagyis kezdődhet közepes depresszióval, hipochondriás gondolatokkal, munkakedv elvesztésével, és így tovább – nagyon fontos, hogy éberen keressük, hogy mi lehet az alapzavar, hiszen így a rokonokat értesíteni tudjuk, ha súlyos mentális zavar áll fenn. Ilyenkor megfelelő pszichoterápiás technikára van szükség, mely nagyban különbözik a hétköznapi pszichoanalízistől. Egy meggondolatlanul vezetett analízis óriási veszéllyel járhat, mind az orvosra, mind a páciensre nézve.

Rengeteg szó esik az analízis kudarcairól és bőven hallunk páciensekről, akik rosszabbul, nem pedig jobban lettek. Különösen nagy valószínűséggel történik ilyesmi, ha az analízis indokolatlanul elnyújtott. Azonban ott, ahol a probléma kizárólag parapátiás, a pszichoanalízis ritkán képes igazi kárt okozni – a pénzbeli és időbeli veszteségen kívül; továbbá az analitikus elleni bosszúálló attitűd miatt a páciens gyakran leplezi azt, amit az analízisből nyert. Ellenben, ha schizofréniáról van szó, az analízis veszélyei vitathatatlanok és sosem hagyhatók figyelmen kívül.

Dogmatikus pszichiáterek, akik előítélettel viseltetnek az analízis iránt, néha azt állítják, hogy a paralogia az analitikus kezelés eredményeként jött létre – pedig tudhatnák, hogy ez tévedés. Alább egy idevágó eset következik.

 

  1. eset. Frau I.B., 32 éves, közepes testalkatú, háromgyermekes édesanya, öt éve abban a hitben él, hogy szomszédai rajta nevetnek. Az utcán sétálva úgyszintén van olyan gondolata, hogy az emberek gúnyosan mosolyognak rajta. Hosszú időn át egy pszichiáter, R. kezelte, aki végül azt mondta a férjnek, hogy gyógyíthatatlan paranoiáról, talán a paranoia egy atípusos formájáról van szó. Pszichoterápiás módszerekkel próbálkoztam és meggyőződtem róla, hogy egyfajta indukált mánia esete forgott fenn és valójában az elsődleges páciens a férj volt. Nem került sor formális analízisre, de arról sikerült meggyőzni a hölgy pácienst, hogy a szóban forgó észrevételei „valóságtól elrugaszkodottak”. Különösen megalapozatlanok voltak egy női szomszédjával kapcsolatos panaszai, aki felé (képes voltam detektálni) homoszexuális érdeklődése volt; téveszméinek erről a mélyen fekvő okáról azonban nem világosítottam fel. Különféle nehézségek miatt a páciens megszakította a kezelést. Teljes megdöbbenésemre egy év múlva ismét felkeresett és átadott egy levelet, melyet Dr. R. írt egy pszichoterápiás intézet vezetőinek. A következő mondat állt benne:

„Frau I. B. paranoid téveszmékkel küzd azóta, hogy Dr. Stekel pszichoanalitikusan kezelte.”

Írtam ennek a kollégának, hogy informáljam, szándékomban áll beperelni rágalmazásért, mire ő egy hosszas levélben kért bocsánatot és visszavonta a vádló mondatot.

 

Ezért kívánatos tehát, hogy paralogia vagy lehetséges borderline eset vállalásakor felhívjuk a szülők vagy gondozók figyelmét a gyanús tünetekre, melyek már a kezelés kezdete előtt fennállnak. Kétséges esetekben a próbahét teheti lehetővé, hogy az analitikus döntést hozzon. Amennyiben arról bizonyosodik meg, hogy valami többről van szó egyszerű parapátiánál, elvállalhatja az esetet (anélkül, hogy bármilyen ígéretet tenne a gyógyulásra), de jól teszi, ha ragaszkodik egy kollégával történő konzultációhoz, így védve magát a lehetséges vádtól, miszerint ő kergette őrületbe a pácienst a pszichoanalízissel. A szülők memóriája hajlamos megbízhatatlanná válni, ha gyermekeikről van szó, hasonlóképpen az orvosok is gyakorta vakok a közeli hozzátartozóik problémáira, szemet hunynak olyan tüneteik felett, melyek súlyos diagnózisra utalnak. Sokszor volt alkalmam megfigyelni, hogyan hagyják figyelmen kívül tapasztalt orvosok is a mentális zavar jeleit közeli rokonaik körében, annak ellenére, hogy az idegeneken látott ugyanilyen tünetekből le tudnák vonni a nyilvánvaló következtetést. (Az ellenkezője is bekövetkezhet, a gyűlölet arra indíthat egy doktort, hogy tévesen paranoiát diagnosztizáljon a feleségénél vagy más ellenségénél.)

A következő példa jól szemlélteti az orvosok vakságát, ha a saját családjuk érintett.

 

  1. eset. Egy tapasztalt gyakorló orvos felesége hozta el hozzám a 13 éves fiát, mivel az olyannyira lemaradt az iskolában, hogy mentális zavarra gyanakodtak. A nagyapa, hasonlóképpen tehetséges és közismert orvos, úgyszintén azt gondolta, hogy a probléma elsősorban mentális. Ami azonnal szembeötlött, az a fiú obezitása volt; lányos hang és piknikus testalkat jellemezte. Megkértem, hogy vetkőzzön le, megállapítottam, hogy nemi szervei kezdetlegesek, a herék nem nagyobbak egy borsószemnél, a pénisz infantilis, nemi szőrzetnek pedig jele sem volt. Diagnózis: dystrophia adiposogenitalis. Sem az apa, sem a nagyapa nem gondolt a hipofízis rendellenesség lehetőségére és röntgen vizsgálat nem történt. Mikor az aggódó édesanya felhívta az apa figyelmét az abnormális obezitásra, a válasz a következő volt: „Micsoda hűhó csak azért, mert a fiú jóltáplált. Majd kinövi”.

 

A hétköznapi emberek keveset vagy semmit sem tudnak a mentális zavarokról, ezért nincs min csodálkoznunk, ha jól álcázott paralogiával küzdő pácienseket hoznak hozzánk analitikus kezelésbe. Az viszont már figyelemre méltóbb, ha egy kolléga követ el ilyen hibát. Amikor ez történik, akkor a páciens általában a küldő családtagja. A közkeletű nézet szerint az embereket „érveléssel le lehet beszélni” a mentális zavarról, különösen népszerű elképzelés, hogy a fixálódott gondolatokat el lehet űzni ilyen módon. Az orvosok, akiknek ilyen téren érintett egy rokona, azért kérnek előszeretettel pszichoanalízist, mert nem hajlandók belátni, hogy egy tipikus, gyógyíthatatlan és a legtöbb esetben organikusan determinált mentális zavar áll fenn.

 

  1. eset. Egy orvos hozza analízisbe a 22 éves, műszaki tanulmányokat folytató fiát „hisztéria” diagnózissal. Két jól ismert pszichiáter állította fel ezt a diagnózist teljes magabiztossággal és állítva, hogy nincs jele komoly mentális zavarnak. Az utóbbi időben a fiatalember rendkívül figyelmetlen volt és sokszor napokra eltűnt otthonról. Azzal vádolva a születi, hogy rosszul nevelték, nem volt hajlandó elköteleződni a munkájában, több szakmába is belekóstolt, de folyamatosan meggondolta magát ebben a kérdésben. Többféle organikus probléma volt jelen, főképp az emésztőrendszert érintőek; váratlanul elutasított bizonyos ételeket, nem evett húst, koplalt egy egész napon át, azután pedig falni kezdett. Próba hetet javasoltam, melybe a páciens beleegyezett, a beszélgetésben oldottan vett részt. Elmondása szerint az apja egy zsarnok, a szülei felé dacos attitűdöt mutatott; az édesanyja túlzottan engedékeny volt (körülírt Ödipusz komplexus); fixáció a lánytestvérrel kapcsolatban; erős rivalizáció a nála két évvel fiatalabb öccsével.

A próba hét véget ért. A páciens még mindig folyamatosan beszélt, számos olyan álmáról mesélt, mely miatt arra gyanakodtam, hogy méreg komplexus esete forog fenn. (Ezt a következtetést már abból levontam, amit az apja mondott el az étellel kapcsolatos szeszélyeiről.) A tizedik ülésen, vagy akörül, elkezdett a szakmájáról beszélni. El kívánta vetni a jelenlegi tervet arra vonatkozóan, hogy gépészmérnök legyen belőle, és inkább a kémia felé fordította volna a figyelmét. Nagyon érdekelték a mérgek. Sikerült ciánkálit előállítania, és mindig hordott magánál elegendőt belőle, azzal, hogy „az ember sosem tudhatja, milyen elviselhetetlen helyzetek állhatnak elő egy pillanat alatt”.

Ezen a ponton úgy döntöttem, hogy stimulálok egy komplexust.

„Nem fél attól, hogy megmérgezik?”

A páciens ekkor elveszítette a kontrollt, feladta az igyekezetet, hogy humbugjaival átverjen, talpra ugrott és ordított.

„Az nem fog sikerülni a bátyámnak. Tudom, hogy milyen ételeket kerüljek el.”

Az apjáért küldettem és tájékoztattam, hogy schizofrénia esete áll fenn. Azt is hozzátettem, hogy nem tudok gyógyulást ígérni és nem vállalom a felelősséget, ha az analízistől rosszabb állapotba kerül a páciens. Emiatt a kollégám az analitikus kezelés ellen döntött. Számos más orvossal is konzultált és ők mind „hysteria virilis” diagnózist állítottak fel. Három hónappal később egy akut mániás roham jelentkezett. A fiatalember hivatalosan is elmebeteg lett és elmegyógyintézetbe zárták. Két év múlva bocsátották el, gyámság alatt. Pénzt lopott az apjától, részegre itta magát belőle, de annyit még megtartott, hogy vehessen egy pisztolyt, amivel fejbe lőtte magát a szülei háza előtt.

 

Ha folytattam volna az analízist, bizonyosan engem hibáztattak volna a súlyosabbá vált betegségért. A próbahét alatt passzív maradtam, visszautasítván a páciens analitikus magyarázatait. Azt gondolom, hogy egy szisztematikus analízis valóban kárt tett volna, de arról nincs tudomásom, hogy más orvos esetleg analizálta-e.

A komplexus stimulációja nagyon hasznos módszer, ha sürget az idő azért, mert élet-halál kérdés eldönteni, hogy az eset parapátia vagy paralogia kategóriájába esik-e.

Ez a differenciál diagnózis olyan óriási jelentőséggel bír, hogy más eseteket is idéznem kell itt, melyekről feljegyzéseim vannak.

 

  1. eset. A.N., 42 éves, erőteljes testfelépítésű vasúti dolgozó, aki épp Stájerországban kapott pozíciót, de helyette Bécsbe jött hozzám konzultációra, fúgáról számolt be, melyet átmeneti szorongásos rohamok határoztak meg. Rátört a rettegés, hogy egy olyan hibát követhet el, ami a vonatok ütközéséhez vezethet. Nem, nem tud más okot mondani arra, hogy miért adta fel az állást. Később, hosszas beszélgetés után bevallotta, hogy szenvedélyes érzelmeket táplál egy kollégája felesége iránt, aki a legkevésbé sem húzódozott. Aznap, amikor világgá ment, a nő arról informálta, hogy a férje esti műszakban lesz. Ezt ő úgy értelmezte mint határozott utalást arra, hogy ragadja meg az alkalmat és töltse vele az éjszakát. Ez egy egészen érthető pszichológiai magyarázatot adott a fúgára, mégis, az volt a benyomásom, hogy nem teljesen őszinte. A férfit nem terhelték vallásos aggályok, (habár maga is házas volt) korábban már számos afférja volt férjezett asszonyokkal, és akkoriban egy pillanatig nem fájt a feje emiatt. Hagytam szabadon beszélni egy ideig, látszólag jelentéktelen kérdéseket tettem fel – a fiatalságáról, tanulmányairól, jövőképéről.

„Várható, hogy előléptetik a közeljövőben?”

„Esélye sincs előléptetésnek. Ellenségeim vannak.”

„Ellenségek, akik boldogan megölnék?”

„Ez az”, mondta hevesen, felhagyva minden disszimulációs próbálkozással, „Csapdába akarnak csalni”.

„Az asszony által felajánlott találka is egy ilyen csapda volt, feltételezem.”

„Természetesen. Rögtön összeállt a kép. Kitervelték. A férje meg a főnökök összedugták a fejüket.”

„Hogyan jött rá?”

„Elmentem hozzájuk, hogy megigyak egy kávét velük. Ő és a felesége sugdolóztak. Aztán elment és kettesben hagyott a nővel.”

„Ön megitta a kávét vagy tartott attól, hogy méreg van benne?”

Még jobban elveszítette a kontrollt. Erről van szó. A kávé mérgezett volt. Beleraktak valamit, hogy elkábítsák az érzékeit. Talán ajzószert, hogy bevaduljon. De ő nem ilyen ostoba, azonnal átlátta a tervet – és így tovább.

Diagnózis: paranoia. Nem vállaltam az analízisét, de a családja nem volt hajlandó elhinni, hogy az esete súlyos. Másnap megpróbálta meglátogatni a miniszterelnököt, hogy panaszt emeljen az összeesküvés ellen, jelenetet rendezett, ekkor tájékozódó elmeügyi vizsgálatnak vetették alá. Hamarosan elmegyógyintézetbe utalták és bebizonyosodott, hogy komplikált téveszméktől szenved. Azóta négy év telt el. A páciens még mindig az elmegyógyintézetben van, gyógyíthatatlannak tartják.[7]

 

A komplexus stimulációja olyankor a lehető legértékesebb, mikor fennáll a valószínűsége, hogy a páciensnek mérgezéses téveszméje van, ugyanis a módszer tévedhetetlenül elvezet a pszichózis feltárásához. Ha megfelelően alkalmazzuk, akkor szinte mindig felszínre hozhatóak olyan üldöztetéses téveszmék, melyekben a páciensnek az a meggyőződése, hogy az „ellenségek” méreggel akarnak végezni vele.

Ehhez egy rendkívül fontos gyakorlati szabályt kell hozzáfűznöm. Ha a páciens már a felkínált analízis elején kibök valamit, amire rendes esetben csak hosszas vizsgálat után szokott fény derülni, akkor valószínűleg paralogia áll fenn. Egy parapátiás, aminthogy scotomizált a saját komplexusára, nem tárná ezt fel ilyen meggondolatlanul.

Manapság, mikor az analitikus irodalom ilyen széleskörben olvasott, megeshet, hogy egy páciens hasonló szavakkal kezdi a kezelést: „Anya-fixációm van és remélem, hogy meg tud szabadítani tőle”.

Határozottan nincs ínyemre, ha egy páciens így odadobja nekem a komplexusait már akkor, amikor még épp csak megismerkedtünk, ilyenkor fel vagyok készülve rá, hogy egy nagyon nehéz analízis áll előttem. Biztos vagyok benne, hogy bőven van takargatnivalója, kétféle önismerettel rendelkezik: az egyik el tudja érni elméjének mélységeit, a másik a felszínre korlátozódik, egy felületes tudatosság, amely tagadja a mélyebben rejlő tudást. Az analízis lényege, hogy átalakítja a páciens affektív attitűdjét, hogy elérje a mélylélektani tudatosságot. Hogy ezt hogyan kell véghez vinni, azt a későbbiekben fogom tárgyalni. A tudatosodás csak az analitikus sokk útján érhető el. Az alábbi esetben szinte azonnal kimondásra került az inceszt komplexus.

 

  1. eset. Vizitre hívtak egy ágyban fekvő, 24 éves fiatal hölgyhöz, akinek a betegségét számos pszichiáter hisztériaként diagnosztizálta. Az előszobában egy félszeg férfival találkoztam, a páciens apjával, akinek igen kevés mondanivalója volt számomra, inkább a feleségére hagyta a kezdeményezést. Azt a benyomást keltette bennem, hogy borzasztóan zavarban van és tele erős bűntudattal. A lány elmondta, hogy mikor hármasban Karlsbadban voltak, ahová az édesanyját küldték kúrára, az apja szexuálisan közeledett felé, és neki ezért zárva kellett tartania a hálószobája ajtaját esténként. Egy órás interjú során paralogiának semmi jelét nem találtam. Ezzel együtt a története valamiféle kellemetlen érzést keltett bennem, olyannyira, hogy mikor a második interjú végén sem vált világosabbá a helyzet, hirtelen rákérdeztem:

„Ki az, aki meg akarja mérgezni?”

Nem igazán tudnám megmondani, hogy hogyan és miért sarkallt erre az intuíció vagy, hogy miért kezdtem a paralogiának erre a formájára gyanakodni abból, amilyen nyíltan beszélt a hölgy az apja inceszt vágyairól.

A páciens sikoltva ült fel az ágyban:

„Az anyám meg akar mérgezni engem. A levesbe rakja és ezért nem eszem levest.”

Nem vállaltam az analízist, schizofréniát diagnosztizáltam. Három héttel később delíriumos állapotba került. A pszichiáter, akit akkor hívtak hozzá, azt állította, hogy ez nem több mint hisztériás delírium és pár hét múlva teljesen rendbe fog jönni. Ezzel szemben az állapota gyorsan romlott, elmegyógyintézetbe küldték, ahol fokozatosan a katatóniás stupor gyógyíthatatlan állapotába került.

Később arra a következtetésre jutottam, hogy az apa valóban inceszt módon közeledett hozzá, és ez az eset az egyik olyan veszélyes felnőttkori traumatikus esemény példája, melyet a Störungen című művem III. kötetében írtam le. (A teljes eset itt olvasható: Zwang und Zweifel, II. kötet, 67. eset, 281. old.)

 

Nem szükséges megismételnem azokat az eseteket, melyekről a Trieb- und Affektstörungen lapjain már beszámoltam. Az olvasó számára áttekintésre javaslom a Zwang und Zweifel második kötetének a XXIII. fejezettől a XXVIII. fejezetig tartó részeit, mivel az ott közölt saját és másoktól idézett esetek alapos tanulmányozásra érdemesek ebben a témában.

Hogyan fér össze az óvatosságra vonatkozó javaslatom azzal a tanácsommal, hogy az aktív analitikus erőteljesen stimulálja a páciens komplexusát? A válaszom az, hogy az aktivitás nem feltétlenül jelent meggondolatlanságot, valamint, hogy az aktív módszer nem alkalmazható univerzálisan. Viszonylag enyhe és átlátszóan nyilvánvaló esetekben, ahol akut konfliktus van jelen, ott lehet egy hirtelen utalást tenni magára a konfliktusra és organikus következményeire. Azonban általában tartom magam a szabályomhoz és ragaszkodom a próba héthez, mielőtt biztosan elvállalnám az esetet. Hogyan kell elkülöníteni az enyhe és nyilvánvaló eseteket a súlyos és homályos esetektől? Az emberi természetről való tudással, intuícióval és tapasztalattal. Egy kezdő hajlamos lehet abba a tévedésbe esni, hogy könnyűnek minősít olyan eseteket, melyekben manifeszt csúnyasági komplexus vagy szembetűnő kisebbrendűségi érzés van jelen.

Milyen készségesen vállal egy kezdő egy olyan pácienst, aki arra panaszkodik, hogy túlzottan csúnya orra van! Közben nagyon is veszélyes lehet, ha valaki mintegy „szépségszalont” vezetve elvállalja egy olyan orr megjavítását, melynek csúfságát az ügyfél elviselhetetlennek vallja, ugyanis ez a csúnyasági komplexus esetleg nem más, mint a felszínes kifejeződése egy mélyen gyökerező kisebbrendűségi érzésnek. Mivel ez utóbbira nem lesz hatással az orr semmiféle kiigazítása, az elégedetlen ügyfélben az a szándék is felmerülhet, hogy bosszút álljon az ártatlan szépségipari dolgozón. „Kozmetikai” operációkat csak mentálisan egészséges személyeken szabad végrehajtani, ha a szenvedő panaszai objektíven értékelve is jogosak.

Amikor monoszimptomatikus csúnyasági komplexus van jelen, erősen gyanakodnunk kell a paralogia meglétére.

A kezdőknek ezt mindig észben kell tartani. Sokan panaszkodnak arra, hogy csúnya orruk van, hogy zsidó orruk van vagy túlzottan feltűnő orruk van. Ismertem egy német diákot, aki tüzes nacionalista volt és orrműtétet akart végeztetni, mert állította, hogy az orra túlzottan fitos és ennélfogva az arcának csehes küllemet ad. Mások lehet, hogy a fülük formája miatt elégedetlenkednek vagy esetleg azt mondják, hogy a szájuk „túl érzéki” látványt kelt. Freud számolt be egy esetről, melyben egy kozmetikus kezelte a páciens aknés pattanásait, akit azonban az eredmény egyáltalán nem töltött el elégedettséggel, kijelentette, hogy egy életre „elcsúfították” és meg akarta gyilkolni a kozmetikust.

Az analitikus haladjon nagyon óvatosan, ha olyanok fordulnak hozzá, akik ráncokra, túl sok arcszőrzetre és hasonló szépséghibákra panaszkodnak, melyek a kisebbrendűségi komplexus okaiként vannak feltüntetve.

Az analízis során a kisebbrendűségi komplexus szomatizációjának nagyon változatos formái bukkanhatnak felszínre, de ezek nem a centrális ideát jelölik, hanem csak másodlagos tünetek, melyek engednek az analitikus kezelésnek.

Az organikus kisebbrendűséggel kapcsolatos monoszimptomatikus meggyőződések általában túl vannak a pszichoterápia hatókörén, ha a centrális ideát jelentik. ?anorexia

Egy páciens, példának okáért, azt panaszolhatja, hogy túlzottan kicsi pénisszel rendelkezik, közben egy vizsgálat megmutathatja, hogy az valójában normál méretű. Az analízis során újra és újra azzal találhatjuk szembe magunkat, hogy az ilyen kisebbrendűségi észrevételek, (főként) ha alaptalanok, eltüntethetetlenek. Speciális szerepet játszanak a parapátiás konstrukcióban mint szimbolikus helyettesítői más komplexusoknak, melyek a páciens lelki vakságában érintettek.

Megosztok még néhány példát a saját tapasztalataimból merítve. Előfordulnak nők, akik a mellük formája miatt elégedetlenek; nők, akik szerint a vádlijuk túl vastag; nők, akik azt gondolják, hogy a hajuk hullik, fénytelen, töredezésre hajlamos. Igen gyakori a panasz az arc vagy az alak aszimmetriájára.

Egy speciális csoportot alkotnak azok a nők és férfiak, akik úgy hiszik, hogy kellemetlen szagot bocsátanak ki magukból. Ismerek egy schizofrént, aki arról van meggyőződve, hogy a végbélnyílása állandóan bűzlik; egy másik abban a hitben él, hogy szeméremkörnyéki izzadásának szaga áthatol a nadrágján és ezzel lehetetlenné teszi számára a társas érintkezést.

Összegezve, az analitikusnak mindig résen kell lennie, amikor ilyen komplexusokkal találkozik, melyekben valaminek a csúnyasága vagy visszataszító mivolta az egyetlen és centrális idea. Az ilyen páciensek szinte mindig schizofrének.

Ha az analízis már elkezdődött, akkor a páciens általában folytatni akarja, akkor is, ha az analitikus felismerte, hogy az meddő próbálkozás. Az analizált figyelemre méltó álmokat fog produkálni, az orvos elkezdi megérteni a betegség pszichogenezisét, de csak kivételesen ritka esetben tudja elérni, hogy a páciens feladja a centrális, uralkodó ideát.

Álljon itt egy kivétel. Konrad Ferdinand Meyer úgy hitte, hogy undorító szagot áraszt, de az orvosa, Préfargier elég okos volt ahhoz, hogy elűzze a hallucinációt. Préfargier levele, melyet Meyer édesanyjának írt (publikálásra került: „Die medizinishe Welt”, 1932, 18. szám, 650 oldal) rámutat, hogy voltak már tehetséges pszichoanalitikusok a pszichoanalízis felfedezése előtt is. – Túl ezen, én úgy gondolom, hogy egy jó orvos azért jó orvos, mert született pszichológus.

Egy kezdőnek különösen gondosan kerülni kell azt, hogy fenntartsa a gyógyulási reményeket az ilyen borderline esetekben. Ezek a páciensek akár évekig piócaként tapadnak az analitikusra – aztán ellene fordulnak, ahogyan az elégedetlen vendég fordul a sikertelen kozmetikus ellen. Ismertem olyan eseteket, melyekben egy óvatlan, a kezelés elején tett gyógyítási ígéret után az analitikus évekig volt kénytelen folytatni a terápiát, a vége felé már ingyen és a siker legkisebb reménye nélkül. Jellemző az ilyen páciensekre, hogy míg látszólag megértik és elfogadják az analitikus magyarázatokat, addig valójában ezek a meglátások sosem jutnak a felszín alá. Az alapvető komplexus be van zárva a mélyben, a tudatosítás lehetetlen az affektív embargók gátjai miatt – az affektus strangulációja, ahogyan szakszóval mondják.

Az áttétel, legyen akár pozitív vagy negatív, kivételesen erős és nagyon ellenálló. Olyan, mintha egy affektív erődítésrendszer épült volna, egyfajta „Maginot-vonal”, melyen semmilyen megszálló nem tud áthatolni. A kapcsolat az orvossal fontosabbá vált, mint a gyógyulás, és az érzelem nem szolgálja a börtönbe zárt kogníció felszabadítását.

Erre vonatkozóan meg kell jegyeznem, hogy a kezelés első napjaiban jelentkező heves áttétel nem mindig egy jó jel. A szakértő számára arról árulkodik, hogy a páciens azzal a fajta pszichopátiás temperamentummal rendelkezik, mely egy érzelmi vihar előidézésével védi magát az analitikus sokktól.

Egy hölgy páciensről, aki az első interjú után azt mondta a férjének, hogy az arcom olyan, mint egy vigyorgó démoné, a végén bebizonyosodott, hogy paralogia kínozza. Ugyanúgy, ahogyan egy másikat, aki hamar a nyakam köré fonta a karjait és meg akart csókolni, mert annyira kedves voltam és az egyetlen férfi, aki valaha is megértette őt. Néhány héten belül világossá vált, hogy paralogia esete állt fenn.

 

Ha a páciens az első ülést átkozódással, szidalmakkal kezdi, gyanakodhatunk pereskedési mániára. Egy fiatalember a következő szavakkal mutatkozott be: „Annak köszönhetem a létemet, hogy anyámat megerőszakolták”.

„Úgy tudja, hogy az anyját megerőszakolták?”

„Igen, minden alkalommal, amikor az apám közösült az anyámmal, erőszakkal tette.”

„Hányan vannak a családban?”

„Rajtam kívül hatan. De az anyám sosem önszántából adta oda magát az apámnak.”

Egy ilyen kezdés túlhangsúlyozott gondolatot tár fel és figyelmezteti az analitikust, hogy ébernek kell lennie.

 

Végezetül arra kell emlékeztetnem az olvasót, hogy sok paranoid okosan elrejti a téveszméjét. Egy nagyon jelentős típusba tartoznak azok, akik úgy mutatkoznak be, mintha csak valamilyen mellékes nehézséggel küzdenének, mint a munkakedv elvesztése, fáradtság, álmatlanság, memória gyengeség stb., majd pedig, miután erről beszámoltak, többet nem mondanak. Ha kérdezzük, hezitálva és kelletlenül válaszolnak. Ők olyan személyek, akik arra gyanakodnak, hogy a doktor az ellenségeik egyike, felismerhetőek a figyelő, gyanakvó és félénk magatartásukról. Kétszer volt dolgom olyan pácienssel, aki egy szót sem volt hajlandó szólni, még kérdésre adott válaszként sem. Nem vállaltam ezeket az eseteket és ezt bölcsen tettem, ugyanis mindkettőnél hamar kiderült az elmebetegség.

A fenti megfontolások jól mutatják, milyen fontos a pszichiátriai tudás az analitikus számára. Ha ezzel a tudással van felfegyverkezve, akkor viszont az analitikus (ismétlem) előnyösebb helyzetbe kerül, mint az olyan pszichiáter, akinek semmi többlete nincs. Az analitikus, aki hozzászokott ahhoz, hogy napról napra hosszas párbeszédeket folytat a pácienseivel, aki észreveszi a látszólag legjelentéktelenebb reakciókat is, gyakran olyasmit is képes felismerni, ami egy jó készségekkel rendelkező pszichiáter figyelmét is elkerülte volna. Ez egy további érv a laikus analitikusok ellen, hiszen egy nem orvos analitikus óriási mértékű kárt okozhat. Ugyanúgy, ahogyan egy olyan orvos, aki megfelelő analitikus képzés nélkül merészkedik erre a veszélyes területre.

 

Egy kolléga hozott hozzám kezelésbe egy 22 éves, enyhe mániás izgatottságtól szenvedő fiatal hölgyet. Egy vonatút során beszélgettek és az alapján, amit hallott, a kolléga úgy vélte, hogy a hölgynek szexuális kapcsolata volt a bátyjával és erre a gondolatára utalást is tett. Erre a hölgyet szélsőséges izgatottság kerítette hatalmába és tombolni kezdett. Ebben az állapotban elmegyógyintézetbe utalták, ahol katatóniába fordult.

 

Megkétszerezett óvatosságra van szükség a mi esetünkben, akik az aktív analízist gyakoroljuk. Sosem szabad aktívan beavatkozni, amíg nem ismerjük ki magunkat teljesen az esetben és amíg nem vagyunk teljesen bizonyosak benne, hogy a borderline zavar és a körülírt paralogia is kizárható. Az aktív analitikusnak vissza kell fognia intuitív buzgóságát, amíg el nem jön a megfelelő pillanat. A túl korai beavatkozás ugyanolyan haszontalan, mint amennyire kockázatos.

Fel kell keltenünk a páciensben a tudatosságra való készenlétet, ez pedig lehetetlen, ha paralogia áll fenn.

A paralogia lényege a patogén folyamatok betokosodása és az ego felett eluralkodó túlhangsúlyozott gondolat. Egyik esetben sem tehet semmit az analitikus, hiszen az „analitikus sokk” vagy még nagyobb bajt okozna vagy hatástalanul visszapattanna az érzelmi páncélzatról. Hosszú-hosszú időnek kell még eltelnie mielőtt a pszichoterápiának bármi haszna lesz a klasszikus típusú mentális zavarok terén. Az olvasó figyelmébe ajánlom Löwy fölöttébb tanulságos munkáját: Gedanken zur Psychotherapie paranoїder Zustӓnde, mely megtalálható a Psychoanalytische Praxis II. kötetében (Verlag S. Hirzel, Lipcse); a számos esetet, melyekről beszámol az általam írt Störungen; Kretschmer gondolatait Psychotherapie der Grenzzustӓnde címmel, mely a Negyedik Pszichoterápiás Kongresszus jelentésében olvasható (Verlag S. Hirzel, Lipcse, 1929.). A körültekintő orvos intuitív módon fel fogja fedezni azt az ösvényt, mely elvezett a javuláshoz és gyógyuláshoz. Amennyiben úgy érzi, hogy egy eset meghaladja a képességeit, akkor tovább kell azt utalnia egy tapasztaltabb kollégához, aki jobban meg tud küzdeni az esetlegesen felmerülő veszélyekkel. A családot mindig értesíteni kell a helyzet súlyosságáról, továbbá az analitikus, aki borderline esettel foglalkozik, biztosítsa be saját maga védelmét azzal, hogy ragaszkodik egy pszichiáterrel történő előzetes konzultációhoz. A rokonoknak el kell mondani, hogy az analitikus nem felelős semmilyen nemkívánatos eredményért, és hogy ő csak igyekszik jót tenni, de semmi garancia nincs arra, hogy előnyös változások következnek be.

Teljes mértékben elengedhetetlen volt elmondani mindazokat a figyelmeztetéseket, melyek ebben a fejezetben szerepelnek. Ismerek olyan aktív analitikusokat, akik túlzottan magabiztosak a gyors intuícióik pontosságát illetően, azokat pedig megfontolás nélkül, nyersen kommunikálják is pácienseiknek. Az aktív módszerrel történő ilyen visszaélés hiteltelenné teszi azt, ami (megfelelően alkalmazva) egy jelentős előrelépést jelent a pszichoanalízisben. Az aktív analitikusnak úgy kell gondolnia magára, mint egy hadvezérre, aki várja a megfelelő pszichológiai pillanatot mielőtt megnyitja a döntő küzdelmet. A túl korai támadás gyakorta vereséget von maga után. 

 

 

 

 

 

 

Hetedik fejezet

AZ ESZMEFUTTATÁS MINT ELLENÁLLÁS

 

Kimerítő beszámolót adni arról, hogy milyen ellenállások jelentkezhetnek a pszichoanalízis során, véleményem szerint lehetetlen. A páciensek oly találékonyak az ellenállások gyártásában, a tudatosság elől való menekülésben, oly művészien vezetik mellékösvényre az analitikust, oly kimeríthetetlen változatosság jellemzi az eszköztárukat, hogy kénytelen vagyok a vezető formák leírására szorítkozni. Szintén nyitva kell hagynom azt a fölmerülő kérdést, hogy az ellenállás mögött mi, illetve milyen mértékben áll: szándékos rejtegetés vagy puszta színjáték, melyet a páciens önmagának és az orvosnak ad elő.

Sokszor a betegség formája elárulja az ellenállást már azelőtt, hogy az igazi motívumokat felismernénk. Ennek megfelelően, ha a páciens hajlamos belemerülni abba, hogy az élet nagy dolgain tűnődik, a téma lehet metafizikai, metapszichológiai vagy pszichológiai probléma. Miután elmondta az önéletrajzát és beszámolt a szenvedéseiről, újra és újra visszatér a rögeszmés témájához. Azt akarja, hogy az orvos álljon mellé ezekben a kérdésekben, információkat szeretne kapni az analitikus filozófiai nézeteit illetően, és igyekszik belerángatni őt egy soha véget nem érő tudományos megbeszélésbe. Értekezéseket ír (jókat, rosszakat vagy érdekteleneket), ragaszkodik hozzá, hogy fel is olvashassa őket, állítja, hogy mérhetetlen fontossággal bírnak az analízis szempontjából, gyakorlatilag mindent elmondanak. Az ember hallgatja a szóáradatot és bár ezek a szavak a legtöbbször igen elmések, de egy tapodtat sem visznek közelebb a valós megértéshez. Az ilyen a páciens jellemzően nem hoz álmokat; nincs mit megőrölni az analitikus őrlőmalomban.

Ha nem megyünk be vele az erdőbe, akkor vérig sértődik, vádaskodik, hogy nem értjük meg őt, hogy ennél azért több együttérzést várt, akár meg is szakítja az analízist. Az ellenállását racionalizálandó, minket okol a kezelés kudarcáért. Az analitikusnak egyetlen lehetősége van: időről időre biztosítja az analizáltat arról, hogy minden amit tesz, az ő érdekeit szolgálja, hogy teljesen haszontalan megvitatni ezeket az irreleváns eszmefuttatásokat, és hogy a fő problémát, konfliktust ezek csak kikerülik.

 

  1. eset. G. K., 27 éves férjezett nő, gyermektelen, elmondása szerint teljesen boldogan él a férjével, konzultációt kér tőlem, mert nem tudja leállítani magát a töprengésben és ez a hajlam már kínzó erősségű. Hónapok óta szinte egyáltalán nem is tudott aludni, mert a gondolatai állandóan a legkülönfélébb filozófiai és szociális problémák körül forognak. Korábban előszeretettel olvasott regényeket és olyan tudományos értekezéseket, melyek szexuális problémával foglalkoznak, de ez utóbbit már jobbnak látja elkerülni, mivel az erotikus leírások felizgatják, ezzel újabb problémát vetnek fel, melyeken újfent órákon át kell törnie a fejét. Aztán késztetést érez arra, hogy ezen elmélkedések végkövetkeztetését megfogalmazza egy kőbevésett igazságot kifejező mondatban, amit annyiszor új formába önt és addig fényesít, míg tökéletesen helyes nem lesz. Versek vagy regények, színjátékok témái jutnak eszébe, melyeket hasonlóképpen tökéletesre kell finomítania, annak ellenére, hogy úgy gondolja, egyáltalán nincs meg benne az a kreatív tehetség, ami ahhoz kellene, hogy ezeket a vázlatokat művészi alkotássá formálja. Aminthogy tehetségtelennek tartja magát, ezeket az aforizmáit soha nem mutatta meg senkinek. Múlt éjjel a szerelem témáján töprengett és a következő formulát alkotta meg:

„A szerelem olyan, mint Ikarosz. Egyre magasabbra és magasabbra repül azért, hogy elérje a napot, de a szárnyai viasszal vannak rögzítve, ami elolvad az izzó fényben, és a szegény szerelem fejjel előrefelé lezuhan.”

Ezzel az aforizmával elértünk a probléma magjához. Milyen az ő saját hozzáállása a szerelemhez? Természetesen azt feleli, hogy csak a férjét szereti, senki mást. Több mint kivételes férfi, minden kívánságát teljesíti, kielégíti szexuálisan, tüzes és teljes mértékben potens, bármikor, amikor csak a felesége igényli. Azt is elmondta, hogy a férje kétségtelenül jobban szereti őt, mint ő a férjét és gyakran tűnődik azon is, hogy ő miért képtelen ugyanilyen szenvedélyesen viszonozni az érzelmeket.

A hölgyet az élettörténetéről kérdeztem. Gazdag szülők elkényeztetett cukorbabája volt, egy húga és két bátyja van. Szülei rendkívül boldog házasságban élnek. Az ő gyerekkora boldog volt. (Azok az emberek, akik ennyit beszélnek a boldogságról, általában boldogtalanok.) Mindig is „romantikus” beállítottság jellemezte. 16 éves korában beleszeretett a férjébe és 20 éves korában hozzáment feleségül. Sosem volt másba szerelemes. Igaz, van egy dolog, ami eléggé zavarja. Egy vidéki kisvárosban lakik, ahol a férje mint orvos egy kiváló praxist tart fenn. Rendszeresen könyörög a férjének, hogy költözzenek el egy nagyobb, népesebb városba, de a férfi mindig visszautasítja, mondván, hogy itt biztos állása és jó fizetése van. Azt viszont megengedi neki a férje, hogy utazgasson, és ez ugyan eltereli a gondolatait egy időre, de aztán az élményekkel összehasonlítva még élesebbé válik az otthoni környezet beszűkültsége. Nagyjából két éve kezdett ilyen mélyen elmerülni az eszmefuttatásaiba. Előtte erős menstruációs fájdalmak kínozták, ami miatt több orvost is felkeresett. Végül rábízta magát egy orvosra, aki az otthonától nagyjából tíz kilométerre, B. városban dolgozott. Heti kétszer is autóba ült, hogy elmenjen hozzá, sőt egy alkalommal három hetet töltött B.-ben egy kezelési folyamat miatt. A húga azt mondta, hogy biztosan szerelmes a doktorba. Mire ő: „Látnod kéne. Olyan csúnya, mint az ördög, alacsony és jelentéktelen. Hogy lehetnék szerelmes egy ilyen férfiba? Mégis, néha elbizonytalanodom, és azt kérdezem magamtól, hogy szerelmes vagyok-e belé. Lehet valaki úgy szerelmes, hogy nem is tud róla? Vagy egyszerűen csak fizikai vágyat érzek iránta? A férjem erős és jóképű, ez az orvos meg gyenge és csúnya. Miért szeretném? Összezavar ez az egész. Miért megyek olyan gyakran B.-be konzultálni ezzel az orvossal? Mi vonz?”.

(Az én gondolatom: Az eset egyszerű. Szerelmes a doktorba. Valószínűleg nem elégül ki a férjével való együttlétek során és pontosan az orvos csúnyasága az, ami csábítja.)

Habár óvatosan közelítettem a kérdéshez, de annak érintésére rögtön átváltott konkrétból az általánosba, és elkezdett beszélni a szerelemről alkotott elképzeléseiről, azokról, melyek elvezették az Ikarosz formulához.

Később, kis szünet után elmesélt egy igen figyelemreméltó élményt, ami élesen megvilágítja mentális konfliktusát. Betegnek érezte magát. Alhasi fájdalmai néha olyan erősek voltak, hogy a férje nem tudta magáévá tenni. (Vaginizmus?) Álmatlanság, étvágytalanság, időnként hányás. Szanatóriumba vonult, ahol idővel jobban lett és hazatért. A vonatúton hazafelé megpróbált olvasni, gondolkodni, nézni a tájat – de elunta magát és kiment a folyosóra. Az ott álló utasok között volt egy magas, sötét szemű férfi, akinek a látványa lenyűgözte. A férfi az ablakon át nézte a tájat, ő odasétált mellé és beszélgetni kezdtek. Hirtelen elöntötte az izgatottság, mert érezte, hogy minden további nélkül oda tudná adni magát ennek az idegennek. A férfi hangja, alakja, mozdulatai olyan borzongást keltettek benne, mintha áram rázta volna meg. A tekintetük összekapcsolódott és a férfi tudta, hogy csak ki kell nyúlnia érte és az övé. Azonban ekkor elérték a férfi úticélját, akinek le kellett szállnia, de búcsúzáskor arra kérte a főhősnőt, hogy írjon neki, mert muszáj, muszáj újra látnia. A nő szinte transzban fejezte be az utat hazáig, a férfi arca szinte kísértette, szörnyű belső harcot keltett benne. Több levelet is váltottak, a nő találkát ígért – amit aztán az utolsó pillanatban telefonon lemondott. Ellenben a képzeletében folyamatosan jelen volt a férfi; ugyanúgy, ahogy az utóbbi időben a B.-i orvos.

„Tényleg egy prosti vagyok, doktorúr?”

Elmagyaráztam neki, hogy mi jár mindig az emberi lények eszében.

A következő ülést azzal nyitotta, hogy álmatlanságról panaszkodott. Mivel megtiltottam, hogy altatót szedjen, ébren feküdt egész éjjel és filozofált. Vajon az őrület határán állt? Ez az, amitől igazán félt. „Bár, sok ember boldogabb, ha elveszti az eszét. Nagyon szeretném hallani, hogy mi a véleménye az elmebajról, doktor úr.” Megpróbálta megakadályozni, hogy belépjek a magánterületére.

Ragaszkodtam hozzá, hogy maradjon a saját esetének témájánál és a B.-i orvosról kezdett beszélni, aki egyszer ezt mondta neki: „Ön egy igazán figyelemreméltó nő. Veszélyes lenne kikezdeni Önnel”. Miért mondta ezt? Miért játszanak a férfiak a nőkkel? Mi az, hogy játék? Tudja valaki, hogy hol végződik a játék és hol kezdődik az őszinteség? Nem játék-e az egész élet?

Miután ismételten kértem, hogy maradjon a saját történeténél, ezt mondta: „Hogyan is érdekelhetném én Önt. Teljesen hétköznapi élet. Iskola, eljegyzés, házasság, aztán betegség. – Semmi, ami eltér a megszokottól. Halálra untatnám”.

Így folytak tovább a dolgok egy héten át, de szorgalmas munkával ki tudtam szedni belőle életének néhány részletét. Egy idő után elismerte, hogy maszturbált már, de abbahagyta, mert bűnös, undorító és nagyon kártékony. „Most már, ha vágyat érzek, a férjemhez fordulok. Ő annyira jó ember és mindig készenáll, hogy segítsen és kielégítsen.”

Már két hete tartott az analízis, mikor elkezdett derengeni a fény. Páciensemnek volt egy sógora, szintúgy orvos, de sose engedte neki, hogy kezelje. Megtudtam, hogy a sógor többé-kevésbé szerelmes volt belé, azután elvette a húgát, aki viszont szeretőt tart, és a sógornak cserébe szintén jár a szabadság. Az álmok és az elhangzottak töredékeiből az a benyomásom alakult ki, hogy a páciensem valóban szerelmes a sógorába; azonban a betegsége attól a pillanattól datálható, mikor a húga a saját szeretőjéről (újabb orvos) így nyilatkozott: „Csak akkor ismertem meg, mit tud adni a szerelem, amikor X.-nek adtam magam.” Ez a vallomás nagyon elgondolkodtatta a páciensemet. (Miért nem tudta a húga ugyanazt az extázist átélni a férjével, mint a szeretőjével? Muszáj, hogy szeretője legyen az embernek, ha meg akarja ismerni a szerelem örömeit?) Az említett szerető katolikus, míg a páciensem és a lánytestvér zsidók. A B.-i orvos szintén katolikus és páciensem fejében a saját húga szeretőjét helyettesíti. A testvér példáját akarja követni, hiszen hol van az megírva, hogy a húga többet kapjon a szerelem örömeiből, mint ő? De hát, ő szereti a férjét. Jó és kedves férje van, aki minden vágyát kielégíti. Ezek szerint ő nem más, mint egy szajha, aki hagyja, hogy a gondolatai más férfiak felé kalandozzanak?

Óvatosan elmagyaráztam, hogy minden nőben van egy bizonyos mértékű poliandria; minden férfiban van egy bizonyos mértékű poligámia; hogy habár a hűség a szerelemi kötelességek egyike, de mindannyiunkban vannak konfliktusok és ellentmondások; hogy minden nő egyszerre Mária és Magdolna.

Hamarosan felfigyeltem a páciensem homoszexuális fixációjára a húga iránt, de ezt a tudást megtartottam magamnak, ugyanis minden magyarázat képes volt felkavarni a filozófiai értekezések hurrikánját. Semmiféle álmot nem produkált, és gyanítottam, hogy altatót szed a tiltásom ellenére.

Az analízis során egy szanatóriumban lakott, mivel (állítása szerint) szüksége van arra, hogy emberek legyenek körülötte. Az egyedüllét elviselhetetlen lenne. Nincs testi betegsége, szóval milyen magyarázatot adhatna arra, hogy Bécsbe látogatott? Egy lélek sem tudhatja meg, hogy analízisbe jár. Azért jött hozzám, mert megszabadítottam a nagyon kínzó szorongásos állapotaitól a férje testvérét, akiről a szomszédok már azt hitték, hogy elment az esze. Én rendbe hoztam. Senki nem tudhat semmit a betegségéről. Ezért ment B.-be is, hogy ott konzultáljon egy orvossal. Elmondta, hogy több nőgyógyászt is felkeresett a medencetáji fájdalmak miatt. Mind azt mondták, hogy szervileg teljesen rendben van. A nőgyógyászati vizsgálatot minden alkalommal „kellemesen izgalmasnak” élte meg. Amikor a B.-i orvosnál volt, ő is mindig megvizsgálta és megmasszírozta (!) őt.

Ezután a kis vallomás után azonnal más témára tért át. Ismét maszturbált és utána rögtön el tudott aludni. Be kell vallania, hogy ő egy alávaló teremtmény. A szanatóriumban megismerkedett egy fiatalemberrel, aki nagyon tetszett neki. Igazán, ő semmivel sem jobb, mint egy szajha! Maszturbáció közben mindig más férfiakra gondolt. Arról is álmodott, hogy a B.-i orvossal van szexuális kapcsolatban. Előtte mindig azzal áltatta magát, hogy nem érdeklődik szexuálisan az orvos iránt. De az álom után, mintha lehullott volna a hályog a szeméről. Szeretett beszélgetni vele. Hosszú órákon át. Ő sokkal kedvesebb volt, mint én, ugyanis én hideg és közömbös vagyok. A legutóbb, amikor elment hozzá B.-be, indulás előtt eldöntötte, hogy aznap odaadja magát neki. Két órán át beszélgettek. Arra gondolt, hogy szereti az okos férfiakat és az orvos borzasztóan okos volt, máris híres a fiatal kora ellenére – egy nagy tudományos felfedezésen dolgozott. Miért van az, hogy nem tud úgy nézni egy férfira, hogy ne gondoljon a vele történő szexuális együttlétre?

Bevallotta, hogy kényszergondolatai vannak a férfi nemi szervekről és kényszeres vágyat érez, hogy nézze őket. (Szeretett egy nagyon nagy falloszra gondolni.)

Ismét eltelt egy idő, majd felcsillant a tudatosodás fénye. Fixálódott gondolatok és kényszeres elmélkedés kínozták, mindnek az volt a fő célja, hogy kiszorítsák a tudatából az őt foglalkoztató érzéki gondolatokat. Ennek ellenére álmai még mindig nem voltak. Ez rossz jel volt. Azon tűnődtem, hogy titkolja-e az álmait előttem. A következő ülést ismét az általánosságokba meneküléssel kezdte. Azt mondta, hogy zavarosak a gondolatai. Soha nem is tudott világosan gondolkodni. Biztos valami baj van az agyával. Az talán megnyugtatná, ha a homlokára tenném a kezemet. Talán a hipnózis meggyógyítaná.

Eleddig elővigyázatosan elkerültem az áttétel témáját. Vajon most már késő volt? A lehető legóvatosabban vetettem fel a kérdést, de az ő szemében olyan volt, mintha egy szörnyűséggel gyanúsítottam volna meg. Hiába magyaráztam, hogy a jelenség tipikus a pszichoanalízisben. Talált egy friss témát, amiben tárgyiasíthatta a konfliktusát és menedéket talált az eszmefuttatás labirintusában.

Felvehette a feldühített és megsértett nő szerepét.

Egyre erősödött bennem az a benyomás, hogy valamit szándékosan leplez. Semmiféle asszociációt nem tudtam kiszedni belőle, mert azonnal témát váltott valami általánosra vagy megkért, hogy döntsem el a kérdést: „Kit szeretek valójában: a férjemet, a sógoromat, a B.-i doktort vagy a húgom szeretőjét?”.

Talált még egy férfit, akivel izgalmas beszélgetéseket folytatott, de nagyon is tudatában volt a veszélynek. Az áttétel, amit elutasított, egy másodlagos áttételt követelt egy másik tárgyra. Érzelmeinek ebben a megosztott állapotában táviratozott a férjéért, racionalizációja az volt, hogy a férjnek nagyobb szüksége van az analízisre, mint neki. Jómagam többször elmondtam, hogy le kell zárnom az analízist, ha nem szedi össze a bátorságát, hogy őszinte legyen. Ezen a ponton azt mondtam a férjének, hogy nem látom értelmét a kezelés folytatásának.

A páciens haraggal távozott. Három hónap múlva kaptam tőle egy levelet, tele panaszokkal. Meggyógyíthattam volna, ha veszem a fáradságot, hogy részletesen megvitassam vele a különféle (filozófiai) témáit. Nem ismer senki mást, aki megértené őt. És így tovább.

Azt válaszoltam, hogy többet kellene saját magára gondolnia és kevesebbet az univerzum rejtélyeire. „Kezelése legelejétől fogva filozófiai fejtegetéseknek szentelte magát azért, hogy elkerülje a személyes témákat.”

Újabb három hónap telt el, mire egy hosszas levél érkezett, tele érdekes spekulációkkal a halálösztönről és az életösztönről. Úgy hitte, hogy attól jobban lenne, ha hajlandó lennék megválaszolni a kérdéseit.

Az a benyomásom alakult ki, hogy erős öngyilkossági késztetéssel küzd, valamint egy alapvető jelentőséggel bíró élményt leplez, amely bűntudatot keltett benne.

 

A betegség eredetéhez kapcsolódó fontos tények eltitkolása sokkal gyakoribb, mint feltételezhető lenne. [8] Minél több szót veszteget a páciens arra, hogy bizonygassa, „mindent” elmondott már nekünk, semmi más nem jut az eszébe, csak kérdésekre tud válaszolni – annál több okunk van rá, hogy ne higgyünk neki. Viszonylag ritka az olyan eset, melyben a páciens őszintén bevallja, hogy van valami, amit nem mondhat el. Egy ilyen esetet már említettem. Itt egy újabb keletű következik. Egy diák, akinek az analízise úgy haladt, mintha puskából lőtték volna ki, egyszeriben megakadt az önéletrajzi visszaemlékezései után. Újra és újra kijelentette, hogy már teljesen nyíltan elmondott mindent. Megszakítottam a kezelést. Ismét jelentkezett és könyörgött, hogy vegyem vissza. „Rendben, ha őszinte lesz.” Így a sarokba szorítva, annyit bevallott, hogy van egy olyan eset, amit nem mondott el, de nem tudta rávenni magát, hogy elárulja. (Azt gyanítom, hogy a páciensnek, aki egy 17 éves fiú, egy házas asszonnyal volt viszonya és „becsületszavát” adta neki, hogy nem beszél róla senkinek.) Nem volt kiút. Hasztalan lett volna folytatni az analízist.

Mit gondoljunk egy olyan páciensről, aki öt hónapig állt kezelés alatt, utána is időszakosan újra jelentkezett, miközben egész idő alatt eltitkolta életének legfontosabb eseményeit? A kényszeres parapátiás, akinek az esetét részletekbe menően leírtam a Störungen X. kötetében (XXII. fejezet, „Analyse einer Zwangsparapathie”, 170-280 old.), két év elteltével jelentkezett újra. Tovább utaltam Gutheil kollégámhoz, akinek elmondta, hogy az első analízis során beleszeretett egy lányba, eljegyezte, de megszakította az eljegyzést az édesanyja kívánságának megfelelően. Mikor Gutheil megkérdezte, hogy mi a csudáért hallgatott el egy ilyen fontos tényt az analitikus elől, a fiú egy figyelemre méltó választ adott: „Annyi mindent elmondtam Dr. Stekelnek, hogy természetesen azért valamit meg akartam tartani magamnak.” Felesleges lenne kommentárt fűzni ehhez. Ami G.K. esetét illeti (25. eset), meggyőződésem, hogy eldöntötte „fölém fog kerekedni”, ha visszatartja a legfontosabb élményeit. Talán azt, hogy odaadta magát a B.-i orvosnak.

A 25. eset további illusztrálására idézek néhány paragrafust egy esztelenül hosszú levélből:

 

Nagyon hálás vagyok azért, mert írt nekem, de a válaszom ismét az, hogy panasszal élek Ön ellen. Folyamatosan azt állította, hogy elfojtom a számomra fájdalmas gondolatokat. Megvizsgálom életem emlékeit és nem találok semmit, amit haboznék bevallani magamnak. Önnek köszönhetően sok mindent megértettem, de annak semmi jelét nem látom, hogy elfojtanék valamit. Évek óta nem találkoztam olyan férfival, aki iránt a legkisebb érdeklődést is tanúsítottam volna. Sosem flörtölök. Talán ez a legnagyobb hibám. Sosem oltottam a szerelem iránti szomjamat. Tegnap ezt mondtam a férjemnek: „Talán az egyetlen oka a szomorúságomnak az, hogy sosem éltem át egy nagy, kreatív szerelmet”. Gondolja, hogy ez az oka a spirituális szenvedésemnek?

Mikor feldúltan távoztam Öntől, mert nem volt hajlandó folytatni a kezelésemet, még jó néhány hétig Bécsben maradtam. Dr. Adlerhez fordultam, négyszer voltam nála. Azonban végeztem vele, mikor elmondtam neki valamit, amire így válaszolt: „Ez olyan talmudi”. – „Hogy érti ezt?”, kérdeztem – „Annyira bonyolult”, felelte – „Olvasta valaha a Talmudot, Dr. Adler?” – „Nem asszonyom, nem én!”.

Nyáron megint nagyon beteg lettem. Z.-be mentem levegőváltozásért. Találkoztam a férfival, akivel a vonaton ismerkedtem meg. Szörnyű nyugtalanság és szorongás vett erőt rajtam, az öngyilkosság határán álltam. Írtam neki egy levelet, hogy megköszönjem a vonaton töltött boldog órákat. De jobb lenne, ha nem látnám újra többé.

A gondolataim továbbra is a szerelem problémája körül járnak. Nem tudom, hogy ez a férfi utáni vágyamból ered-e, hiszen nincsen egy konkrét férfi, akire vágyom; de a vágy szorosan kapcsolódik mindenhez, ami csak bennem van. Tizenhat voltam, mikor megkérdeztem egy barátomat, hogy hogyan találhatnék valami életcélt. Egyszerű választ adott: „Amit a legjobban szeretsz, az lesz az életcélod”. Vajon sosem szerettem és még mindig keresem a célt? Nem tudom.

Nekem úgy tűnik, hogy a Bűnbándó Magdolna – nem, nem bűnbánó, hanem boldog Magdolna, hiszen ő megtalálta a vágya célját – talán minden nő lelkét jelképezi. Van egy modern színdarab, Judás, amiben Mária Magdolna ezt mondja: „Ismerem, húgom, az igazság hamisságát; hazudtam a szerelemnek”. Ez minden nő sorsa? A magasabb rendű szeretetet, az élet lényegét keresni a prostituált útját járva?

Gazdag érzelmi világom van. Minden jó és rossz, amit különböző nőkben megtalálhat, bennem egyszerre jelen van. De az élet elválasztott, elnyomott mindent a belsőmben. Az érzések olyanok, mint az élet fájának ágai; nem tudnak nőni annak életet adó nedve nélkül. Csakúgy, ahogy a testet meg kell termékenyíteni mielőtt az élet csírája elkezdhetne növekedni benne, az én szellememnek is megtermékenyítésre van szüksége, hogy formát alkothasson saját magából. Gazdag érzelmi világom volt, de félrehúzódtam a főútról, és nem volt lehetőségem elhalmozni valakit a vagyonommal. Az ember bele tud fulladni az el nem költött értékeibe.

Ez minden, amit tudok magamról. Ismétlem, tudatosan nem nyomok el semmit, és ha tudattalanul úgy teszek, akkor Önnek kell segítenie, hogy felismerjem az igazságot.

Sajnos nincs elfoglaltságom. Nem tudok regényeket olvasni, mert tartok a szerelmi jelenetektől vagy a saját impulzusaimtól; nem merek okos gondolatokat sem olvasni, mert rettegek, hogy töprengést váltana ki belőlem. Nem találok semmit, ami segítene felejteni. Azt hiszem, erősebb és nyugodtabb vagyok, mióta megkaptam a levelét. De mit tegyek a gondolatokkal, amik mindig újfent és még változatosabban törnek fel bennem? Át kell adnom őket valakinek. Így a mai nap ismét Prométheusz mítoszára emlékeztet, aki tüzet lopott az égből és kimondhatatlan kín lett a jutalma.

Hogyan kellene ezt értelmeznem? Azok az istenek, akik így büntették Prométheuszt, maguk adták neki a vágyat a fényre. Úgy tűnik, hogy szüntelen a küzdelem a fény gigásza és a sötétség gigásza közt, az elképzelhető és az elképzelhetetlen közt. Azt hiszem, hogy a természet erőinek progresszív analízisével elérhetem ugyanazt a vallást, mint ami az isteneket teremtette.

Még egyszer köszönöm, hogy beszélgethettem Önnel.

A figyelmes olvasó a levél szinte minden sorában felfedezheti a menekülést a valóság elől. El akar szökni a vidéki porfészekből, mert van egy férfi aki felkavarja a nyugalmát. Ki ez az ismeretlen?

Hatástalanok vagyunk ezekben az esetekben, amikor a páciens ilyen bújócskát játszik. Ki kell várni a sorunkat. Gyakran visszajönnek. Van egy olyan érzésem, hogy ezt a pácienst egy nap majd legyőzi az a vágy, hogy bevalljon mindent. Mikor? És mit fog bevallani?

Akárhogy is legyen, egy ilyen páciens analízisével próbálkozni, maga a kínszenvedés. Jobb feladni ezt a törekvést és beismerni magunk előtt a vereséget.

A kényszeres parapátiától szenvedő páciensek igen hajlamosak a dialektikus szőrszálhasogatásra. Az orvos egy, a múltban elejtett mondatán lovagolnak: „Korábban azt mondta”. Vagy: „Sosem lett volna szabad azt mondania”. Legokosabb figyelmen kívül hagyni ezeket a szemrehányásokat. Ha engedjük, hogy a páciens tévútra vigyen minket, hamar zsákutcában találjuk magunkat.

Ezzel kapcsolatban a legfontosabb szabály: fel kell ismerni és le kell győzni a rejtett ellenállást, bármilyen álruhát is öltsön magára. A konfliktus tárgyiasításába menekülés az ellenállás egyik legkellemetlenebb kifejeződési módja. Nem lehet szabályt alkotni arról, hogy hogyan lehet kezelni. Ami az egyik esetben hatékony, az a másikban akkora kudarc, hogy véget is vet az analízisnek. Ami a kezdeti időszakot illeti, úgy teszek, mintha hagynám, hogy a páciens félrevezessen. Megesik, hogy épp az elterelő út megválasztásával, szándéka ellenére elárulja magát – ahogyan G.K. is tette az elpusztított szerelemről szóló Ikarosz aforizmával. Azután megpróbálom az analizáltat visszahozni a realitásba – és néha, fájdalom, de kudarcot vallok.

Ugyanannyit tanulunk a kudarcainkból, mint a sikereinkből. Elképzelhető, hogy hibát követtem el G.K. esetében, amikor elmagyaráztam az áttétel jelenségét. Egy erőteljes áttétel ugyanannyira készségessé teheti a pácienst, mint amennyire arra indíthatja, hogy megszakítsa az analízist. Amit tettem, nem volt teljesen eredménytelen, hiszen a páciens ismét kapcsolatba lépett velem és érezte, hogy szüksége van a kezelés folytatására. Talán tanult a hibájából és legközelebb őszinte lesz.

Megtörténhet, hogy az a páciens, aki analízisbe jelentkezett aztán pedig ilyen-olyan indokkal megszakította azt, majd visszatér a maga idejében.

Azt is be kell vallani, hogy az ilyen esetek kivételesek. Háromnál többet nem is tudok felidézni a közel harminc évnyi tapasztalatomból. Kettő közülük teljes kudarc volt, míg a harmadik kétséges siker. Ezektől az esetektől el kell különíteni a „szakaszos” analíziseket, vagyis az olyan orvosok, hivatalnokok és más szakemberek analízisét, akik csak rövid szabadságokra tudnak elszabadulni. Többségükben valóban ott van a gyógyulásvágy, de ennek erejét lecsökkenti az, amit Kohnstamm úgy nevez, hogy „elégtelen érzékenységű egészségtudat”. Amennyiben kielégítő eredményeket szeretnénk elérni, a megszakítások ne legyenek túl gyakoriak és a közbeeső időszakok ne legyenek túl hosszúak.

Emellett azt is meg kell jegyezni, hogy egyes páciensek újra és újra visszatérnek ugyanahhoz az analitikushoz, mások analitikusról analitikusra vándorolnak (kipróbálnak egyet-egyet minden „iskolából”), mivel meg akarják győzni magukat, hogy bennük tényleg megvan a vágy az egészségre, valamint azért, hogy vállon veregethessék magukat: „Minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy engedjem magam meggyógyítani, de nem volt eredménye”. (Az „engedni” szó kihangsúlyozza az alapvető passzivitásukat.) Nagyon tudnak lelkesedni, ha egy olyan új doktorral találkoznak, akinek megvannak a maga sajátságos doktrínái és módszerei. Most végre megtalálták a helyes utat – de az analízis mégis a szokásos módon vontatott és steril marad. A megfelelő időben felfedeznek egy új terapeutát, és kezdődik az egész elölről. De mit tehet a szegény páciens, ha egy olyan analitikussal találkozik, aki átlát a mesterkedésein, és egy olyan tükröt tart elé, mely megmutatja a belső valóságát? Valamilyen (szimulált) organikus betegségbe menekül, szenved, panaszkodik, megállás nélkül a fájdalmairól beszél, unos-untig ismételgeti: „Nem gondolja, hogy a betegségem valójában organikus, hogy egy ilyen fájdalom, mint az enyém nem lehet mentálisan determinált?”.

Ezek a páciensek gyakran rendelkeznek kimerítő és lenyűgöző tudással a pszichoterápia hatalmas szakirodalmát illetően, készen vett interpretációkkal és magyarázatokkal lépnek be a konzultációs szobába már az első alkalommal. („Tudom, hogy anya-fixációm van.” Vagy: „Kisebbrendűségi komplexusom van és ezért kerülöm el a fontos döntéseket”.) Az egyetlen céljuk, hogy csapdába ejtsék az orvost az értelmetlen megbeszélések sűrűjében, és hogy győzelmet arathassanak egymás után minden analitikuson, aki nem volt képes enyhíteni a szenvedésükön.

 

 

 

 

 

 

Nyolcadik fejezet

AZ ELLENÁLLÁS KÜLÖNFÉLE FORMÁI

 

Az előző fejezetben arra figyelmeztettem az analitikust, hogy ne engedjen, mikor a páciens be akarja vinni a filozófiai és pszichológiai értekezések sűrűjébe. Ugyanilyen veszélyt jelent a vitatkozás az elfojtásról, tudattalanról vagy arról a kérdésről, hogy „Hogyan gyógyít a pszichoanalízis?”. A tudatosság elől menekülő páciens minden alkalmat megragad, hogy eltérítse az analitikust vizsgálódása tárgyától. Mivel minden páciensünk kételkedő, ezért – legalábbis, ha őszinték – idővel megfogalmazzák a kétségüket. Arra kérjük őket, hogy legyenek nyíltak és egyenesek, úgyhogy nem panaszkodhatunk, ha újra és újra kijelentik, hogy kételkednek a diagnózisunkban és abban, hogy képesek lennénk meggyógyítani őket „ezzel a módszerrel”. (Hogyan segíthet nekem a beszélgetés?) Különösen azokra a páciensekre jellemző ez, akik valamilyen szervi parapátiával küzdenek vagy szüntelen fájdalmat panaszolnak. Ezt ismételgetik: „Még mindig úgy gondolja, hogy a szenvedésem mentálisan determinált? Nem lenne jobb, ha konzultálnék egy olyan orvossal, aki a test gyógyításával foglalkozik?”. Vagy: „Miért erősödik a fájdalom napról napra? Már rég javulnia kellett volna, nem igaz?”.

A páciens kihozza a fájdalomból a legtöbbet. Fájdalmas arckifejezéssel belép a konzultációs szobába és rákezdi: „Ma már tényleg muszáj adnia valamit, ami csökkenti ezt a fájdalmat. Megszólalni is alig tudok, képtelen vagyok koncentrálni”. Az analízist sóhajok és nyögések szakítják meg. A páciens bejelenti, hogy az analitikus kőszívű és több mint unszimpatikus. (A szenvedők közül sokan válnak zsarolókká, mikor együttérzést követelnek.)

Az ilyen fájdalmak jelentése persze egészen nyilvánvalóvá válik, ha nem sirámok társaságában, hanem egyfajta rejtélyes kifejezésmóddal adják elő őket. Sokan, amikor a hogylétükről kérdezzük őket, mosolyogva felelik: „Nagyon rosszul, köszönöm”.

Az ilyen páciensek suttyomban elmennek egy másik orvoshoz, majd pedig győzedelmesen a tudomásunkra hozzák: „Ezt nézze meg, Dr. X. egészen más véleményen van. Ő úgy gondolja, hogy a problémám organikus és adott néhány nagyon hasznos tanácsot”.

Mivel a legtöbb páciensünk már évek óta egyik orvostól a másikig futkos, az is elég lehet, ha már az elején utalunk erre és a sorozatos kudarcokra. Ekkor látszólag úgy reagálhat, mint aki belátta és elismeri, hogy szkepticizmusát a kellemetlen tudatosítás elleni védekezésként öltötte magára. Ennek ellenére csupán pár óra telik el a látszólagos egyetértés után, és talán már meg is ismétli ugyanazt a manővert. Más esetben, telefonon lemondja az időpontját, mert olyan „szörnyű fájdalma” van, hogy nem tud eljönni. Mindeközben felkeres egy másik orvost, aki (a számtalan korábbi csalódás ellenére) megerősíti abban a hitben, hogy organikus betegség kínozza.

Ezért is olyan fontos, hogy a pszichoanalitikus egyben jó általános orvos is legyen, aki alapos belgyógyászati és neurológiai képzésben részesült. Az organikus és pszichogén zavarok differenciáldiagnózisa végtelenül bonyolult lehet, nem szabad abba a hibába esnünk, hogy túlhangsúlyozzuk a mentális faktort és vakok maradunk a szomatikusra.[9]

 

  1. eset. 39 éves pedagógus, korábban egy laikus analitikus kezelte. A három éven át, napi rendszerességgel zajlott analízis nem tudta megszabadítani a fóbiájától. Egy ideje már hozzám járt analízisbe, jól is haladtunk, mikor felszínre került egy komplexus, melyet nem tudott megérteni, ugyanis teljes mértékben scotomizált volt vele kapcsolatban. Az ülés véget ért anélkül, hogy meg tudtam volna győzni. Másnap diadalmasan, bekötözött bal szemmel érkezett.

„Nézze, doktor úr, itt a büntetés. Ez a szemem elviselhetetlenül fáj, ha kinyitom. Nyilvánvalóan Önnek igaza volt és van valami, amit látnom kéne, de nem akarom.”

A kötés eltávolítása után megvizsgáltam a szóban forgó szemet és egy kis mennyiségű szénport találtam a szaruhártyán.

 

Következésképpen csak akkor állíthatjuk, hogy a páciens fájdalma mentálisan determinált, ha arra megfelelő alapunk van. Más szavakkal, fel kell ismernünk a fájdalom funkcióját. Általánosságban elmondható, hogy a rohamos fájdalom dramatizációja két dolgot mutathat: a páciens túloz vagy ezt az egyéni módot választotta arra, hogy meggyőzzön minket, mennyire súlyos a betegsége. Nem ritkán a fájdalmat már az első interjún bemutatja azzal a céllal, hogy az analitikus fizikai vizsgálatot végezzen. Erre a kérdésre még visszatérek az áttételről szóló fejezetekben.

Nagyon tipikus, ha a páciens egy súlyos fájdalom minden jelét mutatva érkezik, majd pedig azonnal a kínjairól kezd beszélni. (Ma rosszabb, mint valaha. Ezt a fájdalmat nem lehet kibírni. Nem tudna adni valamit, ami enyhít rajta?) Folyamatosan arra próbálja rávenni az analitikust, hogy adja fel a mentális kezelést, és helyette olyan módszereket használjon, melyek eleddig kivétel nélkül cserbenhagyták az analizáltat. Viszont ha az analitikus megingathatatlan, figyelmen kívül hagyja a követelőzést és továbbra is álmokat kér vagy megpróbálja beszélgetésbe vonni a pácienst, akkor jó eséllyel azt tapasztalhatja, hogy a „szörnyű fájdalom” el lett felejtve. Kétségtelenül, ez nem egy abszolút bizonyíték a pszichés zavar mellett, mindenesetre a tény megmutatja, hogy milyen erőt képes gyakorolni az elme a testre. Vannak kivételek. Ezért van szükség az elővigyázatosságra.

 

  1. eset. Akkoriban, mikor Chicagóban voltam, felkeresett egy 32 év körüli csúnya kis ember, foglalkozására nézve gyémántkereskedő, és egy fontos döntés meghozatalához kérte a segítségemet. Korábban már volt házas, felfedezte, hogy a felesége megcsalja és elvált tőle. Az üzletében gyorsíróként dolgozott egy fiatal nő, aki nagy nehézségek árán vált el a férjétől – egy kegyetlen vadállattól. Az ékszerkereskedő főhős segítséget nyújtott a bajban a hölgynek, aki pedig rendkívül hálás volt. Érthetően következik, hogy a férfi beleszeretett a nőbe és megkérte a kezét. A hölgy őszintén bevallotta, hogy bár sosem találkozott nála jobb emberrel és mélységesen tiszteli – de nem szerelmes belé. Ennek ellenére, ha ezzel boldoggá teszi, akkor hozzámegy feleségül. Mit tanácsolok? Amikor megtudtam, hogy a férfi alacsony sorból származó zsidó, míg a nő jó családból való katolikus, azt gondoltam, hogy ez túlontúl nagy különbség, ezért kifejtettem, hogy ha az első után a második házassága is csalódással végződne, az talán már túl sok lenne neki. (Nem említek más részleteket, melyek megerősítették a véleményemet.) Két évvel később a férfi Bécsben keresett fel, analízisbe hozta a második feleségét, akit a figyelmeztetésem ellenére elvett feleségül. A nő depresszív állapotokat és migrént panaszolt, továbbá frigid volt a szexuális együttlétek során. Ahogy már említettem, a férj csúnya kis ember volt; a nő ellenben kecses, bájos és csinos. Az analízis feltárta, hogy ugyan tisztában volt férje kiváló belső tulajdonságaival, de a fizikai viszolygását mégsem tudta legyőzni. Párizsban, ahol a férfi egy kis időre magára hagyta, megismerkedett egy fiatal amerikaival, akibe bele is szeretet. Minden szempontból az ideális férfi volt, és a pácienst semmi se tette volna boldogabbá, mint a válás, legalábbis akkor, ha a férje veszekedés nélkül elengedné és önmagával sem kéne komoly belső harcokat vívnia.

A férj remekül reagált. Hogyne – mondta – nem akarja megkötni a feleségét, ha ő szabaddá szeretne válni. Le se tagadhatta volna a hivatását. Az utóbbi időben gyengélkedett a potenciája a feleségével való együttlétek alkalmával, ezért ő maga is eljött hozzám kezelésbe. Hamar meggyógyult, talált egy bájos leányt, aki nagyon is kellemesnek találta a közelségét és akivel a potencia is teljesen rendbe jött. Azonban szellemileg nem tudta túltenni magát a második házassága kudarcán. Fájdalmak kínozták a szigmoid vastagbél környékén és nyálkás hasmenése jelentkezett. Minden álma azt mutatta, hogy a konfliktus legyőzhetetlen. Tulajdonának nagy részét odaadta a második feleségének, szinte egy garasa sem volt. A fájdalom és a colica mucosa esetében is felmerült, hogy fizikailag determinált módon alakulnak. Ha a fájdalmak az analízis idején jelentkeztek, megpróbálta figyelmen kívül hagyni őket, nem beszélt róluk. Emiatt elküldtem (akarata ellenére) egy emésztőrendszeri specialistához. Nagy kiterjedésű fekélyt talált a vastagbélben, ami azonnali operációt tett szükségessé. Időszakosan meggyógyult, visszaesett, még két operációja volt, mire úgy tűnt, hogy végleg meggyógyult – hosszas szenvedés után végül egy baleset miatt hunyt el.

 

Azért adtam közre ezt az esetet, mert jól mutatja, hogy az analízis során jelentkező, mentálisan determinált fájdalom rohamokhoz fizikai vagy organikus ok társulhat. Véleményem szerint a bélfekély is, legalábbis jelentős részben, a depressziója hatására alakult ki, ugyanis még nem találkoztam olyan hasüregi fekéllyel, melyben ne lett volna jelen egy meghatározó mentális konfliktus is.

Én úgy látom, hogy az események láncolata valahogy így alakul: az elsődleges ok a depresszió, mely köztudottan befolyásolja a szövetek átalakulási folyamatait. A testhőmérséklet esik, a vér lúgossága csökken, a kiválasztás kevésbé aktívvá válik, a vitalitás romlik, vagyis kialakul a prediszpozíció az organikus megbetegedésre. Akár így alakul az okok láncolata, akár nem, az nem kétséges, hogy a gyomor és patkóbél fekélyei mentális konfliktus következményeként jelennek meg. A 27. esetben a súlyos depresszió, melytől a csalódott férfi szenvedett, és amit alkohollal, szexuális kicsapongással igyekezett legyűrni, jó eséllyel hozzájárult a végbélfekély kialakulásához.

A tapasztalat azt mutatja, hogy ezek a páciensek vakok kívánnak maradni gondjaik mentális determinánsait illetően. Maga a gyémántkereskedő tulajdonképpen boldognak nyilvánította magát, mert visszakapta a szabadságát. A büszkeség gyakran kijátssza az ütőkártyáját, hogy megakadályozza a tudatosodást, hiszen az alááshatná az önértékelést. Van erre egy találó német mondás: „Saját farkába harap.” Vagyis a mentális fájdalom nem ér véget, csak átmegy a testi fájdalomba. Vegyük a szív organikus nyelvét. Minden pszichoterapeuta jól tudja, hogy a szívtáji fájdalom a fiatalokban (és idősekben is, ha az angina pectoris kizárható) könnyen jelezhet boldogtalan szerelmet. A gyomorfájdalom azt jelentheti: „Van valami, amit nem tudok megemészteni”, vagyis van egy mentális problémám, amit nem bírok elviselni. A neuralgia hasonlóképpen, egy olyan „gondolat” álcázott testi kifejeződése lehet, melyet az elme nem tud tolerálni vagy (jobban fogalmazva, pszichoanalitikus terminológiában) egy elfojtott érzelmet jelezhet.

Így tehát, könnyen érthető, hogy ezek a páciensek nem engedik megérinteni lelkük érzékeny pontját, ismételten a testi fájdalomba menekülnek, a kutakodó ujjakat ezzel igyekeznek eltolni maguktól. Éppúgy, ahogy bizonyos izmok összehúzódása megakadályoz egy mozdulatot, ami fájdalmas lenne, úgy a mentális konfliktus makacs elutasítása, a testi fájdalom elsődleges jelentőségéhez való ragaszkodás pedig a spirituális fájdalom elleni énvédelmet képviseli.

Ebből következik, hogy az analitikusnak meg kell győznie a pácienst arról, hogy sosem fog meggyógyulni, ha elmenekül a tudatosság elől, és a dolgok jelenlegi állása szerint kétszeresen is szenved, testileg csakúgy, mint mentálisan. Tudniillik, a mentális fájdalom nem gyógyul meg a testi kifejeződéstől. A páciens egyszerűen csak áthelyezte a reakcióit (az életuntságát, a kétségbeesését, a depresszióját) egy testi szervre, így próbálván a mentális fájdalmat egy testi fájdalommal helyettesíteni. Azonban a mentális fájdalom nem nyer enyhülést, az álmok is jelzik, hogy még annál is erősebb szenvedést okoz, mintha a tudatosság fényével rávilágítottak volna.

Minden olyan konfliktus esetén, melynek oka, hogy csalódtunk a reményeinkben, várakozásainkban, először át kell haladnunk a szenvedés zónáján, mielőtt új reménnyel tölthetnénk meg a gondolatainkat. A 27. eset, a mentálisan determinált fájdalomtól szenvedő férfi, nem akart áthaladni ezen a zónán. Azt remélte, hogy egy bátor ugrással maga mögött hagyhatja. Nem akarta megfizetni az árat, amit a sors követelt. Sajnos, a sors kérlelhetetlen volt, ragaszkodott hozzá, hogy teljesen vissza kell fizetni a kölcsönt – részletfizetést elfogadott, de ez csak hosszú lejáratú szenvedést jelentett. A következő eset megerősíti ezt az okfejtést:

 

  1. eset. Egy jó küllemű, jól karbantartott, ötvenes éveiben járó férfi álmatlanságtól, fejfájástól és szívrohamoktól szenved, ez utóbbi miatt angina pectoris diagnózist kapott. Minden este altatót szed (váltogatja a gyógyszereket, hogy elkerülje a hozzászokást), míg nappal diuretin és néha pyramidon segítségével igyekszik megelőzni a reggeli fejfájást. Ez a típusú fejfájás olyan parapátiásokra jellemző, akik elfojtanak egy elfogadhatatlan álmot, attól a félelemtől vezérelve, hogy az visszatérhet éber állapotban. Nyomásérzéssel jár, mintha nehéz súly húzná le a fejet, illetve az a jól ismert érzés is jellemzi, mintha a koponyát satu vagy gumiszalag szorítaná össze; néha olyan, mintha a fej dinamittal lenne tele és épp felrobbanni készülne. Ami a páciens szívrohamait illeti, azok változatos időpontokban kezdődtek. Ha altatót vett be alvás előtt, akkor sosem ébredt fel szívrohamra. Azért kért tőlem konzultációt, mert W. professzor szerint a problémája tisztán idegi, és jobban járna, ha nem szedne gyógyszereket.

Természetesen egyetértettem, megtiltottam a gyógyszerszedést, különös tekintettel az altatókra. Nagyon meglepte, hogy ugyanazon a véleményen vagyok, mint W., de megígérte, hogy ad a tervnek egy esélyt. Elmesélte, hogy három éve tart ez a gyengélkedés. Elképzelni se tudja, hogy milyen pszichés oka lehet ennek. Igaz, el kellett válnia a feleségétől, de ez egyáltalán nem zavarta. Épp ellenkezőleg, mentálisan sokkal jobban érezte magát a válás óta, és ha megszabadulhatna ezektől a testi fájdalmaktól, tökéletesen boldog lenne. (A ló elé fogott szekér jól ismert esete. Ha boldog lenne, megszabadulna ezektől a testi fájdalmaktól.)

Nagyon is kielégítő életet alakított ki magának, de sajnos a testi gondok megzavarják az élvezetet. Az az optimista szószaporítás, amivel arról igyekezett meggyőzni, hogy el volt ragadtatva, mikor megszabadult a feleségétől, annyira feltűnő volt, hogy csakis az ellenkezőjére tudtam gyanakodni. Hosszasan mesélt a házasságáról. Korábban meggyőződéses agglegény és Don Juan volt, a boldogtalan házasságban élő nők megvigasztalása lett a „specialitása”. 46 évesen beleszeretett a titkárnőjébe. Az akkor 24 éves nő határozottan ellenállt az ő csábítási művészetének, úgyhogy elvette feleségül. A sors bosszút állt rajta, aki azelőtt a barátai feleségeire vadászott. Egy barátjával utazott, mikor az autó megcsúszott és nekiment egy fának. Ő felületes sérülésekkel megúszta, de a barátja koponyája betört, és néhány perc múlva meghalt. Mikor átnézte a halott férfi noteszét, talált benne egy szerelmes levelet a saját feleségétől. Könyörtelenül elzavarta a házából a nőt, nem adott neki semmiféle tartásdíjat, melynek következtében a volt feleség a jómódból hirtelenjében a szegénységbe zuhant és újra gyorsírónőként kellett megkeresnie a kenyerét. A páciens épp erről számolt be, mikor szívroham érte. Vöröslő arccal rohangált a szobában, aztán a kanapéra vetette magát, majd ismét felugrott és ordított: „Meghalok, meghalok. Adjon egy injekciót, hogy megmentse az életemet”. No most, egy valódi angina esetén a páciens elsápad, annyira mozdulatlan marad, amennyire lehetséges és nem pocsékolja a levegőt beszéddel. Ezért így bíztattam: „Feküdjön vissza és lélegezzen nyugodtan. Semmi veszély nincs, a roham egy percen belül elmúlik”. Tíz perc múlva túl volt a fájdalom nehezén, de még mindig nyögéseket hallatott, és azt kérte, hogy engedjem még egy kis ideig feküdni a kanapén.

Másnap bevallotta, hogy a tiltásom ellenére altató dózisban vett be adalint. Elmondása szerint annyira rettenetesen nyugtalan volt, hiszen még sosem volt ilyen súlyos rohama korábban. Persze megpróbált meggyőzni arról, hogy a kezelésem keltette benne az izgatottságot. Nem tenne jobbat, ha inkább elmenne a hegyekbe néhány hétre és akkor jönne vissza, ha már megnyugodott? Jót tenne a szívének, ha egy hegyvidéki szanatóriumban pihenhetne.

Elmagyaráztam, hogy ez a kívánság az analízisből való menekülés vágyát jelenti. Már próbálkozott korábban a szanatóriummal, és csalódnia kellett. Szembe kell néznie az igazsággal, miszerint a gondjai mentálisan determináltak. Erre könnyekben tört ki. „Tegnap este”, mondta, „volt egy álmom, ami elég érthetetlennek tűnik”.

 

Az exfeleségemmel voltam. Elmondtam neki, hogy ő az egyetlen szerelmem, sosem fogok más nőt szeretni. Tomboló haragra gerjedt és felkiáltott: „A pokolba a szerelmeddel”. Ekkor megragadtam egy tőrt, nekirontottam és szíven szúrtam. Hátborzongató sikollyal esett össze, én pedig erős szívfájdalommal ébredtem. Reggel a szobalány azt mondta, hogy este hangosan nyögtem, aztán szörnyű kiálltást tört fel belőlem.

 

Megfelelőnek tűnt a pillanat ahhoz, hogy rámutassak, még mindig nagyon erősen kötődik a feleségéhez. „Szexuális fixációja van vele kapcsolatban. Habár lenézi őt, de nem tudja elfelejteni a gyengédségét.”

Néhány napig jobban mentek a dolgok a kezelésében, aztán nagyon zaklatott lett, ismét megjelenő szívfájdalomra, alvászavarra panaszkodott. De ez hamar enyhült, majd miután jobban lett, arról tájékoztatott, hogy a volt feleségét eljegyezték és nemsokára megházasodik. Mikor rákérdeztem az információ forrásáról, elmagyarázta, hogy mindvégig privát napi jelentéseket kapott a nő viselt dolgairól. „Ha így folytatja”, mondtam, „sosem gyógyul meg, és attól tartok, hogy esetleg valami meggondolatlanságot tesz”. Ekkor bevallotta, gondolt már arra, hogy lelövi a nőt. Ennek ellenére azt reméltem, be fog forrni a seb – másnap viszont közölte, hogy biztosan érzi, a szívproblémája mégiscsak organikus. Inkább megszakítja az analízist és kipróbálja a levegőváltozás hatását.

Néhány nap múlva pisztollyal rálőtt a volt feleségére, de a golyó célt tévesztett. Beszéde zavaros volt, szanatóriumba utalták mentális állapotának kivizsgálása céljából. A bíróság felmentette a gyilkossági kísérlet vádja alól, majd egy hosszú utazásra indult.

 

Korábbi munkáimban írtam már a messianisztikus neurózis, más néven a „Krisztus parapátia” jelenségéről, az olyan személyek neurózisáról, akik azért ragaszkodnak a szenvedéseikhez, mert így kívánják megbüntetni magukat, a fájdalmat megnemesítő érzésnek tartják, ami a szenvedőt az emberiség átlagos szintje fölé emeli. Az ilyen személyekben ott szunnyad a hit, hogy van valami „nagy, történelmi jelentőségű missziójuk”, hogy ők „megváltók”, temperamentumuk mazochista faktora így átalakítja a fájdalmat örömmé. Eredetileg szadista hajlamaik voltak, de túlkompenzáció útján filantróp emberekké alakították magukat.

Ezek a páciensek szinte legyőzhetetlen ellenállást mutatnak a tudatosítással szemben, ami megmentené, felszabadítaná őket, elsősorban azért, mert nem kívánnak lemondani a fájdalom jutalmazó öröméről, másodsorban azért, mert (eléggé érthető módon) rettegnek a saját, alapvetően kriminális természetük megismerésétől. A személyiség morális részét ért egyfajta „megtérés” vagy „megváltás” élmény volt az oka annak, hogy amorális, aszociális, szadisztikus lényekből hipermorális, szociális és mazochista személyekké változtak. Micsoda spirituális energiatöbblet leadására lehetett szükség egy ilyen radikális karakter változáshoz, hogy úgy érezze, jó emberként született újjá! Az ilyen esetekben a vallás védőfalat alkot az elsődleges személyiség körül. Ha nem egy saját hiperetikus „privát vallást” alkotnak meg maguknak, akkor az egyik ismert hitvallás fanatikus hívei lesznek, eltúlzott szigorral követik annak parancsolatait, ezzel bizonyítva maguknak, hogy mennyire jámborak is ők. Legbelül kételkedők, akikben a vallás egy kényszeres rendszer helyét vette át. Nem szükséges kialakítaniuk egy specifikus irányultságú kényszeres parapátiát, hanem egy már létező vallás állványzatát veszik át, azt erősítgetik, ötletes módon felépítenek egy hatalmas szuperstruktúrát, melyen belül biztonságban érzik magukat, mint egy bevehetetlen erődben. Ennek ellenére a kényszeres parapátia továbbra is megmutatkozik számtalan kényszeres cselekvésben. Újra és újra ismételgetniük kell az imáikat, mert nem az előírt áhítatos intenzitással és hévvel mondták őket. Vannak gyenge pontok az erődítésen, ahol a szentségtörő tendenciák utat találhatnak maguknak. Emellett ezek a kényszeres parapátiások bőséggel találnak lehetőséget a szadisztikus impulzusaik kielégítésére. Főnökökként vagy családi körben a szadistát játsszák – mindig a kedvesség, nemesség, vallásosság álarca alatt. Kínozzák a környezetükben lévőket egy „magasabb rendű eszme” szolgálatában.

Tipikus példája volt ennek Tolsztoj, egy igaz hitű evangélikus. Minden tulajdonát a szegényekre, szükséget szenvedőkre akarta hagyni, szegénységbe taszítva a feleségét és a gyerekeit, akik gazdagságban nőttek fel – azt nem volt képes felismerni, hogy ezek az etikai vágyak csupán a felesége elleni rosszindulatát leplezték, akinek az élete ettől kezdve mártírsággá változott. Tolsztoj ellenséges érzelmei a családja felé még épp a halála előtt nyilvánvalóvá váltak, ugyanis elszökött otthonról, hogy életét idegenek közt fejezze be. Naplói az analitikus anyagok igazi kincsesbányáját tartalmazzák, míg regényei egy primitív mennydörgő vallomásai, aki saját magát megtette a „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” doktrína apostolává. Nem otthon kellene kezdeni a jótékonykodást? Nem az lenne a helyes, ha egy ember a saját köreinek tagjai felé mutatna szeretetet, mielőtt az egész emberiséget elhalmozza azzal?

Az ilyen parapátiások, akik beburkolják magukat egy etikai nagykabátba, előszeretettel menekülnek a fájdalomba. A betegségük ürügyén zsarnokoskodnak a saját háztartásukban élőkön és rájuk kényszerítik az akaratukat. Analízisben rendkívül kellemetlen páciensek. Vagy az etikai attitűdjükhöz térnek vissza újra és újra, vagy a fájdalmukat tolják az előtérbe, ezzel fedezve magukat a tudatosítás ellen. Anélkül, hogy esélyt adtak volna a pszichoanalitikusnak a leleplezésre, megszakítják az analízist, járnak pszichoterapeutától pszichoterapeutáig, egyik orvostól a másikig, anélkül, hogy valaha megszabadulnának a problémáiktól. Mindig a legutóbbi orvos a megváltó, aki elhozza az üdvözülést – akit a maga idejében elárasztanak majd szemrehányásokkal, mikor továbbállnak egy új messiás felé. A páciensek azon fajtájának tipikus egyedei ők, akiket az „analitikus Ahasvérus” névre kereszteltem. Pszichésen, mintha egy áthatolhatatlan páncélzatot viselnének, melyen a tudás nyílhegye sosem hatolhat át. Visszapattan a pszeudoetikus páncélingről.

Amint sarokba szorítva érzik magukat, visszahúzódnak fájdalmaik erődjébe, azt igyekeznek bizonygatni, hogy organikus problémáktól szenvednek, melyeknek egyáltalán semmi köze nincs semmiféle belső konfliktushoz. Azonban a rosszindulatuk és belső romlottságuk megmutatkozik a tüneteikben és abban, ahogyan kitörnek az orvos ellen, akit mindig készen állnak megtéveszteni a „morális okok nevében”. Emiatt tanúsítanak élénk érdeklődést az analitikus filozófiai és vallásos nézetei iránt, igyekeznek őt belerángatni a kusza metafizikai vitákba, közben mindig készen állnak arra, hogy a megfelelő pillanatban visszatérjenek a testi állapotuk fejtegetéséhez.

 

Egy páciens, aki a legmagasabb teutonikus eszmék és a katolikus vallás meggyőződéses hívének vallotta magát, valamint a Megváltó töviskoronáját szimbolizáló, hasogató fejfájások áldozata volt, egy nap azt mondta nekem, hogy kénytelen elvállalni az analízis megszakításának reá háruló feladatát, ugyanis az ő idealizmusa és az én materializmusom közt óriási szakadék tátong.

Ez a férfi bizalmasan közölte velem, hogy milyen undorító módon rontott meg több kiskorú leányt, közeli barátainak lánygyermekeit. Emellett a legjobb barátjának feleségével is viszonyt folytatott. (Ez csak a legsúlyosabb vétkeinek rövid kivonata.)

Célszerűnek éreztem összefoglalni bűneinek jegyzékét és kimondani: „Amennyiben az idealista nézeteivel összhangban áll a barátai lányainak elcsábítása, mikor azok még alig hagyták el az iskolapadot, akkor szívből egyet kell értenem azzal, hogy óriási a szakadék az Ön világnézete és az enyém között”.

 

Az ilyen páciensek vallási, politikai, faji különbségekben keresnek ürügyet az analitikus leértékelésére, megsértésére és az analízis szabotálására.

Az ilyen esetekben sosem élvezhetjük az egyenesség és becsületesség szapora lélegzetvételét, mely gyakorta egy igazán felfrissítő élménnyé teszi az analízist, hiszen napról napra szemtanúi lehetünk annak a megkönnyebbülésnek, melyet a páciens a terheinek lerakásával elnyer. Minden lépés kemény munka egy csúszós talajon, szemben az örökké változó ellenállással; az őszinte megnyilatkozások elviselhetetlenül ritkán és nehézkesen jelentkeznek, és ami elismerésre került az egyik nap, az elfojtásra kerül másnap. Alább egy analízis töredékeiből válogattam ki olyan részleteket, melyek villanófényében bepillantást nyerhetünk egy hiperetikus elme rejtett zugaiba.

 

  1. eset. Albert R., harmincas éveinek végén járó amerikai, szigorúan puritán szekta tagja, egy pap fia, őt magát szintén papi pályára szánták eredetileg. 16 éves volt, mikor elmondta az apjának, hogy nem érzi alkalmasnak magát erre a magas pozícióra. Túl bűnös ahhoz, hogy Isten szavait tanítsa, Istent képviselje ezen a világon. A későbbiekben, miután többféle szakirányt kipróbált az egyetemen, a kereskedői pálya mellett döntött, egy igen előnyös választás volt ez, aminthogy számos közeli rokona szintén ezen a területen volt érdekelt. Nagybátyja üzletébe egy nagyszabású, moralitását demonstráló felajánlással lépett be. Nem fogadott el fizetést, mivel nem etikus dolog pénzért dolgozni. (A tudattalan motívum itt az a vágy volt, hogy az apja továbbra is támogassa őt anyagilag.) Később függetlenné vált mint egy virágzó konszern vezetőinek egyike, etikai elvek mentén akarta végezni a vezetői tevékenységet, minek okán rendszeresen összetűzésbe került a partnereivel. Hamarosan azonban csökkenni kezdett a munkabírása, majd pedig képtelen lett bemenni az irodába. Fóbiái illetve szervi zavarai olyannyira eluralkodtak rajta, hogy egyedül nem volt képes közlekedni, de még kísérővel együtt is csak nagyon behatárolt területen tudott mozogni.

Korán megházasodott, feleségét az apja választotta, ő maga nem volt szerelmes. A házasság rosszul sült el. Hosszú ideje már, hogy a szexuális élete parafíliás fordulatot vett, melybe a feleségét is bevonta. A nőtől azt várta el, hogy órákon át különféle elképzelt jelenetekkel izgassa a fantáziáját. Mivel vallásos aggályai kizárták a védekezés lehetőségét, felesége gyors egymásutánban szülte a gyerekeket. Hat év alatt öt gyermeket, akiknek végig kellett nézni a legnyomorúságosabb jeleneteket. Albert ragaszkodott hozzá, hogy valaki mindig legyen vele a szobában, ha pedig egyedül maradt, akkor sikoltozott és üvöltözött egészen addig, míg a hallótávolságban lévő szomszédok kihívták a rendőrséget. Amíg a saját kezelésére óriási összegeket költött, addig a feleségének adott pénzt igen szűkre szabta, és a legcsekélyebb kiadásért is zsémbeléssel gyötörte. Kedvelt gyengélkedései állandó felfordulást tartottak fenn az otthonában. Az analízisben úgy játszotta ki a fájdalmait, mintha ütőkártyák lettek volna. Fel-le járkált a szobában, tántorgó léptekkel, szánalomra méltó testtartással, közben panaszkodott a szívtáji fájdalomtól kezdve a hasi görcsökig mindenről. Programja számtalan elemből állt. Az analízis hamar feltárta, hogy egy önző, impulzusai által irányított karakter, kényszeres parapátiában szenvedett, melyet túlkompenzált a vallásos szférában. Fiú- és lánytestvéreinek is a halálát kívánta, a feleségét gyűlölte, templomi imái látszata mögött szentségtörő reakciók bújtak meg, szexuális vágya az ellenkező nem minden tagja irányában felébredt, ideértve a szolgaszemélyzetet, rokonokat, hivatásos ápolókat. Gátlásai nem akadályozták ízléstelen testi közeledéseiben.

Az analízis hamar megtört a páciens ellenállásán, hiszen rettegett mindentől, ami megzavarhatná a munkakerülésben. A semmittevés volt a szenvedésének jutalma, ez tette lehetővé, hogy nappali álmodozásaiban és családja feletti uralkodásában tobzódjon. Ha kiment az utcára, állandóan attól rettegett, hogy az őt kísérő társát, feleségét, testvérét valamilyen baleset éri – egy baleset, amiért majd őt okolják. Nehéz volt megértetni vele, hogy ragaszkodik a gondolatainak omnipotenciájához, gyűlöletét pedig azzal éli ki, hogy a másik halálát kívánja. Kétszer szakadt meg az analízis, mert nem volt hajlandó egyedül jönni. Mielőtt én kezdtem el kezelni, már hosszas analízisben részesült egy ortodox Freudiánus jóvoltából. Dr. Adler is kezelte már, és most vágyainak netovábbját is elérte, ugyanis a szüleinél lakott (érett kora ellenére), és egy jólismert pszichoterapeuta kezelte. Mondanom sem kell, gyűlöletét mindig teljes erővel az épp aktuális szakember elődje felé irányította. Határtalan lelkiismeretességét elég jól össze tudta egyeztetni azzal, hogy orvosait fizetés híján hagyta faképnél, megtalálta a morális racionalizációt a hitványságára: „Ha elfuserálta az esetedet, miért fizetnél egy kóklernek?”.

 

A larvált szadisták (mint a fent leírt páciens) ellenállásainak jellemzésére, idéznem kell néhány mondatot, melyet jómagam foglaltam írásba a Störungen VIII. kötetének 43. oldalán:

 

„Az ellenállás egyik legfontosabb faktora az analizált gyűlölete az analitikus irányába, mely a kezelés későbbi fázisaiban az analitikus halálára vonatkozó kívánságáig fokozódhat.”

„Az analizált azzal a hévvel áll ellen az analitikusnak, amit hosszú idővel ezelőtt tanult, gyermekkorának legfontosabb szeretettárgyával való kapcsolatában. Mikor már nem gyerekek, akkor is infantilisen gyengék maradnak, és túlkompenzálják azt a gyengeségüket, mely képtelenné tette őket arra, hogy leküzdjék a másik ellenállását – szadisztikus szituációkat képzelnek el, melyben a szeretet-gyűlölet tárgya teljesen az ő uralmuk alatt áll. Ellenben a szadisták rettegik saját erejüket és kegyetlen impulzusaikat, ezért extrém passzivitásba menekülnek. Belső ellenállásuk nagyságrendjét az fejezi ki, hogy mennyire tudnak uralkodni saját alapvető szadizmusukon.”

„Az analizált mentálisan olyan konstellációba kényszeríti az orvost, ami azokat jellemezte, akik parapátiába hajszolták őt.”

 

Egy hölgy páciens, akit erős depresszióból gyógyítottam meg, körülírt bipoláris attitűdöt mutatott irányomban. Mikor már a kezelés vége felé közeledtünk, egy nap könnyek közt távozott a következő megjegyzéssel: „Sosem gyűlöltem senkit annyira, mint ahogyan Önt gyűlölöm”. Megdöbbenve kérdeztem, hogy miért gyűlöl, hiszen nagyon is kedves voltam hozzá, ő pedig így felelt: „Mert elrabolta tőlem a betegségemet”.

A fájdalom a szenvedő saját egója iránti gyűlöletének a kifejeződése. Ennek a gyűlöletnek az analitikusra történő áttétele egy introvertált extroverzióját jelzi. Amennyiben a gyűlölet eredetileg az analizált egyik családtagja felé irányult, és az áttételben az analitikus egy másik családtag szerepével is fel lesz ruházva, akkor ez a gyűlölet a dac formáját ölti és nagyon makacs ellenállás forrása lesz.

 

 

 

 

 

Kilencedik fejezet

AZ ÁTTÉTEL

 

Az ellenállás különféle formáinak ismertetése után, itt az ideje, hogy annak legfontosabb forrásával foglalkozzunk, azzal a mentális jelenséggel, melynek Freud az áttétel nevet adta. Rövid definíciója így szól: „A páciens a legjelentősebb érzelmeit a pszichoanalitikusra teszi át. Bármit, amit tapasztal, az analitikus által és rajta keresztül tapasztalja”. A pszichoanalízis hajnalán az áttételre úgy tekintettek mint ami azt jelenti, hogy az analizált beleszeretett az orvosába, őt tette erotikus és spirituális ideáljává. Mindazonáltal hamarosan világossá vált, hogy emellett a pozitív áttétel mellett – mellyel kapcsolatban a „szeretet” szó a lehető legtágabb értelemben értendő – létezik egy ellentétes típusú áttétel is, melyet negatívnak hívunk. Nemcsak a szeretet, csodálat, szélsőséges megbecsülés és idealizáció tehető át az analitikusra, de a gyűlölet, megvetés, rosszindulat és leértékelés is.

Az áttétel felfedezése kétségtelenül Freud egyik legnagyobb tudományos eredménye. Egészen különös, hogy korábban még senki sem figyelt fel az érzelmeknek egy közeli tárgyra történő áthelyezésére. (Az áttétel talán leginkább úgy jellemezhető, mint áthelyezés a távoliról a közelire.) Holott, ahogy Freud ezt helyesen ki is jelentette, nem a pszichoanalízis hozta létre ezt a jelenséget, egyszerűen csak felhívta rá a figyelmet. Általánosan jelen van mindenféle emberi kapcsolatban, nem csak az analitikus és analizált kapcsolatára jellemző. Szanatóriumok igazgatói, zenetanárok és egyéb, tekintéllyel felruházott személyek, már régen felfedezhették volna, ha nem vakítja el őket a személyes hiúság, a saját vonzerejükbe vetett hit.  A hiúságuk miatt az emberek hajlamosak azt feltételezni, hogy ha mások megbecsülik őket, akkor ők nyilván kivételes érdemekkel vannak megáldva, és ez minden bizonnyal számos, egyébként okos és szerény embert indított arra, hogy figyelmen kívül hagyják a tényt, miszerint egyéni élményük nem több mint egy univerzálisan érvényes törvény kifejeződési formája. Freud tisztán látott ebben a tekintetben, felismerte, hogy az áttétel egy általános jelenség, ami őt illeti, leszámolt a saját nagyszerűségünkre vonatkozó, mindent átható meggyőződéssel – mindez jól mutatja tudományos kutatói érdemeit csakúgy, mint szerénységét, mely megóvta az öntömjénezéstől, habár még ő sem tudta figyelmen kívül hagyni kiváló mentális képességeit.

Azzal a felismeréssel, hogy ugyanaz az áttétel, mely egy szanatóriumban elsődleges gyógyító faktorrá válik, a pszichoanalízisben a legerőteljesebb ellenállás forrásaként van jelen, Freud képes volt összezúzni az analitikus kezelés fő akadályát. Pszichoanalitikus munkásságának korai időszakában még úgy támadta az ellenállást, hogy nyersen tájékoztatta a pácienst erről az analitikus személye irányában mutatott érdeklődésről.

Ezért tehát, amikor a páciens hirtelen szótlanná válik, asszociációi megrekednek, nem álmodik vagy nem emlékszik az álmaira, bár korábban sok álmot hozott, akkor jogosan feltételezzük, hogy az orvos személyisége köti le az érdeklődését, csakhogy nem hajlandó bevallani, hogy ez az, amivel jelenleg leginkább el van foglalva a képzelete. Abból a feltételezésből indulunk ki, hogy minden páciensünk életének mérlegkimutatása deficites, és ez általában szeretet deficit. Így a páciens attitűdje a doktor felé: „Nem gyógyíthatsz meg, amíg nem adod meg nekem azt a szeretetet, amit az élet eddig megtagadott tőlem”. Tovább mehetünk és azt állíthatjuk, hogy amit a páciens akar, az nem egy bármelyik embertől érkező szeretet. A deficit egy régi történet, a fiatal- vagy gyermekkorból ered, a környezet egyik fontos tagjával való kapcsolat nem megfelelően alakult, és most a páciens azt reméli, hogy a pszichoanalízis hosszútávon kompenzálja majd a múlt szűkmarkúságát.

Széleskörű tapasztalatom arról győzött meg, hogy az áttétel általános formuláját legjobban a következőképpen lehet megfogalmazni: „A páciens az analitikust annak a személynek a szerepébe helyezi, aki a legfontosabb az életében, és annak a centrális ideának a konténerévé teszi, mely köré az összes parapátiás tünet szerveződik.”

Igazán gondolatébresztő az a tény, hogy az áttétel mind homoszexuális, mind heteroszexuális értelemben jelentkezik, ugyanis ez megerősíti azt a hipotézist, miszerint mi mindannyian biszexuálisok vagyunk. Az áttétel minden analízis esszenciális része. Igaz, hallunk néha olyan páciensekről, akikben nem jött létre áttétel, de ez egy tévedés. Az analízis lehetetlen áttétel nélkül. A látszólagos kivételek oka abban a körülményben keresendő, hogy a páciens nem hajlandó beismerni az áttételt, vak az orvos iránti érzelmeire, felölti az orvos érzelmi vonatkozásai iránti közömbösségének hamis páncélzatát. (Ezt áttételi scotoma elnevezéssel illethetjük.) Az áttételt lehet fokozni, akár érzelmek orgiájává is válhat, de megszüntetni nem lehet. Nem létezhet analízis áttétel nélkül, bármilyen nemű is legyen az analitikus vagy az analizált. Ha nem észlelik, akkor egyikük vagy másikuk, akár mindkettőjük scotomizált.

A homoszexuális áttétel azért is különleges jelentőségű, mert segíthet meggyőzni a pácienst a homoszexuális faktoroknak a betegsége pszichogenezisében játszott szerepéről. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk valami nagyon figyelemre méltót. A látens homoszexuálisok kivételes könnyedséggel és tudatossággal hoznak létre áttételt az orvos irányában. Az áttétel segítségével könnyebben demonstrálható a homoszexuális komponens ilyen esetben, mint a heteroszexuális komponens egy manifeszt homoszexuális esetében. A homoszexuális scotomizált a heteroszexualitást illetően. Hogyan bontakozik ki ez a scotoma a kezelés során? Eléggé paradox módon.

A tapasztalat arra tanított meg, hogy a legtöbb esetben csalódnunk kell abban az előfeltevésben, mely alapján a férfi homoszexuális áttételét férfi analitikus felé, a leszbikus analizált áttételét pedig női analitikus felé várjuk el. A tudatos áttételi jelenségek nagyon ritkák a homoszexuálisokban, és ha megjelennek, akkor tagadásra kerülnek. A homoszexuális az analitikus erre vonatkozó magyarázatait egy széles, megvető mosollyal fogadja, kijelenti, hogy az analitikus nem az ő „típusa”, hogy még álmában sem jutna eszébe szexuális kapcsolat az analitikussal, és így tovább. A scotoma annyira intenzív, hogy az analízis komoly akadályává válhat, ha pedig a homoszexuális tudatossá válik az áttételre, akkor nagyon nagy eséllyel megszakítja az analízist.

Mindez mélyen elgondolkodtató és szoros kapcsolatba hozható a homoszexualitás pszichogenezisének problematikájával. Analitikus tapasztaltból tudjuk, hogy a homoszexuálisokra jellemző az infantilis attitűdök kényszeres jellegű átalakítása. Az analízis során a páciens mindig azt éli újra, ami tiltott és elfojtott. Egy frigid nő, aki nincs tudatában a saját érzékiségének, álmélkodva fedezheti fel, hogy beleveszi orvosát a szexuális fantáziáiba, hogy a vágyaiban az orvosa a magáévá teszi őt, holott eleddig immunisnak hitte magát az ilyen vágyakozásokkal szemben. Valami bekerült a tudatosságba, ami korábban azon kívül rekedt. Azonban a homoszexuális helyzete különbözik ettől. Ő teljesen tudatában van a homoszexualitásának, nincs szüksége homoszexuális fantáziáinak megerősítésére. Homoszexuális attitűdjének kizárólagossága egy hazugság, egy hazugság, melyet saját magának mond. Az áttétel az orvos felé megerősítené a szexuális attitűdjét, mint ilyen, egyszerre lenne szükségtelen és veszélyes, hiszen arról győzné meg őt, hogy a homoszexualitással szembeni ellenállása egy színlelt harc. Továbbá gyorsan feltárná a homoszexualitás pszichogenezisét. A homoszexuális parapátia egy titok körül kristályosodik ki, a homoszexuálisok pedig azért harcolnak, hogy ezt a titkot megtartsák maguknak, akkor sem árulják el, ha ez meggyógyítaná őket. Az orvos felé kialakult áttétel a dédelgetett titok nyílt feltárását jelentené, felgyorsítaná a betegség leleplezését és hamarosan lezárná a tudatosításért vívott csatát.

A homoszexuálisok igazán érdekfeszítő fortélyokat alkalmaznak az orvossal kapcsolatos áttétel elkerülésére. Áttételt alakítanak ki az orvos feleségével vagy otthonának más tagjaival; keresnek és találnak valamilyen tárgyat a homoszexuális szenvedélyüknek; őrült szerelembe esnek annak ellenére, hogy a homoszexuális örömök szigorú tiltás alá kerültek az analízis idejére. Számtalan példát hozhatnék ezen állítások bizonyítására. Újra és újra azzal kerülök szembe, hogy egy homoszexuális analízise azért akadályoztatott, mert az áttétel elterelődik az orvosról máshová.

 

  1. eset. 40 éves homoszexuális férfi, aki szeretne sürgősen megszabadulni a parafíliájától, mert elege van a magányos életből és szeretne megházasodni. Az utóbbi időben arra lett figyelmes, hogy szinte mindig impotens a szexuális partnerével való viszonyában. Elmondom neki, hogy az analízis időtartama alatt nem lehet homoszexuális viszonya, mert az megzavarná az analízis folyamatát. Az első tíz ülés nagyon jól alakul. Felismertük az apa meghatározó szerepét, aki (ő úgy hiszi) elhanyagolta és igazságtalanul bánt vele; továbbá az anyja és nővére iránti attitűdje is feltárásra került. Majd hirtelen elapadnak az asszociációk, nincsenek álmok, hazájának politikai helyzetét akarja megbeszélni, vagy a könyvet, amit legutóbb olvasott. Röviden fogalmazva, érdeklődni kezdett az orvos személye iránt, de ezt az észrevételt erőteljesen visszautasítja. Még két ülés után bevallja, hogy a tiltás ellenére homoszexuális viszonyra lépett egy idősebb úriemberrel. Annyira erős volt a vágy, hogy nem tudott ellenállni. Azonban egy intim helyzetben nem alakult ki erekciója, mivel gátlásai túl erősek voltak, és nyilvánvalóan áthelyezte az érzelmeit az analitikusról az idős úrra. Az analizált tagadja, hogy bármilyen áttételi érzése lenne az analitikus iránt, hiszen lelkileg vak az apja iránti attitűdjére és az is kíván maradni. Megszakítja az analízist (azt állítja, hogy üzleti útra kell mennie), távozik és soha nem tér vissza.

 

Ez az élmény tipikus – annyira tipikus, hogy bizonyosan minden analitikus számára ismerős. A legjobban úgy védekezhetünk ellene, ha már kezdetben tájékoztatjuk a homoszexuális pácienst, hogy az analízis során a homoszexuális hajlamok erőteljes feléledését fogja tapasztalni. Erre általában azt válaszolja, hogy biztosan nem fog ilyesmi történni, ugyanis ő elhatározta magát, jobban lesz és új életet kezd. Ennek ellenére az előrejelzés és figyelmeztetés segít megakadályozni a másodlagos áttétel kialakulását, jó lépés abban a sakkjátszmában, amit olyan páciensek ellen kell játszani, akik le akarják győzni, meg akarják téveszteni az orvost. Egy páciens, akit az előbb említett módon figyelmeztettünk, egy nap ezt közölheti: „Doktor úr, találkoztam valakivel, akibe könnyedén beleszerethettem volna és jól éreztem volna magam vele, de az egészségvágyam annyira erős, hogy nem volt nehéz lemondanom a lehetőségről”. A homoszexuális pácienseket, hogy úgy mondjam, immunizálni kell a másodlagos áttétel ellen. Nem elég figyelmeztetni őket, illetve szavukat venni, hogy nem szeretnek bele más férfiba. Világosan meg kell nekik mondani, hogy a vágy egészen biztosan meg fog jelenni az analízis során, és meg kell ígérniük, hogy haladéktalanul konzultálnak az analitikussal erről.

Amikor ez történik, az analitikus semmiképpen ne szakítsa meg az analízist. Épp ellenkezőleg, itt a lehetőség, hogy a páciensben elültessük a másodlagos áttétel realitásával kapcsolatos meggyőződést. Ha az áttétel egy gyermekkori folyamat képzete vagy tükörképe, akkor a másodlagos áttétel ezzel szemben egy képzet képzete. Az affektus felosztásra kerül, tehát a libidót nem lehet teljes erejével hasznosítani. Ne feledjük, hogy a 30. esetben a páciens, akiben kialakult a másodlagos áttétel az analízis alatt, képtelen volt erekcióra, mikor intim kapcsolatot próbált létesíteni új szeretőjével. Ha nem talált volna ürügyet az elmenekülésre, akkor tudatosíthattam volna benne a belső gátjait és azt is, hogy scotomizált volt az orvos iránti áttételére. Sajnos elkövettem az a hibát, hogy nem immunizáltam a másodlagos áttétel ellen.

A másodlagos áttétel nagyon sajátos formákat vehet fel. Kialakulhat áttétel az analitikus családja, a háztartásának személyzete, a kutyája vagy a macskája irányába is. De akár egy kép, szobor, egy elhunyt szerző, bármilyen nemű mozisztár felé is. Egy mozisztár iránti fanatikus rajongás könnyen maszkolhat egy másodlagos áttételt az analitikus környezetének valamely tagja felé, de akár magát az áttételt is az analitikus felé.

A kezelés váratlan elhagyása nem ritkán azzal magyarázható, hogy túl korán került feltárásra az áttétel. Ez egyformán vonatkozik a heteroszexuális és homoszexuális áttételre is. Ha egy homoszexuális analízise során markáns változás következik be az analizált szexuális ízlésében, ezt úgy tekinthetjük mint menekülést az áttétel elől. Például, amennyiben a páciensem, aki ezidáig csak érett vagy idős férfiakkal volt hajlamos szerelembe esni, bejeleni, hogy most egy újfajta élénk érdeklődése ébred a fiúk felé (ami az ő szempontjából egy teljesen új élmény), akkor feljogosítva érzem magam a feltételezésre, miszerint a felém kialakult áttételét terelte el érdeklődésének teljeskörű megváltoztatásával. Ha azonban a vele egykorú férfiak iránt jelentkező érdeklődéséről számol be, akkor arra következtetek, hogy azonosult velem, és élénken foglalkoztatja a következő kérdéskör: „Vajon a doktor szeret engem, belém tudna szeretni, lehetne részem homoszexuális aktusban vele?”.

Amikor felidézem az általam kezelt homoszexuálisok hosszú sorát, azonnal az a tény tűnik fel, hogy az áttétel csak ritkán jelent meg az álmaikban. Egy bevallottan homoszexuális csak kivételes esetekben álmodik arról, hogy az őt analizáló orvossal szeretkezik. Ezen van mit átgondolni. Arra utal, hogy olyan folyamatok zajlanak, melyeket inkább annullációnak, mint elfojtásnak kellene nevezni.

Az orvossal kapcsolatos annulláció úgy valósul meg, ahogyan korábban az történt, ami elvezetett a homoszexualitáshoz. Gyakran érint valós eseményeket, fontos tárgyak iránti attitűdöket, melyek saját életet élnek a mélyben, párhuzamosan a tudatos homoszexuális fantáziákkal, és a tudatosság mélyebb rétegeiből képesek determinálni a manifeszt jelenségeket. Egyszóval a homoszexualitás centrális ideájára vonatkozik.

Ezen nehézségek ellenére képes voltam rámutatni az áttételre és már kezdettől felismerni azt a homoszexuálisok álmaiban. Ezek a páciensek általában azt a megoldást alkalmazzák, hogy az analitikust nőként, legtöbb esetben ellenszenves nőként reprezentálják. Másként fogalmazva, az áttétel kezdetben negatív formában jelenik meg. Amikor pozitív formára változik, több mint valószínű, hogy a páciens megszakítja az analízist.

 

  Példának okáért, felidézem egy 23 éves, az izmos fiúk iránt vonzódó homoszexuális első álmát.

 

A barátaimmal ülök egy étteremben. A pincérnő odajön hozzánk és azt mondja, hogy részeg vagyok. Én tagadom. Nem sokkal később egy idegen (egy férfi) jön oda hozzám és megismétli a részegség vádját. Tiltakozom, azt mondom neki, hogy foglalkozzon a saját dolgával, engem meg hagyjon békén, különben a rendőrségre bízom az ügyet. Az ismeretlen barátságosabbá válik és elnézést kér. Váratlanul az anyám lép ki a mosdóból és nagyon levertnek tűnik. Szeretetteljesen fogadom.

 

Az orvos kétszeresen jelenik meg, mint pincérnő és mint az ismeretlen. Mindkét álruhában azt közli, hogy a páciens részeg. Emellett a páciens édesanyja, mentális színpadának főszereplője, a fürdőszobából érkezik. A pincérnő alakja sűrítéssel az anyát is reprezentálja, aki hajlamos az ivásra. Nagyon jelentős, hogy az orvos először a pincérnőben – nőként – jelenik meg, azután egy férfi alakjában.

A páciens második álmában nem jelenik meg férfi.

 

Munkából jövök haza ebédelni, azt látom, hogy Frau K. van otthon. Mivel nagyon nem kedvelem, megkérdezem, hogy miért van itt. Az anyám válaszol: „Mindjárt megtudod”. Ebéd után az anyám a fogadószobába vezeti, aztán visszatér az ebédlőbe, és elmondja, hogy betörtem Frau K. házának egy ablakát. Nagyon mérges leszek, felugrom és mondom, hogy ez hazugság. Aztán bemegyek a fogadószobába, megmondom a hölgynek, hogy takarodjon kifelé, de azonnal, mert ha nem, akkor erőszakkal rakom ki. Nem ő lenne az első.

 

 Nem foglalkozom az álom mélyebb jelentésével, a felszíni kérdéseknél maradok. Az álomban én vagyok a nő, akit az analizált nem kedvel, és aki hamisan vádolja őt. Ki vagyok rakva. Az ellenállás mellett az álom feltárja az anya jelentőségét a homoszexualitás pszichogenezisében, valamint egy vétekre utal (az ablak betörése), melyet a páciens teljes mértékben tagad.

Csak majd egy hosszú álomsorozat végéhez közeledve azonosít engem az apjával, aki leplezetlenül, önmagaként jelenik meg, de negatív szerepben, míg az én irányomban feltűnően pozitív áttételt mutat. Egyetlen álmában sincsen szexuális jelenet. Még az álmaiban is spirituális szinten marad az áttétel. Mindenesetre, az ilyen pácienseknek annyira kétségbeesetten szüksége van az érdeklődésre, figyelemre és személyes kapcsolatra, hogy ez megzavarhatja az analízis folyamatát, akár még az analízis megszakításához is vezethet, ha az analitikus nem elég ügyesen teszi meg a lépéseket a páciens önbecsülésének fenntartása érdekében.

 

A fenti megállapítások csak férfi-férfi, illetve női-női pszichoanalitikus helyzetekre vonatkoznak. Ahogyan más megfigyelők (Bien és Gutheil) megvilágították számomra, női homoszexuálisokban viharos áttételek jelentkezhetnek. Feltehetően ezért javasolja sok analitikus, hogy homoszexuális nőket mindig férfi orvosok, homoszexuális férfiakat pedig mindig női orvosok kezeljenek. Én csak elvétve foglalkoztam női homoszexuálisokkal. A férfi homoszexuálisokkal elért sikereim arra bátorítottak, hogy figyelmen kívül hagyjam a fenti ajánlást.

Az áttétel felismerése és kezelése az analízis kritikus fázisait jelentik. Tapasztalati felfedezéseim alapján, az áttétel legfontosabb törvénye az, hogy az analizált imaginatívan létrehoz egy olyan helyzetet az orvos számára, ami patogén az ő számára (a páciens számára).[10] Ez a hasonló ismétlődésének törvénye, melyet Nietzsche olyan csodálatosan fogalmazott meg. Az áttétel második törvénye pedig a következő: „A páciens azt a kielégülést várja el az orvostól, melynek hiánya a főszerepet játszotta a parapátia pszichogenezisében”.

A szeretet és a szerelembe esés pszichológiája nem tudja megmagyarázni az áttételt. Ezzel szemben az áttétel sokat mond a szeretetről, különösen a szerelembe esésről.

Az áttétel megértése terén a leglátványosabb előrelépést az a felismerés jelenti, hogy mindannyian ki vagyunk téve ősi reakcióknak, melyek nem ölthetnek testet a tudatban, ugyanis ütköznek a civilizált érzékenységgel, ezért elfojtásra kerülnek. Ilyen reakció az a vágy, hogy megfogjuk a másik genitáliáit, lássuk őt meztelenül, elérjük, hogy szexuális örömben részesítsen minket. (Ennek bővebb kifejtése a Störungen VI. kötetében, az I. „Trieb, Affekt, Impulsus und Reaktion” fejezetben olvasható.) A civilizáció meghatározott szabályokat és törvényeket kényszerített ránk, melyek ellentétesek a természetes impulzusokkal, az elfojtás pedig a fejlődő civilizáció következménye.

Ennek alapján tehát kétféle elfojtást kell elkülöníteni: a civilizációs és az individuális elfojtást.

Mikor analízist végzünk, ahhoz ragaszkodunk, hogy a páciens legyen teljes mértékben őszinte. Természetesen ebben, az átlagos ember számára szokatlan helyzetben is hajlamosak megjelenni az ősi reakciók, azonban általában már a megszületésük szakaszában elutasításra kerülnek (mint „gondolat-érzelmek” – lásd „Polyphonie des Denkens”, I. fejezet a Störungen VIII. kötetében), más szóval, elfojtásra kerülnek. Azonban egy ilyen szituáció már az orvos felé irányuló szexuális attitűdöt, és ezzel az áttétel kezdetét jelzi. A spirituális szerelem a későbbi időszakban mutatkozik meg, az ősi reakciók képmutató racionalizációja. (Azért szeretem, mert annyira nemes, annyira jó, annyira kedves, az egyetlen ember a világon, aki megért engem.) Valószínűleg a hétköznapi értelemben vett „szerelembe esés” is hasonlóképpen történik. A spirituális szerelem egy ürügy az ősi reakciók tolerálására, melyek a legtöbb esetben nem válnak tudatossá, ugyanis a tudatban szentségtörőnek minősülnének mint amelyek lealacsonyítják a szerelem magasabb rendű és szentséges szenvedélyét.

Az áttételt tehát az ősi reakciók szüntelen sürgetése hozza létre. Képzeljük magunkat a páciens helyébe! Azt mondják neki, hogy számoljon be őszintén az érzéseiről. Megjelennek a tudatában bizonyos, az ősi reakciókat kifejező gondolatok, és azonnal elfojtása is kerülnek. (Olyan gondolatok mint: „Vajon hogyan nézne ki az a doktor meztelenül?” – „Azt kívánom, bárcsak szexuálisan játszadozna velem.” – stb.) Ezek az ősi reakciók olyan formát vesznek fel, amit az analizált csak szerelemként tud értelmezni. Nem jelent-e a szerelem mindenre magyarázatot, nem tesz-e mindent érthetővé? Ehhez még hozzáadódik az erotikus atmoszféra, a szexuális gondolatok titkainak megbeszélése, az érzés, hogy megértenek, hogy meztelenre vagyunk vetkőztetve. A spirituális meztelenség egyenértékűvé válik a testi meztelenséggel.

Az áttétel szüntelen elutasítása kihat a konstellációra. Minden parapátiás kielégítetlen szexuális vágytól szenved – és levonja azt a félrevezető következtetést, melyet már le jegyeztem korábban: „Csak akkor tud meggyógyítani, ha megadja nekem azt az örömet, amire vágyom”.

Elérkeztünk arra a pontra, amikor azokkal az esetekkel kell foglalkoznunk, melyekben az analizált nem hajlandó beismerni az áttételt, annak ellenére, hogy a tudattalan azt már teljes mértékben elfogadta. Ez a normál típus. Az analizált álmában egy szexuális helyzetben jeleníti meg önmagát az analitikussal. Meg van döbbenve, ugyanis éber állapotban egy ilyen gondolat sohasem jutott volna az eszébe. („Sosem szabadott volna erről álmodom”, így hangzik a megszokott mondat.) Ez az elfojtás összetéveszthetetlen jele. A páciens a valóságban az jelenti ki, hogy ilyen gondolat sohasem jutott tudatosan az eszébe. De ha sarokba szorítjuk, akkor módosítja az állítást és bevallja, hogy gyakran ábrándozott olyasmiről, hogy: „Mi lenne, ha megcsókolna?”. Ezek a gondolatok csak bevillantak, aztán azonnal eltűntek, „értelmetlennek” minősítette őket. Valójában elfojtása kerültek. Azonban megjelennek az álmaiban, és végül az analizált meggyőződik az áttétel realitásáról. Valójában, lehetséges, hogy korábban már spontán felismerte azt mint őszinte szerelmi szenvedélyt. („Végre megtaláltam az ideálomat.”)

Amit a hétköznapi életben „szerelembe esésnek” hívunk, annak úgyszintén az ősi reakciók következtében kell létrejönnie. A szerelem első látásra akkor történik, amikor a szeretetre való készenlét kivételesen erős. Persze azt már régóta tudjuk, hogy a gyermekkori hatások, azonosulások, hasonlatosságok, hasonló helyzetek hozzájárulnak a kimenethez. Arról nem szabad megfeledkezni, hogy az elfojtás itt is nagy szerepet játszik. Lehet hogy a szerelem tárgya fizikai hiányosságokkal vagy nem kívánatos morális jellegzetességekkel rendelkezik, de ezekre a szenvedélyes szerető vak. Mégis, az álmokban gyakran világosan megmutatkozik a bipoláris irány, és akkor a szerető álmában meglátja a szeretett személy hiányosságait.

Minden pszichés zavar az én meghasadását előfeltételezi.

Érdekes tény, hogy nagy különbségek lehetnek részleges ego és részleges ego között. A tudatos ego szerethet, miközben a tudattalan elutasítja a szeretetet. Vagy a tudatelőttes szerethet, miközben a tudatos ego visszautasítja a szeretetet. Az eredmény impotencia vagy anesztézia (súlyos parapátiás zavar), és elsősorban a kétség lesz, mely akkor uralkodó, ha tartósan háború áll fenn az ego és az id között (endopszichés tudatosság a bipolaritásra).

Az analízis során az áttétel különféle formáiban tanulmányozhatóak ezek a jelenségek. Azonban ha ezt sikeresen akarjuk tenni, akkor jól kell ismernünk az annulláció jelenségét. Az annulláció az elfojtás hasonmása. Az ego elfogad egy tényt, amit az id elutasít és annullál. Engedjék meg, hogy ezt egy példával szemléltessem. Egy férfi több mint 20 éve házas. Az ő esetében az id számára a házasság nem létezik. Álmaiban ő agglegény, egy másik nő férje vagy olyan, amilyen a házassága előtt volt.  Az id ahhoz ragaszkodik, hogy valójában a nővére a felesége, akivel inceszt viszonya volt 17 éves korában.

Gyakorta kell kezelnünk analitikus társainkat vagy más olyan személyeket, akik számára ismerősek az analitikus gondolatok. Az ő esetükben az áttétel tudatosan történik, de az id annullálhatja. Ekkor az áttételnek nem lesz semmilyen valódi jele. Beszélnek róla, de nem érzik; nem vált belsővé.

Az ilyen páciensek esetében azzal kell szembenéznünk, hogy az áttétel annullációja komolyan akadályozhatja a gyógyítás lehetőségeit. Az analízis végtelenül elhúzódik, és a páciens mégsem lesz jobban. Nekem nem volt ilyen élményem a saját gyakorlatomban, de közvetetten tudomásom van róla olyan pácienseimtől, akik egy hosszas, valaki más által vezetett analízis után érkeztek hozzám. Egyikük, egy angol férfi, öt éven át járt analízisbe, sikertelenül. A páciens így nyilatkozott: „Megértek mindent, amit az analitikus magyaráz nekem, de nem ér célt”. Az áttételről kérdeztem. Azt mondta, erre sosem került sor. Az analitikus csodálkozott, hogy a páciens soha nem mesélt egyetlen áttétel-álmot sem. Az id visszautasította az áttételt, ezért nem is hozott létre áttételi álmot.

Ilyenkor valójában nagyon is heves áttétel alakul ki, amely azonban egy rejtett sarokba húzódik, és nem érhető el sem a páciens sem az analitikus számára. Amikor ez történik, az ősi reakciók iránti vágy a lehető leggroteszkebb álarcok alatt tárul fel. Az analitikusok hajlamosak úgy gondolkodni az áttételről mint tisztán pszichés folyamatról, de az ősi reakciók minden esetben meghatározóak. Ezek azok a páciensek, akikben az a jelenség alakul ki, melyet „másodlagos elfojtásnak” nevezek. Egy látszólag sikeres analízis után a tünetek továbbra is fennállnak. A másodlagos elfojtás kiaknázza az annullációt, annullálja a patogén komplexum létezését. Egy orvos, akinek fixációja volt a nővérével kapcsolatban, két éves analízisen esett át, és úgy hitte, hogy teljes mértékben megszabadult a fixációjától. Térben és spirituálisan elszakadt a nővérétől, és sok szerelmi kalandja volt. Emellett azonban rohamszerű depressziótól szenvedett és munkakedvét is egyre inkább elvesztette. Az analízis rámutatott, hogy nappali álmodozásai során még mindig a nővérével élt. Azonban sem éjszakai álmaiban, sem semmilyen nappali tünetében, leszámítva az éber álmodozást, nem jelent meg a fixáció leghalványabb jele sem. Annullálta azt. A tudattalanjában ott volt a fixációja, és ki is fejeződött az álmodozásban, mely azonban nem volt elérhető a tudatos self számára. (Elhaló hangok a gondolatok többszólamúságában.) A tudattalan elrejtette ezt a fixációt, vagyis nem engedte, hogy a férfi inceszt álmokat lásson.

Több mint kívánatos, hogy alaposan tanulmányozzuk az analízisről szóló álmokat.

Érdekfeszítő, ahogyan az id reagál az álomelemzéssel kapcsolatos tudatos ismeretekre. Oly mesterien álcázza az álmokat, hogy csak igen kevés analitikus tudja megérteni a saját álmait. Máskor, még ha fel is tárja őket, akkor ezt annyira furcsa karikatúrák formájában, annyira ravaszul torzítottan teszi, hogy az önanalízis lehetetlenné válik. Más helyütt már leszögeztem, hogy a másodlagos elfojtás okán egy sikertelen analízis felgyorsíthatja a paralógiás folyamatok kifejlődését. (Érdekes lenne leírni a melankólia vagy schizofrénia olyan fellángolásait, melyek egy analízis után következtek be, és melyeket jó okkal lehet egy elhibázott analízis következményeként értékelni.)

Az annulláció felelős ezekért a katasztrofális eredményekért. Nem szabad mindig az analízist hibáztatni, hiszen az megfelelő vezetés mellett is lehet hatástalan, mivel az id nem fogadta el. Az is megeshet, hogy épp az ellenkezőjét tapasztaljuk. A páciensek lázadhatnak olyan kogníciók ellen, melyeket a mélyben már elfogadtak. Mondhatjuk, hogy a gyógyulás az ego tiltakozásának hatása alatt áll. Ennek ellenére a páciensek meggyógyulnak, megszabadulnak tüneteiktől, habár sem az áttételt, sem saját homoszexuális érdeklődésüket nem ismerték fel. Az id (mely alatt, nem a tudattalant, hanem a tudatelőttes egót értem) levonta a saját következtetéseit, és lemondott a parapátiás tünetekről.

Amitől a gyógyulás függ, az nem az ego és a megértés, hanem az id és annak készenléte a gyógyulásra.  A parapátiát nem szabad úgy tekinteni mint egy belső konfliktus megoldására tett (általában sikertelen) kísérletet.  Az elfojtást semmi szín alatt nem szabad patológiás jelenségként értékelni. Az elfojtás egy olyan folyamat, amely lehetővé teszi az életet az emberi lények számára. Nem valószínű, hogy a priori felejteni tudnánk. Minden benyomás tartós nyomot hagy maga után, de az ego képtelen lenne elbírni emlékeinek terhét. Mindennap megisszuk a magunk részét a Lethe vizéből, majd megpróbálunk megbékélni az élettel, méghozzá úgy, hogy elfojtjuk mindazt, amire túl fájdalmas lenne emlékezni. Akkor már inkább jelenjenek meg az álmainkban az elfojtott emlékek – az nem árthat. Az elfojtás célja, hogy megóvjon minket a szenvedéstől, és hogy elősegítse az emberi boldogságot. Ugyanis az élet alapvető értelme az életöröm.

Az életöröm részben az önértékelésből, részben abból adódik, hogy mennyire vagyunk képesek megzabolázni érzelmeinket, másképp fogalmazva, lereagálni azokat. Az elfojtás azért jön létre, hogy a számtalan kisebb vagy nagyobb megszégyenülés és vereség, melyeket elszenvedünk, ne csökkentse nullára vagy negatív előjelűre az önértékelésünket. Mindig hedonista célok vezérelnek minket, ez teszi lehetővé, hogy elfelejtsük az elveszett reményeket és beteljesületlen vágyakat.

Az önértékelés skálája az ultra-negatívtól az ultra-pozitívig, a kisebbrendűségi komplexustól a nagyzásos téveszméig terjed. Az állat-ego, a törpe-ego és az isten-ego állnak háborúban egymással az elme birtoklásáért. Az elfojtás feladata azt biztosítani, hogy se a törpe-ego, se az isten-ego ne tehessen szert kizárólagos dominanciára.

A sikeres elfojtás a mentális egészség letéteményese. Az annulláció ezzel szemben patológiás, ugyanis a személyiség kóros kiürítésének kezdete. Az annulláció azzal jár, hogy az ideák egy csoportja elzárásra kerül. Gyakorta a felejtés és az annulláció váltakozik a tudatos és tudattalan ego között, mintha mindkettő azt mondaná a másiknak, „Old meg te”. Így bontakozik ki a ciklotímia izgalmas jelensége, melyet ezidáig csak nehezen tudtunk értelmezni.

A schizofréniában a tudattalan olyannyira nyíltan mutatkozik meg, hogy néha már azon tűnődünk, vajon olvasta-e a páciens Freud munkáit. Olyasmiről beszélnek, mint „a személyiség meghasadása”, „a tudattalan”, „belső konfliktusok”; megszabadulnak a szexuális elfojtásoktól és gátlásoktól; az inceszt fantáziák levetik az álruhát és nyíltan mutatkoznak meg. Egykor azt mondtuk ezekről a páciensekről, hogy: „Az id az ego fölé kerekedett”. Csakhogy figyelmesebb vizsgálódással megállapítható, hogy a legfontosabb konfliktusra nem tesznek utalást, azt ugyanis annullálták vagy (helyesebben fogalmazva) látszólag annullálták. A schizofréniát úgy is értelmezhetnénk mint a „sikertelen elfojtás” betegségét. A katatóniás attitűd képviseli a megdermedt memóriát.

G., egy nő, akit elhagyott a szeretője azután, hogy megerőszakolta, ő pedig élvezte a rajta tett erőszakot – most ágyhoz kötött, széttárt lábakkal fekszik. Az idő nagy részében nyögdécsel, de nyögései időről időre abbamaradnak és ilyenkor úgy néz ki, mint aki eksztatikus állapotban van. Ha a combjait összezárják, azonnal szétnyitja őket, ahogy a megszűnik a lábaira gyakorolt nyomás. Nem képes elfelejteni az élvezetes erőszakot, de azt a tényt annullálta, hogy a szeretője elhagyta. Képzeletében a férfi vele van, végtelen számú alkalommal megismétli az erőszakot és ez boldoggá teszi őt. Azonban ez az öröm ütközik a realitással, ő pedig nem hajlandó elfogadni egy olyan realitást, melyben nyomorultul érezné magát. Az id nem ismeri be, hogy a szerető már nincs vele.

Az elfojtás és annulláció váltakozhatnak. Az ego és az id egymásnak dobálják a kínzó komplexus labdáját. Egy idő után ez a komplexus eltolható, a külvilágra projektálható. Az ilyen projekció egyszerű megjelenési formáival a hétköznapi életben találkozhatunk, hiszen az, amit az imént leírtam, csupán a normál folyamatok szélsőségesen eltúlzott esete. Egy impotens férfi, akinek szexuális elégtelensége egy korán elfojtott pedofília miatt alakult ki, azért dühös, mert egyes édesanyák engedik félmeztelenül szaladgálni a gyerekeiket. Természetesen – mint mondja – őt ez nem érdekli, hiszen aszexuális; de nem tudja nem észrevenni azokat a kéjes tekinteteket, melyeket más felnőttek vetnek a gyerekek közszemlére tett bájaira. Itt az elfojtás és annulláció folyamatai szimultán léptek működésbe, mígnem a fájdalmas komplexus kívülre projektálódott, áthelyeződött másokra. (Freud a paranoia esetében írta le ezt a típusú projekciót, amikor az üldöztetéses képzetek tárgyiasulnak.) Ennek megfelelően a tudatzavaros és paranoid hallucinációk egy arra tett kísérletként értékelhetők, hogy az ego megszabaduljon a képzetek bizonyos csoportjától.

Schiller tollából a Tell Vilmos soraiban fedezhetjük fel, hogy az apagyilkosság mögött álló fő idea annullálódik és áthelyeződik Johan Parricida személyére. Gessler nyilvánvalóan egy apa-imágó. Schiller annullálja az apa meggyilkolását és Parricida felé projektálja, aki kizárólag azért került a drámába, hogy megtestesítse ezt az annullációt. Tell szavai Parricida tettéről: „Én tiszta két kezem az égnek tartom. Megátkozlak tetteddel együtt. Én a természetest védtem, te meggyaláztad. Semmiben sem vagyok veled közös. Te gyilkoltál, családom védtem én.”.

Paranoia esetén a homoszexualitás ténye teljesen annullálódik. A komplexus kívülre projektálva mint hallucináció jelenik meg. Egy paranoid nagyon keveset mutat meg az álmaiban a homoszexuális komplexusból. Úgy tűnhet, hogy pusztán az elfojtás meg tudja akadályozni a paranoid paralogia kitörését. Pedig csak az annulláció az, ami arra kényszeríti a pácienst, hogy kilökje magából és ezzel tárgyiasítsa a komplexust.

A melankólia kapcsán is azt figyelhetjük meg, hogy a betegség valódi oka hatékony annullációra került. Egy apa melankóliától kezd szenvedni három hónappal kedvenc lánya esküvője után. A melankólia kezdetét mániás szakasz előzte meg. Az esküvő napján feltűnően jókedvű volt. Soha senki nem látta még ilyen emelkedett hangulatban. Ez a jókedv a fájdalom álarca, az ego arra irányuló igyekezetének a következménye, hogy legyőzze a szenvedést. Olyan, mintha az apa szeretete a lánya iránt (valójában szexuális birtoklásvágy) teljes mértékben annullálódott volna. Úgy viselkedik, mint egy olyan apa, aki boldog, mert megszabadult a lányától. Olyannyira, hogy az utóbbi már-már porig alázottan kérdi: „Ennyire boldog vagy, hogy nincs több gondod velem?” … Ha a permanensen elfojtott szeretet annullációja összeomlik, akkor a lány birtoklására vonatkozó remény szintúgy annullálódik. Ekkor depresszió és önvád alakul ki. Freud téved abban a megállapításában, miszerint a szemrehányások mindig mások felé irányulnak. A páciens önmagát vádolja, mert beleegyezett a házasságba. Azt a titkos vágyat dédelgeti, hogy a házasság boldogtalan lesz, és a lánya visszatér hozzá. Ha a házasság rosszul alakul, a depresszió nem lép fel; azonban minél boldogabbnak bizonyul a lány, annál valószínűbb, hogy egy mániás szakasz után kialakul a melankólia.

A mániában a reménytelenség annullálódik; a melankóliában a remény.

Akut tudatzavar (amentia) esetén a patogén konfliktus annullációja történik. Egy 23 éves fiatal hölgynél akut tudatzavar lép fel Velencében, ahová levegő- és helyszínváltozás érdekében küldték egy barátja társaságában. Mielőtt otthonról elindult, a nagybátyja deflorálta. A hallucinációiban nem jelenik meg direkt utalás erre a tényre. Így sikoltozik: „Olaszország királynője egy szajha. Csak ennyit lehet elmondani róla. … Mrs. Vanderbilt egy szajha. Csak ennyit lehet elmondani róla. … Ausztria császárnéja egy szajha. Csak ennyit lehet elmondani róla.” … Azonban szemrehányásainak lényege kimondatlan marad. „Egy szajha vagyok. Csak ennyit lehet elmondani rólam”. A nagybátyjának ugyanis felesége van, sosem tudná elvenni feleségül az unokahúgát.

A defloráció ténye nem jelenik meg a fantáziáiban és téveszméiben. A „szajha komplexusát” más, magas állású nőkre projektálja. A koronás fők és milliomosnők a szajhák, nem pedig ő. Ellenben implicit a téveszmék vigasztaló hatása. („Nem kell szégyenkezned amiatt, mert szajha vagy. Még a királynők is szajhák. Az anyád is egy szajha.”)

Az annulláció odáig terjed, hogy mikor rokonai meglátogatják az elmegyógyintézetben, nem ismeri fel a szeretett nagybácsit. A gyűlölete az anyja iránt viszont nyíltan feltárul.

A hisztériás delíriumban az annulláció folyamatai hiányoznak. A tudattalan világosan megmutatkozik. A szóáradat tájékoztat az elfojtott élményekről, csakúgy, ahogyan a hisztériás paroxizmus a coitust fejezi ki.

Hasonlóképpen hiányzik az annulláció az epileptikus görcsben. Amennyiben annulláció megjelenik, úgy az epileptikus demencia klinikai képét kapjuk. A realitás teljes egészében annullálódik, a „paroxizmus” úgymond állandó.

Az analízisben jól megfigyelhetjük mind az elfojtás, mind pedig az annulláció hatásait. Dr. Werner Hochstetter találóan fogalmazta meg, hogy az analízis egy mesterségesen felkeltett infantilis elfojtás. Pontosíthatott volna úgy, hogy „Freudiánus pszichoanalízis”, hiszen ez az, mely a páciens figyelmét a koragyerekkora irányítja, figyelmen kívül hagyja az aktuális konfliktust. Egyszer kezeltem egy orvost, aki korábban egy B. nevű laikus analitikushoz járt analízisbe, annak érdekében, hogy kiképződjön analitikussá. B. egy publikált cikkében ezt az analízist „pedagógiai” elnevezéssel jellemezte. Jómagam inkább úgy nevezném, hogy „patológiás”. Az analizált fiatal korában kényszeres parapátia tüneteit mutatta, ahogyan az eléggé általános gyermekkorban, de általában elmúlik serdülőkorban – a sikeres elfojtásnak köszönhetően. Az analízis során az analizált nagyon rossz állapotba került, kényszeres parapátia tüneteit mutatta. Infantilis elfojtásba lett hajszolva, az elfojtás visszavonása katasztrofális hatással járt, mert a homoszexuális áttétel ereje nem került felismerésre. A páciens tökéletesen annullálta a homoszexualitását, amely azonban felszínre került a balvégzetű analízis során.

Ez az, amiért az analitikus, amellett, hogy támogatja a retrospektív attitűdöt, sosem feledkezhet meg az aktuális szituációról, a prospektív irányokról. Az infantilizmust csökkenteni és ártalmatlanítani kell. Ez intuíciót és aktív intervenciót igényel, de nem úgy, ahogyan Ferenczi értelmezi, aki parancsokat és tiltásokat szab ki, felszólítja a pácienst, hogy tartózkodjon a vizeléstől vagy székeléstől ennyi meg ennyi órán át, és aki ezeket a gyerekes ostobaságokat úgy nevezi, hogy „aktív terapeutika”. A GPI kapcsán írt egyik kiváló tanulmányukban Ferenczi és Hollós rámutattak, hogy a páciens hogyan annullálja a számára nemkívánatos tényeket. Elfojtásról beszélnek, de a folyamat valójában annulláció, ugyanis az id az, ami elutasítja a felismerést – egy múltbéli szifilisz fertőzést, például.

A pszichoanalízis folyamán megfigyelhetjük az annulláció irányába mutató tendenciát már akkor, amikor még csak születőben van. Ahogyan korábban kifejtettem, általában úgy mutatkozik meg mint az ősi reakciók annullációja. Az analitikus feladata, hogy elejét vegye ennek az annullációnak. Ámde miközben teljes erejével azon kell igyekeznie, hogy ellenszegüljön az annullációnak, addig azon, hogy felszabadítsa a pácienst az elfojtás alól, csak fokozatosan szabad munkálkodnia, mivel ha azt elsieti, akkor többet árt, mint használ.

Az analizált ellenáll az elfojtásai megszüntetésének; ahogy ezt már tudjuk, jó okkal fél egy ilyen megszűnés hatásaitól. Várnunk kell addig, amíg meg nem mutattuk neki, hogy milyen előnyökkel jár az infantilis vágyak és kóros attitűdök feladása, amíg nem adtunk neki reményt és nem tártuk fel számára a helyettesítő eszköz lehetőségét. A helyettesítő eszköz az áttétel. Az orvos iránti szerelemben a páciens kompenzációt találhat az infantilis ideáljai elvesztéséért. Ez a szerelem azonban nem válhat fájdalommá.

Nevetséges dolog bejósolni az áttételt a páciensnek. Egy kényszeres parapátiától szenvedő hölgy mesélte nekem, hogy R. (egy laikus analitikus, aki a könyveiben nagy tapasztalattal rendelkezőként mutatja be magát, és akit Freud a legjobb tanítványaként jellemzett) a legelső ülésen ezt mondta: „Belém fog szeretni, de ez nem lesz igazi szerelem; csak az áttételi szerelem, amely a gyógyítás részeként alakul ki”. A páciens férje erősen nyugtalankodva keresett fel engem, hogy megkérdezze, valóban elengedhetetlenül fontos-e, hogy a felesége beleszeressen az analitikusba.

Egy tapasztalt analitikus csak akkor világít rá az áttételre, amikor az megzavarja a kezelést. Ebben az esetben arra mutat rá a páciens számára, hogy hogyan jött létre „a parallel szituáció”, amely oda vezetett, hogy az analizált mindent az analitikusra történő áttétel mentén tapasztal.

Körültekintően elkerüli az áttételről szóló jóslatok megfogalmazását, ugyanis tudja, hogy ezzel bizonyosan csak megrettentené a pácienst.  Az imént említett hölgy megszakította az R. által vezetett analízist abban a pillanatban, ahogyan az áttétel elérte a csúcsát.  Sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy pácienseink szenvednek az affektusok elfojtásától, és hogy az affektivitás felszabadítása fokozott irritábilitáshoz vezet. (Dr. Ernest Rosenbaum „analitikus szenzibilizáció” elnevezéssel illette ezt a folyamatot.) Mivel pácienseink reménytelen szerelemtől szenvednek, azt is mondhatnánk hogy „mentális anafilaktikus” reakciót mutatnak minden új boldogtalan szerelmi szenvedély irányában. Az őt megillető engedményeket kell megadnunk ennek a mentális anafilaxisnak. Nem szabad engedni, hogy az áttétel túl erőssé váljon. – Azzal, hogy úgy magyarázzuk meg mint az ősi reakciók következményét, az analitikus iránti szerelmet megfosztjuk titokzatos és varázslatos karakterétől, puszta biológiai jelenség szintjére redukáljuk. Az analitikus ekkor kisebbé válik, nem lesz több mint egy véletlenszerű tárgy, aki csupán ennek a tárgynak a különös jellegénél fogva lehet veszélyes a páciensre.

A veszély kétségtelenül kialakul, ha az analitikus nárcisztikus módon az áttételt úgy tekinti, mint személyes kiválóságának érdemét.

Amennyiben így tesz, úgy megszegi az analízis legfontosabb szabályait, valamint veszélyezteti a gyógyulás kilátásait. Freud egyszer úgy nyilatkozott, hogy az analízist mindvégig az önmegtartóztatás szellemében kell vezetni. Én így fogalmaznék: az analitikusnak meg kell tanulnia felismerni a saját ősi reakcióit, le kell győznie őket, és szublimálnia kell a saját szeretetét.

Amennyiben az áttétel késlekedik, az analitikusnak el kell döntenie, hogy elsősorban elfojtásról vagy annullációról van-e szó. Amíg az elfojtás nem okoz komoly nehézséget, hiszen a páciens álmai nyíltan mesélnek, addig az annulláció nagyon makacs ellenálláshoz vezethet. Mit tegyen az analitikus? Próbálja fokozni az áttételt addig, amíg a páciens tudatába nem kerül, vagy próbáljon ellene dolgozni, átalakítani a pozitív áttételt negatívvá?

Meddig mehet el az analízis megzavarásának kockázata nélkül?

A szublimáció keretei között, az analitikus mutathat barátságot és együttérzést. Nincsenek általános szabályok, melyek irányt mutatnának ezek fokát illetően. Ezt minden esetben egyénileg kell megítélni. A tapasztalat azt mutatja, hogy csak azokat a pácienseket tudjuk meggyógyítani, akik felé szimpátiát érzünk – és a szimpátia a szeretet kezdete, illetve előfutára. Paracelsus kijelentése a mai napig helytálló: „Az egyetlen dolog, amit mi, orvosok adhatunk a pácienseinknek, az a szeretet”. – Mi egy magasabb rendű szeretetet adunk, de amit a páciens akar, az földi szeretet. Ez egy szakadék, melyet nem lehet áthidalni. Az analízis minden tragikus jellegzetessége megtestesül ebben feszültségben, mely a pszichés és a fizikai között áll fenn.

 

 

 

 

 

 

 

Tizedik fejezet

A VISZONTÁTTÉTEL

 

A pszichoanalízis sikerei és kudarcai részben az áttétel formáján és erején múlnak. A páciens viszonya a pszichoterapeutához mindig érzelmileg színezett. Hiba lenne azt feltételezni, hogy a logos segítség nélkül tud gyógyítani. Az analitikus nem tud meggyőzni egy olyan pácienst, aki érzelmileg lázad ellene. A beteg azt a személyt helyettesíti az analitikussal, aki a legfontosabb a mentális konfliktusában. A specifikus konfliktus-konstellációban a gyógyító annak a személynek a helyét veszi át, aki megbetegítette a pácienst. Ez elegendő magyarázattal szolgál a beteg érzelmeire az orvos iránt.

 

Egy házas asszony megbetegedett, mert lesújtó csalódás érte egy házasságon kívüli viszonyban. Az élet értelmetlennek tűnik számára, a férjével történő együttlétek során frigid, valamint öngyilkossági késztetései vannak. A férje hozza kezelésbe. Nem később, mint a harmadik alkalommal, miután bizalmasan beszámolt orvosának a csalódásáról, azt kérdi tőle: „Hogyan tudna segíteni? Vissza tudja adni az elvesztett szeretőmet?”. Ebben a negatív formában fejezi ki a még mindig tudattalan vágyat: „Tud segíteni. Adja meg azt a szeretetet, gyengédséget és életörömöt, amit az elvesztett szeretőm adott nekem”. Valójában ezt a kérdést teszi fel magának: „Helyettesítheti az orvos a szeretőmet?”. A kérdés az áttétel kezdetét jelöli, mely az ő esetében, ebben a szakaszban ezt foglalja magában: „Elvesztettem egy szeretőt. Az orvos nem tud segíteni nekem, hacsak nem lesz a szeretőm”.

Az a lehetőség, hogy szabadon beszélhet egy olyan konfliktusról, melyet eleddig el kellett rejtenie a világ szeme elől, az orvos megértése és együttérzése átsegíti őt a konfliktus első nehézségein. Az áttétel arról győzheti meg, hogy egy férfi sem pótolhatatlan, és hogy a konfliktust le lehet győzni. Kerülőúton (orvos-szerető a vágy kielégítése nélkül) az asszony visszavezethető a férjéhez és a házasság helyrehozható.

 

Nyilvánvalóan az orvos nem helyettesítheti személyesen a szeretőt, akinek elvesztését a páciens elviselhetetlennek találta. Ez mindössze egy második konfliktust eredményezne az első helyén. Csak akkor hozhatná helyre a veszteséget, ha örök köteléket alakítana ki a pácienssel – elvenné feleségül azután, hogy a nő elvált a férjétől. Ez az analitikus és az analizált számára is boldogtalansághoz vezetne. Valójában időről időre megtörténik, hogy az analitikusok és más pszichoterapeuták beleszeretnek hölgy pácienseikbe és összeházasodnak velük. Objektíven tekintve ezekre az esetekre azt mondjuk, hogy „viszontáttétel alakult ki”.

Minthogy rendkívül ritka, hogy egy emberi lénynek a másikhoz való viszonya érzelemmentes legyen, ne jelenjen meg benne az antipátia vagy szimpátia halvány árnyéka se, így azt sem várhatjuk el, hogy az orvos és páciens kapcsolatát a kölcsönös közömbösség jellemezze. Az orvos nem kevésbé van kitéve az áttételnek, mint a páciens, azonban általában nem kerül tudatába ennek a hatásnak. Csakhogy amennyiben objektívnek és közömbösnek tekinti magát, erősebbnek, mert immunis az érzelmi válaszokkal szemben, akkor természetesen ki van téve az érzelmi robbanás komoly kockázatának, annak, hogy váratlanul eluralkodnak rajta a páciense iránti érzelmek, melyek pozitívak és negatívak is lehetnek.

Nincs áttétel viszontáttétel nélkül. Minden pszichoterapeutának ismernie kell ezt az axiómát, minden páciens analitikus kezelését önanalízissel kell kísérni, mely során az analitikus arra a kérdésre keresi a választ, hogy: „Hogyan állok a páciensemhez?”.

Hosszú évekkel ezelőtt kezdtem el beszélni az „analitikus scotoma” jelenségéről, értve ezalatt azt, hogy a pszichoterapeuta az analizált minden olyan komplexusára vak, melyeknek ő maga is ki van téve. Tételezzük fel, hogy a pszichoterápiás kezelés folyamata megreked. Az analízis nem halad, az analitikus keresi az ellenállás forrásait. Missriegler kiválóan járult hozzá a „Fortschritte der Sexualwissenschaft und Psychoanalyse” IV. kötetéhez (Verlag F. Deuticke, Lipcse és Bécs, 1931) a Bemerkungen über Gegenübertragung című esszéjével, melyben így ír: „Milyen technikával kezelhetjük legjobban a viszontáttételt? Azzal, hogy az analízis nehézségeit és stagnálásait nem tulajdonítjuk a páciens ellenállásának addig, amíg nem kerestük az okokat saját magunkban”.

Az analitikus szokásos attitűdje a páciens felé negatív vagy pozitív érzelemi töltettel rendelkezik, köznapi szóhasználattal élve, kedveli vagy nem kedveli. Kétségtelenül az objektivitás és közömbösség fennkölt platformján kellene állnia, de ez az ideál aligha valósul meg. Mi, analitikusok férfiak és nők vagyunk, emberi létezésünk minden impulzusával. A feladatunk leküzdeni ezeket az impulzusokat, felismerni a jelenlétüket, valamint megtenni, amit csak tudunk, „sine ira et studio”, hogy segítsünk a páciensnek, miközben legyőzzük, de legalábbis leplezzük a saját érzelmeinket.

 

A páciens nem fog megelégedni a közömbösségünkkel, és megpróbál kicsalogatni minket a fedezékünkből. Rávezető kérdéseket tesz fel vagy célzatos megjegyzéseket alkalmaz. „Untatom Önt ezekkel a hosszas történetekkel?”. Vagy: „Attól tartok, nagyon fárasztó vagyok”. Vagy: „Szerintem ma rövidre fogja zárni a kezelésemet és megszabadul tőlem”. Becsmérlő észrevételeket tesz abban a reményben, hogy egy kis tüzet csiholhat az orvosból; épp úgy, ahogyan gyermekkorában tette, mikor a nyűgösködéseivel próbálta meg „kihozni a szüleit a sodrából”, pedig csak arra vágyott, hogy megtörje a higgadtságukat, hogy indulatokat mutassanak.

 

Nehéz olyan pácienseket kezelni, akikkel nem rokonszenvezünk. Ezért ilyen esetekben, én általában nem folytatom tovább az analízist, illetve átadom egy kollégának. Alapvető fontosságú, hogy elég sok közös legyen az orvosban és páciensben. Empátia, imaginatív belátás (intuició) az analizált elméjébe, elengedhetetlenek a sikerhez. Maga az „empátia” szó is azt jelöli, hogy a pszichoterapeuta érzelmileg vesz részt a kezelésben. Csakis az empátián át tudja az analitikus megérteni a pácienst, bepillantást nyerni a személyiségébe, megérteni a specifikus konfliktusának természetét. Ez az empátia kétségtelenül azzal a kockázattal jár, hogy olyannyira felfokozza a páciens áttételét, mely már nem előnyösként hanem ellenállásként mutatkozik meg.

Amikor a páciens azt érzi, hogy megértik, hajlamos azt érezni, hogy szeretik. (Être compris, c’est être aimé.) A doktor szimpátiájának további bizonyítékait keresi, az elfogultság érzelmeinek fokozódását követeli. Azután megsértődik, mert meleg érzelmei elutasításra kerülnek (ahogyan ő képzeli), és könnyen átvált a „negatív” áttétel állapotára, belekapaszkodik a betegségvágyába, felkészíti magát, hogy csak a legmagasabb áron legyen hajlandó megválni tőle. A legmagasabb ár az analitikus szeretete. Máskor, ennek az olyannyira vágyott szeretetnek az elvesztésétől félve, melyet létezőnek tételez fel, elhallgathat különféle, a kezelés szempontjából fontos információkat, mert azt gondolja, hogy ha feltárná őket, azzal elveszítené az orvos szimpátiáját és tiszteletét. Nem akar kevesebbé válni az orvos szemében, csökkenteni a saját értékét. A szeretet fontosabbá vált számára, mint a pszichés felszabadulás.

A pszichoterapeuta igen kényes dilemmával találja szemben magát. Folyamatosan önvizsgálatot kell gyakorolnia a páciens iránti attitűdjét illetően, hogy így tudatában maradhasson annak az „analitikus szituációnak”, amit meghatároz a páciens múltja és aktuális konfliktusa, miközben sosem hagyhatja figyelmen kívül azt, amit a páciens konfliktusa neki magának jelent, és azokat a világosabb vagy sötétebb színeket, mellyel ő maga egészíti ki a páciens által elmesélt gondokat. Csakis akkor maradhat a víz felszínén, ha folyamatosan tudatos marad önmagára, csak így kerülheti el, hogy elmerüljön a páciens érzelmeinek örvényében.

A páciens részéről az orvos felé irányuló áttétel olyan óriási veszélyt jelent, hogy joggal csodálkozunk, miért nem alakulnak ki a pszichoterapeutákban sokkal gyakrabban azok a betegségek, melyeket pácienseikben meggyógyítottak. Bizonyos alkalmakkor, sajnálatos módon, ha az analitikus nem mentes a komplexusoktól (legalábbis annyira, amennyire mi, szegény halandók azok lehetünk), átveszi a betegséget az analizált gyógyítása folyamán. A mentális gyógyító alulmarad a hivatása kockázataival szemben. A pszichoterapeuta pozíciója hasonló ahhoz az orvoséhoz, akinek egy fertőző mikrobiális betegséget kell kezelnie. Megannyiszor kellett már analízisben vagy tanácsadásban részesítenem olyanokat, akiket spirituálisan „megfertőztek” a pácienseik.

A pszichoterápiában a gyógyítónak időnként hatalmas mértékű türelmet és önmérsékeltet kell tanúsítania, ha el akarja kerülni a páciens érzelmi áttételeit. Kétségtelen, hogy alig van olyan hiba, mely ne bizonyulna alkalmanként előnyösnek. Ez történt az egyik páciensem esetében is, aki rendszeresen késett az időpontjairól, nem követte a tanácsaimat, valamint mindenféle esztelen ellenvetéseknek adott hangot. Egy nap elvesztettem a türelmemet, és jól leteremtettem. Teljesen elképedt, mivel ezidáig csak zavartalanul higgadtnak látott. Másnap percre pontosan érkezett, melegen megszorította a kezemet, mondván: „Elképzelni se tudja doktor úr, hogy milyen jót tett a tegnapi fejmosás. Más ember vagyok. Gyakrabban kéne megszidnia”. Mi volt a magyarázat? Az apja teljesen közömbös volt, nem érdekelte, hogy a fia jól van-e vagy beteg. Amikor kijöttem a sodromból, azt jelentette a páciensnek, hogy valóban érdekel a jólléte. Csak hosszas gondolkodás után jöttem rá, hogy mi háborított fel és vezetett a kitöréshez. A saját családi életemben történt valami kellemetlen, amit úgy reagáltam le, hogy jól lehordtam a pácienst.

Amikor az analitikus arra lesz figyelmes, hogy a páciens iránti attitűdje indokolatlanul telített érzelmileg, akkor kötelessége megvizsgálni magában, mit jelent számára az adott páciens mint emberi lény, túl a professzionális kapcsolaton. Egy hölgy páciens nem jelenik meg az egyik időpontján vagy negyed órát késik. Az orvos, ezt személyes sértésnek veszi, holott rendes esetben nem zavartatja magát ilyen kisebb kihágások miatt. Fel kell ismernie, hogy viszontáttétel hatása alatt áll, közel ahhoz, hogy beleszeressen a páciensébe. Jobb félni, mint megijedni. Lezárhatja a kezelést, átadhatja a hölgyet egy kollégának, vagy (uralva a helyzetet és saját magát) annak szentelheti az energiáit, hogy meggyógyítsa a pácienst, miközben megmarad nem többnek, mint jóbarát és vezető.

Az előző fejezet megállapításai után szükségtelen bizonygatnom, hogy az orvos és páciens között az történik, amit ősi reakcióknak nevezek. Szublimált formájában az ősi reakció ezt a kérdést jelöli ki: „Milyen szerepet fogsz játszani az életemben?”. Alsóbb szinteken, az ösztönök hozzák meg a döntést.

Az orvos viszontáttételét ugyanannak az önmegtartóztatásnak az égisze alatt kell kezelni, melyet Freud írt elő főszabályként a páciens áttételével kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy az analitikusnak folyamatosan szüksége van éberségére és önismeretének fejlesztésére. Missriegler jól mondta: „Az analízis egy nagyon bonyolult műfaj, nem annyira azért, mert a technikája bonyolult, sokkal inkább azért, mert az analitikusnak folyamatosan saját magára kell alkalmaznia azt. Olyan, mintha egy sebész orvosnak minden metszést ugyanúgy el kellene végeznie saját magán, mint a páciensén”. Az analizált álmai felvilágosítást nyújtanak az „analitikus helyzetről”, a páciens attitűdjéről az analitikussal kapcsolatban. Azonban, ha az analitikus kapja magát azon, hogy a páciensről álmodik, akkor neki a saját álmát kell elemeznie, felismernie, hogy a páciens olyan álruhákban jelenhet ott meg, melyeken nehéz átlátni.

 

Egy orvos, aki képzési célokból hozzám járt analízisbe, azt a felkérést kapta, hogy analizáljon egy fiatal diákot, aki homoszexuális irányultságától akart megszabadulni. Tanítványomat fájdalmas vizelés (stranguria) kezdte kínozni. Álmatlan lett, maszturbációs késztetést érzett, habár házas ember volt, és rég felhagyott már a maszturbációval. Nyilvánvaló volt, hogy viszontáttétel lépett fel az általa kezelt diák felé, aki egyébként egy jóvágású fiú volt. Az orvos nagyon nyugtalankodott a páciens miatt, mélységesen elcsüggesztette, hogy az analízis nem haladt az ellenállások fokozódása miatt. Megalázottnak érezte magát, amiért páciense homoszexuálisként nem mutatta a feléje irányuló áttétel semmilyen jelét (ahogy ez valójában várható lett volna – ld. előző fejezet). Mind a stranguria, mind az alvászavar gyorsan enyhült, amint az analitikus páciens a segítségemmel ráébredt, hogy viszontáttétel hatása alatt áll.

 

A kezdők sokkal nagyobb veszélynek vannak kitéve, mint azok az analitikusok, akik már évek óta állják az áttétel viharait. Ők hajlanak arra, hogy a páciensek által ebben a témában mutatott jelenségeket saját nagyszerűségüknek tudják be. (A hölgy páciensek is fel vannak háborodva, ha szerelmi érzéseiket az analitikus az áttétel tipikus jelenségének szintjére degradálja.) Továbbá a kezdők a negatív áttételre negatív viszontáttétellel reagálhatnak, morcoskodva megszakítják az analízist, ha a páciensük szemtelenné válik és nem veszi őket elég komolyan.

Minthogy tökéletes őszinteséget várunk el pácienseinktől, nem szabad sértésnek vennünk, ha ezt a nyíltságot ránk magunkra is alkalmazzák. Természetesen az ilyen nyíltság tolerálásának is megvannak a határai. Sadger közreadta, hogy az egyik páciense hogyan becsmérelte és bírálta őt a legobszcénabb kifejezéseket használva.[11] Meg kell mondjam, soha semmi ehhez fogható gonddal nem kellett szembenéznem harminc évnyi analitikus gyakorlatom során. A helyzet intuitív megértésével mindig képes voltam leolvasni egy fenyegető indulati vihar előjeleit, és elterelni az áradatot a megfelelő tárgyra, akit hálátlan feladatom volt reprezentálni.

Alapos megfontolást érdemel az a jelentős veszély, hogy a pszichoterapeuta úgy értelmezheti a pácienstől érkező csodálatot mint tehetségének jogos elismerését. A józan esze ezt mondja: „Ez az áttétel. Ne engedd elszabadulni a képzeletedet”. Ellenben az érzelmei az áttétel igézete alatt állnak, megtévesztő felsőbbrendűségi érzéssel ruházzák fel, mely vakká teszi saját hiányosságaira és megerősíti a saját, történelmi jelentőségű küldetésébe vetett hitét. (Missriegler különös figyelmet szentelt ennek.) Így hát megadja magát a viszontáttételnek, analitikus scotoma alakul ki, nem lát rá semmilyen más elmélet vagy hipotézis igazságára, csak a sajátjára, nem hallja meg más iskolák tanításait, a rivális irányzatok képviselőit tudatlannak értékeli, míg önmagát mint annak az egyetlen módszernek a birtokosát, mely el tudja hozni az üdvözülést. 

A kóros pszichés jelenségek nem mások mint univerzálisan előforduló folyamatok és mechanizmusok felfokozásai és eltúlzásai. Az analízis ezeket a szokásos folyamatokat a parapátiában felnagyított formájukban tárja fel. Azonban az, aki nem tudja a saját gyengeségeit felismerni a pácienseiben, nem igazi pszichoterapeuta. Amikor az analizált áttétele megmutatkozik az analitikus irányában, akkor az utóbbinak ezt egy arra irányuló figyelmeztetésként kell értékelnie, hogy gondolja át saját affektív attitűdjét a páciense felé. Senki ne áltassa magát azzal az elképzeléssel, hogy képes tökéletesen érdektelen lenni, hogy a páciensek pusztán a kezelés tárgyai, részéről pedig semmilyen érzelmi bevonódásról nincs szó. Von Hattingberg a viszontáttétel tárgyalásakor ezt a találó mondatot fogalmazta meg: „Az analitikus ignorálni igyekszik a saját affektusait”.

Ha az áttétel helyes formuláját találtam meg, mikor azt állítom, hogy a páciens az analitikussal helyettesíti a konfliktusa szempontjából legfontosabb személyt, akkor ennek párjaként a viszontáttétel formulája azt takarja, hogy az orvos olyan szerepet oszt a páciensre, mely az ő életkonfliktusát jelentőssé teszi. Ezt a szerepet főképp az alapján választja, hogy helyrehozza az élettervében és életének mérlegkimutatásában kialakult deficitet. Egy vágyálom rabja, mely a vágyteljesítés elvének megfelelően, kivezeti a realitásból a fikció birodalmába. Ebben a vágyálomban a realitás aránya elhanyagolható. Akárhogyis, az affektusok mobilizációja meg fogja zavarni a kezelés folyamatát. Ha a pszichoterápiának az a funkciója, hogy kibékítse a pácienst a realitással, akkor a realitás mellett állást foglaló orvosnak szüntelenül az ideális cél érdekében kell dolgoznia, lemondva az önző impulzusokról. Az ideális cél a páciens meggyógyítása akkor is, ha ez önfeláldozást követel.

 

 

 

 

 

 

Tizenegyedik fejezet

AZ ÁTTÉTEL PROBLÉMÁI

 

Egy kérdés, melyet megannyiszor feltettek már nekem: „Mikor tudatosítsa az analitikus az áttételt az analizáltban?”. Néhány analitikus már az első interjú előtt, mielőtt az analízis valóban elkezdődött volna, nyersen közli a pácienssel (egy ilyen példát említettem már a kilencedik fejezetben): „Belém fog szeretni, de ne aggódjon. Ez nem lesz igazi szerelem. Csak a szerelem hasonmása, melyet mi áttételnek nevezünk”.

Ez borzalmas hiba, ugyanis megakadályozza az áttétel kifejlődését, mely nélkül az analitikus nem lát a dolgok mélyére és a sikeres kezelés lehetetlennek bizonyul. Elvégre az áttétel tükör, benne az analizált igazi arcát látjuk. Nem létezhet analízis áttétel nélkül. Legfeljebb elkerüli az orvos figyelmét, illetve az elfojtás vagy az annulláció miatt a páciens figyelmét.

Könnyedén eldönthetjük, hogy mikor kell beszélnünk a páciensnek az áttételről. Addig nem, amíg nem ölt testet az ellenállás részeként, ezzel megakasztva az analitikus kezelés folyamatát. Ha ez megtörténik, akkor eljött a beavatkozás ideje.

Olyan esetek is lesznek tehát, melyekben alig kell említeni az áttételt, mert nem akadályozza, sőt inkább előmozdítja az analízist. Rendszerint ezekben az analízisekben érjük el a legjobb eredményeket. A kezelés ellenállás nélkül halad, az analizált élete kibontakozik, akár egy film története, az önismeret új elemei habozás nélkül, gyakorta kifejezetten lelkesen kerülnek befogadásra. A páciens hálás, az analízis vége után is tartja a kapcsolatot, időről időre ír vagy telefonál, hogy tanácsot vagy útmutatást kérjen egy-egy súlyos döntéshez. Kiteljesítette a szublimáció folyamatát, így az áttétel csak mint szimpátia és barátság érzés manifesztálódik.

Sajnos ezek az esetek kivételesnek számítanak, az áttétel kezdete általában az ellenállás fő forrásának bizonyul. A pszichoanalízis születésének idején a helyzet sokkal könnyebben volt kezelhető, mint ma, mikor a laikus közönség jól ismeri a témát, és mielőtt a pácienseink átlépnék a konzultációs szoba küszöbét, már alaposan kiművelődtek többféle analitikus munka tanulmányozásával. Ezek a jól felkészült páciensek már előre félnek az áttételtől, különösen a gyengébb nem képviselői, akik minden áron igyekeznek elkerülni azt. Egyesek leplezik ezt a félelmet, mások őszintén elismerik, de az analitikusnak elővigyázatosnak kell lennie az előbbi esetben ugyanúgy, mint az utóbbiban.

Mit tegyünk, ha egy hölgy páciens azt kérdezi, hogy vajon tényleg bele kell-e szeretnie az analitikusba, vajon tényleg nincs semmi mód ennek elkerülésére?

Az analitikus ne jelentse ki kategorikusan, hogy a páciensnek át kell esnie az áttételen, és ha ez ellenére van, akkor ő nem vállalja az analízist. Egy beteggel van dolgunk, akinek segítséget nyújtani a szakmai kötelességünk. A félelem az áttételtől az első elfojtásos manifesztáció, melyről a páciens tájékoztat minket, illetve arról ad hírt, hogy ő maga már elkezdte az analitikus munkát. Próbál kitérni a kezelés elől, elsősorban pedig visszahőköl a szerelem jelensége előtt; továbbá megindítja a hadjáratot az analitikus ellen egy háborús stratégiával. (Valójában a legtöbbször arról van szó, hogy nagyon is készen áll áttételt létrehozni, csupán szeretne találni egy mentséget arra, ami minden bizonnyal be fog következni – arra, amire vágyik, hogy megtörténjen. Figyelmeztetett minket, tehát majd felmentheti magát azzal, hogy ő szerette volna megvédeni magát az áttételtől.)

Ezekben az esetekben elővigyázatosan kell eljárnunk, diplomatikusan ahhoz kell ragaszkodnunk, hogy az áttételnek nincs különösebb jelentősége. Ravaszságra ravaszsággal válaszolunk.

A hölgy páciensek, akik azzal kezdik, hogy az áttétel elleni előítéleteiket hangoztatják, mindent megtesznek majd azért, hogy elkerüljék, és gyakorta egyfajta negatív attitűdöt vesznek fel. Megtartják maguknak vagy elfelejtik az álmokat, melyek az áttételről szólnak. Annak érdekében, hogy megvédjék magukat az áttételtől, létrehoznak egy másodlagos áttételt, mely által valamilyen másik tárgyat áraszthatnak el érzelmeikkel, nem az analitikust, akinek viszont újra és újra „áradozni” kezdenek erről az elsöprő szenvedélyről. A másodlagos áttétel funkciója, hogy immunizálja őket a fő áttétel ellen. A másikról beszélnek, de az orvost értik alatta.

Ennek ellenére kikötjük, hiszen a zavartalan analízis szempontjából elengedhetetlenül fontos, hogy amíg a kezelés folyamatban van, addig az analizált nem kezdhet új szerelmi kapcsolatba. Egy homoszexuálisnak tartózkodnia kell a homoszexuális aktivitásoktól; egy olyan nőnek, aki nem tud ellenállni a félrelépés csábításának, aztán szenved, mert megcsalta a férjét, neki a poliandriára való hajlamát kell kontrollálnia; és így tovább. Ezt a tiltást alkalomadtán megszegik, különösen az impotensek – igaz, az ő esetükben a coitus letiltása egy fő terápiás adjuváns. Amennyiben az utasításait nem követik, akkor viszont az analitikusé a lehetőség, hogy a kezelés kudarcát a páciens engedetlenségének számlájára írja. Erre a témára még visszatérek, amikor elérkezünk a technika egyéni variációinak kifejtéséhez.

Azt is ki kell hangsúlyozni, hogy az áttétel nem ugyanolyan formában jelentkezik nők illetve férfiak esetében. Amivel itt foglalkozom, az a férfi orvos és női páciens közötti kapcsolat (vagy a fordítottja), hogy úgy mondjam, a heteroszexuális áttétel.

Engedjék meg, hogy elmeséljek itt egy olyan esetet, melyben látszólag semmilyen áttételre nem került sor, mivel nagyon szemléletesen példázza, hogy egy leplezett áttétel hogyan képes a lehető legnagyobb elánnal testet ölteni a féltékenység erőteljes érzésének nyomására. Irreleváns részleteket figyelmen kívül hagyva azokra a vonatkozásokra koncentrálok, melyek megakadályozták, hogy az áttétel kibontakozzon.

 

  1. eset: Erna G., 29 éves hölgy, aki nagyon elhanyagolta a külsejét, de szinte teljesen eltűnt szépségének nyomai még mindig felfedezhetők voltak rajta. Egy ortodox Freudiánus analizálta három éven át számos különféle panasz miatt. Ezen hosszas idő alatt teljes gyermekkora górcső alá került, de Dr. N. az aktuális konfliktust elmulasztotta feltárni. Megdöbbenve szereztem tudomást arról, hogy a páciens soha semmilyen jelét nem mutatta áttételnek, az analitikus pedig azzal indokolta meg a terápia kudarcát, hogy a hölgy képtelen áttételt létrehozni. Az akkori analízis során a páciensnek vakbélgyulladása alakult ki (soha nem volt ilyen esetem harminc évnyi analitikus gyakorlatom során), azonnal megtörtént az operációja is, melyet K. professzor végzett el. A hölgy „őrülten” szerelmes lett az őt megműtő orvosba – „egy ragyogó férfi” -, és bár tudta, hogy szerelme reménytelen, az érzés még mindig tartott. Ezen a módon egy másodlagos áttételt hozott létre, immunizálta magát az N. iránti áttétellel szemben. Az általam vezetett analízis rövid időn belül egy súlyos aktuális konfliktust tárt fel, a páciens pedig gyorsan fejlődött; mindazonáltal áttétel nem jelentkezett, habár bizonyos ráutalások fellelhetőek voltak az elvétve közölt álmaiban. Mikor az esetet átvettem, a páciens ágyhoz kötött volt, hónapok óta nem hagyta el a házat. Ezt követően viszont elkezdett kijárni, egy nővér kíséretében; érdeklődése újra feléledt a könyvek, majd fokozatosan a ház körüli munkák iránt. Beszámolt azirányú vágyáról, hogy tanulmányozza kissé az analitikus irodalmat, de ezt kifejezetten megtiltottam, ugyanis már enélkül is csak nagy nehézségek árán sikerült megzabolázni azt a túláradó lelkesedést, mellyel hajlamos volt mindent analizálni és mindent szimbolikusan interpretálni. Idővel kiadós sétákat javasoltam Bécs környékén, a szépséges Wienerwaldban. Ő úgy vélte, ez túlzottan fárasztó lenne, így megelégedett a közeli közparkokban tett látogatásokkal, ahol alig-alig figyelt fel a környezetére. Még mindig eléggé egyhangúan öltözött, és nem volt hajlandó megfésülködni – mondván, nem kíván feltűnő külsővel rendelkezni és ezzel csábításnak kitenni magát. Szerelem, új szerelmi kaland – jelentette ki – szóba sem jöhet. Igaz, jómagam is megtiltottam, hogy szerelmi viszonyba keveredjen a fogadóban, ahol megszállt; mégis úgy tűnt, hogy azt gondolja, szándékomban áll lebeszélni őt a reménytelen szenvedélyéről K. professzor iránt, valamint, hogy kedvemre volna, ha más férfi irányában tanúsítana élénk érdeklődést. Habár nagyon hálás volt nekem, áttételnek még mindig semmi jelét nem adta.

Egy kellemes, nyáresti séta után a feleségemmel tartottam hazafelé. Emelkedett hangulatban voltunk, nevetgéltünk – már-már harsányan. A távolban megpillantottam egy komor alakot. Ki volt az? A páciensem az ápoló társaságában. Fekete köpenyt viselt. Ahogy elhaladtam mellette, levettem a kalapomat és köszöntem, „Jó estét”, de nem álltam meg beszélgetni. Az első gondolat, ami átsuhant a fejemben: „S lőn vége az analízisnek”.

Másnap a páciens fél órával az időpontja előtt jelent meg. Csinos ruha volt rajta, haja megmosva, begöndörítve, ízléses (nem túlzó) sminket viselt, és az összkép méltó volt tagadhatatlan bájaihoz. A tekintete megvillant, ajkai megremegtek és egész megjelenése azt a visszafojtott feszültséget sugározta, mely arra a nőre vall, akit megsértettek és készen áll harcba szállni a jogaiért. A vihar azonnal kitört, és a szemrehányások áradata záporozott ártatlan fejemre. Egy analitikusnak példát kellene mutatnia jómodorból; diszkrécióval és visszafogottsággal. Nem illendő ilyen „kicsapongó” viselkedést tanúsítanom a nyilvánosság előtt. Ki volt az a „tűrhetetlenül egészséges” személy, aki a karomon lógott tegnap? Hiába is igyekeztem tisztázni, hogy a magánéletem nem tartozik rá, hogy egy jogtalan féltékenységi rohamtól szenved. Csak egy megvető mosollyal válaszolt a féltékenység vádjára, illetve arra az állításra, hogy az elutasított áttétel ezek szerint erősebb, mint azt hajlandó volt bevallani. A páciens egyre izgatottabbá, pimaszabbá, egyre agresszívebben személyeskedővé vált, olyannyira, hogy meg kellett szakítanom az interjút és közöltem, hogy a kezelés itt ért véget. Tartottam attól, hogy ez a hirtelen megszakítás sérülést okoz neki, de milyen más út állt nyitva? Azonban ilyen könnyen nem szabadultam meg tőle. Késő este csörgött a telefon, Erna asztma rohammal küzd, és azonnal oda kell mennem. Azt feleltem, hogy a pszichés kezelésnek vége, a testi gyengélkedés kapcsán pedig általános orvost kell hívnia. Ezzel a lendülettel letettem a telefont. Egy órával később megszólalt az ajtócsengő. Erna állt ott hálóingben, nehézkesen kapkodva a levegőt, egy szobalány kíséretében. Egy pillantás alatt felmértem, hogy az úgynevezett asztma nem volt más mint egy színjáték. Közel sem volt könnyű meggyőzni, hogy menjen haza. Az „asztma roham” interpretációja nyilvánvaló volt, de nem közöltem vele. Néhány kisebb epizód után, nőiességében mélyen megalázottan, végül visszavonulót fújt. Alkalmanként láttam még egyszer-egyszer, mikor más páciensekhez mentem vizitelni a fogadóba. Az egészség mintaképének tűnt. A barátaim elmondása alapján továbbra is lelkesen beszélt orvosi képességeimről, amikor a tehetségemet részletezte, az utalásaiban mindig úgy jelentem meg mint „doktor” és sosem úgy mint „férfi”.

 

Mivel minden, ami orvos és beteg közt történt, mélyebb jelentőséggel bírt, mint amennyire az események sűrűjében nyilvánvaló volt, csak egy későbbi időpontban szereztem olyan információt, mely lehetővé tette számomra, hogy magyarázatot találjak az áttétel elmaradására, mint egy tipikus konfliktus konstelláció következményére. Erna egykor viszonyt folytatott egy nagybeteg férfival, aki a halála előtt megeskette őt arra, hogy mindvégig hűséges maradt hozzá. A férfi azt mondta, hogy csak ezesetben hagyja rá a tulajdonát, mely igen jelentős volt. Erna letette a nagyesküt, csakhogy hamisan, ugyanis bizalmas viszonyban volt az örökhagyó legjobb barátjával is. Sőt, egy időben két szeretőt tartott, az egyik azt hitte, hogy ő az egyetlen, a másik tisztában volt a tényekkel. Erna kiegészítő szerelmet hozott létre. Az analízisben ugyanez a szituáció tért vissza. Dr. N., az első analitikus, hűtlenség áldozata lett. Sosem tudta meg az igazságot. Erna úgy tett, mintha nem szerette volna, hiszen az ő szerepe az életben az volt, hogy úgy tegyen, mintha kizárólag egy másik mellett lenne elkötelezve. Így lett N. a megtévesztett szerető, míg a sebészorvos lett Erna ideálja és a legjobb barát. Azonban a korábbi szerelem élmény feléledését illetően volt egy jelentős különbség. Tulajdonképpen hűséges maradt az analitikushoz, tekintve, hogy nem alakult ki testileg intim kapcsolat közte és a sebész között.

A második analízisben újabb ismétlésre került sor, de egy heves féltékenységi roham szükségeltetett ahhoz, hogy az igazság napvilágra kerüljön. Most én képviseltem a barátot, akivel meg akarta csalni az első analitikust.   

Ha eléggé messzire megyünk egy analízisben, az áttétel sosem marad el, de megeshet, hogy nincsenek kézenfekvő jelei. Ezekben az esetekben az analitikusnak fel kell fedeznie, hogy mi akadályozza az áttétel tudatossá válását. Az ilyen analízisek kétoldalú scotoma hatása alatt állnak: az egyik oldal az orvosé, aki figyelmen kívül hagyja az áttételt, pedig az létrejött; a másik a páciensé, aki nem akarja látni azt. A szituációt tovább bonyolítja, ha az orvos megadja magát a viszontáttételnek.

Az olyan esetek, ahol az áttétel nem kerül felismerésre élesen szembeállíthatók azokkal, melyekben az áttétel villámgyorsan kialakul. Akár már a páciens legelső álma feltárhatja ezt a „szerelem első látásra” helyzetet.

Ha egy fiatal analitikus nagyon emlékeztet egy hölgy pácienst a saját öccsére, akkor heves áttétel alakulhat ki, olyannyira heves, hogy ellenállásként ölthet formát. Tudom, ilyenkor sok analitikus úgy véli, kötelessége megszakítani az analízist. Részemről sosem tettem így, mert megfelelő diplomácia segítségével mindig képes voltam békésebb vizekre terelni az áttételt. Találkoztam hasonló esetekkel, melyekben erős apa-fixáció volt jelen. Ahelyett, hogy elutasítanám az áttételt, elfogadom, élénk érdeklődést mutatok a páciens felé, de mindig megmaradok a szakmai kötelesség keretein belül. Ezzel sikeresen elkerülöm, hogy később egy fájdalmas visszautasításra kelljen sort kerítenem. A páciens megérti, miért teszek így; sőt, még szimpatikus is neki, hogy ilyen mértékű önmérsékletet gyakorolok. („Ha nem lenne orvos és házas férfi, akkor nem lenne akadálya a kapcsolatunknak.”)

 

  1. eset. Az egyik első hölgy páciensem a nyitó alkalommal mutatta ezt az áttételt, illetve produkálta ezt az álmot:

 

Az Ön szobájában vagyok, a térdén ülök, míg Ön a hajamat simogatja és ezt mondja: „Szegény gyermek, mit tettek veled?”. Ez minden, amire emlékszem.

 

A hölgy apja orvos volt, a neve Wilhelm mint az enyém, még a vezetékneve is emlékeztet az enyémre, két szótagú, hasonló hangzású. A szakállát úgy vágatta, ahogy én. Mivel a hölgy rendkívüli mértékben szerette az apját, ezen körülmények között természetes volt, hogy azonnal vele azonosított engem. További fontos tényezőt jelentett, hogy boldogtalan házasságban élt, teljes mértékben frigid volt a házaséletben.[12] Az áttétel ellenére (vagy épp amiatt) az analízis sikeresen haladt. A parapátiás tünetek eltűntek, a munkakedv visszatért, a különféle szomatizációk enyhültek, a betegség általános képe elhalványult, noha az áttétel mindent egybevetve, növekedett. Elegendő volt egy arra tett utalás, hogy az apjával azonosított engem, és a kapcsolatunk apa-gyerek viszony talajára került, a megfelelő határok között. Az utolsó ülésen viszont meglepő fordulatra került sor. Arra kért, hogy hipnotizáljam, majd miután ezt elutasítottam, egyfajta autohipnotikus transzba került, melyben a szexuális izgalom egyértelmű jeleit mutatta. Különösen feltűnő volt az ajkak szopó mozgása, ami fellációs fantáziáról árulkodott. Egy mély sóhaj és a végtagok megfeszítése (orgazmus) zárta a jelenetet. Kinyitotta a szemét és csodálkozva kérdezte: „Hol vagyok?”.

Ezután hosszú ideig egyáltalán nem találkoztunk, de annyi a fülembe jutott, hogy elég jól volt. Nagyjából tíz évvel később a lánygyermeke, egy igazán gyönyörű kislány társaságában keresett fel, és nem mulasztotta el az alkalmat, hogy megjegyezze: „Pontosan így néztem ki kiskoromban”. Volt egy olyan benyomásom, hogy a lányán keresztül akart meghódítani. Mindenesetre látványosan csalódott, mikor átadtam a kislány esetét egy hölgy asszisztensemnek. A páciens néhány évvel később elhunyt egy interkurrens betegségben. A hírt a lányától tudtam meg, aki azt is elmesélte, hogy édesanyjának volt egy „Stekel Szentélye”, benne egy portré rólam, a könyveim gyönyörűen bekötve, valamint néhány levél, melyet én írtam neki. Tehát az áttétel teljes erőbedobással fennmaradt a kezelés lezárása után is. Igaz, a „szentély” nem kizárólag rólam szólt. A kislány azt is elmondta, hogy a nagypapája portréja is helyet kapott benne.

 

Az előbbi esetben a legkevésbé sem kellett arra gyanakodni, hogy a páciens apja valaha is átlépte volna a szülői szeretet határait. Ugyanez nem mondható el az alább következő esetről.

 

  1. eset. Julia H., rövid eszméletvesztésektől szenved, melyeket jól körülírt aura előz meg. Úgy érzi, mintha valami puha és ragadós lenne a szájában. Szeretné eltávolítani, de nem tudja. Ekkor néhány másodpercre elveszti az eszméletét. A paroxizmus annyira rövid, hogy szinte észrevétlen azok számára, akik épp a hölgy társaságában vannak. Továbbá szenvedést okoz még számára a szédülés, sosem házon belül, hanem mindig az utcán, és a látásgyengeség, melyen semmilyen szemüveg nem tud javítani. Az első ülésen azt kérdezte, hogy el kell-e mesélnie válogatás nélkül minden álmát. Nagyon kellemetlen lenne, ha be kéne számolnia az első interjú utáni első álmáról. Elmagyaráztam neki, hogy őszintének kell lennie, mire elpirult és közölte, hogy álmában egy szerelmes éjszakát töltött velem. Nagyon szenvedélyes volt, nézzem el neki, hogy nem bocsátkozik részletekbe. (Férje sosem közösült vele többször egy éjszaka, a páciensnek csak ritkán volt orgazmusa, mivel a férj nem elégítette ki a specifikus érzéki feltételeit.) Kisgyermekkorában sokat szenvedett apja zsarnoki viselkedésétől. Mint az ilyen apák gyermekei, ő is mélyen az emlékezetébe véste az apai gyengédség ritka pillanatait. Minden gyereknek jóéjt puszit kellett adnia az apjuknak. Amikor a páciens 14 éves lett, megváltozott ezeknek a természete. Az apa a combjai közé vette őt, magához szorította és nyelvét a szájába dugta. A páciens ezt nagyon nyomasztónak és kellemetlennek élte meg – de az eszméletvesztések nyilvánvalóan megismételték ezeket a jeleneteket. Az áttétel erejét és a gyors gyógyulást érthetővé teszi, hogy amit tőlem várt, az egyrészt az apai gyengédség fejújulása, másrészt a fantáziái által feltárt heves vágyak teljes kielégítése volt. Ebben az esetben a viharosan kezdődő áttétel nem okozott zavart az analízis lefolyásában. A gyógyulás után baráti viszonyban maradtunk.

 

A két példa alapján egy iránymutató szabályt fogalmazhatunk meg: Az áttételt nem kell megmagyarázni addig, amíg nem zavarja meg a kezelést.

Ebből következik, hogy egy teljes analízist is lefolytathatunk az áttétel különösebb említése nélkül. Ha azonban az analitikus „élő közvetítést” akar látni az analitikus szituációról, akkor folyamatosan tudatában kell lennie annak, hogy ő milyen másik személyt reprezentál a páciens elméjében az áttétel vonatkozásában. Ebben a tekintetben akkor lesz a legsikeresebb, ha a páciens adekvát álmot lát – általában így is van. Sok olyan analitikust ismerek, akik azt panaszolják, hogy pácienseik nem álmodnak. Ilyesmi ritkán történik az én praxisomban, egyre ritkábban, ahogy egyre jobban kézben tudom tartani az ellenállást és az áttételt. Mondanom sem kell, hogy számos páciens kezdi úgy, hogy ő csak elvétve vagy sosem álmodik. Mégis hamar megtanulnak emlékezni az álmaikra, különösen, ha azt az utasítást kapják, hogy kissé csökkentsék az alvással töltött órák számát. Ez a korlátozás azért is szükséges, mert sok páciensünk tévesen úgy hiszi, hogy rengeteg alvásra van szüksége.

Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy az álmok megjegyzésére irányuló szándék és az ezirányú kísérletek leronthatják az alvásminőséget. A páciensek nagy része ceruzát és papírt tart az éjjeliszekrényen, amint megébrednek leírják az álmot, majd vissza is tudnak aludni. Mások, akik hasonlóan előkészülnek a feljegyzésre, azzal szembesülnek, hogy az álom azonnal elhalványul, ahogy a kezükbe fogják a ceruzát. Azután esetleg nem is tudnak visszaaludni, az éjszaka hátralévő részében nyugtalanul forgolódnak, közben hiába igyekeznek visszaidézni az álmot. Ilyen esetben diplomatikusan haladok tovább, mert tudom, hogy az analízisben óriási hiba erőltetni a dolgokat. „Ne törődjön az álmok feljegyzésével”, tanácsolom, „Sokkal fontosabb, hogy jól aludjon – ez a jegyzetelésre tett kísérlete úgyis eredménytelen”. Ezt követően az analitikus meglepetésére, valamint technikája hatékonyságát igazolva, a páciens álmokat kezd hozni, és annál bőségesebb mennyiségben, minél kevésbé noszogatják erre.

Sajnálatos módon az áttételről szóló első álmokat a páciensek előszeretettel elsikkasztják (ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem). Vagy ezzel állnak elő: „Furcsa álmom volt az este, doktor úr, de semmi nem tudna rávenni, hogy elmondjam”. Az álomnak minden bizonnyal egy erotikus áttételi helyzethez van köze. Egy rendben haladó álommunka váratlan megszakadása ellenállást vagy áttételt jelez és vészjelnek minősül.

Egy tapasztalt analitikus apró jelekből is felismeri az áttétel kezdetét. De nem szabad, hogy erről diadalittasan informálja is a pácienst. Épp ellenkezőleg, ahhoz a szabályhoz kell tartania magát, hogy az áttétel nem említendő, amíg nem bizonyul az analízis akadályának.

Mik a kezdeti jelek? Egy hölgy páciens a megbeszélt időpontja előtt jelenik meg; csinosabban öltözik, mint korábban, virágot hoz, majd mikor az óra jelzi, hogy lejárt az ideje, azt mondja, hogy ma egy pillanat alatt elrepült egész; érdeklődést mutat az orvos magánélete iránt, kérdezget, nem ritkán indiszkrét kérdéseket tesz fel. (Korábban a kutyám mindig ott volt a konzultációs szobában, és az áttétel összetéveszthetetlen jeleként lehetett értékelni, ha a páciens nekiállt megszeretgetni, vagy kockacukrot és más finomságokat hozott neki.) Nagyon jellegzetes, ha a páciens otthagy valamit a kanapén – tárcát, vagy ha hölgyről van szó, a neszesszerét. Ez jó ürügy, hogy sűrű elnézéskérések közepette visszatérjen az ottfelejtett tárgyért. Mások, mikor lejár az idejük, képtelenek rávenni magukat a távozásra, még van egy utolsó fontos mondanivalójuk vagy kérdésük.

A páciens viselkedésének megfigyelése biztos jelzéseket szolgáltat. Egy hölgy leveszi a jegygyűrűjét, aztán leejti vagy le-fel mozgatja az ujján; az is előfordulhat, hogy kinyitja a neszesszerét, belenyúl az ujjaival, majd mozgatni kezdi őket a visszahúzódás és behatolás ritmusában. Azok a hölgyek, akik agorafóbiával küzdenek és nem tudnak egyedül közlekedni, hátrahagyják a kísérőt és félelem nélkül jönnek egyedül. Egyszóval, attitűd, beszélgetés, mozdulatok, ezer apró jel, melyek feltárják az áttételt jóval azelőtt, hogy orvosi részről ajánlatos lenne ezekről említést tenni. Elég ha észreveszi, hogy mi történik és megőrzi a nyugalmát.  

Missriegler egy tanulságos esszéjében rámutatott, hogyan válik számunkra lehetővé „az álmokat az analitikus szituáció barométereként használni”. („Psychoanalytische Praxis”, 1931, II. kötet, 13. old.)

Az analízis során ugyanis a páciens attitűdje a pozitív és negatív áttétel között váltakozik az orvos vonatkozásában. A szeretet és gyűlölet alapján módosul, hogy a páciens az élményeinek milyen szakaszában jár velünk és rajunk keresztül.

Amíg semmiféle utalás nem javasolt a pozitív áttétel kapcsán, hacsak meg nem zavarja az analízist, addig azonnali lépéseket kell tenni a negatív áttétel elhárítására. A gyűlöletet el kell téríteni az analitikusról az elsődleges ok felé.

A negatív áttétel egyik első jelzése a hölgy páciensekben, hogy féltékenységet mutatnak más páciensek vagy az analitikus felesége irányában. Időnként nyíltan szavakba foglalják a féltékenységet, míg más esetekben, jóllehet leplezve jelenik meg és csak a viselkedésben, de az érzelem létezése vitán felül megállapítható. Így például az egyik páciensem arra panaszkodott, hogy a feleségem, mikor azt mondta, „jó reggelt”, azt hideg és elutasító módon tette. („Ugye igaz, hogy tudnia kellene, hogy kedvesen illik beszélni egy ilyen szegény szenvedővel, mint én?”) Néha lehetetlen elkerülni az összeütközést az analitikus felesége és a hölgy páciensek között. Az utóbbi a saját attitűdjét projektálva kijelenti, hogy az előbbi nem kedveli őt. Más esetben „véletlenül” rossz időpontban jön, és megpillant egy másik pácienst, aki fiatalabb és csinosabb nála. A szabad asszociációi közé ezután csípős megjegyzéseket fog belefűzni arról a hölgyről és az analitikusról. („Gondolom, jobban törődik a fiatal nőkkel, mint velem”. Vagy: „Kétségtelenül szívesebben analizál fiatal hölgyeket”.) Az analitikus számára célszerű úgy beosztani a konzultációit, hogy az ilyen összeütközések elkerülhetők legyenek, ennek megfelelően, jó ötlet minden órában tíz üres percet meghagyni. Igaz, még a legnagyobb elővigyázatosság sem mindig teszi lehetővé, hogy az analitikus meg tudjon küzdeni a páciens ravaszságával. Egy álom néha nyíltan feltárja a negatív áttétel okát.

 

Egy szép virágoskertbe próbálok belépni. Egy harapós, öreg bulldog fekszik a kapu előtt és nem enged be.

 

A harapós, öreg bulldog az analitikus felesége. A 31. esetben, melyet igen hosszasan kifejtettem, jó ideig nem volt alkalom féltékenységre, mivel először, mikor a hölgy ágyhoz kötött volt, abban a fogadóban analizáltam, ahol lakott, aztán később, mikor már eljött hozzám, épp a nyár közepén jártunk, és a családom távol volt.

Mindig, amikor negatív formát vesz fel az áttétel, az analitikus gondoljon a féltékenységre mint lehetséges okra, és nézzen utána a bizonyítékoknak a páciens álmaiban.

Igen előnyösnek találtam azt, hogy a pácienseim, akik a várószobából nyíló ajtón át lépnek a konzultációs szobába, egy másik ajtón távoznak, ekképpen az analizáltak csak elvétve kerülnek kapcsolatba egymással.

 

 

 

 

 

 

Tizenkettedik fejezet

AZ ÁTTÉTEL VESZÉLYEI 

 

Minél tovább tart az analízis, annál inkább szembetűnővé válik az áttétel, pozitív és negatív formájában is. A pszichoanalízis aktív módszerének egyik legnyilvánvalóbb előnye az, hogy az analízis viszonylag rövid, ennélfogva az áttétel sosem válik olyan intenzívvé, mint amikor a páciens évekig kezelés alatt áll. Ennek ellenére az ortodox Freudiánusok úgy hiszik, hogy az analizált csak hosszas kezelés révén szabadítható meg az áttételtől.

Egy hölgy páciens, akinek a parapátiás problémáit jómagam három hónap alatt gyógyítottam meg, zavaros családi helyzetbe került. Mivel tanácsot igényelt, a Freudiánus iskola egyik analitikusával konzultált. Az orvos ahelyett, hogy megbeszélte volna vele az aktuális konfliktust (anyagi nehézségek egy mostohaanyának köszönhetően), és ezzel kapcsolatban adott volna tanácsot, azt mondta a hölgynek, hogy analízisre van szüksége, ugyanis semmilyen más módon nem tudna megküzdeni az aktuális konfliktusokkal. Mikor a hölgy tájékoztatta, hogy már három hónapon át volt analizálva, az eredményekkel pedig meg van elégedve, az analitikus elnézően mosolygott, majd közölte: „Nem szabadulhatott meg az áttételtől ilyen rövid idő alatt. A további kezelés elengedhetetlen”.

„Mennyi ideig tart majd?”

„Egy év vagy kettő, addig amíg meg nem szabadul az áttételtől.”

Ez teljes mértékben helytelen. Szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy a páciens sosem szabadul meg az áttételtől. Összekapcsoljuk az affektív attitűdöt az okával, az is lehet, hogy még tagadjuk is az érzések valódiságát – de mit számít ez? Néhány érzés fennmarad, mert az analitikus a jelenhez tartozik, ezért nagyobb befolyása lesz, mint a múltbeli alakoknak.

Ha egy nő, aki megveti vagy gyűlöli az apját, személyemben egy jobb apára lelt, az nem kívánja majd eldobni magától ezt az új apa-imágót azért, hogy visszaállítsa annak az apának az imágóját, akit nem szeret. Soha többé. Szüksége van a jobb apa imágójára, hogy fenntarthassa a világba és saját magába vetett bizalmát.

Az úgynevezett „áttétel visszavonása” egy értelmetlen kifejezés. Elháríthatjuk az áttételt olyankor, amikor az orvosi etikával ütköző formákat vesz fel, de nem semmisíthetjük meg, hacsak nem gyűlöletté alakítjuk. Akkor is fennmarad mint negatív áttétel.

Egy kolléga egyszer azt mondta nekem, hogy felfedezett egy különös, de elképesztően hatékony módszert. Elkezdett egy időszakban csak egyetlen pácienst analizálni (persze ennek a páciensnek tehetősnek kellett lennie). Az analízis három órán át tartott délelőtt, majd az ebédszünet után több órányi szintézis következett. Hogy pontosan mit értett a barátom „szintézis” alatt, azt nem tudom megmondani. Talán valamiféle magyarázatot adott a feltárt gondolatokról és elképzelésekről. Néhány hónap múlva az áttétel gigászi méreteket öltött. Mikor elérte a csúcsát, a pácienst elbocsátotta azzal, hogy gondoskodjon saját magáról – nagyon hasonlóan ahhoz, mintha egy úszás oktató néhány elméleti lecke után belökné a szerencsétlen tanítványt a vízbe azzal, hogy „Na most vagy elmerülsz vagy úszol, ahogy csak kitelik tőled”.

Egy ilyen módszer színtiszta kegyetlenség, újabb traumát okoz a páciensben, aki úgy távozik, hogy tele van gyűlölettel és megvetéssel a „segítő” iránt. Ha az ilyen esetektől alapos klinikai történetet kérnénk, biztos vagyok benne, hogy ha egyáltalán találnánk valami eredményt, az is csak átmenetinek bizonyulna. A legtöbb páciensünk utókezelést igényel az analízis befejeztével. Erre a témára még visszatérek, mikor a kezelés eredményeit és az analízis lezárásának legjobb módját tárgyalom.

Egy elhúzódó analízisben kölcsönös ellenszegüléssel jellemezhető kapcsolat alakul ki az orvos és páciens között. A pozitív áttétel látszata mögött a páciens ahhoz ragaszkodik, hogy az orvosnak muszáj meggyógyítania őt, bár ő maga nem tesz semmit, hogy előmozdítsa a gyógyulást a parapátiás tüneteinek feladásával. Épp ellenkezőleg, fokozza az ellenállását, mely már csak azért is veszélyesebb, mert körül van árkolva a szimulált egészségvággyal. Hosszútávon a páciens számára fontosabbá válik az analízis és az áttétel, mint a betegség, azáltal, hogy egy analitikus parapátia váltotta fel azt a parapátiát, amitől eredetileg szenvedett. Az analízis egy harccá vált az orvos és a beteg között.

A pozitív áttétel lenyűgöző gyorsasággal képes gyűlöletbe átcsapni. Pontosan azokban az esetekben, ahol az áttétel észrevétlen volt, ott képes kitörő hevességgel megjelenni (v.ö. a 31 esettel), vagy robbanásszerűen negatív formát ölteni.

 

  1. eset. (Ez egy kiegészítő információ a 27. esethez.)

A páciens második felesége, aki az esküvő után két évvel jött el hozzám, nagyon boldogtalan volt egyrészt frigiditása miatt, másrészt különféle parapátiás tünetek okán. Elmondta, hogy egy másik férfiba szerelmes, és csak nagy nehézségek árán tudja elviselni a házastársi együttléteket a férjével. Mivel a férj büszke és nagylelkű is volt, beleegyezett a válásba. Nemsokkal ezután bélproblémákkal kezdett küzdeni és testsúlya csökkent. Láthatóan jobb hangulatba került, mivel meggyógyítottam az impotenciájából, azután pedig talált egy nőt, aki odavolt érte. Ugyan hajlottam arra, hogy a bélproblémákat is parapátiás tünetként kell értelmezni, de volt bennük valami furcsa, úgyhogy elküldtem a férfit egy proktológushoz, aki tükrözéssel kiterjedt rektális fekélyt fedezett fel.  Operációt javasolt, amit a páciens el is fogadott. A páciens rám bízta a pénzét megőrzésre, megírta a végrendeletét, és ragaszkodott ahhoz, hogy jelen legyek az operáció során. Gyorsan felépült, de még két visszaesés és két műtét következett ezután. Minden alkalommal ott kellett lennem, hogy fogjam a kezét, amíg altatásba nem került. Az éter hatása alatt motyogott hozzám: „Doktor úr, annyira szerettem magát, hogy gyakran álltam az ajtaja előtt egy pisztollyal, vagy le-fel masíroztam azzal az elhatározással, hogy lelövöm magát, mert nem tudtam volna elviselni, hogy bármilyen másik férfi –”.

Mélységesen meglepett ez a vallomás, de aztán eszembe jutott, hogy egy jó ideig mindig találkoztam vele, ha elhagytam a házat. Azután nyáron, mikor a vidéki házamban töltöttem időt a változás kedvéért, ő a közelben vett ki szállást, reggelente és esténként pedig mindig elsétált a ház előtt, hogy barátságosan üdvözöljön. Arra álmomban sem gondoltam volna akkoriban, hogy egy töltött pisztoly van a zsebében és azt fontolgatja, hogy végez velem.

 

Az az igazság, hogy rájöhettem volna, mennyire félelmetesen heves az áttétel, méghozzá egy másik körülmény alapján, melyet most el is árulok. A páciensem rendszeresen elküldte hozzám a vonzó barátnőjét valamilyen üzenettel, könyvvel vagy kérdéssel. Eléggé nyilvánvaló volt, hogy azzal a jelenséggel van dolgom, amelynek „a homoszexualitás álarca” elnevezést adtam és kedélyesen úgy szoktam emlegetni mint „tertium cohabitationis”. Egy alkalommal, mikor meglátogattam a kórházban (az analízis akkor már rég befejeződött), a hölgy barátja átölelt és megköszönte a törődést, amit a férfi iránt mutattam. Az említett erre elmosolyodott és ezt fűzte hozzá: „Nem vagyok féltékeny, ami az enyém, az az Öné is”. Aligha kínálhatta volna fel világosabb szavakkal a barátnőjét.

Amikor egy házas férfit már hosszú ideje kezelünk, nem ritkán azt vesszük észre, hogy a páciens talál valamilyen ürügyet (így vagy úgy racionalizálja a viselkedését) arra, hogy elküldje a feleségét vagy barátnőjét azzal a (rendszerint tudattalan) céllal, hogy megossza őt az analitikussal.

Jól felismerhető volt ez a tendencia annak a briliáns analitikusnak az esetében, akit a Störungen VIII. kötetében mutattam be, a „Die Tragödie des Analytikers” fejezetben (384. old.) Ez a férfi olyan házasságban élt, amelyben kölcsönösen szabadságot biztosítottak a másiknak, a férfi kifejezetten ajánlgatta is a saját barátait, biztatta a feleségét, hogy adja oda magát nekik, a második feleségét pedig az én rendelőmbe küldözgette a leggyengébb kifogásokkal. A háború alatt egy fertőző betegségekkel foglalkozó kórházba helyezték át, a leveleit hozzám küldette. A felesége minden nap eljött értük. A racionalizáció az volt, hogy én mint orvos biztosan megmosom a kezem, miután hozzáértem a levelekhez, miközben a felesége elővigyázatosságában nem lehet ennyire megbízni. Amikor felhívtam a figyelmét a valódi motivációra (áttétel egy összekapcsolt tárgyra), halálosan megsértődött. Ennyire makacs volt az attitűdje a jelenséghez, a scotomizációja a homoszexualitását illetően.

Ennek alapján nagy hibának tartom, ha egy analitikus párhuzamosan kezel egy férfit és a feleségét vagy egy férfit és a jegyesét.

Ilyen körülmények között hatékony terápiát végezni kivitelezhetetlen és számos komplikációval járhat. Tudom, hogy gyakran megtörténik, de sosem láttam jó eredményét. (Ezzel szemben a két, ilyen intim viszonyban lévő személy egymás utáni analízise nagyon is célszerű lehet.)

Előnyt jelent, ha az analitikusnak van egy jól képzett hölgy asszisztense. A feleséget rábízza az asszisztensre, ő maga pedig a férj esetét vállalja. Ez leginkább akkor nagyon hasznos, ha a házasélet zavaráról van szó. A két analízis kiegészíti egymást, valamint az „auditur et altera pars” elvének megfelelően két különböző szemszögből is meghallgatjuk a történetet. („Ahány ember, annyi vélemény”, szól a mondás. Ehhez hasonló értelmű az a régi, német bírósági épületek falán látható felirat, miszerint: „Eines Mannes Rede ist keine Rede; mann soll sie billig hören beede” – nem a teljes mese az, mit elmond az egyik, hallgasd meg azt is, hogy mit mond a másik.) Gyakran megesik, hogy a férj elküldi a feleségét vagy a feleség a férjét az analitikushoz, hogy kérjen bővebb információt. Ez hiba és csak kivételes esetekben lehet létjogosultsága. (Például „bővebb információt” kell adni schizofrénia vagy paranoia esetén, hiszen tájékoztatnunk kell a feleséget – vagy a férjet, a helyzetnek megfelelően – arról, hogy öngyilkossági veszély áll fenn; vagy a házastársat figyelmeztetni kell, hogy változtasson a viselkedésén, ha a másik fél gyógyulásához ez szükséges.)

Minden más esetben az analitikusnak ahhoz a szabályhoz kell ragaszkodnia, hogy csak a páciens jelenlétében fogadja annak családtagjait.

Az áttétel egy másik jele a hipnózis iránti kérelem. Ez egy kritikus szakaszt jelez az analízisben. A páciensek előre elképzelik, hogy majd szexuális aktus fog történni a hipnotikus transz ideje alatt, mikor az analitikus hatalmában vannak. A „bűntudat nélküli élvezet” elvével összhangban áll a helyzetből fakadó extrém mértékű passzivitás, mikor a felelősség mindenért, ami történik teljes mértékben az orvos vállát nyomja. Sosem szabad teljesíteni az ilyen kívánságokat. A kezelés végéhez közeledvén a hipnózis (vagy hasonló állapot) azért lehet hasznos, mert segíthet kimondani egy fájdalmas vallomást – elmondani egy elfojtott eseményt. A maga helyén erre a kérdésre még vissza fogok térni.

Egy be nem ismert áttétel, természetesen, manifesztálódhat negatív formában, a szeretet elrejtésre kerül a gyűlölet mögött. Az analitikus leértékelése mint tendencia egy kedvelt eszköz a valós érzelem, a pozitív érzelem elkendőzésére.

Az áttétel úgy is könnyen elárulhatja magát, ha a páciens érzékenysége hirtelen megnő az őt ért, feltételezett sértések miatt. Megbántódik egy megjegyzésen, ami korábban nem érte volna kellemetlenül. „Nem kellett volna ezt mondania. Veszélyezteti a kezelés sikerét.”

Ilyen esetekben a páciens nagyítóval figyeli az orvost, analizálja őt, készen arra, hogy zokon vegyen valamit. „Tegnap háromszor is az órájára nézett az ülés során.” – „Attól tartok, szörnyen unatkozik, de már nincs sok hátra, és megszabadul a kínzójától.” – A páciens abban a hitben van, hogy az analitikus magatartásából, mozdulataiból arra vonatkozó következtetéseket vonhat le, hogy annak baráti hozzáállása megszűnt. („Régebben Ön annyira kedves volt, de az elmúlt pár napban nagyon megváltozott. Nehezen tud elviselni engem mostanság, nem kedvel, sőt semmibe vesz.”)

Minden páciensünk kifejezetten énközpontú. Úgy tűnik, nem igazán fogják fel, hogy az orvos egy emberi lény, a saját gondjaival kell szembenéznie, és ugyanúgy képes a szenvedésre, mint bárki más. Mindent az ego vonatkozásában értékelnek. Ehhez egy következő gondolatot kell hozzáfűzni azzal a helyzettel kapcsolatban, mikor a páciens egy kanapén fekszik, az orvos pedig mögötte ül. Ekkor az analizált nem tudja szoros és folyamatos megfigyelés alatt tartani az analitikust. Habár az is gyakori, hogy a páciens hirtelen felül, hátranéz, hogy lássa, mit csinál az orvos. Az ásítás jó eséllyel sértődést vált ki, nem ritkán az analízis sikertelenségét is okozhatja. Úgyszintén várható, hogy negatív áttétel lesz a következménye.

Nehéz lehet magyarázatot találni egy váratlanul, érthető ok nélkül fellépő ellenállásra.

Egy 33 éves férfit kezelek impotencia miatt. A munkaidőm nyolckor kezdődik, az övé az első óra. Az ülés után kimegyek vele az előtérbe a postámért. Aztán pár nap múlva megkérem a szobalányt, hogy hozza be a leveleimet korábban, a reggelimmel együtt. A páciens viselkedése megváltozik; nem számol be álmokról és mogorva. Mikor rákérdezek az ellenállás okára, azt feleli, hogy már nem vagyok olyan kedves, mint az elején. Korábban kikísértem az előtérbe, de már pár napja ezt nem teszem meg. – Nem vette észre, hogy nem azért mentem ki vele, hogy kíséretet nyújtsak, hanem hogy begyűjtsem a postát. „Autisztikusan” gondolkodott, azt képzelte, hogy különös kegyet gyakoroltam irányában.

Arról már volt szó, hogy a negatív áttétel egészen az analitikus iránti halálos gyűlöletig képes fokozódni. Valójában azon csodálkozom, hogy nem öltek meg már több analitikust a pácienseik, vagy nem bántalmazták őket gyilkos szándékkal. Az ilyen események titkolózás tárgyaivá válhatnak, csak a véltlen műve, ha tudomást szerzünk arról, milyen szélsőséges gyűlöletet képes érezni az az analizált, aki megsértve érzi magát. Köztudott, hogy az elmeszakértőket gyakran támadják meg, vagy ölik meg a pácienseik. A paralógiában nyílt színen megmutatkoznak azok az indulatok, melyek általában a tudatküszöb alatt fejtik ki a hatásukat. A korábbi fejezetekben már szerepeltek erre példák. Itt, ahol kifejezetten az áttétel veszélyeivel foglalkozom, két fontos személyes élményemet szeretném megosztani.

 

  1. eset. I. J., 23 éves orvostanhallgató (akinek az esetét teljes egészében a Störungen VIII. kötetében írtam le, 235. oldal, „Ein Fall von Sodomie und Sadismus”), az a szerencsétlenség érte, hogy elveszítette analitikusát, Herbert Silberert. (Silberer, aki a tanítványom volt, öngyilkosságot követett el, nem tudom miért. Sosem analizáltam.) Átvettem az esetet és sikeres végeredményre jutottam. A kezelés befejeződött, a páciens képes volt folytatni a tanulmányait, újra volt határozott célja. Az áttétel nagyon erőteljes volt, sosem zavarta az analízis folyamatát, habár a páciens tökéletesen tisztában volt homoszexuális irányultságával. Hazament, hogy lediplomázzon. Aztán egy nap levelet kaptam tőle, melyben arról írt, hogy szeretné folytatni az analízist. Válaszul megírtam, hogy ennek semmi okát nem látom, hiszen minden komplexusát felszínre hoztuk, munkaképességét visszakapta. Diplomázzon csak le, aztán jöjjön hozzám posztgraduális képzésre. (Későbbi története engem igazolt. Neurológiára specializálódott, közkedvelt, aktív tudományos szakember vált belőle; megházasodott, és minden szempontból jól ment a sora.) Később, egy hosszú utazása után, megjelent a konzultációs szobámban. Hamar világossá vált a szándéka, azért jött, hogy megöljön. Ezt mondtam: „Miért kéne végeznie velem? Hát tettem mást, mint jót Önnek?”. Könnyekben tört ki.

Dr. Werner Lippmann vette át az esetet, abban a reményben, hogy meg tudja békíteni. Kiderült, hogy a páciens, teljesen autisztikus módon azt hitte, hogy ő hajszolta öngyilkosságba Silberert. Lippmann világossá tette számára, hogy az apja iránti gyűlöletét helyezte át rám, továbbá neheztelt rám azért a győzelmemért, amit az ő meggyógyítása jelentett. Végül a páciens beismerte, hogy az az impulzus vezérelte, hogy bosszút álljon rajtam, hogy megöljön, ahogyan (képzeletében) Silberert is megölte.

Az analizált bosszút akart állni azon az emberen, aki belelátott lelkének mélységeibe. A másik mozgatórugója az volt, hogy eltörölje a föld színéről azt az embert, aki részese volt sötét titkainak. Ez az oka annak, hogy sok esetben az analizált utolsó álmában az analitikus meghal – az ilyen álommal kapcsolatban több jellegzetes példát tettem közzé a Nervöse Angstzustӓnde című művemben.     

 

Mint minden affektív állapot, az áttétel is egyfajta betegség. Egy spirituális lázállapot. Ha ügyesen használják, gyógyuláshoz vezethet; de néha csak ront a dolgokon, ilyenkor természetesen az analitikus számlájára írják a hibát.

A fejezetet egy tragikus esetről szóló beszámolóval zárom, melynek kimenetele túl volt a hatáskörömön:

 

  1. eset. 21 éves lány, akinek álmatlanság, szorongásos állapotok, depressziós rohamok, és az arcát borzasztóan eltorzító kiütések okoztak szenvedést, ez utóbbit több kompetens dermatológus a legjobb tudása szerint próbálta kezelni, sikertelenül. A konzultációra édesanyja és jegyese kíséretében érkezett, és közölte, hogy addig biztosan nem tud megházasodni, amíg az insomnia és a szorongásos állapotok meg nem szűnnek. A második ülésen elmesélte élete tragédiáját. Egy vagyonos ember lánya volt, viszonyt folytatott egy jogászhallgatóval, akitől teherbe esett. Édesanyját beavatta a történtekbe. Az apja, aki végtelenül vaskalapos volt, semmiképpen nem szerezhetet tudomást erről. Az abortuszt egy szanatóriumban szervezték meg, úgy állították be mint vakbél műtétet. Mikor a nyomasztó tehertől megszabadult, megtudta a jogászhallgatóról, hogy az nem szereti őt, pusztán számításból csábította el, hogy rávegye a házasságra. A fiú ugyanis szegényes anyagi körülmények között élt, három lánytestvérét kellett eltartania, azt remélte, hogy egy gazdag feleség pénzéből valami hozományt biztosíthat ezeknek a vagyontalan leányoknak. A páciens apja nem egyezett bele a házasságba. – Mindezt a páciens könnyek között mondta el nekem. Néhány napon belül élénk áttétel jelent meg, de a hölgy maga egyáltalán nem vette észre ezt az „áttételt”. Nevezhetem, aminek csak akarom, de szerelmes lett belém. Hiába győzködtem arról, hogy én egy jó apát reprezentálok, akinek a gondoskodására szeretné bízni magát. Könyörgött, hogy mentsem meg, folytassam évekig a kezelését, bárcsak elkerülhetné ezt az undorító házasságot. Engem szeret, csak engem, sosem fog mást szeretni. Kémkedett a környezetemben, összeismerkedett a boltosokkal, pletykákat gyűjtött a lakások portásaitól, a nap nagyrészében a lakókörnyékemen cirkált. A kiütések az arcán, melyek célja a kellemetlen udvarló elriasztása volt, eltűntek a második héten, és az alvása is rendbe jött – de a kezelések leginkább abból álltak, hogy szerelmet vallott, szenvedélyes álmokról mesélt, melyekben én voltam a főszereplő. A jegyesének be kell érnie a legkisebb pénzösszeggel és kiadja az útját. Hívő családból származott, illetve olyan körökben mozgott, ahol a szüzességnek nagy fontosságot tulajdonítottak. Kijelentette, az lehetetlen, hogy ő szembenézzen a botrány veszélyével, mely kialakulna a nászéjszakán, ha hozzámenne egy udvarlójához. Valójában égett a lába alatt a talaj. Hosszasan győzködtem arról, hogy az egyetlen kiút a nehézségeiből az lehet, ha hozzámegy egy udvarlóhoz, akitől undorodik, majd azonnal el is válik tőle. Ekkor kinyílna a lehetőség egy második házasságra. Ezzel a javaslattal lezártam a kezelést, mely már négy hónapja tartott. Biztosított arról, hogy nem fogja túlélni az elválást. Ez nem tűnt többnek drámai mondatnál, úgy gondoltam, hogy csak azért kapaszkodik belém, mert nem lát más lehetőséget. Nyomást gyakoroltam az apára, mire végül beleegyezett a házasságba azzal a kikötéssel, hogy a hozományt a lánya neve alatt kell befektetni, és az elidegeníthetetlen tulajdona marad öt éven át.

Két hónap küzdelem után, mely során a tisztességtelen udvarló ahhoz ragaszkodott, hogy a pénz egy része az ő rendelkezésére álljon, megfenyegette a pácienst, hogy elmondja a teljes igazságot. „Akkor az apád majd boldogan megengedi, hogy az én feltételeim mellett házasodjunk össze.”

A páciens azon az estén túladagolta a veronalt.

 

A viharos áttétel hasonló eseteivel máskor is meg kellett küzdenem, de soha olyannal, melyben azt gondoltam, hogy az apát értesíteni kellett volna a körülményekről. Azonban sem a páciens, sem az édesanyja nem egyezett bele ebbe.

A viharos áttétel hasonló eseteivel máskor is meg kellett küzdenem, de soha olyannal, melynek ilyen tragikus végkimenetele lett. Sokszor a páciensek létrehoznak egy másodlagos áttételt, hogy védekezzenek a túl heves áttétel ellen. Ez lesz a következő fejezet témája.

 

 

 

 

 

 

Tizenharmadik fejezet

MÁSODLAGOS ÁTTÉTEL

 

Összehasonlítottam a pszichoanalízist és a paralitikus demencia vagyis GPI kezelésének azt a formáját, melyben malária lázzal való szándékos megfertőzésre kerül sor (malárioterápia). Gyógyhatású lázat indukálunk, mely megfosztja a fő betegség kórokozóit a toxicitásuktól. Ha az áttétel túl heves (a láz túl magas), az állapot veszélyessé válhat. Mindenki elméjében van egy stabilizáló apparátus, melynek funkciója a mentális egyensúly fenntartása. Az emberi lényeknek létezik egy olyan típusa, melynek tagjai minden szerelmi szenvedély ellen védekeznek attól való félelmükben, hogy egyébként annak viharai elragadnák őket. A szerelemtől való rettegés egy általánosan elterjedt parapátia a civilizált emberek körében. Amennyiben egy családtag öngyilkosságot követett el egy balvégzetű szerelem miatt, és páciensünk már kisgyermekként értesült erről a katasztrófáról, feltehetően meg fog tenni bizonyos védekezési intézkedéseket a veszély elkerülésére. A szerelemtől való rettegés a legváltozatosabb álarcok alatt jelenhet meg. Megelégszem annyival, hogy csak néhányat nevezek meg a legelterjedtebbek közül: az affektus strangulációja; megfagyástól vagy túlhevüléstől való félelem; félelem a viharoktól, különösen az égzengéssel járó viharoktól; megfertőződéstől való félelem stb. A leggyakrabban alkalmazott védekezési megoldás a veszélyes tárgy becsmérlése.

Az analízis során ezek a páciensek folyamatosan megpróbálják becsmérelni az analitikust, hibákat fedeznek fel benne, ha módot találnak rá, akkor leértékelik, és minden lehetséges alkalmat megragadnak arra, hogy gúny tárgyává tegyék. (A gúny az egyik leghalálosabb fegyver.) Azonban, ha mindezek az eszközök csődöt mondanak, akkor az analizált egy még hatékonyabb eszközbe kapaszkodik, és létrehoz egy másodlagos áttételt.

Az első interjú során felhívtuk a páciens figyelmét minden aktuális konfliktus veszélyére; megmondtuk neki (az esetnek megfelelően), hogy semmiképpen se keveredjen új szerelemi kalandba, ne alakítson ki új viszonyokat, ne érintkezzen szeretete vagy gyűlölete tárgyával. Ezek a figyelmeztetések azonban hatástalanok lesznek, ha a páciens elkerüli az analitikusra irányuló áttételt. Megalkot egy másodlagos áttételt, melyben megadja magát minden olyan érzelemnek, amely elől az analitikus viszonylatában elmenekült. Annak ellenére, hogy utasításba kapta, hogy ne beszéljen az analízisről senkinek, részletesen mesél róla egy barátnak; a páros kitárgyalja és kritizálja az eredményeket, miközben az analitikus erről nem tud. Még ennél is gyakoribb, hogy a páciens (mindkét nemből) egy másodlagos áttételhez folyamodik; az analízis időtartama alatt beleszeret valakibe, aki nem az analitikus. Ebben a pillanatban felülkerekedik a szerelemtől való rettegésén, mivel a másodlagos áttétel tárgyát ártalmatlannak tartja, miközben azt gondolja (érzi), hogy az analitikus iránti szenvedély rendkívül veszélyes lenne. Csakhogy a másodlagos áttétel olyan lehetséges kockázatokat rejthet magában, melyeket a páciens nem lát előre, mikor megkezdődik az affektus áthelyezése. A játék komolyra fordulhat. („Szellemet idéztem – S nem bírok vele!”) A homoszexuális áttételtől való félelmében egy férfi beleszerethet egy lányba, és egy életre hozzáköti magát.

Számtalan boldogtalan házasság kezdődött már úgy, hogy a páciens fellázadt az analitikus ellen. (Mindazonáltal, legyünk igazságosak, néhány ilyen házasság jól alakult.) Teljesen hiábavalóan próbáljuk meg újra és újra visszatartani a pácienst egy végleges elköteleződéstől, rábírni, hogy várjon pár hónapot, amíg az analízis teljesen lezárul. Attól tart, hogy elveszíti szenvedélye tárgyát, ezért a házasság kötelékébe menekül, szembeszegül az analitikussal, megszegve az adott szavát.

Igaz, ha olyan páciensekkel van dolgunk, akik korábban tartózkodtak a házasságtól a szerelemtől való rettegésük miatt, akkor végülis okkal értékelhetjük ezt sikerként. Az imént leírt körülmények között a legszokatlanabb párkapcsolatok tudnak kialakulni.

 

  1. eset. Egy páciens, akit a Psychosexueller Infantilismus (Störungen V. kötete) lapjain már bemutattam, annak ellenére, hogy álmainak jelentése félreérthetetlen volt, makacsul tagadta a homoszexualitás áttételét. Az analízis nagyon jól haladt egy ideig, ám megakadt, mikor a páciens megismerkedett egy lánnyal, aki nagyon tetszett neki. Az analízist megelőzően eléggé csapongó volt a szerelmi kapcsolataiban, gyors egymásutánban váltogatta a nőket, mivel nem akarta lekötni magát. Ellenben az analízis során, úgy érezte, hogy megtalálta az igazit. Ülésről ülésre nem tudott másról beszélni, mint a szerelméről és a lány tökéletes mivoltáról, egészen addig, míg elérkezettnek láttam az időt, hogy felkérjem, ne vesztegesse se a saját idejét, se az enyémet olyan témákkal, amiknek semmi közük nincs az analízishez. Erre ő bizalmasan közölte, hogy eljegyezte az új szerelmét, valamint ragaszkodott ahhoz, hogy elhozza és bemutassa nekem a lányt. Egyszerű és jelentéktelen hölgy volt, cseppet sem vonzó, de a páciens számára nagyon fontos vonással rendelkezett, mégpedig azzal, hogy alacsony volt, fiatal és gyanúsan fiús küllemű. Összeházasodtak, mielőtt az analízis véget ért volna. Azután kitört a háború, elvesztettem őket szem elől, így azt nem tudom, hogy később mi történt.

 

Másodlagos áttétel különösen nagy valószínűséggel jelentkezik akkor, mikor egy analitikus házaspár együtt dolgozik – a férj kezeli a férfi pácienst, a feleség a nőt. Szinte kivétel nélkül azt lehet ilyenkor tapasztalni, hogy a férfi áttételt él meg a hölgy analitikus irányába, a nő pedig a férfi analitikus irányába. Ha a férfi analitikus házas (mindig kívánatos, hogy az legyen), a feleségével kapcsolatban a férfi páciensei hajlamosak áttételt létrehozni, míg a női páciensek rendkívül féltékennyé válni, igaz, néha szeretetet és csodálatot tettetnek, lelkesen igyekeznek közeli kapcsolatba kerülni a családdal. A férfi analizáltak ilyen áttétele az analitikus feleségére annyira szabályszerű, hogy egy elismert analitikus felesége egyszer így fogalmazott nekem: „Egy hajszálnyit sem érdekelnek az áttétel hódításai. Egy elismerés egy idegentől többet jelent nekem, mint a férjem pácienseinek összes mézesmázas szava”.

Magától értetődik, hogy jobb esetben (ha megoldható) az analizáltak nem kerülnek kapcsolatba az analitikus családjával, sőt nem is kéne látniuk a családot. Ez megmagyarázza, hogy miért nehéz az analízis a szanatóriumokban. Az analitikus vagy távol tartja saját magát és családját a páciensektől, vagy pedig csodával határos tapintatot és diplomáciát kell tudnia mutatni. Az analitikusnak éleslátásra van szüksége, hogy felismerje a féltékenységből vagy a sértettség érzéséből táplálkozó tüneteket, és segítenie kell a pácienst az áttétel ilyen tévútjainak felismerésében.

Az analitikus feleségével szembeni ellenségesség általánosan elterjedt a hölgy páciensek körében. (Női analitikus esetében a férfi páciensek fognak hasonlóan reagálni.) Az önismétlés kockázatát vállalva – ugyanis ezt nem lehet elég gyakran elmondani – engedjék meg, hogy hangsúlyozzam, a hölgy analizáltak kibírhatatlanul arrogánsnak találják az analitikus feleségét. – „A lehető leghűvösebben fogadta a köszönésemet.” – „Nagyon szúrós szemmel nézett rám.” – „Miért nem öltözik jobban?” – „Milyen gondatlanul beszél, viselkedik.”

Teljes mértékben elfogadhatatlan, ha az analitikus felesége gyakran megfordul a várószobában, hogy bizalmas beszélgetésekbe bocsátkozzék a páciensekkel, esetleg lejárassa az orvost, ellene dolgozzon, féltékenységből kémkedjen utána. Az Egyesült Államokban megismerkedtem egy olyan analitikussal, akinek a páciensei bizalmas viszonyban voltak a családjával, kedvük szerint ki-be járkálhattak az otthonában, gyakran együtt étkeztek. A következmények olyanok is lettek, amire számítani lehetett.

A másodlagos áttétel gyakran vezet igazán abszurd impulzív cselekedetekhez az analizált részéről. Az áttétel elterelődik az orvosról egy családtagjára vagy bármilyen személyre, akivel egy fedél alatt lakik. Freud egyszer azt mesélte, hogy a páciensei rendszerint beleszerettek a bejárónőjébe, egy idős asszonyba, aki távolról sem volt csinos. Változatos megkereséseknek lett az alanya, és túlméretezett borravalókat zsebelhetett be. Az én pácienseim is beleszerettek néha a kiszolgáló személyzetem tagjaiba. Egy analitikusnak készülő orvos jött hozzám analízisbe, fejlődése hirtelen megakadt, holtpontra jutottunk egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy titokban viszonyt folytat az egyik szobalánnyal. Amellett, hogy ez megadta a másodlagos áttétel jutalmazó örömét, az intim viszony egy másik, igaz tudattalanul elért előnnyel is járt, mégpedig azzal, hogy a lány által jutott információhoz a családi életem részleteit illetően.

A másodlagos áttétel egy színész vagy filmsztár felé az alapján ismerhető fel, hogy az analízis során jelentkezik, és eltúlzott mértékű érzelem kíséri. Továbbá, amikor a páciens leplezni akarja az analitikusra irányuló áttételt, kialakíthat másodlagos áttételt egy olyan orvos felé is, aki valamilyen organikus probléma miatt kezelte – sebész, kozmetikus, rhinológus, bárki – aki az áttételi álmok tárgyává válik. A lehetőségek száma végtelen. Egy hölgy, aki analízisbe járt, vett magának egy kutyát, és róla álmodott élénken, őt árasztotta el a legmélyebb érzelmeivel. A kutya tutujgatásának az volt a célja, hogy elterelje az áttételt egy veszélytelen tárgyra.

Minden olyan érzelmileg átszínezett attitűd gyanúra ad okot, mely az analízis során alakul ki, és olyan személy felé irányul, akivel kapcsolatban az analizált korábban közömbös volt, mivel esélyes, hogy mindez másodlagos áttétel talaján alakult ki.

Különösen igaz ez a negatív áttételre. Az a páciens, aki ki nem állhatja a szállásának tulajdonosát, becsmérlően és bántóan beszél róla, valójában az analitikusra érti, amit mond, és azonnal ellenőrizni kell a másodlagos negatív áttétel manifesztációjára utaló bizonyítékokat. Az érzelmi áttolás ilyen jelensége sajátosan jellemző lehet egyes páciensekre nézve. Közismert, hogy egy férj gyakorta áttolja a felesége iránti gyűlöletet az ártatlan anyósra. Mindig gondolnunk kell az érzelmi áttolás lehetőségére, ha az analizált leértékelő stílusban beszél egy személyről, aki nincs direkt kapcsolatban az analízissel. Az analitikus állandó szigorú megfigyelés alatt áll, szüntelenül kedvező vagy kedvezőtlen megítélésnek van kitéve (úgymond, pozitív vagy negatív megítélésnek). Ő az érzelmek örvényének középpontja, még akkor is, ha a személyére történő utalás mellékesnek tűnik. Az analitikus és analizált küzdelmében gyakori a szerepcsere.

Amikor áttételről és viszontáttételről beszélünk, sosem szabad feledni, hogy az orvos által vezetett analízis arra készteti annak alanyát, hogy ellenanalízisbe kezdjen.

Nincs analízis ellenanalízis nélkül.

Néha a páciens elárulja magát egy mondattal: „Doktor úr, most én jövök, én analizálom magát. Miért volt olyan szétszórt tegnap? Bal lábbal kelt fel?”. Minél tájékozottabb a témában a páciens, annál valószínűbb, hogy analitikust akar majd játszani. Jellegzetesen sok páciens nyilatkozik egy sikeres analízis vége felé arról, hogy analitikus szeretne lenni, sőt, sokan ki is próbálják magukat a szakmában. Mind az orvos, mind a laikus analitikusok jelentős hányada ezen az úton kezdte meg a pályát, amit igen sajnálatosnak gondolok, hiszen egy analitikusnak komplexustól mentesnek kellene lennie, az ex-páciensek jelentős része pedig minden bizonnyal nem az. Egy groteszk példa erre az a laikus analitikus, aki Freud álmait elemezte, mely során arra a döntésre jutott, hogy Freud még nem szabadult meg az apa komplexustól.

A reciprok analízis tendenciája komoly kötelességeket ró az orvosra. Mihez kezdjen vele? Burkolózzon tömjénfüstbe, mindenáron tartsa fenn a tekintélyét, felsőbbrendűségét, és egy szót se legyen hajlandó mondani a páciensnek az élményeiről és nézeteiről? Vagy természetesnek és emberinek kell lennie a bölcs Terentius szellemében, aki így ír: „Homo sum humani nihil a me alienum puto”? (Ember vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi.) Pácienseink kíváncsisága, különösen a hölgy pácienseké, nem ritkán az indiszkréciót súrolja vagy át is lépi annak határait. Egy nő kérdése: „Kivétel nélkül mindig hűséges volt a feleségéhez?”. Az ilyen kérdésekre az analitikus azt válaszolja, hogy a magánélete csak őrá tartozik. A hölgy talán hozzáfűzi, hogy minden férfi csalja a feleségét – és így tovább. Azonban ha az autoerotikus viselkedésekről kérdezik, az analitikus jól teszi, ha azt feleli, hogy ezek univerzális tevékenységek. Időnként, ha az analitikus megvallja egy gyengeségét, az segíthet a páciensnek a kisebbrendűségi érzése legyőzésében. Természetesen az is előfordulhat, hogy az ilyen vallomásokat aztán az analitikus leértékelésére használja fel az analizált egy reciprok analízisben. Az orvos a tapintatosságára és intuíciójára támaszkodva lesz képes kezelni ezeket az érzékeny helyzeteket.

Hogy mennyire hálátlanok tudnak lenni a páciensek, azt akkor tudja meg az analitikus, mikor egy olyan páciens jön hozzá, akit korábban valaki más analizált. Az a típus, akit „analitikus Ahasvérus” név alatt jellemeztem. Analitikustól analitikusig vándorol, hogy kiélvezze a gyógyíthatatlanság komor diadalát. Az analízis gyakran kezdődik elődünk hiányosságainak részletes elemzésével. Az analitikus tartsa észben, hogy ez a Newgate Calendar a megfelelő időben majd az ő nevét is tartalmazni fogja, nagyon figyelmesen kerülje a kollégái kritizálását, bármilyen hibásnak tűnik is az általuk végzett kezelés. Inkább arra mutasson rá, hogy mikor egy analízis kudarcba fullad, sok esetben az analizált okolható, mivel kevéssé őszinte az egészségvágya és nem hajlandó lemondani a titkos örömteli jutalmakról.

Egy másik típus, akit „Júdás típus” névre kereszteltem, különösen elterjedt azon tanítványok körében, akik azért jönnek analízisbe, mert analízist kívánnak tanulni. A lehető legnagyobb lelkesedéssel kezdik, csak úgy árasztják magukból a csodálatot; terjesztik a hírnevünket, írnak rólunk egy könyvet: ők lesznek az elsők, akik elpártolnak tőlünk és elárulnak minket.

Az ilyen „Júdások” esetében az áttétel és a vele járó féltékenység teljesen nyilvánvaló. Féltékenyek más tanítványokra, mindannyian a másodikak akarnak lenni a Mester után, a legközelebb az ő szívéhez; ámde a végén kapva kapnak az alkalmon, hogy elhagyják és bosszút álljanak az állítólagos érzelmi hidegségéért.

Mondhatnék egy tipikus példát, ha nem lenne igaz, hogy „nomina sunt odiosa”.

A hétköznapi életből bőségesen meríthetőek bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy a pszichoanalízis nem létrehozza, egyszerűen csak feltárja az áttételt. Az áttétel és viszontáttétel mindig és mindenhol létrejön, ahol több ember közös munkára gyűlik össze, és kifejezetten akkor, ha van köztük egy vezető. Kisgyerekkorban kezdődik a harc a nagykutya szerepért; iskoláskorban könnyen megfigyelhető a tanárbácsi vagy tanárnéni iránti fanatikus tisztelet, benne ugyanaz az áttétel és féltékenység, amit az analízisben látunk.

A szülők és tanárok iránti reciprok áttétel ugyanilyen egyértelmű. Habozás nélkül kijelenthetjük, hogy az emberi lények közti minden társas kapcsolódást áttétel és viszontáttétel kísér. Számos zavaros érzelem és az abból következő viselkedés nem más, mint a negatív áttétel következménye, míg a másodlagos áttétel jó eséllyel vezet rágalmakhoz és áruláshoz.

Erős a csábítás, hogy elmélyedjek az áttétel és másodlagos áttétel elméletének a szociális élet jelenségeire való alkalmazásában, de ez túlmutat a választott témám, a pszichoanalitikus technika keretein. Egy megjegyzést talán megengedhetek magamnak. A pszichoanalízis az ember és ember közötti viszony tükre.

Amikor tanulmányozzuk pácienseink folyamatos szerepjátszását, amikor megismerjük eszközeiket és cselvetéseiket, a mélyebben fekvő érzelmeket elfedő játékaikat és maszkjaikat, mindezzel nem túl kellemes képet kapunk a szélesebb értelemben vett társadalomról, ha általánosítani szeretnénk a speciális tudásunk alkalmazási lehetőségeit.

A pszichoanalízisnek talán van szociális küldetése. Az egyedi emberi lényekkel történő munkájával hozzájárulhat az egész emberiség önismeretének és őszinteségének fejlesztéséhez.

 

 

 

 

 

 

 

 

Tizennegyedik fejezet

AZ ANALIZÁLT CSALÁDJA

 

A legtöbb nehézség, ami az analízis során felmerül, az ellenállás következménye. Ezen a ponton azonban el kell különíteni az analizáltak két típusát. Az egyik típust úgy hívom, hogy „objektív parapátiás”; szenvedésük oka a kapcsolatuk a családjuk egy vagy több tagjával. A „szubjektív parapátiás” ezzel szemben belül romlott. Hasonlóképpen tesz különbséget I. H. Schultz perifériális és centrális neurózisok között, bár e két neurotikus attitűd gyakran kombinálódik. A szubjektív betegnek sokkal mélyrehatóbb és hosszabb idejű analízisre van szüksége. Az objektív parapátiások ellenben általában meggyógyíthatók azzal, ha a túlhangsúlyozott tárggyal való kapcsolatukat javítjuk. Egy férfi úgy gondolja, hogy az apja őt nem érti meg; a betegség abban a vágyban ölt testet, hogy bosszút álljon az apán az érzelmek feltételezett hiánya miatt. Ennek megfelelően az apjával mogorván viselkedik, számos rosszindulatú reakciót mutat, melyeket az apa félreértelmez, és cserébe egyre inkább nyers és hideg módon válaszol. Ha ebben az esetben a vakfoltot gyógyítjuk, akkor gyorsan jelentős fejlődést érhetünk el a kölcsönös attitűdök terén. Az apa, ha valaki rávilágít fia sajátos viselkedésének hátterére, megváltoztathatja a magatartását, valamint ezzel párhuzamosan a fiú ráébredhet a hibákra, amiket elkövetett, mindez azzal az eredménnyel történhet, hogy a két keserű férfi a továbbiakban jól kijön egymással a családi életben, disszonanciájuk harmóniában oldódik fel.

Ezzel viszont elérkezünk ahhoz a bökkenőhöz, mely a jelen fejezet központi kérdését jelenti. Freud egyszer úgy fogalmazott, hogy nem csak a pácienst, de az egész családját analizálnunk kéne. Mivel ez lehetetlen, a munkánk rendszeresen ellenállásba ütközik a család részéről, képesek lehetnek szabotálni az analízist.

Hihetetlennek tűnhet, de jaj, igaz. Sok esetben a páciens családja tanúsít makacs ellenállást azzal szemben, hogy a páciens meggyógyuljon az analízistől.

Ennek az észszerűtlen reakciónak annyira sokféle motivációja lehet, hogy legjobb lesz néhány példával illusztrálni őket. Ha megengedik, egy epilepsziás történetével kezdem, akit a tanítványom analizált úgy, hogy a sikerre minden esély megvolt az elején.

 

  1. eset. 27 éves férfi, akit már öt éve epilepsziás görcsök kínoztak.

Az első feladatunk ilyen esetekben, hogy leszoktassuk a pácienst a narkotikumok használatáról, és legyőzzük a rohamoktól való félelmet. A férfi a bátyja üzletében dolgozott, lehetősége volt arra, hogy otthon maradjon, ha úgy érezte, közeleg egy roham. Az utasításaink így szóltak: „Abba kell hagynia a luminal szedését, és mindennap be kell mennie a munkahelyére dolgozni, bármi is történjék”. Letaglózott minket, mikor megtudtuk, hogy a páciens visszatért a luminal adagjához, méghozzá az édesanyja bíztatására, aki túl izgatottnak találta őt. Ez még nem minden. Egy nap az anyja így szólt hozzá: „Nagyon sápadtnak tűnsz, szerintem jobb, ha ma itthon maradsz”. Más szavakkal, egy roham esélyére utalt. Az anyáért küldettem és szépen megkértem, hogy ne viselkedjen így. Nagyon sokat segítene a fia állapotán, ha luminal nélkül is tudna boldogulni. Sosem szabadna azt mondania a fiának, hogy sápadtnak tűnik, mintha roham előtt állna. Úgy tűnt megértette, megígérte, hogy együttműködik. Követni fogja a tanácsomat. Így is tett, nagyjából egy hétig, amikor újra kezdődött a régi műsor. A második figyelmeztetés szintúgy hatástalannak bizonyult, és határozottan az a benyomásom alakult ki, hogy az anya nem akarja a fia gyógyulását – hiszen ha beteg, akkor teljesen az ő kezében van. A görcsöktől rettegve, a páciens felhagyott minden szexuális aktivitással. Az anya jobban tartott attól, hogy fiának szerelmi viszonya lesz, mint amennyire a jóllétét, munkaképességének visszatérését kívánta. Habár az analízis ígéretesen indult, a páciens fejlődött egy darabig, az anyai közbeavatkozás lerombolta az esélyeinket a sikerre, annak ellenére is, hogy a betegség nyilvánvalóan mentális okok következtében alakult ki. Az anya erősebb volt, mint a pszichoanalitikus.

 

  1. eset. Gyakran kell harcba szállnom az anyákkal. Sosem fogom elfelejteni azt a 21 év körüli fiatalembert, aki két éven át volt bezárva a négy fal közé poliomyelitis okán. A fizikai vizsgálat semmilyen abnormalitást nem mutatott. Több neurológus is azon a véleményen volt, hogy a zavar parapátiás, és pszichoterápiát javasoltak. Kimentem hozzá vizitre, majd pedig közöltem, hogy másnap el kell jönnie hozzám a konzultációs szobámba. Tátott szájjal nézett rám, láthatóan nem hitt a fülének. Megerősítettem, hogy csak el kell határoznia magát, és meg tudja csinálni. Csak nem akar nyomorék maradni, az anyja szoknyája mögé bújva? Betegsége az úgynevezett pszichoszexuális infantilizmus volt – a magatehetetlen csecsemő szintjére történő regresszió. A páciens megígérte, hogy holnap eljön, meg is tartotta a szavát. Nagy nehézségek árán, hisz el volt szokva a járástól, de csak sikerült felmásznia a második emeleti lakásomba. Másnap újra megjelent és már könnyebben vette a lépcsőket. Fel voltam készülve egy csodálatos sikerre, de nem számoltam az anyával. A következő napon a páciens helyett tőle érkezett egy lesújtó levél. Nem hagyhatja, hogy így kínozzák a gyermekét, ezzel megtiltotta, hogy folytassa a kezelést.

 

Az analízis folyamán a család ellenállása általában csak akkor jelentkezik, amikor az áttétel első jelei érzékelhetőkké válnak a páciens otthonában. Ameddig a páciens még szkeptikus, kritizálja és leértékeli az orvost, a család nem állít akadályokat. De abban a pillanatban, ahogy az „otthoni tárgy” ráébred a páciens elvesztésének lehetséges veszélyére, elkezdődik a családi antagonizmus, az analitikus családi kritizálása. Példának okárét, volt már dolgom fiútestvérek hatásával, akik a lánytestvér iránti fixációjuk miatt minden tőlük telhetőt megtettek az analízis megzavarásának érdekében.

Számos páciens érzi úgy, hogy az analízis csak akkor lehet kivitelezhető, ha a családi kör nem tud róla semmit. Kikötik, hogy az ügyet titokban kell tartani a rokonok előtt. Gazdag szülők fiai, mikor olyan problémáktól szenvednek, mint szadizmus, impotencia, homoszexualitás stb., melybe nem kívánják beavatni rokonaikat, inkább felkeresnek egy olyan klinikát, ahol ingyenes analízis érhető el. Ez nem csak a titkolózás és fösvénység miatt van így, hanem azért is, mert felismerik, hogy a családi hatások megzavarnák az analízis folyamatát.

A családi ellenállás akár már a kezdet kezdetén megmutatkozhat, egy anya vagy apa toppanhat be a konzultációs szobába az analízis ellen tiltakozva. A gyermeküknek, mondják, csak akaraterőre és megfelelő elfoglaltságra van szüksége. Az analízis csak mentális zavarhoz és más különcségekhez vezet.

Szalay tanulságos példákat mutat be a Der Analysand und seine Umgebung című, kiemelkedően értékes esszéjében, mely megtalálható a „Psychoanalitische Praxis” második kötetében, 132. old. Idéznem kell egyik esetét, ugyanis nagyon jellegzetes, bármelyik analitikusnak lehet hasonló tapasztalata:

 

  1. eset. „Egy fiatal lány édesanyja jött el hozzám és közölte, hogy a lányának (akit én analizáltam) nincs szüksége analízisre. Teljesen rendbe fog jönni, ha nem rágódik annyit a szeszélyein. Később telefonon keresett fel, és azért panaszkodott, mert a kezelés miatt sokkal rosszabb lett a leány állapota. Be kell fejezni, de legalábbis egy időre fel kell függeszteni. Ő, a maga részéről minden szükségeset megtett. A lényeg, hogy a páciensnek pihenésre van szüksége és az analízis túlságosan is izgatottá teszi. – A páciens jelenlétében szokás szerint úgy utalt rám, hogy ’az az undorító zsidó’, bár tökéletesen tisztába volt azzal, hogy nem vagyok zsidó származású. – Az anyai manőverek motívuma egyértelmű volt. Meg akarta tartani a lányát saját magának.”

 

Hasonló esetek számtalan variációban fordulnak elő az analitikus gyakorlatban. Egy kényszeres parapátiával küzdő fiú édesanyja olyannyira indiszkrét, hogy rákérdez, mit csinál a doktor.

„Beszél, aztán megkér, hogy én is beszéljek.”

„Csak beszél? Miről?”

„Azt nem mondhatom el.”

„Én meg csak fizessem tovább a tiszteletdíját? Hát nem mondhatsz el mindent a saját anyádnak?”

Az anyák előszeretettel hangoztatják, hogy gyermeküknek nincs titka előttük. A gondolat is elborzasztja őket, hogy a gyerek olyasmit oszt meg az analitikussal, amiről otthon nem lehet beszélni. Az lehetetlen, hogy valaki jobban ismerje a gyereküket, mint ők maguk. Erre most itt egy idegen, aki azt állítja, hogy tudja, mi zajlik a gyerek fejében. Reszketnek, hogy elveszíthetik – talán már el is veszítették – a gyermek bizalmát.

Egy analízis a fentek és lentek sorozata. A fejlődést visszaesés követi, ha egy eleddig még nem érintett komplexussal találkozunk. Ahogy a 40. esetben is, egy anya lecsap az ilyesmire mint kiváló ürügyre, hogy megvonja a bizalmat az analízistől, esetleg megszakítsa azt.

Erről eszembe jut egy féltékeny fiútestvér esete, aki igen tájékozott volt az analitikus irodalomban, és aggódott, hogy elveszíti a húga szeretetét az analitikus iránti áttétel következtében. Keményen munkához is látott. Meghívta egy orvos barátját az otthonukba, bemutatta a húgának, akit én analizáltam agorafóbiájának feloldása érdekében. A beszélgetés során rátértek a pszichoanalízis témájára. Az orvos nem rejtette véka alá a véleményét. A pszichoanalízis egy divatos hóbort, látott már katasztrofális eredményeket, és csak arra tudja figyelmeztetni a józan eszű embereket, hogy kerüljék el messzire. Ezt követően a fiatal hölgy tüneteiről érdeklődött, majd így nyilatkozott: „A gondolataidnak egyáltalán semmi közük a szorongásos állapotaidhoz; ezek a te esetedben hyperthyreosis következményei”.

Páciensem kíséret nélkül tudott eljönni hozzám, mellékutcákon aggodalom nélkül át tudott kelni. Másnap azonban egy igen jelentős visszaesésre került sor, melynek ürügyén a bátyja felháborodottan hívott fel telefonon, közölte, hogy a húga sokkal rosszabbul van, és semmiképp nem tud egyedül jönni. Sajnálatos módon senki nem ért rá, hogy elkísérje. Fél órával később a páciens egyedül jelent meg, elmondta, hogy a bátyja az ő kérése ellenére telefonált. Ő maga nagyon is bízott a kezelésben, eldöntötte, hogy végigcsinálja. A kezelés kifejezetten sikeres volt, igaz, mindvégig a testvér ellenkezésével szemben voltunk kénytelenek dolgozni.

Nagy kár, hogy az olvasni szerető páciensek oly gyakran már azelőtt teljeskörűen tájékozódnak az áttételről, mielőtt az bekövetkezne. Egy nős férfi a következő szavakkal mutatta be a feleségét: „Körültekintő voltam, Dr. Stekel, és informálódtam az életkoráról, ugyanis nem mertem volna egy fiatal férfire bízni a feleségemet. Áttételt alakított volna ki felé, belőlem meg kiszeretett volna”.

A sors úgy hozta, hogy a hölgy kifejezetten vonzódott az őszülő férfiakhoz. A férje túl fiatal volt az ízlésének, heves áttétel alakult ki, közvetve pedig alátámasztotta azt a meggyőződésemet, hogy a boldog házasságban élő nők nem szenvednek „idegi gondoktól”. A férje iránti szerelemnek semmi jelét nem lehetett találni. Azért mímelte ezt a szerelmet, hogy így rendezze a számlát az apjával, aki tisztes kora ellenére szeretőt tartott. Az analízisben én helyettesítettem az apát, viharos áttétel alakult ki, pedig épp ez volt az, amit a férj elkerülni remélt. Mindazonáltal annyira vak volt, hogy csupán egy elnéző mosollyal nyugtázta felesége irántam mutatott lelkesedését, úgy tartotta, „nem veszélyes”.

Hiába tiltjuk meg pácienseinknek, hogy beszámoljanak az analízisről egy harmadik félnek, rendszeresen megszegik a tiltást, megbeszélik álmaikat és az értelmezéseket egy családtaggal. A férj, aki megígérte, hogy nem kérdezi feleségét arról, amiről ő és az analitikus beszélgetnek, bizony megszegi az ígéretét és részletes információkat követel – ezzel zátonyra futtatva az analízist. Elképzelhető, hogy a páciensnek van egy titka, mondjuk az, hogy ellenérzései vannak a házastársával szemben, azonban ezt nem tárhatja fel az analitikus előtt, ha a későbbiekben otthon is beszélnie kell az ügyről. Amennyiben a feleség napi beszámolóval tartozik a férjének, bizonyos, hogy őt vagy az analitikust meg fogja téveszteni, ha az álmaiban a férje iránti gyűlölete jelenik meg.

Ahogyan Szalay rámutatott, könnyen előfordul, hogy az egyik családtag ezt közli a pácienssel: „Választanod kell, én vagy a doktor”. Képzeljük el, hogy egy páciens feldúltan tér haza egy ülésről, szidalmazni kezdi az apját és anyját ilyesmivel: „Rosszul neveltetek, a doktor úr minden hibátokat elmagyarázta”. A megsértett szülő elég nagy valószínűséggel a fentebb említett választás elé állítja majd a gyermekét. A páciensek néha hamis képet festenek le az otthoniaknak, így igyekeznek rávenni a szülőket arra, hogy szakítsák meg az analízist. Erre az hajtja őket, hogy az igazság elől menekülnek, és inkább választják a tudatlanságot, mint a tudatosságot.

Még tovább bonyolítja a helyzetet, ha a család mindenáron titkolni akarja az analízist, mivel úgy képzelik, hogy a kívülállók az analizált családtag problémáját mentális betegségnek vagy valami szörnyű anomáliának hinnék. Ilyenkor úgy küldik a pácienst, hogy előtte speciális óvintézkedéseket tesznek a titoktartás biztosítására; maga a félelem attól, hogy a titokról fel fog libbenni a fátyol, megfelelő ürügyet szolgáltat az analízis elhalasztására vagy idő előtti lezárására.

Németország északi részéből érkezett hozzám egy olyan hölgy, aki csak az otthonomba volt hajlandó eljönni, mivel ugyanabban az épületben egy szemésznek is volt rendelője. A panzióban, ahol megszállt, azt mondta, hogy krónikus szemészeti probléma miatt kezelik. Mindennek a titokzatoskodásnak az volt az oka, hogy az édesanyja aggódott, ha az analízis kitudódna, az nagyban lecsökkentené lánya házassági kilátásait. Az anya Bécsbe jött és folyamatosan igyekezett megzavarni az analízist. Engem olyan fontos dolgokról kívánt felvilágosítani, melyeket (hite szerint) a lánya leplezett előttem. Csak a páciens jelenlétében voltam hajlandó találkozni vele. Erre titokban jött el, addig erőszakoskodott, amíg be nem jutott. Egy idő után ráébredtem, hogy átvette a lánya áttételét.

Ugyan a fejezet előbbi részeiben a család antagonizmusának gyakori jellegét hangsúlyoztam, de azt is meg kell említeni (ahogy az utolsó eset mutatja), hogy az ellenkezője is megtörténhet.

Az egész család, vagy egy-két tagja osztozhat az analitikus felé irányuló áttételben. Időnként ez az áthelyezett vagy tükrözött áttétel még a páciensénél is erősebb lehet, és megvannak a maga sajátos okai.

 

  1. eset. A háború idején egy 21 éves fiatal hölgyet kezeltem gyógyíthatatlannak ítélt schizofrénia miatt. Egy olaszországi utazásból zaklatott állapotban tért haza, hallucinációktól kezdett szenvedni, majd előzetes obszervációs időszak után a Steinhof Elmegyógyintézetbe küldték. Két hónapot töltött ott, azután a szülei gyámsága alatt elbocsátották. Akkor hívtak ki hozzá, mikor egy dühroham során összetört minden összetörhető tárgyat a szobájában. Azonnal meggyőződtem róla, hogy állapota gyógyítható, inkább hisztériás delírium vagy amentia mintsem schizofrénia. Naponta meglátogattam, barátságos stílusban beszéltem hozzá, miközben az ő attitűdje negatív maradt irányomban. Tíz nap telt el, mire így nyilatkozott a nővérének: „Túl késő. Előbb kellett volna idehoznotok ezt az embert”. Két hét múlva beszélni kezdett, majd a harmadik héten (habár eleddig sosem hagyta el a szobát), rá tudtam venni, hogy tegyen velem egy hosszú sétát. Itt nem kívánom kifejteni a problémája pszichogenezisét (melyet egyébként meg tudtam gyógyítani), hiszen jelenleg a családi áttétellel foglalkozom. A páciens és nővére között figyelemre méltó kötelék tárult fel. Nyilvánvaló homoszexuális fixáció állt fenn, bár látszólag ellenségek voltak. A páciens tünetei akkor kezdődtek, mikor rávette a nővére egyik udvarlóját, hogy kísérje el őt az említett olaszországi utazásra, melynek során a férfinak adta magát, anélkül, hogy szexuális kielégülést élt volna át. Korábban a nővér tolakodott be hasonlóképpen a páciens egyik szerelmi viszonyába. (Semmit nem tudtam ezekről a bonyodalmakról, mikor elkezdtem a kezelést.) Azt, hogy a nővér naponta látogatást tett nálam, pusztán a testvéri szeretet és aggodalom jelének tekintettem. Azonban mikor a páciens áttételt kezdett kialakítani felém, világossá vált, hogy a nővér minden igyekezetével szeretne meghódítani engem, illetve elidegeníteni a pácienstől. Mesélt az utóbbi gyenge pontjairól, újra és újra felkeresett, majd egy idő múlva nekem ajándékozott egy szerelmes verseket tartalmazó kötetet, melyben a kivételesen tüzes költeményeket gondosan aláhúzta. Hogy természetes hálából vagy az áttétel következményeként, azt nem tudom megmondani, de a szülők hatalmas lelkesedéssel árasztottak el engem a szeretetük és elismerésük jeleivel. Amikor a páciens teljesen felépült, szó szerint dicshimnuszban fejezte ki a háláját, kinevezett a megmentőjének, a megváltójának – a nővér pedig szerelmi vallomást tett, melyet egy mosoly és néhány barátságos szó kíséretében utasítottam vissza. Ettől a pillanattól az áttétele negatívvá vált, gyűlöletbe fordult. Ami az apát illeti, ő megkérdezte, nem lehetséges-e, hogy a leánya betegségét kielégítetlen vágy okozta, majd pedig eléggé nyíltan a tudomásomra hozta az engedélyét, miszerint a szükséges kielégülést bátran megadhatom.

 

Hasonló jelenségeket többször is volt alkalmam megfigyelni. Ritkák, valamint nem zavarják az analízis lefolyását, szemben a család részéről mutatott ellenséges attitűddel, mely az analízis idejekorán történő megszakításához vezethet, de legalábbis nagyban megnehezíti a siker elérését.

Akkor biztosíthatjuk a legjobb eredményeket, ha a páciens kezelése a megszokott környezetétől távol történik. Arra még ilyenkor is fel kell hívni a figyelmét, hogy ne beszélgessen az analízisről. Mindig lesz a közelben számtalan ember, aki hitelteleníti az analitikust, talán ajánl is valaki mást. Egyszer egy általam kezelt páciens baráti jótanácsra egy ortodox Freudiánushoz is járt párhuzamosan. Mindig összehasonlította a rivális álomelemzéseket, egészen addig, míg egy nap bűntudatosan hátat fordított a Freudiánusnak, nekem pedig megvallotta, hogy „kiegészítő analízis” alatt állt, és megígérte, hogy többet senkivel sem beszéli meg az analízist.

Az olvasó bizonyára megérti, miért utasítom el következetesen két családtag egyszerre történő kezelését. Ez az egyetlen mód a rivalizációk és féltékenykedések elkerülésére, melyek komolyan visszafognák mindkét analízis haladását. Olyanra már volt példa, hogy egymás után egy család mindegyik tagját analizáltam – ennek a gyakorlatnak megvannak a maga előnyei, hiszen jól informálttá tesz a környezetről és a család történetéről. Így esett meg, hogy egy családban először a férjet analizáltam, aztán a második feleségét, akit a válása után vett el, majd a fiát az első házasságból, végül pedig az első feleséget. Mindegyik esetben jó eredményeket értem el.

Zárásképpen engedjék meg, hogy azokat a családokat is megemlítsem, akik nagyon lelkesen szeretnék előmozdítani az analízist, mindig van hozzáfűznivalójuk, további emlékeket és megfigyeléseket osztanak meg, telefonálnak, hosszas leveleket írnak, tanácsokat adnak.

Ezzel kapcsolatos tapasztalataimat a következő formulában tudom összegezni: A páciens családjából érkező bármilyen beavatkozás, legyen annak oka ellenszegülés vagy jószándék, nagy valószínűséggel megzavarja az analitikus munkát, melyet a család beavatkozása nélkül kell végezni.

Amikor az analízis már a vége felé közeledik, hasznos lehet elbeszélgetni a család más tagjaival. Továbbá, amennyiben a viselkedésükkel az analízis sikerét veszélyeztetik, akkor érdemes felvenni velük a kapcsolatot és felkérni őket a magatartásuk megváltoztatására.  

 

 

 

 

 

 

Tizenötödik fejezet

KARAKTER ÉS PSZICHOTERÁPIA

 

Tekintettel a karakterek óriási változatosságára, valamint a páciensek különféle reagálási módjaira, szinte mondani sem kell, hogy nehéz két olyan embert találni, akikben az ellenállás, áttétel, együttműködés és szembeszegülés jelenségei ugyanolyan formában történnek. A tapasztalt sakkozók is megmondhatják, hogy két sakkmester sosem ismétli meg ugyanazt a lépéssorozatot egy végjátszmában, mivel a lehetséges lépésvariációk száma végtelen. Hasonló a helyzet a pszichoterápia összes típusában, de mindenek felett a pszichoanalízisben. Még a legtehetségesebb, legtapasztaltabb pszichoanalitikus is találkozhat olyan páciensekkel, akiknek a kezelése komoly nehézséget jelent, mivel az általa indukált tudatosodási folyamat a számára eleddig még ismeretlen reakciót vált ki, vagy pedig azért, mert lehetetlen kiszámítani, hogy mely szavak keltenek heves ellenállást.

Az ellenállás függ egyrészt a megdolgozandó témától, másrészt az analizált alapvető karakterétől.

Mindent összevetve, a páciensek két nagy csoportját lehet elkülöníteni: az őszintéket és a tartózkodókat – igaz, számtalan köztes fokozat létezik. Amennyiben az őszinte páciens, példának okáért, éppenséggel kételkedő is, akkor ugyan észrevehető ellenállás nélkül hoz tudatos anyagot és álmokat is, de az analízistől remélt felszabadító hatás nem fog megjelenni. A szkeptikus beállítódása miatt kételkedik az analízis értékében; kétségbe vonja, hogy az álmainak, attitűdjeinek, megszégyenüléseinek és tudatos emlékeinek bármi közük is lenne ahhoz a problémához, mely miatt konzultációt kért az analitikustól. („Ha meg is tudom, mégis hogy segíthet az rajtam?”) Egyébként pedig az őszinteségének meglesznek a maga határai, elméjének titkos fiókjai, melybe nem áll szándékában betekintést nyújtani, akármi is történjék. Ezzel szemben a tartózkodó páciens, akit alig lehet rávenni egy-egy hosszabb mondatra, és asszociációinak folyama nagyon is hamar elapad, váratlanul taktikát válthat, meglep minket a tünetei gyors enyhülésével, reakciómódjai bizakodásra okot adó átalakulásával. Ami alapvető beállítódásnak tűnt, valójában nem volt több, mint egy félénk ember védekezési megoldása, aki nem merte megmutatni az igazi arcát.

Ismétlem, az őszinteség lehet csupán egy álarc, a titkolózás túlkompenzálása a látszólagos nyíltsággal.

Ezért olyan nehéz prognózist alkotni mindössze néhány ülés után, és csak a karakter analízise után tárulnak fel a megfelelő technikai módszerek (melyek esetről esetre változnak). Vegyük egy nyíltszívű férfi esetét, aki az egyenességével dicsekszik és büszkén állítja, sosem csapott be minket.

 

  1. eset. 54 éves drogfüggő férfi, aki insomniában szenved és nem tud aludni bőr alá fecskendezett morfium nélkül. Vagyonos, hat gyereke van. Az alvászavar hat évre visszamenőleg áll fenn. Kivételesen szókimondó. Első alkalommal epegörcs miatt kapott morfium injekciót, azóta a drog rabja. 30 mg-ot ritkán lép túl, de más szedatívumokat is használ: luminal, lubrocal, somnifen, quadronox stb. Este tízkor lefekszik, beadja az első injekciót és egy adag luminalt vesz be. Nem tud elaludni. Időnként az éjszaka folyamán átmegy a saját hálószobájából a feleségéébe, siránkozik a szomorú sorsán, aztán visszatér az ágyába, ahol beadja a második, akár a harmadik injekciót is. A morfium paradox hatással bír. Reggelig nem bír elaludni, akkor elmúlik a drog fő hatása, majd pedig délig alszik. Az analízis azt mutatja, hogy azért van szüksége morfiumra, hogy eufórikus ábrándokat teremtsen – valamint, hogy tompítsa a gyötrő lelkiismeret-furdalását. Alvásritmusának megfordulása, és az éjszakai séták arról árulkodnak, hogy egy régvolt éjjeli élményt szeretne visszaidézni. Az analízis bőséges anyagot tárt fel, a bűnök széles tárházát. A várt gyógyulás nehézkesen közeledett, mivel elkerülte, hogy visszaemlékezzen egy vétkére, melyet nehéz volt bevallania. Amikor ezt a gaztettet sikerült feltárni, az álmaiban megjelenő utalásokra alapozott aktív intervenciókkal felszínre hozni, bekövetkezett a gyógyulás.

 

Most pedig következzék egy kirívóan tartózkodó férfi, akit két hónapon át arra is alig lehetett rávenni, hogy egy szót szóljon.

 

  1. eset. 25 éves, felsőosztálybeli férfi, súlyos kényszeres parapátiában szenved, mely olyan formát ölt, hogy szüntelenül két különböző elképzelés között vergődik. Egy probléma (nem mindig ugyanaz a probléma) befészkeli magát a gondolataiba, majd pedig napokon vagy akár heteken át azon kell törnie a fejét. Lehet például ilyesmi: „A szexuális impulzus természetes vagy beteges? Megadjuk magunkat neki vagy álljunk ellen?”. Az analízis nehézkesen halad. Ugyan hoz álmokat, de nem tud asszociálni. Tíz perc is eltelik, mire tétován kimond egyetlen asszociációt. Három hónapnyi ellenállás után változás következik be. Bőbeszédűvé válik, feltárja a nappali álmodozásait. Viszont még semmit nem mondott az „autoritás komplexus sokkjáról”, melynek hiányában nem alakulhat ki kényszeres neurózis. Több álom után megjelenik egy, ami nyomra vezet:

 

Anyámmal utazom egy autóban. Elraboltak tőle valamit, ami pótolhatatlan. Az út mentén emberek állnak, minket ócsárolnak. Dühös leszek és szólok a sofőrnek, hogy húzódjon le, mert le akarok számolni velük. A sofőr megrándítja a vállát és vezet tovább. Szándékomban áll panaszt tenni a rendőrségen.

 

Mi lehet az a pótolhatatlan dolog, amit elraboltak az édesanyjától? Úgy képzelem, az erénye, és arra tippelek, hogy a sofőr volt a rabló. Óvatosan indulok ki a családregényből (ő valójában nem az állítólagos apjának a fia), onnan közelítek az érzékeny témához. Hirtelen izgatottá válik, bevallja, hogy egy évvel ezelőtt, akkor, mikor ezek a kényszeres gondolatok kínozni kezdték, ráébredt, hogy az édesanyja a sofőr szeretője lett. Ezzel az ellenállás összetört, a tartózkodó féri őszintévé vált.

 

Pácienseink nagy része meghamisítja a saját világnézetét. Felépítenek maguknak egy „élet-hazugságot” vagy „élet illúziót”, amihez aztán ragaszkodnak is. Ez az Adler által megfogalmazott „életstílus”. Gyakorta találkozunk azzal a szabadgondolkodóval, aki valójában vallásos. Saját lelkiismeret-furdalásától és Isten haragjától menekülvén kiokoskodik magának egy ateizmust, mely csupán egy élet-hazugság. Ha beismerné a hitét, lelkiismeret-furdalása feltörne a mélyből, ismét alá kéne vetnie magát a felsőbb hatalomnak, és el kellene fogadnia azt a törvénykönyvet, mellyel a múltbeli élete ellentétben áll. Sokszor találunk körükben olyan kételkedőket, akik a kétségeiket ugyanúgy fordítják az analitikus és az analízis ellen, mint bármi más ellen.

A karakterek változatosságának megfelelően az élethazugságnak is különféle hatása lesz. Sajnos a karakterológia még mindig egy alakulóban lévő tudomány, tehát keveset tudunk a karakterfejlődés alapjairól. Jung úgy vélte, jelentős előrelépést tett, amikor megkülönböztette az extrovertáltat és introvertáltat. Részemről, még sosem láttam olyan parapátiást, aki tűnjön bármennyire is extrovertáltnak, ne lett volna valójában introvertált. (Minden parapátiás álmodozó, és fiktív világban él.) Nagyobb jelentőséggel bírnak Kretschmer típusai, ő a következőket különíti el: schizotím, aszténiás, atletikus, piknikus – ezek a típusok döntően meghatározzák a betegség megválasztását. A piknikus hajlamos ciklotímiára, az aszténiás schizofréniára, ahogy azt széleskörű anyag bizonyítja. Hippokratész négy típusát is meg kell említeni: szangvinikus, flegmatikus, kolerikus és melankolikus. A szangvinikus ember, aki következetlen és impulzív, nagyon másképp fog viselkedni az analízisben, mint a hidegvérű, kemény, apatikus és kételkedő flegmatikus; a kettő másféle hozzáállást is igényel. A kolerikus ember, akinek akaratereje élénken feltámadhat, természetesen máshogy reagál, mint a melankolikus, aki lelkes idealista, mikor a cselekvésnek lenne ideje, aki hajlamos hipochondriára, és az analízis során mindvégig készenáll egy kitalált organikus betegségbe menekülni.

Ameddig a szangvinikus nem több, mint néhány ülés után gyógyultnak nyilvánítja magát, és elárasztja a doktort hálája extravagáns bizonyítékaival, addig a kolerikus mindig talál új indokot az elégedetlenkedésre. Mindezekkel szemben a hipochonder a betegségbe menekülést fokozza fel, és a lehető legerősebb ellenállást tanúsítja. Ebben a típusban számos köztes stádium létezik, a szimpla nozofóbiástól a színtiszta paranoidig. Hiába próbál az analitikus betekintést nyerni a tünetek mögött rejlő mélységbe. Az analízis feltárhatja, hogy a homoszexualitástól vagy incesztustól való félelem húzódik meg a szifilofóbia vagy a karcinofóbia mögött; azonban nagyon nehezen lehet ledönteni azokat az akadályokat, melyeket a parapátiás eköré a centrális idea köré emelt. Ezeknek az eseteknek a kezelése szinte emberfeletti türelmet igényel, a kezelést rendszerint meggátolja a páciens ellenállása, az, hogy nem engedi az orvost annak a kogníciónak a közelébe, amelyet a betegségbe meneküléssel kerül el.    

A melankolikusok nem elégednek meg egyetlen tünettel, hanem azt panaszolják, hogy semmi örömük az életben, dühödten kérdőjelezik meg a létezés értelmét, metafizikai értekezésekbe menekülnek, és el akarják rejteni a tényt, hogy feloldhatatlan konfliktustól szenvednek.

A fenti típus lista közel sem teljeskörű. Számos más variáció van. Az egyik legfárasztóbb az okoskodó és vitatkozó. Állandóan megkérdőjelez, kételkedik, folyamatosan új magyarázatokat kér vagy saját maga talál újakat. Aminthogy mindenevő olvasó, egy szempillantás alatt képes elhadarni az összes érvet, amit valaha felhoztak a pszichoanalízis ellen, és szokatlanul nehéz eljutni a mentális konfliktusa mélyére.

Mikor ilyen páciensekkel van dolgunk, jobb elkerülni, hogy belegabalyodjunk az elméleti magyarázatok sűrűjébe. A páciens arról biztosít, hogy „csak” meg akarja érteni, azután pedig hatalmas léptekkel fog haladni a terápia. Ez nem más mint racionalizáció azzal a szándékkal, hogy kitöltse az időt, miközben megakadályozza, hogy megtudjuk, mi is tette őt ilyen tudálékossá.

Az analízis nem az intellektust, hanem az érzelmeket, az affektust célozza. A parapátia nem az intellektuális, hanem az érzelmi élet zavara.

Ezzel elérkezem ahhoz a típushoz, mely a legkeményebb dió a pszichoanalízis számára – azok a páciensek, akik az affektus strangulációjától szenvednek. (Több mint érdekes, hogy ők szinte mindig férfiak, csak nagyon ritkán nők. A vitatkozók úgyszintén, kis kivétellel férfiak.) Megértenek mindent, amit mondanak nekik, de érzelmileg nem reagálnak sem a feltárt tényekre, sem a saját növekvő tudatosságukra. Tapasztalatból tudjuk, hogy az affektus strangulációja annak a következménye, hogy egy különösen erős affektus, mely nem léphet be a tudatba, elfojtásra kerül. Ez az affektus általában a szerelem; de lehet gyűlölet, irigység, féltékenység (az anglikán imakönyvben szereplő „irigység, gyűlölet, rosszindulat és szívtelenség”). Következzék egy remek példa:

 

  1. eset. Amikor találkoztunk, Mr. Iota, amerikai krőzus, egy gyönyörű parkban elhelyezkedő palotája előtt húzódó verandán üldögélt. Elmondta, hogy nincs semmi, ami hiányozna a tökéletes boldogságához, mindene megvan, amit csak az emberi szív kívánhat. Azonban a tény, hogy egy elektromos hősugárzó pihent a hasán, arra utalt, hogy légy került a levesbe. Ami azt illeti, alkalmanként bélgörcs rohamok kínozták, melyek étrendi megszigorításokat tettek szükségessé. Ezen kívül insomnia gyötörte, emiatt pedig altatókat szedett. A rokonai szemében ő volt a képzelt beteg, röviden parapátiás. Biztosított róla, hogy ez aljas rágalom. Néhanapján kényszerei jelentkeztek, de – szögezte le – ezek nem olyan jellegűek, amik boldogtalanná tennék. Példának okáért, időnként szükségszerűnek érzi megszámlálni és újraszámlálni a képeket a falakon, habár jól tudja, hogy egyik sem hiányzik. Ezután számba veszi az ablakokat, vagy tulajdonképpen minden tárgyat, amely a látóterébe kerül. Nem kellett messzire menni, hogy megleljük ennek az arithmomániának az okát. Korosodó agglegény volt, gyermektelen, így hát egyre nyugtalanítóbbá vált a gondolat, hogy vajon meddig élvezheti még nagyszerű birtoktárgyait, és ki lép az örökébe halála után.

„Mióta szenved ezektől a kényszerektől?”

„A téves diagnózis óta.”

„Téves diagnózis? Mi volt az?”

Gyomorfájdalmaktól szenvedett, az orvos pedig röntgen vizsgálatot javasolt. A radiológus „talán rák” diagnózist állapított meg. Ez volt a téves diagnózis. A gyomorpanasz valójában szifilisz következtében alakult ki, rendbe is jött a megfelelő kezelés hatására. A röntgenvizsgálat negatív lett, a karcinofóbia megmaradt. Érdeklődtem a szifilisz egyéb következményeitől való félelméről, de azt mondta, nincsenek ilyesfajta félelmei. Ismételt és alapos vizsgálatokon esett át, melyek nem mutattak semmi ehhez kapcsolódó jelet. Őt mindez nem zavarta. Nem rendelkezett semmiféle affektussal, se félelemmel, se örömmel.

Hogy fér ez össze a korábbi állításával, miszerint ő a világ legboldogabb embere? Vajon tényleg a szifilisz egy következménye volt az, ami nyugtalanította? A szexuális életéről kérdeztem. Határozottan potens volt, két szeretőt tartott. „Miért kettőt?” Mivel nem kívánt elköteleződni egy kizárólagos viszonyban, tartott a szerelemtől, a szerelembe eséstől.

A „világ legboldogabb embere” az affektus strangulációjától, valamint karcinofóbiától szenvedett és a szerelemtől rettegett. Elmenekült az érzésektől. Úgy tett, mintha nem félne semmitől, a tudatába pedig csak egy pszeudoaffektust engedett be, egy eufórikus, ámde hamis boldogságérzést.

 

Altatót általában azért szednek a páciensek, mert félnek az éjszakától és az álmoktól. Napközben könnyen fenn tudják tartani a látszatot, de amint beesteledik, az elnyomott érzések felerősödnek. Az affektus strangulációjától szenvedőknek erős érzelmi töltetű álmaik vannak – legtöbb esetben olyanok, melyeket robbanás álmoknak nevezünk. Tűzvészeket látnak, melyeket dinamit robbanások tarkítanak, repülőgép borul lángba a levegőben, gátak szakadnak át egy tavaszi áradásban. Az ilyen szorongásos álmoktól való félelem az, ami miatt narkotikumokhoz nyúlnak, melyek olyan mély álmot idéznek elő, hogy az érzelmileg színezett álmok nem tudnak betörni a tudatba.

 

A páciens, akárcsak a hozzá hasonlók, nem tudott álmot felidézni. „Sosem álmodom”, mondta. Az első este, mikor elhagyta az altatót, egészen reggelig (legalábbis ezt állította) nem tudott elaludni, akkor viszont egy tipikus robbanás álmot látott.

 

Egy ismeretlen hölgy társaságában autózom, egy meredek hegyről vezetek lefelé. Hirtelen észreveszem, hogy füst ömlik ki a motorháztető alól – biztos lángra kapott a karburátor. Hogy mentsem magam, kiugrom, épp azelőtt, hogy az autó fülsüketítő hanggal felrobbanna. A hölgy kirepül az autóból, ahogyan zuhan, elkapja egy nagydarab, szakállas férfi. Egy második autó várakozik. A férfi beemeli abba az autóba a hölgyet és teljes gázzal elhajt. Gyorsan legurulnak a hegyről, míg én a megpörkölődött ruhámat nézem és azt mondom magamnak: „Még szerencse, hogy ilyen olcsón megúsztam”.

 

Semmilyen asszociációt nem tud produkálni se a hölggyel, se a nagydarab, szakállas emberrel kapcsolatban. „Csak egy buta álom volt, az álmok úgysem jelentenek semmit.” Később az jut eszébe, hogy a bátyjának pont olyan szakálla van, mint az álombéli férfinek. A testvér kapcsán eljutok életének legjelentősebb eseményéhez, egy nagy traumához. Egyszer régen nagyon szerelmes volt. (Korábban ezt kitartóan tagadta.) Rövid idő múlva már a házasságot tervezte. Ezen a ponton a bátyja visszatért egy világkörüli útról. A testvér a félénk és aszténiás páciens szöges ellentéte volt, robosztus, atlétikus, egy fenegyerek – valójában egy igazi semmirekellő, aki soha egy szalmaszálat nem tett keresztbe és csak az élvezeteknek élt. A páciens nem tudta megvalósítani a gyors esküvőt, mivel karanténba került szifilisz fertőzés miatt. Néhány napos ismeretség után a jegyese megszökött a bátyjával. A pár összeházasodott, most egy másik városban élnek.

 

Mi volt a reakciója ennek az állítólagosan oly boldog emberünknek? Ahelyett, hogy szabad folyást engedett volna a fájdalmának, elnyomta azt, meggyőzte magát mondván, még szerencse, hogy nem vette el „azt a nőt”, aki előbb vagy utóbb úgyis összeszűrte volna a levet a testvérével. Ezzel megteremtette az indokot, hogy látványosan gratulálhasson magának, de valójában ez egy hamis boldogság volt. Lelke mélyén végtelenül boldogtalan volt, nem tudta magát túltenni azon, hogy elvesztette a nőt, akit szeretett. A büszkesége azonban megakadályozta, hogy nyomorultul érezze magát. Ezért tett úgy, mintha a boldogtalansága boldogság lenne, ezért szimulált eufórikus érzéseket. Viszont az elme testi nyelvén a zsigerei visszaidézték a szenvedését (spasztikus konstipáció és bélgörcsök formájában). A büszkeség mesterségesen létrehozta az affektus strangulációját, a kitartó szerelem pedig elfojtásra került a tudattalanban. A szerelembe eséstől való félelme szintén érthetővé vált mindezzel.

A fenti eset azt mutatja meg, hogy senki nem menekülhet a rá kiszabott fájdalomtól, de azt is, hogy milyen nehéz tud lenni az analízis. A spirituális scotoma felfedezése a feladat, látóvá tenni a vakot; rávenni a pácienst, hogy átmenjen a szenvedés zónán, és a vállára vegye azt a terhet, mely alól örömest kibújt volna.

Nem létezik mindenható, kivétel nélkül sikeres pszichoanalitikus módszer. Rugalmas technikát kell alkalmaznunk, a páciens karakterének megfelelően adaptálva. Egyik alkalommal (például egy epilepsziás esetében) azon kell dolgoznunk, hogy felerősítsük az áttételt. Máskor minden erőnkkel kerülnünk kell bármit, ami fellobbanthatja a lángot. Az is veszélyes, ha túlzottan az intuícióra hagyatkozunk, és a páciens fejéhez vágjuk a komplexusait. A pszichoanalízis bizonyos elemei nem tanulhatók meg tankönyvből, hanem vagy tapasztalattal szerezzük meg vagy velünk született. Tapintat, együttérzés, ravaszság, visszafogottság és őszinteség, személyes hatóképesség, mind nagy szerepet játszik. Az évek múlásával az analitikus megtanulja, hogy hogyan lehet megközelíteni a különféle típusokat, és többet tanul a hibáiból, mint a sikereiből.

 

 

 

 

 

 

Tizenhatodik fejezet

AZ ÁLOM JELENTŐSÉGE A PSZICHOANALÍZISBEN

 

Freud az álomelemzést úgy írta le, hogy az „a tudattalanba vezető királyi út”. A mélylélektan, vagyis az elme tudattalan és tudatelőttes mélységeinek analízise lehetetlen az álomelemzés alapos ismerete nélkül. Jelen munkámban nem kívánom tárgyalni az álomelemzés technikáját. Azoknak, akik ebben a fontos témában szeretnének jobban eligazodni, két könyvemet javaslom tanulmányozásra: Die Sprache des Traumes (Verlag J. F. Bergmann, München) és Fortschritte und Technik der Traumdeutung (F. Deuticke, Bécs). [Az utóbbi mű betiltásra került a Harmadik Birodalomban. Angol fordítása tervezés alatt.]

Az én iskolámhoz tartozók abból indulnak ki, hogy a páciensnél pszichés scotoma áll fenn, van „valami”, amit nem akar vagy nem tud meglátni. Az álomelemzés segítségével ez a valami feltárható, így a mentális konfliktus feloldása elősegíthető.

Ennél is fontosabb, hogy az álmok felvilágosítást nyújtanak a páciens attitűdjéről mind az analízis, mind az analitikus irányába, tehát képet adnak az „analitikus szituációról”. Missriegler nagyon helyesen nevezte az álmokat „az analitikus szituáció barométerének”; remek meglátásait idézem a Fortschritte und Technik der Traumdeutung soraiban is. Óriási hiba lenne azt feltételezni, hogy az analizált a teljes analízis folyamán egy fix attitűdöt tart fenn az analitikus irányában. Az attitűd akár napról napra is változhat, a szeretet gyűlöletté alakulhat annak megfelelően, ahogyan a páciens az analitikust egyik vagy másik személlyel azonosítja, illetve átviszi egyik vagy másik konstellációba. Amikor egy analízis jól halad, akkor arról van szó, hogy az analitikus szituáció pontosan felismerésre és megbeszélésre került, valamint sikerült összekapcsolni az eredeti forrásával. Az azonosítás (vagy differenciáció) időlegesen vagy tartósan megszűnt. Természetesen mindez csak akkor lehetséges, ha a páciens minden nap új álmot hoz.

De mit tegyünk akkor, ha a páciens nem produkált álmokat, vagy csak egy-egy álomtöredéket oszt meg időnként? Az ilyen páciensek már az elejétől fogva ellenállnak, addig pedig nem haladhatunk előre, amíg le nem győzzük az ellenállást. Ez néha lehetetlen.

Azt is hozzá kell tennem, hogy az én praxisomban csak kivételes esetben fordult elő ilyesmi. Ezek közül szeretnék most egy viszonylag újkeletűt felidézni a legyőzhetetlen ellenállás okaival kapcsolatos megfontolások kíséretében.

 

  1. eset. Robert K., 32 éves építőmérnök, aki különféle parapátiás panaszok miatt fordult hozzám. Először a bátyja kereset fel, hogy tájékoztasson a betegség súlyosságáról. Robertnek számtalan újító szellemű ötlete volt, mindenféle vállalkozásokba belekezdett, de ezeket sosem tudta sikerrel végigvinni. Speciális szakterületi tudással nem rendelkezett, ahhoz pedig túl lusta volt, hogy megszerezze azt, úgyhogy a remek tervei sosem jutottak túl a vázlatok szakaszán. Már meggazdagodhatott volna, ha kidolgozta volna a találmányait annyira, hogy gyakorlati hasznuk is legyen. Ehhez egy képzett műszerész segítségére lett volna szüksége, de eleddig csak halogatta, hogy bárkivel is megpróbáljon együttműködni. A találkozásunk idején depressziós hangulatban volt, mert elvesztette a szerelmi partnerét. Robert homoszexuális volt. Szeretője egy egyszerű munkás ember volt, aki elmondta Robertnek, hogy igazán csak a fiatal fiúkhoz vonzódik. Mikor Robert rájött, hogy a szerető vele párhuzamosan egy ilyen fiúval is összejárt, megszakította a viszonyt. Azonban képtelen volt elfelejteni a „tárgyat”, és teljesen alkalmatlanná vált a mindennapi életre. Se a találmányok, se a könyvek, se a zene nem érdekelte többé, annak ellenére, hogy korábban lelkes zenész volt. Rászokott az altatókra és nyugtatókra, egyszóval szánalmas állapotba került.

A mindezt elmesélő testvér (szakmáját tekintve orvos) nyugodtnak és összeszedettnek tűnt, úgyhogy miután végighallgattam, elmondtam neki, hogy a homoszexualitás egy parapátia és gyógyítható. Ő erre nagyon meglepődött, úgyhogy kölcsönadtam neki egy írásomat, mely a „Nervenarzt” újságban jelent meg Gyógyítható-e a homoszexualitás? címmel. Ebben igenlő választ adok a kérdésre, és ezt számos olyan homoszexuális esettanulmányával támasztom alá, akiket meggyógyítottam, akik most boldog házasságban élnek, családapák és elégedettek az életükkel. Arra is felhívtam a páciens bátyjának figyelmét, hogy ezt az esszét tartsa távol Roberttől, ellenkező esetben a sikeres terápia esélye komolyan lecsökken. Látogatóm megígérte, hogy csak ő fogja elolvasni, és tesz róla, hogy a páciens ne juthasson hozzá. Másnap ismét eljött, nagyon letörtnek, szinte kétségbeesettnek tűnt. Robert rálelt a cikkre és ragaszkodott hozzá, hogy elolvassa. Természetesen ez igen valószínűtlenné tette a kedvező kimenetet, hiszen Robert meg volt győződve arról, hogy a homoszexualitás veleszületett. Kisgyermekkora óta, mesélte a bátyja, egyáltalán nem vonzották a nők, csak a férfiak váltottak ki belőle szexuális érdeklődést.

Ellenlépésként tisztáztam, hogy minden ember biszexuális. Nem számít, hogy egy férfi homoszexuális vagy heteroszexuális viselkedést mutat. Ha több élvezetet talál a nőkben, mint a férfiakban, akkor heteroszexuális irányba fog fejlődni; ellenkező esetben engedtessék meg, hogy homoszexuális maradjon. A lényeg az, hogy a páciens ismét képes legyen élvezni az életet és a teremtő aktivitásokat.

Az analízis elkezdődött, az első alkalmakat a rendkívül érdekes családtörténet és személyes élettörténet töltötte ki. A szülei házassága egy rövid szenvedélyes időszakot követően nagyrészt boldogtalanul alakult. Apját szabados viselkedés jellemezte, viszonyt folytatott a nevelőnővel és valószínűleg fiatal férfiakkal is. A páciens elmondása szerint az édesanyja élete egy hosszúra nyúlt önfeláldozás volt. A bátyja parapátiás, az öccse gyógyíthatatlan schizofrén, volt egy húga is, aki 17 évesen tífuszban hunyt el. Eltekintek a további érdekes részletektől – még egyet említek meg, mégpedig azt, hogy a páciens 16 éves koráig az édesanyja szobájában, időnként az édesanyjával egy ágyban aludt.

Sajnos Robert korábban már kétszer volt analízisben. Az egyik analitikus arról próbálta meggyőzni, hogy anya-fixációja van, de szerinte ez őrültség volt. Tisztelte és szerette az édesanyját, jobban, mint bárki mást a világon, de azt teljes bizonyossággal állította, hogy sosem érzett szexuális hajlandóságot az irányába. Ugyanilyen abszurd dolog lenne a halott húgával vagy a bátyjával kapcsolatos fixációról beszélni.

A páciens minden este lefekvés előtt bevesz harminc csepp somnifent. Megpróbálom meggyőzni arról, hogy hagyja el az altatókat. Megígéri, hogy így fog tenni, de megszegi az ígéretet. Álmokat nem hoz, illetve csak töredékekre emlékszik, ezeket úgy dobja oda nekem mint csontot a kutyának. Teljesen eredménytelenül próbálom rávenni, hogy elmesélje az álmait vagy, hogy asszociáljon hozzájuk. Végül kijátszom az ütőkártyámat. Az analízist be kell fejeznünk, közlöm. Csak a pénzét és az én időmet pocsékolja, hiszen kilátás sincs a gyógyulásra. Megfenyeget, hogy megöli magát, könyörög, hogy folytassuk a kezelést, megesküszik, hogy nem szed több altatót. Azonban nem képes komolyan elszánni magát, hogy befejezze bármilyen találmányát. Hétről hétre halogatja, hogy megbeszélje az ügyeket egy műszerész szakértővel. Várnia kell addig, amíg „összeszedi magát”.

Egy idő után azzal a felkéréssel fordul hozzám, hogy kerítsek neki új „tárgyat”. Elemészti magát és meghal, ha nem talál valakit, aki Alfred, a volt szerető helyébe lép. Az élettörténete azt mutatja, hogy egy erős vallásos komponens jellemzi – inkább etikai, mint szigorúan vett vallási értelemben. Egészen egy évvel ezelőttig, a maszturbációtól eltekintve, szexuális önmegtartóztatásban élt. Azután megismerkedett egy homoszexuális orvossal, aki összehozta Alfreddal, szeretőt talált neki. Miért ne tenném meg neki én is ugyanezt a szívességet? Erre én felhívom a figyelmét életének heteroszexuális epizódjaira, melyek közül a legutóbbi akkor történt, mikor 25 éves volt. Nem használ. Végül, tudomásomra jut, hogy egy homoszexuális kör tagja lett, és kénytelen vagyok megszakítani a kezelést, mely négy hónapon át zajlott, eredménytelenül.

 

Miért engedte a bátyja, hogy elolvassa a cikket? Utóbb megtudtam, hogy a bátyja is homoszexuális irányultságú volt, kettejük között többször is sor került homoszexuális együttlétre. Alfred csak helyettes szerepben volt Robert számára, amíg a bátyja egy tüdőbetegség miatt szanatóriumba kényszerült. Amikor hazatért, Alfred funkcióját vesztette mint „tárgy”. Könnyű volt ürügyet találni a szakításra, és a szeretőt okolni az egészért. Robert azért találta meg a cikket a homoszexualitás gyógyíthatóságáról, mert a bátyja szándékosan engedte át azt neki, hiszen nem kívánta a gyógyulását. Amíg az analízis folyamatban volt, ügyesen gátat vetett a siker irányába tett lépéseknek, Robertet új aktuális konfliktusokba vonta be, rólam pedig el-elejtett néhány becsmérlő megjegyzést.

Tanulnunk kell a saját hibáinkból. A páciensek rokonainak vagy barátainak soha többé nem fogok utalni a kezelési terveimre.

Az ilyen típusú esetekben magabiztosan vonhatjuk le a következtetést, miszerint a páciens azért nem produkál álmokat, mert tart tőle, hogy azok elárulnák őt. Továbbra is szedi az altatókat, melyektől olyan mélyen alszik, hogy belső hangjai nem jutnak el a füléhez; ha mégis álmodik és emlékszik is az álomra, akkor pedig nem mondja el az analitikusnak. Ez a homoszexuális egy patológiás hazudozó volt, aki ugyanannyira szerepet játszott saját maga, mint az orvosa előtt. Gyermekkori élményeiről nem mondott többet a felületes utalásoknál. Erre példa, hogy közeledni próbált a nevelőnőjéhez, vagyis az apja szeretőjéhez. Néhány évvel később talán együtt töltötték az estét. Ami az édesanyát illeti, kevéssé kétséges, hogy az alváson kívül „helyzethez nem illő” közeledésre is sor került – ha nem többre.

Pszichoanalízis csak akkor képzelhető el az álmok segítsége nélkül, ha aktuális konfliktusok vannak jelen. Amennyiben gyermekkori élményekkel van dolgunk, akkor álomelemzés hiányában nem érhető el haladás.

Néhány parapátia szoros kapcsolatban áll az alvászavarokkal. Az abnormálisan mély alvástól az álmatlanságig terjedő problémák azt mutatják, hogy az infantilis trauma alvás közben visszatér, de csakis akkor, vagyis az ébrenléti órák során sosem kerül a tudatba. Ez azt jelenti, hogy az analitikus csakis az álmokban és a tünetekben akadhat a nyomára. Az ilyen személyek tartanak az alvástól; pontosabban az érzelmileg átszínezett álmoktól félnek, melyek alvás közben megjelennek és felélesztik az infantilis trauma emlékét. A Briefe an eine Mutter című ismeretterjesztő művemben, melyet több mint húsz nyelvre lefordítottak, arra figyelmeztetem a szülőket és más gondozókat, hogy ne aludjanak a gyermekkel egy ágyban, de még egy szobában se. Az újabb tapasztalatok is megerősítik ezt a tanácsot, látjuk, hogy mennyi sötét és zavaros betegség mögött áll ez az elítélendő gyakorlat.

Csak az álmok képesek elmesélni egy olyan eseményt, amire éber állapotban nem, csak alvás közben lehet visszaemlékezni. Viszont akkor mit tehetünk, ha a páciens „nem álmodik”, mivel túl mélyen alszik, mire felébred, addigra pedig elfelejti az álmát? Voltak olyan pácienseim, akik állították, hogy soha nem álmodtak még, és olyanok is, akik legfeljebb két vagy három álmot tudtak felidézni. Egy formális analízist nem lehet az álmok segítsége nélkül levezetni, olyan álmok nélkül, melyek nemcsak az analitikus szituációról, hanem az új irányvonalról, az éppen tárgyalt téma kibomlásáról is szólnak.

Gyakran úgy találtam, hogy nagyban hozzájárult az analízis sikeréhez, ha meggyőztem azokat a pácienseket, akik kivételesen sok időt töltöttek alvással, hogy szabjanak maguknak korlátokat ezen a téren. Nem ritkán hallunk ilyesmit: „Legalább tíz óra alvásra van szükségem”. Szabjuk meg hét vagy nyolc órában a határt, esetleg javasoljunk egy kis csésze fekete kávét lefekvés előtt. Az éjjeliszekrényre kerüljön ceruza és egy jegyzettömb. Reggel a páciens készítsen olvasható másolatot a jegyzetekről egy álomnaplóba, ugyanis a módszer csak akkor lesz teljes mértékben eredményes, ha értelmezések sorozata áll rendelkezésünkre. (További részletek a Fortschritte und Technik der Traumdeutung című munkámban olvashatók.) Előfordul, hogy meg kell szakítanunk az analízist, ha a páciens nem produkál álmokat. Ezt mondjuk neki: „Akkor jöhet újra, ha képes lesz álomról beszámolni”. Ezek azonban kivételes esetek. Rendszerint az analízis akadálytalanul halad a páciensek által hozott álmok segítségével. Egyes organikus parapátiákban időnként jó eredményeket lehet elérni a tünetek analizálásával még álmok hiányában is. Érdemes arra kérni a pácienst, hogy meséljen a nappali álmodozásairól, vagy akár ki is találhat egy „mesterséges álmot”, tegye meg, hogy „engedi szabadon szárnyalni a képzeletét”. (Ld. tizenkilencedik fejezet.) Az ilyen eszközöknél fontosabb, hogy tisztában legyünk vele, mikor áll ellen a páciens a gyógyulásnak és tudatosulásnak, és nyíltan vegyük fel a harcot az ellenállással szemben.

Itt az ideje, hogy foglalkozzunk a nem-álmodó ellentétével, avagy a túl sokat álmodó pácienssel is. Az analitikus bőséggel kapja a jelentőségteljes álmokat, mivel egy pozitív értelmezéssel felkeltette az analizált érdeklődését. Az álmok gyors egymásutánban érkeznek, egy idő múlva valóságos áradattá válhatnak. Pusztán az, hogy elolvassuk ezeket a tartalmas álmokat, lefoglalhatja az ülés nagyrészét, és ehhez jön még az az idő, amit az álmokban megjelenő egyes elemek értelmezésével és megbeszélésével töltünk. A páciensnek két célja is lehet ezzel a túlteljesítéssel. Lehet, hogy így próbál több időt, második, akár harmadik órát is kieszközölni az analitikusnál; vagy pedig a tömeges anyag mögé rejt el egy fontos részletet. Ilyen esetekben sokszor hasznos, ha felfüggesztjük az álomelemzést egy időre, és néhány ülésen keresztül arra kérjük a pácienst, hogy ne hozzon álmokat.

Sok páciens úgy hiszi, hogy az álomelemzés nem csupán segédeszköz, hanem az analízis netovábbja. Az is előfordul, hogy egy páciens telefonál: „Ma nem álmodtam semmit. Azért menjek?”. Ez nyilvánvalóan abszurd kérdés. Az ilyen „álomtalan” órák kardinális fontossággal bírhatnak; időnként amúgyis beiktatok olyan órákat, melyeket kizárólag szabad asszociációknak szentelünk. Mikor majd elérkezem az analitikus sokk témájához, egy igen meglepő példára fogok hivatkozni, melyben az álomelemzés négy hónapon át tartott, akkor viszont ennek véget vetettem, és nem fordítottam több figyelmet az álmokra. Engedtem, hogy a páciens beszámoljon róluk, hogy szemmel tartsam az analitikus szituáció alakulását, valamint a tudatosításra és újonnan feléledő emlékekre adott tudattalan reakciót; de ezt követően azonnal arra kértem a pácienst, hogy folytassa a saját asszociációival. Egy merev technika a legkevésbé sem hasznos. Engedelmükkel megismétlem, hogy minden szabály alól vannak kivételek, és a technikának elég rugalmasnak, az analitikus és az analizált egyéni sajátosságaihoz illeszthetőnek kell lennie.

A fő veszélyt az jelenti, mikor a páciens esetleg elkezdi elemezni a saját álmait, az analitikusnak pedig a saját, túlzottan is magabiztos magyarázatai kíséretében adja elő őket. Biztosak lehetünk benne, hogy az ilyen házi készítésű értelmezések átsiklanak azon, ami fontos, és azt hangsúlyozzák, ami lényegtelen, mivel ezzel a kétszínűséggel menekül a páciens a tudatosodás elől.

 

  1. eset. Georg N., 31 éves orvos, aki Dél-Amerikából érkezett Bécsbe, egyrészt analízist tanulni, másrészt azért, hogy kezelésben részesüljön a házasságát nagyban megzavaró parapátiás impotenciája miatt. Szinte minden könyvemet olvasta már, és hat hónapon át önanalízist folytatott.

Megismétlem, amit oly sokszor mondtam már, hogy az önanalízis lehetetlen, ugyanis mindig elakad, még azelőtt, hogy a dolgok mélyére lehetne látni. (Senki nem tud önmaga ellen sakkozni, elkerülhetetlenül elfogultabb lesz az egyik vagy a másik oldallal.) Ennek ellenére Georg nagyon is meg van elégedve az önanalízise eredményeivel. Számos parapátiás gondja látható javuláson esett át, tehát az én analízisemtől mindössze annyit vár, hogy feltegye a koronát a saját analitikus építményére. Nincs kétsége afelől, hogy fel fogok tárni valamit, ami eddig a pillanatig rejtve maradt előle. Már mindent megoldott, ezt a végső rejtélyt kivéve.

Úgy tűnik, hogy Georg a saját pácienseivel is hasonló hangnemben beszél – mely az én szememben elég nagy hiba. Az analitikus soha ne mondjon olyat az analizáltnak, hogy: „A következő álma fogja elhozni a végső és legfontosabb kogníciót”. Türelmesen kell várnunk ezt a kogníciót, semmiképpen sem szabad felkelteni a páciensben egyfajta agitált vagy türelmetlen várakozást a következő álommal kapcsolatban.

Georg egy tucat álomnaplót hozott magával. Tartalmazzák az álmait, a hozzájuk fűződő asszociációkat és az értelmezéseket. Itt egy tömeges anyag, melyből ő kiválogat két tucat álmot, melyeket hangosan felolvas, mivel ezeket tartja a legjelentősebbeknek. Depressziós állapotoktól, migréntől, gyomorfájdalomtól szenved, és úgy tekint az álmaira mint egy orákulum megfejtésre váró kinyilatkoztatásaira. „A ma esti álmom meg fogja magyarázni a gyomorfájásomat” – jelenti ki. Azon a véleményen van, hogy egy saját (sikeres) álomelemzése után a problémái rendszerint kevésbé súlyosakká válnak; igaz, az is gyakori, hogy egy álom után új tünetekre lesz figyelmes, melyek természetesen valamilyen módon az álomra utalnak.

 

Milyenek voltak George álomelemzései? A kezelés elején megmondta, hogy saját álomelemzési módszere van. Egy kulcs, ami lehetővé tette, hogy felnyissa a rendkívül érzelemgazdag és drámai álmait. Mentális színpadán a szülei, valamint fiú- és lánytestvérei (szám szerint négyen) játszották a főszerepet. Bármilyen meghatározott alak is tűnt fel az álmaiban, mindegyik valamely családtag imágójaként került értelmezésre mint az adott személy permanens reprezentánsa. Többé már nem volt individuális értékük. Soha többé. Volt ami gyűlöletet, mások szeretetet, megint mások megvetést jelentettek. Itt-ott fején találta a szöget, de túl sokat általánosított és ez veszélyessé tette a módszerét. Egy merev „rendszer” alapján értelmezett, mint a játékfüggők. Továbbá, minden értelmezése a múltra vonatkozott. Ennek ellenére olyan erős reakciókat adott az éntudatosság így megszerzett elemeire, melyet nem lehetett infantilis regresszióval magyarázni. Amikor az édesapja és édesanyja iránti viszonzatlan szeretetéről beszélt, könnyekben tört ki, és a nap további részében depressziós maradt – dacára annak, hogy azóta már rég felnőtt és házas ember lett. Az egész helyzetben az volt a legérdekesebb, hogy lelkileg teljesen vak volt a lánytestvéreivel, különösen az idősebbel kapcsolatos fixációjára. Időről időre, ahogyan én magam értelmeztem az álomnaplójában szereplő álmokat, arra mutattam rá, hogy milyen fontos szerepet játszanak a lánytestvérei; de ő csak nevetett, ugyanis ez nem illett a merev rendszerébe. Scotomizált volt a fixációra, a sógora iránt érzett gyűlöletére, a teljes jelenlegi pozícióra, melyet csak a múlt tükrében tudott és akart értékelni. Folyamatosan csak arra várt, hogy egy (a lánytestvérrel kapcsolatos) trauma fog napvilágra kerülni, ámde ezt hiába várta, az analízis pedig egy cseppet sem haladt előrébb, mint a 45. esetben.

Létfontosságú felismerni a mindannyiunkban létező belső ellenséget, valamint azt, hogy ez az ellenség (a második ego) annál jobban rejtőzködik, minél görcsösebben akarjuk leleplezni. Az ilyen analízisek (önanalízisre tett próbálkozások) során az első ego játszik a második ego ellen, az utóbbi pedig az összes lehetséges fortélyt felhasználja, hogy kicselezze és így félrevezesse az őt üldöző egót.

Nálam senki sem tulajdoníthat nagyobb jelentőséget az álomelemzésnek egy analízis során, és ezen a területen a legnagyobb sikereimet gyakran az intuíciómnak köszönhettem. Mégis arra kell figyelmeztetnem olvasóimat, hogy ne értékeljék túl az álomelemzés fontosságát. Minden analitikusnak meg kell tanulnia az álmok és elemzéseik segítsége nélkül megoldani bizonyos nehézségeket. A páciensnek minden ülésen meg kell adni a lehetőséget, hogy kifejezze a saját nézőpontját, kiegészítse az orvos értelmezéseit, megerősítse vagy visszautasítsa őket. Egy sikeres álomelemzést követő napon még az eleinte kételkedő páciens is rendszerint bőséggel hoz olyan anyagot, ami igazolja az analitikus nézeteit; pácienseink közül sokan, amikor hazaérnek, átgondolják az adott napon történt interjút, elmerülnek emlékeikben, és megerősítést keresnek bennük arra, amit az analitikus elmondott. Freud megfogalmazásában az analitikus tehetsége abban rejlik, hogy képes meghallani az analizáltban elnémított, de makacs „nem” hangját. Gyakran ez a „nem” másnapra „igen” lesz. Az analitikus uralkodjon mindenféle olyan indíttatáson, hogy diadalmasan rádörrenjen a páciensre: „Nem akarta elfogadni, de most tessék, itt hozza a bizonyítékot, hogy igazam volt”. Jobb úgy tenni, mintha elfelejtettük volna a páciens korábbi nemleges állítását; engedni, hogy úgy élje meg, mintha spontán ébredt volna rá valamire, és azonnal felismerte volna az igazságot. Az „igen” esetén maradjunk érzelemmentesek, kerüljük a látványos önelégültséget, örvendezést, diadalérzést.

 

 

 

 

 

 

 

 

Tizenhetedik fejezet

A TECHNIKA KIEGÉSZÍTŐI

 

Említettem már, hogy érdemes megkérdezni a pácienst rendszeres olvasmányairól, illetve arról a könyvről, ami szerinte a legnagyobb hatást gyakorolta rá. Még ennél is hatékonyabban szerezhetünk információt a páciens komplexusairól, ha azokat a verseket, színműveket, történeteket tanulmányozzuk, melyeket esetleg ő maga írt. Mindenekelőtt pedig, ha naplót vezet, kérjünk engedélyt, hogy belenézhessünk. Az ilyesféle dokumentumok áttekintése komolyan igénybe veheti az analitikus idejét és türelmét, de rendszerint megéri. Gyakorta előfordul, hogy elképedve vesszük tudomásul, mennyire semmitmondóak a naplók, hogy egy szó nincs bennük a komoly kérdésekről, ezzel szemben a jelentéktelen apróságok oldalakat töltenek meg; ámde időről időre rábukkanunk olyasmire, ami igazolja a saját felfedezéseinket.

 

  1. eset. Albert K., 38 éves amerikai, aki különféle parapátiás gondokkal küzd, melyek közül itt most csak az asztma érdemel említést. A roham mindig akkor tör rá, ha egy olyan szobába lép, ahol macska tartózkodik. Az asztmát szokás szerint anafilaxiás reakciónak minősítették, számos gyógymóddal próbálkoztak, mindhiába. Kezelésem során egy macskáról álmodott.

 

Felébreszt (az álmomban) egy nyávogó macska. Nagyon halk hangja van, mintha a távolból jönne. Reszketni kezdek és arra gondolok, hogy: „A macska a halál hírnöke”. Azután valóban felébredek és fellélegzem, hogy csak egy buta álom volt. De a szívem még sokáig hevesen ver.

 

Megkérdezem a pácienst, hogy olvasta-e már Edgar Allan Poe tollából A Fekete Macska című hátborzongató novellát. Egy férfi megöli a feleségét, és hogy elrejtse a holttestet, befalazza a pincébe. A nő eltűnése gyanút kelt, a rendőrség házkutatást tart. „A feleségem? Néhány nappal ezelőtt látogatóba ment egy távoli rokonhoz. De kutassanak, uraim, egész nyugodtan.” Semmit nem találnak. A gyilkos arrogáns módon levezeti őket a pincébe. „Ezek a falak szilárdan állnak ám”, mondja, majd a kezében lévő pálcával rácsap a falra, amely mögé elrejtette a holttestet. A téglák mögül halk nyávogás hallatszik. A nyomozók lebontják a falat, és megtalálják a holttestet, a macska pedig ott áll a halott nő fején. A gyilkos akaratlanul az állatot is befalazta a sírboltba.

Meglep, mikor kiderül, hogy Albert nem ismeri a művet. Évekkel ezelőtt olvasta Poe Rejtelmes történetek című novelláskötetét, de ezt a történetet nem, azt mondja, biztosan maradandó hatást gyakorolt volna rá. Másnap azonban a felfedezés örömétől fellelkesülve érkezik. Átlapozta a naplóját, amelybe az olvasmányairól szokott jegyzeteket készíteni. Két oldalnyi izgatott kommentárt talált Poe csodálatos történetéről, A Fekete macska novelláról.

Világos, hogy az asztmának homicid impulzusokhoz volt köze, a macska pedig a gyilkos gondolatokkal asszociálódott. Teljes gyógyulás lett az eredmény.

 

Az eset megmutatja, hogy az analitikusnak széleskörű tájékozottsággal kell rendelkeznie úgy az irodalom, mint az általános kultúra terén. Ismernie kell a világirodalom kiemelkedő alkotásait, különféle országok népmeséit, a Bibliát, a legkiválóbb verseket és regényeket. Különösen szükség van erre, ha páciensünk az iskolázott társadalmi rétegből származik. Rejtélyesen hangzó kifejezések, elferdített idézetek, furcsa álmok esetén úgy találhatjuk, hogy azok olyan mesékre vagy más történetekre emlékeztetnek, melyek erőteljes és tartós hatást gyakoroltak az analizáltra.

 

  1. eset. Anna B., 21 éves angol nő, akiből gyermekkora óta fóbiát vagy kóros rettegést vált ki a lószúnyog (Tipula), melyet szülőföldjén a hétköznapi szóhasználatban „daddy-long-legs” néven emlegetnek. (Ennek a szúnyognak a népies magyar neve gézengúz vagy tipoly, de egyik sem adja vissza a sokatmondó angol nevet, melynek szószerinti jelentése apu-hosszú-lábak, értsd: a hosszú lábú apu. – fordítói megjegyzés.) A hölgy története figyelemre méltó. Édesanyja elhagyta az édesapját. Anna tudta, hogy anyjának szeretője van. Egy napon, mikor belépett a fürdőszobába, ott találta azt a férfit, ahogy a

tükör előtt állt meztelenül. Csak hátulról látta, és a hosszú lábai mélyen bevésődtek az emlékezetébe. Ő volt „daddy-long-lengs”. Egy „áttételt” élt meg az édesanyja szeretője felé. Tíz évvel később elszerette a férfit az anyjától. A lószúnyog vagyis „daddies” fóbia teljesen meggyógyult az analízisnek köszönhetően.

Tíz évvel később egy másik hölgy páciens elmesélte nekem, hogy fiatalkorában nagyon érdekesnek talált egy könyvet, aminek az volt a címe, hogy Daddy-Long-Legs. Romantikus történet volt. Egy árvaházban élő kislányról egy ismeretlen jótevő gondoskodott. A lány csak egyszer látta a férfit, méghozzá hátulról, és mivel a legszembetűnőbb az volt benne, hogy milyen hosszú lába van, magában a „Daddy-Long-Legs” becenevet adta neki. A regény természetesen boldog véget ér, a jómódú emberbarát elveszi feleségül a szegény árvát. Csodálkoztam, hogy a fóbiás páciensem miért nem említette sosem ezt a könyvet. Felvettem vele a kapcsolatot, és megtudtam, hogy nagyon is jól ismerte a történetet, többször is olvasta. Miért hallgatta el ezt? Azért, mert a könyv azonnal feltárta volna a komplexus egész történetét. Mielőtt hozzám fordult volna, hosszú ideig állt egy másik analitikus kezelése alatt, de az analízis kudarcba fulladt egy túlzottan is erőteljes, sosem említett áttétel miatt. Az analitikus, habár tehetséges és tapasztalt is volt, de a munkáját nyilvánvalóan nagyban akadályozta a viszontáttétel vehemenciája. Az üléseken ő és a páciens verseket olvasgattak, beszélgettek mindenféléről és még néhány más dologról, de a hölgy problémájának patogén magja sosem vetődött fel beszédtémaként. Az áttétel valószínűsíthetően azért volt olyan elsöprő erejű, mert egy nagyon magas testalkatú orvosról van szó, aki megfelelt a Daddy-Long-Legs ideálnak. Anna azonban magát a könyvet ennek az analitikusnak sem említette.

 

Gyakran hallunk olyasmit, hogy a parapátiás zavar egy könyv elolvasása után, egy színházi előadás vagy egy mozifilm megtekintése után kezdődött. Ilyenkor analitikusként a könyv, színdarab vagy film témájáról kell érdeklődni. Sok darab „komplexust érint”, feléleszt egy konfliktust. Mikor a néző könnyekig meghatódik, annak nem csupán a színpadon vagy mozivásznon szereplő hős fájdalma az oka, hanem a néző saját boldogtalan sorsa is, mert tudattalanul a dráma egyik főszereplőjével azonosította magát.

Ha egy férfi álmatlanságra panaszkodik, és elmeséli, hogy a gond egy „átvirrasztott éjszakán” kezdődött egy remek Othello előadás után, melynek megtekintése során mélyen meghatódott Desdemona sorsa miatt, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a színdarab „komplexust érintett”. A férfi lehet féltékeny vagy szadista, aki nem ismeri be, hogy indíttatást érez a felesége (vagy más nő) megfojtására. Fantáziájában ő „Othello”, aki féltékenységből öl.

A népmesék és „tündérmesék” ismerete életbevágóan fontos. Számos homályos esetet csak intuitív álomelemzéssel lehet megvilágítani, ugyanis a páciensek asszociációiban ritkán szerepelnek népmesékre tett utalások. A következő eset, melyet csak vázlatosan ismertetek, a népmesék ismeretén alapuló álomelemzés értékét szemlélteti.

 

  1. eset. Erna B., 25 éves hajadon, erythrofóbia és frigiditás szerepel a panaszai közt. Az együttléteknek csak a kezdetét élvezi, azt mondja, orgazmusa sosem volt, habár mind heteroszexuális, mind homoszexuális kapcsolatokkal próbálkozott már. Továbbá az affektus strangulációja miatt is szenved, mely éles ellentétben áll az erythrofóbiával. Gátlásainak okára nehéz volt rálelni, mígnem egy álma nyomra vezetett.

 

Egy nagy üzletben voltam, vásároltam, majd távoztam. Mikor vissza akartam menni valamiért, nem találtam a bejáratot, amit korábban használtam. Megkerültem az oldalát, bementem a házba, sok folyosót láttam, mind vörös szőnyeggel volt borítva és vörös kárpit volt a falakon. Hét lépcsőfokot kellett felfelé mennem, és a gyerekszobában találtam magam. A nevelőnőnk, Berta azt mondta, hogy egy nap alatt megtette az utat a Dunáig és vissza. A Dunának szép kék színe volt. A testvérem, Frederick ugyanezt az utat tette meg. Aztán az anyám hálószobájában találtam magam. Egy olyan neglizsét viseltem, mint Greta Garbo. Megláttam egy felbontott palackot.

 

Az álomban a visszatérés motívuma ismétlődik, méghozzá háromszor. Volt egy gyermekkori élménye (? a hetedik életévében), amire szeretne ráébredni és megismételni. Bertha dajkaként érkezett a házba a páciens öccse mellé, és azóta is velük van. A páciens öt évvel volt idősebb az öccsénél, akit a dajka nagyon elkényeztetett, miközben Erna és a bátyja csak elutasításban és elhanyagolásban részesültek. Az álom helyszíne Norvégia volt. Az Oslo és Bécs közti utat nem lehet egy nap alatt megtenni, vagyis az egy napos oda-visszaút csak az álomvilágban lehetséges. Az utazás azt jelenti, hogy engem (a Duna) az apjával azonosított, de egyben a fiútestvér a szerepét is megkaptam. Az analitikus szituáció a gyermekkorinak felel meg, hiszen a páciens féltékeny a többi páciensemre, saját magára pedig elhanyagoltként tekint. Greta Garbo alakja egy moziélményhez volt köthető, az álmot megelőző napon látta a Kaméliás hölgy főszereplőjeként, és a neglizsét viselő sztár csak úgy sugározta magából a vonzerőt. A vörös szőnyegek és falikárpitok az elpirulás élénk szimbólumai. Maga az elpirulás pedig egy gyermekkori bűntudatra utal. De vajon mit jelent a hét lépcsőfok és a felbontott palack? A hetes szám talán csak az életkorhoz kapcsolódik vagy valamilyen mélyebb értelme is van? Ahhoz, hogy az olvasó megértse az intuíciómat, tudnia kell, hogy a páciens nagyrészt a múltban él, és kislány korában Berta valamint az édesanyja teletömték a fejét mondákkal és legendákkal. Még mindig a mesék világában él. Megkérdeztem tőle, hogy vajon a hetes szám rendelkezik-e valamilyen emblematikus jelentéssel? Gondolkodik, próbál egy idevágó népmesét felidézni, de nem tud. Aztán emlékeztetem a hét holló meséjére.

Egy kislány elindult, hogy megszabadítsa hét fiútestvérét, akikre az apjuk átkot szórt. Elutazott a napig, de ott perzselő forróság volt, elutazott a holdig, de ott meg olyan hideg volt, hogy szinte megfagyott. Aztán a jéghegyhez ért, melyet csak a kisujja feláldozásával tudott kinyitni. (Kasztrációs komplexus.)

A testvéreivel kapcsolatban a páciens tele volt féltékenységgel és haraggal. A halálukat kívánta, de később mértéktelen szeretettel túlkompenzálta a gyűlöletét. Ami az ifjabb testvért illeti, egy olyan ideát dédelgetett, melyben ő maga volt a saját apja felesége és ebből adódóan a kisfiú édesanyja. (Itt tárult fel a trauma.) Egész gyermekkori története a hét holló meséjét ismételte meg.

 

Még ennél is érdekesebb az üres palack. Itt is egy mese inspirálta, de ezt nem ismerte fel, amíg el nem mondtam neki. Egy kis sugalmazás után eszébe jutottak az Ezeregyéjszaka meséi, köztük a „A halász története”. Salamon egy gonosz dzsinnt zárt egy rézlámpásba, majd a tengerbe vetette. Hosszú évek múltán egy halász fogja ki a hálójával és felnyitja. Füst ömlik ki a lámpás nyakán és átalakul egy démonná. A páciens belső ürességének szép szimbólumát látjuk itt. Ő a Lámpás, melyben a Megtestesült Gonosz lakik, a Démon, aki elpirulásra kényszeríti.

Számos hasonló példát mesélhetnék, de ennyi elegendő lesz.

Az is gyakori, hogy a parapátia egy színházi élmény következtében alakul ki, de erre a páciens nem ébred rá.

 

  1. eset. 34 éves férjezett asszony, aki fel nem ismert influenza következményes tüneteitől szenved. Egy különös influenza volt, mely két napig tartott, hőemelkedés nélkül. Orvosához megvetően viszonyult, mivel nem ismerte fel az állapot természetét, és azt javasolta, hogy hosszabb ideig maradjon ágyban. Most (gondolja a páciens) ennek az orvosi elhanyagolásnak a következményeképpen szenved depressziótól, gondolkodási képtelenségtől, étvágytalanságtól, az affektus strangulációjától. Az analízis feltárja, hogy a tünetek majd csak a feltételezett influenza időpontja után négy héttel jelentkeztek először. Közvetlenül egy színházlátogatást követően jelentkeztek, ahol a páciens Az Úr Katonái egyik előadását tekintette meg. A karakterek szinte mind papok, jezsuiták, akiket Amerikába küldtek mint misszionáriusokat. Hosszadalmas munkával sikerül megtudnom, hogy a páciens beleszeretett a gyóntató atyába, de ezt még magának sem vallotta be. A színdarab egy része komplexus stimulusként működött. Ezt a tiltott szenvedélyt azonnal el kellett fojtani. Mivel nem merte engedni, hogy a gondolat felébredjen a tudatában, ez az egész gondolkodására kihatott. Az elfojtott szerelemmel együtt minden más affektus is a mélybe süllyedt. Innen a stranguláció.

 

Mindezzel pusztán egy vázlatot adtam erről az érdekes esettörténetről, mellyel az volt a célom, hogy megmutassam, milyen komoly igyekezetet követel a parapátia izgalmas okainak felfedezése; egyben azt is, hogy ha a nyomok egy könyv vagy színdarab irányába mutatnak, akkor az analitikus részéről mennyire fontos elolvasni azt a bizonyos könyvet vagy megnézni a színházi előadást.

Sosem fogom elfelejteni annak a doktornőnek az esetét, aki képtelen volt felolvasni olyan klinikai történeteket, melyekben bizonyos elemek vörös tintával voltak aláhúzva. Az ő feladata volt ezeket felolvasni, amikor a főorvos a vizitet végezte, és ez felért egy kínzással a számára. Elakadt az olvasásban, az arca lángba borult minden alkalommal, mikor egy vörös aláhúzáshoz ért. Valamikor az analízis folyamán egyszer azt is megjegyezte, hogy minden vörös kezdőbetű ugyanilyen izgatottságot keltett benne. Ez Nathaniel Hawthorne nagyszerű regényét juttatta eszembe: A skarlát betű. Rákérdeztem, hogy olvasta-e? Tagadólag válaszolt. Másnap azonban bevallotta, hogy édesapjánál egy szépséges kötésű kiadásban megtalálhatók Hawthorne művei és úgy véli, hogy biztos olvasta is mindet. Most vásárolt egy példányt a könyvből, és felismerte, hogy kislány korában olvasta. Az Új-Angliában játszódó történetben Hester Prynne, a történet főhősnője pellengérre kerül, mert házasságon kívül szülte meg gyermekét, az apa nevét nem árulja el (egy lelkész). Életének hátralevő részében egy skarlát A betűt (a házasságtörő nő jelentésű adulteress szóra utalva) kell viselnie ruhájának mellkasára varrva. Ez a történet a hölgy doktor egy komplexusát érintette meg, A skarlát betű keltette asszociációk váltották ki a fentebb leírt reakcióit. Tudatosítás után teljes mértékben gyógyult.

Hasonló kategóriába tartozik egy olyan eset melyben Missriegler vezette az analízist az én támogatásom mellett. Negyven év körüli férfi, aki éjszakai asztma rohamoktól szenvedett, melyek annyira súlyosak voltak, hogy az ágyba sem tudott lefeküdni, hanem egy asztal fölé hajolva ült és antispazmodikus inhalálásra volt szüksége. Első álmában egy szárnyas kutya jelent meg, melyet nem tudott megmagyarázni. Később az analízis során azonban egy olyan álmot produkált, melyben azonnal felismertem a Grimm-féle Gyermek- és családi mesék egyikét, a Ficseri madár címűt. Ez a Kékszakáll német változata. Missriegler megkérdezte az analizálttól, hogy ismeri-e a mesét. A válasz (tipikus) „Nem, doktor úr” volt. Másnap (ismét tipikus) bevallotta, hogy nagyon is jól ismeri, sőt bár már középkorú, de még mindig szívesen olvas meséket. A Ficseri madár megoldotta a rejtélyt, ahogyan azt Missregler bemutatta, amikor publikálta az esetet. A páciens szadista volt, aki fantáziáiban a vámpírt játszotta. Az égő antiasztmatikus por (stramonium stb.) gőze képviselte áldozatainak forró vérét. Első álmának repülő kutyája egy vámpír volt.

Az előbbi esetek amellett, hogy rámutatnak, mennyire fontos az általános műveltség egy pszichoanalitikusként praktizáló orvos számára, egyben arra is figyelmeztetnek, hogy fogadjuk szkepticizmussal, ha a páciens tagadja, hogy ismerné azt a könyvet vagy történetet, amely szerintünk összefüggésben áll az álmaival és így a betegségével. Tartsuk észben, hogy nagy valószínűséggel elfojtotta a tudását, mivel a nyomtatott sorok a komplexusának emlékezetét őrzik.

A könyveket, színdarabokat vagy filmeket az analitikus szándékosan is alkalmazhatja komplexus stimulusként. Kroll így tett, mikor odaadta páciensének Cocteau könyvét, a Les enfants terribles című regényt, hogy olvassa el, mert úgy találta, hogy az analizált hasonló fiútestvér-lánytestvér konstellációban van. Az eredmény lenyűgözően sikeres volt. Paul Gartner Literarischer Komplexreiz címmel közzétett írásával járult hozzá a „Psychoanalitische Praxis” III. kötetéhez, ebben elmeséli, hogy hogyan küldte el a lányával rivalizáló viszonyban álló páciensét Gerhart Hauptmann Vor Sonnenuntergang című előadásának megtekintésére. „Teljes mértékben azonosult a főszereplővel, ezzel olyan erkölcsi felmentést nyert, melyet az analitikus nem nyújthatott.”

Ezt a fejezetet Gartner saját szavaival zárom:

„Az analitikus az elme egyéni aktivitásaival és struktúrájával kapcsolatos tudása segítségével szükség esetén indirekt hatást képes gyakorolni (úgymond, per vias innaturales) a páciens mentális konfliktusaira.

Tremmel komplexus-felkeltő módszere, az aktív iskola analitikusainak kezében, megfelelő esetekben, az irodalom világába tett kitérő segítségével, fontos eszköz lehet a páciens ellenállásának legyőzéséhez.

Ekképpen a komplexusok egyensúlya megingatható az egyén elméjében, a hangsúlyok módosíthatók az azonosulás, áttolás stb. jól ismert mechanizmusai segítségével. A patogén mentális anyag elérhetőbbé válik az analízis számára. Fejleszthető a páciens éntudatossága, elmélyíthető az interpretációk megértése, és elősegíthető a gyógyulás.

Ezért jelentenek az irodalom és művészet valódi értékei olyan felbecsülhetetlen tanító és formáló faktorokat az egészséges civilizált lények elméje számára, és ezért a megfelelő megválasztásuk és alkalmazásuk minden pszichoterapeuta, mentálhigiénés szakember és oktató méltó feladata.”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tizennyolcadik fejezet

A TECHNIKA MÓDOSÍTÁSAI; A GYERMEKEK ANALÍZISE

 

A megelőző fejezetekben különféle szabályokat fogalmaztam meg, tanácsokat adtam azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet a különféle esettípusokban haladást elérni, de mindvégig körültekintően hangsúlyoztam, hogy az analitikusnak rugalmas technikával kell rendelkeznie, olyannal, ami az analitikus és a páciens egyéniségéhez egyaránt illeszkedik. Időről időre változtatni kell az analizált tradicionális pozícióján, melyről úgy tanultuk, hogy ő fekszik a kanapén, a háta mögött az analitikussal. Egyes páciensek nem hajlandók lefeküdni. Valamilyen, az orvossal kapcsolatos szexuális fantázia hat rájuk, melyet a fekvő pozitúra azonnal felébreszt. Az ilyen páciensek számára megengedhető, hogy egy fotelben üljenek, akár szemben, akár háttal az analitikusnak, egészen addig, míg rá nem ébrednek (ahogyan ez meg fog történni a maga idejében), hogy a fantázia – melyet belül megvétóztak – sosem válhat valóra. Számos pácienst kezeltem úgy, hogy sosem írtam elő a fekvést. Nyaranta, ahogyan ezt már korábban kifejtettem, gyakorta a kertben találkozom a pácienseimmel. Lehet, hogy leülünk, de az is lehet, hogy sétálgatunk. Ez kiváló eredményekkel járt.

Egy páciensem, akivel alkalmanként így sétáltam, ilyenkor mindig szótlan volt. Az ellenállás akkor tűnt el, mikor elmesélte, hogy ezek a séták az apjával tett egykori vasárnapi sétákra emlékeztették. Az apa ilyenkor szívesen tett fel különféle keresztkérdéseket az iskolai történésekről, vagy kisebbfajta vizsgákra kerített sort, melyek mindig megrovással végződtek, érthető hát, hogy a fiú utálta ezeket a kirándulásokat. Aminthogy engem a szigorú apával azonosított, természetesen felébredt az ellenállás; azonban a helyzetben hamarosan javulás állt be, mikor a jó apa képviselőjévé váltam, aki mindent megért és megbocsát.

Egy kollégám négy, kényszeres parapátiában szenvedő pácienst hozott hozzám, én mindegyiket az ő jelenlétében analizáltam. Kettő esetben az eredmények megfeleltek a leghőbb vágyainknak, egy esetben kifejezett fejlődést sikerült elérni. A negyediken nem fogott a kezelés, mivel az általunk nem befolyásolható realitás határt szabott a javulás lehetőségeinek.

Az analízis egy bizalmas kapcsolat orvos és beteg között, és a páciens általában kiköti, hogy a családja nem tudhat meg semmit a részletekről. Máskor épp ellenkezőleg, a páciens azt kéri, hogy beszéljük át a dolgokat egy családtaggal, közvetítsünk bizonyos tényeket, melyek az analízis során kerültek szóba.

A 21 éves fiú esetén, akit fentebb mint 16. esetet írtam le, az analízis azt tárta fel, hogy a húga meztelenül járt be hozzá a hálószobájába. Úgy tűnt, kívánatos lenne néhány szót váltani a lánytestvérrel. Megkapta a tájékoztatást arról, hogy a bátyja nagyon sokat szenved a vele kapcsolatos fixációja miatt, ezért a kölcsönös élvezeteiket be kell fejezniük. A lány egy másik analitikusnál járt, az itt leírtakat az az analitikus közölte vele. A testvérek állandóan veszekedtek, de az exhibicionista epizódok sosem kerültek megbeszélésre. Az analízis hatására viszont már őszintén beszéltek egymással és sikerült túllépniük a szokásaikon. Mindketten meggyógyultak.

1937-ben, mikor a Svájci Pszichoterapeuták Kongresszusának Bern volt a helyszíne, egy diákom, Hareven a technika módosítása mellett áll ki. Az ő írásából idézek itt néhány bekezdést.

 

„Számos parapátiás esetén, a pszichoanalitikus kezelés vége felé egy olyan eljáráshoz folyamodtam, mely igen jó szolgálatot tett, ezért kívánom itt bővebben kifejteni. Egyfajta kollektív lereagálásról van szó, a tökéletes ellentéte annak a taktikának, melyhez oly lelkiismeretesen tartjuk magunkat minden analízis kezdetén. Rendszerint valójában úgy indítunk, hogy a páciens komplexusait illetően a lehető legmagasabb fokú diszkréciót tanúsítjuk a családtagok irányába, távol tartjuk a családot a kezelés folyamatától; a célunk ezzel az, hogy elnyerjük a páciens bizalmát, valamint elkerüljük a zavart az áttételben és a szükségtelen ellenállás felébredését. Ezzel szemben az alább idézett esetekben meghívtam minden olyan családtagot, aki szerepet játszott a páciens inceszt komplexusában vagy traumájában, és tettem ezt azzal a céllal, hogy megbeszéljük a patogén témát.

Ezt a személyt a páciensen keresztül hívtam meg, méghozzá azért, hogy így az utóbbi teljes mértékben informált legyen arról a szándékomról, hogy megbeszéljem egy harmadik féllel a tiltott, inceszt centrális komplexust. A másik oldalról, a harmadik fél pedig azzal volt tisztában, hogy a páciens kívánságával egyezőleg cselekszem.  A célom az volt, hogy a teljes ügyet kicsalogassam a rejtekhelyéről, így az kölcsönös tudás tárgyává válhasson. Viszont azt elkerültem, hogy a jelenlétemben a két fél közötti direkt konfrontációra kerüljön sor, ugyanis mindenkit arra kértem, hogy külön-külön mesélje el a saját verzióját a történetről.

Ezt a módszert három esetben alkalmaztam, a beszélgetések többször is megismétlődtek néhány hetes időtartam során; addig folytattam őket, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy a pár eleget tud egymásról. Mindezzel a titkolózó atmoszféra helyét felváltotta az egészséges őszinteség.

 

  1. eset. Egy 40 éves özvegy három fia közül a legidősebbről szólt az eset. A páciens kifejezetten piknikus-feminin testalkattal rendelkezett. 16 évesen még alkalmanként az édesanyja ágyában aludt. Éjszakai szorongásos állapotok adták az ürügyet arra, hogy elhagyja a saját ágyát és az anyjához menjen át. Félálomban a tergo közösülésre tett kísérleteket. Az anya erre néha felébredt, és véget vetett a veszélyes játéknak. Azonban ezek a közösülési próbálozások sosem vezettek veszekedéshez. Az anya nem tiltotta meg kategorikusan sem az egy ágyban alvást, sem a közösülésre tett kísérleteket. A páciens az analízis idején már házas volt, feleségét az édesanyja választotta, ő maga nem szerette. A feleségével és kisfiával továbbra is az édesanyjánál lakott. A szűkös hely ellenére nem kívánt elköltözni, ennek okaként a ’veszélyes betegsége’ szolgált indokul. Elengedhetetlennek éreztem, hogy beszéljek az édesanyával, és a megbeszélés hatékony volt. Az analízis után két évvel az elért eredmények fennmaradtak. A páciens elköltözött az anyja lakásából, második gyermeke is született, munkahelyi pozíciója javult – szemben azzal, hogy a kezelés előtt közel állt ahhoz, hogy elveszítse a munkáját.

 

  1. eset. Kényszeres neurózistól szenvedő, félénk, aszketikus, mizogin, 24 éves fiatalember. A lánytestvérével élt egy lakásban, akivel gyermekkora és serdülőkora során inceszt viszonyt tartott fenn. Kölcsönös megbeszélések után a páciens elköltözött, megházasodott, szakmai életében jól boldogult, kényszeres rituáléi egy részét elhagyta.

A harmadik esetben nem került sor inceszt aktusra, de a pácienst erős fixáció jellemezte egy másik családtaggal kapcsolatban. Házas fiatalember volt, impotens. ’Kollektív lereagálás’ után gyors gyógyulás.”

 

Ennyit Hareven módszeréről. Kétségtelen, hogy sok esetben a család segítségét kell kérnünk. Ha a páciens betegsége egy tárggyal kapcsolatos (vagyis objektív parapátiás), akkor elengedhetetlen a tárgy analízise. Néha több családtagot is analizálnunk kell a teljes gyógyulás eléréséhez. Egy „analitikus környezet” megteremtésére van szükség. Azonban a puszta „kollektív lereagálás” analízis nélkül egy kockázatos vállalkozás.

Hangsúlyozom, nem tagadom, hogy Hareven kollégám módszere hasznos lehet, és jómagam is kezeltem hasonló eseteket ilyen módon. Nagyban megkönnyíti a helyzetet, ha az érintett családtag járt már analízisbe vagy megfelelő tudással rendelkezik a témában, mely alapján nem utasítja vissza, értékeli becsületsértésként a neki tulajdonított felelősséget. Így tudtam megértetni egy analitikusan tájékozott édesanyával a fia rá vonatkozó fixációját, és azt, hogy a szeparáció ajánlatos. Egyetértett, mivel a fia jólléte fontosabb volt számára, mint a saját önző vágya arra, hogy a szoknyája mellett tartsa. Alkalmanként a hasonló esetekben más családtagot kerestem fel, hogy segítsen megtenni a szükséges lépéseket. Többször előfordul, hogy a valós okokat titokban kell tartani, és egy hamis, de hihető indokot kell kieszelni. Egy analitikusnak egy személyben kell rendelkeznie egy orvos, egy nyomozó és egy diplomata készségeivel. 

Néha fokozni szükséges az áttételt, míg máskor figyelmen kívül kell hagyni vagy határok közt kell tartani. Gyakran célszerűnek találom kihasználni a privát kapcsolat előnyeit a pácienseimmel, és meghívom őket a házamba. Mindazonáltal, ezt nem javaslom a kezdő analitikusoknak, ugyanis ez a kettős szerep rendkívül nagy tapintatot és széleskörű tapasztalatot követel attól, aki felvállalja.

Ahogy már említettem, a páciensek nem ritkán azt kérik, hogy hipnotizáljuk őket. A jól tájékozott analitikus szemében ez a páciens arra irányuló reményének a jele, hogy szexuális fantáziái valóra válhatnak a hipnotikus transzban, amikor (a „bűntudat nélküli élvezet” jól ismert elvének megfelelően) teljesen az analitikus hatalmába kerül. Az analitikus sose engedjen a hipnózis iránti kérésnek, amíg az analízis befejezetlen. Egyetlen hipnózis indukcióra tett kísérlet (mely gyakorta sikertelen kísérlet lesz) is elegendő, hogy elrontson mindent. Mindennek ellenére mégis vannak olyan esetek, melyekben a hipnózis vagy annak látszata elősegíti a páciens megnyilatkozásait.

 

  1. eset. 20 éves lány a munkakedvének elvesztését, depressziós időszakokat, insomniát és szorongásos állapotokat panaszol. Ezek a problémák két évvel ezelőtt kezdődtek, mikor az egyetlen bátyja, aki hét évvel idősebb nála, megházasodott. A rendszeres gyógyszeres kezelés ellenére folyamatosan rosszabbodtak. A páciens paranoid tüneteket mutat. Azt hiszi, hogy a testvére, akinek az irodájában dolgozik, elégedetlen vele; továbbá azt, hogy a sógornője gyűlöli őt és leértékelő megjegyzéseket tesz rá. A páciens másik állást akart keresni, de nélkülözhetetlen a bátyja számára, valamint az édesanyja sem engedte volna, hogy kilépjen a testvér alkalmazásából. Két hónapon át az analízis kevéssé vagy egyáltalán nem halad. A páciens fixációja a bátyja irányában manifeszt, de nem hajlandó sem ezt, sem azt beismerni, hogy irigyli a sógornőjét. Fokozatosan aggasztó állapotba kerül, mintha egy emlék próbálna előtörni, de akadályba ütközne. Úgy fogalmaz, hogy mintha fel akarna jönni belőle valami, de megragad belül, és ő fuldokolni kezd, ahogy megpróbálja visszakényszeríteni. Álmai szintúgy árulkodóak. Most olyan, mintha ki akarna nyitni egy ajtót, de nem elég erős hozzá; most olyan, mintha hiányozna egy ujj a kezéről vagy a lábáról és próbálná elrejteni a defektust. Úgy döntök, hogy hipnotizálom. Ilyen esetekben elegendő alvás szuggesztiót adni, mereven nézni a páciensre és a hatásunk alá kerül. „Csukja le a szemét”, mondom határozottan. Aztán ráhelyezem a tenyerem a homlokára, és hozzáteszem: „Most tartózkodás nélkül el fogja mondani, hogy mi bántja”.

Nem tudom, hogy a páciens valóban transzban van-e. Zihál, nyeldekel, öklendezik. Aztán látomása van, amit elmond. Tíz éves, a bátyja tizenhét. Befekszik az ágyba és erotikus játékba kezdenek. A bátyja magára ülteti őt. Valami behatol a testébe. Fájdalmas, és egyben kéjes érzéseket is kelt. Ezt a játékot gyakran megismétlik. Minden alkalommal a bátyja irányítására ugyanabban a pózban ül rá, mint korábban.

Nem szükséges teljeskörű beszámolót adnom a visszaidézett jelenetekről. Aztán felnyitja a szemét és kitör: „A nyomorult, miatta vagyok ilyen szerencsétlen”. Nőgyógyászati vizsgálata megerősítette, hogy elvesztette a szüzességét, feltehetően gyermekkorban.

 

Ebben az esetben a testvértől való szeparáció volt a legfontosabb, de az édesanyát nem tűnt célszerűnek felvilágosítani a valódi okról. Egy hamis indok kitalálására került sor.

Volt egy másik esetem is, ahol az analízis végéhez közeledve, hipnózis alatt tárult fel, hogy a páciens hat éves korában szenvedett el traumát a nagyapjától. De ezekkel, illetve más sikeres esetekkel szemben olyanokat is fel lehetne sorolni, amelyekben a hipnózis egyáltalán nem segítette az önfeltárást.

Egyetlenegy analizált esetében sem voltam képes kataleptikus merevséget vagy igazán mély hipnózist indukálni. Talán azt lehetne mondani, hogy nem sajátítottam el kellőképp a hipnotikus technikát. Azonban a háború alatt katonák százait hipnotizáltam, akár húsz kolléga jelenlétében is. A Bécsi Orvosi Társaság egyik találkozóján egy fiatalembert hipnotizáltam nagyközönség előtt. Az az igazság, hogy azok a parapátiások, akik meg akarnak tartani maguknak egy titkot, immunisak a hipnózis mélyebb stádiumaival szemben. Meg kell elégednünk a felületesebb fázisokkal, a kábultsággal, megigézett állapottal. Az analízis vége felé ez az állapot azzal is felkelthető, ha az analitikus hirtelen felfüggeszti a szokásos udvarias stílusát. Erre még visszatérek a tizenkilencedik fejezetben, az analitikus sokk tárgyalásakor.

Csak érintőlegesen említem azt, hogy a hatvan év feletti páciensek speciális technikát igényelnek. Ugyanígy azok is, akik korábban már voltak analizálva, talán nem is egyszer. Ezek nagyon nehéz esetek, hiszen akik már túl sok analízisben vettek részt, nem reagálnak a megszokott technikára, az orvos kénytelen hirtelenjében új variációkat kitalálni.

 

Most egy fontos témára térek át – a gyermekek analízisére. Ez valójában egy külön könyvet igényelne. Utalok Melanie Klein és Anna Freud több tekintetben is csodálatos műveire, a számtalan esetre, melyeket Adler és iskolája publikált, a rendkívül hasznos „Zeitschrift für analytische Pӓdagogik” számaira, továbbá a következő szerzőkre és munkáikra: Oskar Pfister: Love in Children (Allen & Unwin, 1924), Charles Baudouin: The Mind of the Child (Allen & Unwin, 1933), Fritz Wittels: Set the Children Free (Allen & Unwin, 1923). Habár nem értek egyet fenntartások nélkül mindennel, ami megjelenik ezekben a könyvekben és újságokban, de azt nem tagadhatom, hogy sok értékes anyagot tartalmaznak, ha szétválasztjuk a búzát az ocsútól.

A gyerekek analízise alapjaiban különbözik a felnőttek analízisétől. Idősebbek nem alkalmasak a feladatra, a nők és hölgyek sikeresebbek benne, mint a férfiak. Van, aki nyári sétákkal vagy egy múzeumi látogatással kezdi; van, aki kiismeri a gyerek ízlését; és van, aki arra vigyáz, hogy nehogy komplexusokat érintsen. Jobb naivitást színlelni, úgy mintha az analitikus sosem gondolná, micsoda motívumok húzódnak meg a háttérben egy parapátiás gyermek esetében.

Nagyon gyakori, hogy a gyermek egy őszinte vallomással kezdi az analízist. Hilda Stekel adja közre a következő eseteket, melyekben a kezelést az ő vezetése alatt Grete Huisman végezte Amszterdamban.

 

„54. eset. Franz, 13 éves, az édesanyja hozta, aki egy köztisztviselő özvegye. A kisfiút pavor nocturnus kínozta, és bár korábban jól teljesített az iskolában, de az utóbbi időben annyit rontott, hogy rossz tanulónak könyvelték el. Az édesanyja elmesélte, hogy esténként kipattan az ágyból, sírni kezd, az ablakhoz rohan, néha felmászik az ablakpárkányra. Az édesanyát szörnyen megrémítette mindez. Napközben a kisfiú semmire sem emlékezett az éjszakai borzalmakból, melyek már hat hónapja tartottak. Ez idő alatt Franz személyiségében szembetűnő változás következett be. A fenti beszámoló alapján tudattalan öngyilkossági késztetésre gyanakodtam, azt mondtam Mevrouw Huisman kollégámnak, hogy mindenképp súlyos konfliktus állhat a háttérben.

Az első ülésen Franz az általánosságokra szorítkozott. Egyke gyermek volt, édesanyjával jó viszonyt ápolt, rendkívül illemtudónak tűnt, életkorához képes idősebb gyermek benyomását keltette. A második ülésen Mevrouw Huisman azt a kérést kapta tőle, hogy tegyen vele egy sétát. Volt valami, amit el szeretett volna mondani neki, de ezt a szobában nem tudta megtenni. A séta során a következőképpen tárta fel élményeit:

’Bízom benned és kedvellek annyira, hogy megvalljak neked valamit, egy szörnyű élményt, aminek az emléke kínoz. A legrosszabb az, hogy gyónáskor sem mondhattam el. A szünetekben anya mindig elvisz a nagymamámhoz, akinek egy kis háza van vidéken. Ez a rettenetes dolog akkor történt, mikor múlt nyáron nála voltam. Azt csináltam – na, tudod mit – egy tyúkkal, és közben borzasztó sérüléseket okoztam neki. Aztán egy kővel megöltem. Nagymama előtt kitaláltam valamit, hogy mitől halt meg a tyúk. De még rosszabb is történt. Megfőzték a tyúkot vacsorára és ennem kellett belőle. Nem tudom elmondani, milyen boldogtalan vagyok azóta, mert úgy érzem, hogy egy undorító szörnyeteg vagyok.’

Láthatóan megkönnyebbült, amiért így kiadhatta magából mindezt, és azért is, mert az új barátja nem úgy kezelte ezután mint egy elkárhozott lelket. A rákövetkező alkalommal elmondta, hogy neki magának sosem jutott volna eszébe, hogy így érintkezzen egy tyúkkal, de egy barátja mesélte, hogy ezt csinálta egy tehénnel, és a puszta kíváncsiság hajtotta, hogy kipróbálja egy tyúkkal.

A fiú betegsége ezután a szerencsétlen élmény után kezdődött. Mevrouw Huismann elmagyarázta neki, hogy az ilyen tévutak nagyon gyakoriak, igaz, sajnálatosak; felhívta a figyelmét az öngyilkossági késztetéseire; és elküldte egy átlagon felül intelligens gyóntató atyához. Franz mindössze néhány ülésen volt túl, mikor édesanyja örömtől sugárzó arccal jelent meg, megköszönte, hogy Mevrouw Huisman meggyógyította a fiú éjszakai rettegését. Így tehát határozott sikert lehetett elérni nagyon rövid idő alatt, a kezelés nem folytatódott tovább mélyebb analízissel, az analitikusnak tett vallomás és a gyónás egy papnak elegendőnek bizonyult.

 

  1. eset. Anna, 12 éves, sápadt, vékony, törékeny küllemű, intelligens. Félénk. Munkásosztálybeli szülők gyermeke, akit azért hoztak tanácsadásra, mert egy ideje rontani kezdett az iskolában. Mevrouw Huismann úgy gondolja, hogy alultáplált és nem sikerült jól beilleszkednie az iskolai életbe. Egy hónap után, a napi rendszerességű találkozások ellenére még mindig csak egy-egy szót mond, azt is csak felszínes dolgokról. Telik-múlik az idő, végül egy nap az analitikus türelmetlenné válik, és ezt mondja a gyermeknek: ’Nem értem, miért olyan zöldes a színed, mikor a többi lány rózsás arcú és jóltáplált. Miért nem eszel többet?’. (Mevrouw Huisman időközben érdeklődött a családi körülményekről, azt tudta meg, hogy a szülők viszonylag jól keresnek.) Anna ráébredt, hogy ha hallgatag marad, fennáll a veszélye, hogy elküldik, ezért szabadabban kezdett beszélni és elmesélt egy aggasztó gyermekkori drámát.

Három évvel korábban rajtakapta a húgát maszturbálás közben. Mikor csendben és váratlanul a szobába lépett, a húga egy széken ült és maszturbált. A kistestvér nem tudta, hogy Anna látta őt. Azóta Anna végtelenül szomorú. Étkezésekkor alig tud enni, mivel minden alkalommal, mikor a húga megmozdul a széken, Anna arra gondol, hogy talán maszturbál. Anna mindent megpróbált, hogy legyűrje az ennivalót, mert édesapja mérges volt és megszidta, ha nem evett. Gyűlölte a húgát, pedig korábban nagyon közel állt a szívéhez. Szörnyű volt a számára, hogy vele kell élnie, és az egyetlen vágya az volt, hogy elmehessen valahova messze tőle. A kezelés során világossá vált, hogy Anna nem volt prűd, és nem tekintette a maszturbációt bűnös dolognak. Ő is megpróbálta, de nem találta élvezetesnek. Átgondolva a dolgot, arra a következtetésre jutott, hogy nem is a maszturbáció miatt idegenedett el a húgától, hanem azért, mert a húga olyan örömet tudott megélni, melyet ő nem. A páciens ezek kimondása után sokkal nyugodtabb lett, étvágya visszatért és jól evett, kevésbé zavarta a gondolat, hogy a húga esetleg maszturbál. Kétségtelenül hozzájárult a gyógyuláshoz az a kilátás, hogy idővel, a szünetet majd egy üdülőben töltheti távol a húgától.

 

  1. eset. Erna, 6 éves, szép és megfelelően gondozott kislány, munkásosztálybeli szülők gyermeke, iskolatársaitól lopkod, és a többiek elutasítással kezelik. Egyedüli gyermek, aki minden más tekintetben kifogástalanul viselkedik, iskolai munkájában szorgalmas. A lopkodó tendencia nemrég kezdődött.

Az első ülésen Mevrouw Huisman néhány színes zsírkrétát adott a kislánynak, hogy rajzoljon. Egy nő körvonalait rajzolta. – ’Ki ez kedvesem? Anyu?’ – ’Nem, ő a nő, akit apa szeret.’ – Így tárult fel Erna konfliktusa. Én és kolléganőm úgy éreztük, hogy megalapozott a következtetésünk, miszerint kell lennie valamiféle kapcsolatnak a gyermek apróbb lopásai és aközött, hogy az apja szeretőt tart. Erna szívesen járt a klinikára, de újabb önfeltárásra nem került sor, és álmot sem mesélt. Egy nap ajándékot hozott, egy díszes hajcsatot, amit nyilvánvalóan egy iskolatársától csent el. Mevrouw Huismann rendkívül óvatos volt, ugyanis ez volt az első esete. Úgy vélte, meggondolatlanság lenne nyíltan közölni a gyermekkel, hogy a lopás rossztett, mert ez az apával való azonosulást mozdítaná elő, hiszen az apa is ’rosszat tett’ azzal, hogy szeretőt tart. Így vagy úgy, de mégis hatott a gyermekre, mivel a lopások megszűntek. Nagyjából ebben az időben Erna arról számolt be, hogy édesapja mostanában otthon tölti az estéket, és segít neki a házifeladatokban. Ezzel az apa félrelépése és a kislány lopkodása közötti kapcsolat megerősítést nyert.”

 

A fenti esetek megmutatják, hogy gyerekek esetében egy viszonylag felületes analízisnek is óriási értéke lehet. Bonyolultabb volt az az eset, melyről Dr. László Edith számolt be. Dadogó páciense volt, aki átfogó analízist igényelt.

 

„57. eset. Ludwig R., a tizenkettedik születésnapjához közeledett, mikor alkalmanként dadogni kezdett az iskolai órák alatt. Aztán a probléma megszűnt. Két évre rá elhagyta az iskolát, és egy vaskereskedő üzletében lett gyakornok. Ekkor a dadogás visszatért, még súlyosabb lett, annyira, hogy idővel a beszéde érthetetlenné vált, és néhány hónap múlva a munkaadója, más választása nem lévén, elbocsátotta. 15 éves volt, mikor kezelésre jelentkezett, de jóval fiatalabbnak tűnt, mentálisan és testileg is. Közvetlenül ezelőtt, három hónapig kezelte egy elismert bécsi beszédzavar specialista. Nem mutatkozott eredmény.

Ludwig ultra-ortodox zsidó szülők gyermeke. Édesapja középiskolai tanár. Korábban nagyszabású ambíciók fűtötték, de a kezelés idején szerény jövedelemért dolgozott Magyarországon, egy vidéki kisvárosban. A diákjai nem szerették, mert szigorú volt és rendszeresen használta a pálcát. Művelt emberként és jó nyelvészként azt szerette volna, ha Ludwig is ezen a területen ér el eredményeket. A fiú nagyon szeretett volna megfelelni a szigorú apa elvárásainak, de sem tehetséget, sem érdeklődést nem mutatott a nyelvek iránt. Ellenben a vallásnak örömmel szentelt időt, naponta kétszer járt a zsinagógába, a kórusban énekelt stb.

Édesanyja szorongó és depresszív temperamentumú, passzívan viselkedik autoriter férje árnyékában, nagyon boldogtalan a szegényes körülményeik miatt. Ludwigot elkényezteti, még mindig ő adja fel rá a zoknit és cipőt, úgy mosdatja, mint egy csecsemőt, stb.

Ludwignak anyai oldalról van egy nagybátyja, aki eléggé jómódú, Bécsben él, a fiút a fővárosba küldette és vállalta, hogy fizeti a kezelését. A pszichoanalízist is meg akarták próbálni, közben Ludwig a nagybátyja házában lakik, akinek a felesége nagyon törődik a szegény kisfiú sorsával.

Az analízis során Ludwig barátságosnak, készségesnek, alkalmazkodónak mutatkozott – de akadályok is előfordultak. Oh, persze, hogy boldog volt otthon, és csodásan ki tudott jönni az apjával. Nagy örömmel töltötte el az a terv, hogy nyelvész legyen – habár egyértelműen jobban szeretett volna zsidó kántor lenni. Szeretett a zsinagógába járni, és már egy órával az imaidő előtt ott volt. Sokkal kevesebbet dadogott, mikor a zsinagógában volt. Egyetlen igazi gondja a dadogás, azonkívül, hogy honvágya volt itt Bécsben. Annyi sok barátja volt otthon. Itt is volt azért egy barátja, egy kántor, aki nagyon kedves volt vele és a zsidó hitről tanított neki.

Mindezeket az információkat csak nehezen lehetett kinyerni, nemcsak a dadogás miatt, hanem azért is, mert Ludwig félénk és kevéssé beszédes volt.

Az első tíz napon semmi említésre méltó új tartalom nem került felszínre.

Mikor elővigyázatosan szexuális témákról érdeklődtem, teljes tudatlanságot mutatott. Mikor arról kérdeztem, hogy honnan jönnek a gyerekek, kedvesen így válaszolt: ’Oh, hívni kell a bábát és aztán ott a kisbaba’. Sosem álmodott, úgy aludt mint a tej egész éjszaka. (Mielőtt Bécsbe jött volna, mindig is a szülei hálószobájában aludt.)

Nincs kétségem, hogy amit Ludwig mond az színlelés.

Próbálom másképpen megtalálni a kulcsot a titkos gondolataihoz, ezért azt kérem, hogy rajzoljon valamit. Két egyszerű vázlatot készít. Az első egy söröskorsót akar ábrázolni, a füle egy jól felismerhető fallosz – egy erektált pénisz.  

A második, szintén infantilis kivitelezésben, egy ház ajtó nélkül, bejárat nélkül.

Tíz nap múlva Ludwig elhozza az első álmait az analízis során.

 

  1. álom: Otthon vagyok, péntek este van. A vacsorához énekelek. Aztán kinézek az ablakon és egy nagy tömeget látok, mind azért gyűltek össze, hogy hallják a zsoltáromat. Annyira nagy a tömeg, hogy feltartják a forgalmat. Egy rendőr érkezik, őrizetbe akar venni a forgalom feltartása miatt.

 

A KÖNYVBEN ITT SZEREPEL A NYOLC SORRAL FENTEBB ISMERTETETT 2 RAJZ. 261.old, 1318. kép

 

  1. álom. Egy zsoltárt éneklek az ’Ich hab’ mein Herz in Heidelberg verloren’ dallamára.

 

Láthatjuk, hogy bármilyen szerény is Ludwig éber állapotban, álmában képes tömeget vonzani maga köré, és az embereknek a szava is eláll, ahogy hallgatják az énekét. A ’feltartott forgalom’ továbbá azt mutatja, hogy nem mindig merült békés és ártatlan álomba a szülők hálószobájában, hanem titkon figyelte, hogy mi történik. A rendőr a lelkiismerete.

A második álom még többet mond, megerősíti azt a felismerést, melyet Dr. Stekel fogalmazott meg közvetlenül a páciens megérkezése után, nevezetesen azt, hogy a fiú nem egy hithű zsidó, hanem szeretne megkeresztelkedni. Vallásosságával igyekszik túlénekelni a szekuláris zenét, mely egyre erősebben szól belülről. Az álom ezt a kettősséget tárja fel.

Óvatosan érdeklődtem, hogy nem töltené-e szívesebben az időt világi dolgokkal ahelyett, hogy órákon át a zsinagógában tartózkodik, melyre tettetett közönnyel reagált.

Nem akart a vallási kérdésről beszélgetni.

 

  1. álom: A Karlshöhe oldalában voltam a barátaimmal. Ahogy másztunk, elsodort minket egy lavina. A lavina fentről jött.

 

Ludwig az iskolatársaival gyakran megmászta ezt a hegyet S.-ben. Nem mond asszociációkat ehhez az álomhoz. Azt gyanítjuk, hogy az egyik ilyen kiránduláson olyan élménye volt az egyik társával, mely miatt a felháborodott Isten büntetésétől kezdett félni. (A lavina fentről jött.)

Ludwig egyre lelkesebbé válik a kezelés iránt. Általában fél órával korábban érkezik. Habár még mindig nagyon tartózkodó, a kezelés vége felé elkezd mesélni, így jónéhány perccel meghosszabbítja az ott töltött idejét. Röviden, az áttétel kialakulóban.

 

  1. álom: Pészach estéje volt. Az egész család az asztal köré gyűlt. Hirtelen öt, pisztolyos férfi rontott be, és azt mondák: ’Ha nem keresztelkedtek meg mind, lelövünk titeket’. A többiek elfogadták a megkeresztelést, de én nem, ezért lelőttek. Aztán két angyal jött és felvittek a mennyországba.

 

A 2. álom motívuma tér vissza, de amíg abban az álomban csak eljátszott a kereszténység gondolatával (zsidó zsoltárt énekelve egy szekuláris dallamra), addig itt nyíltan feltárásra kerül a kikeresztelkedés gondolata. A többiek engednek az erőszaknak, de ő diadalmasan ellenáll a csábításnak, mártírrá válik, és felmegy a mennyekbe. (A messianisztikus neurózis.) Mindez a valós helyzet tragikomikus verziója. A belső meghasadás hasonlóképpen lelepleződik, a családot rendszeresen szembe állítja azzal a világgal, ahol más nézetek uralkodnak.

 

  1. álom: Egy barátommal sétálok az utcán. A barátom eldob egy darab papírszemetet. Odajön egy rendőr, és azt mondja, hogy két schilling büntetést kell fizetnem.

 

Ludwig azzal folytatja, hogy már az óvodában azért csúfolták őt a gyerekek, mert zsidó. Ugyanez folytatódott az általános iskolában is. Középiskolában, a második és harmadik osztályban a tanár azért alázta meg, mert zsidó. Egyszer őt büntették meg egy olyan csínytevésért, amit más fiú követett el, egy nem zsidó.

Az álmában megjelenő ’barát’ az alteregójának tekinthető. Ő az, aki eldobja a papírszemetet (a zsidó anyakönyvet). Az álomban sűrítéssel az is megjelenik, hogy más hibája miatt büntetik meg. (A papírdarab egyszerre jelenti az anyakönyvet és a keresztlevelet.)

Az egyik fontos jellemvonás, mely nagyban meghatározza Ludwig attitűdjét a világ felé, illetve sajátos jelleget ad minden mentális folyamatának, az a mélyen gyökerező meggyőződése, miszerint a szegénysége miatt hátrányba kerül a másokkal való összehasonlításban. Ezért nagybátyjának az a jószándékú elhatározása, hogy gondoskodik a Bécsben tartózkodásáról és a kezeléséről, nem tölti el örömmel vagy hálával. Csak azt látja meg ebből, hogy ő nem képes mindezeket kifizetni, továbbá úgy véli, hogy a nagynénje több érzelmet tanúsít saját két fia iránt, mint iránta. (Négyszemközt az javasoltam a nagynénjének, hogy amennyire lehet vegye figyelembe ezt az indokolatlan érzékenységet.) Továbbá felismertük azt a vágyát is, hogy ezektől a korlátoktól egy titkos hitvallás segítségével szabaduljon meg, melyet Stekel úgy nevezett el mint „a parapátiás nagy, történelmi jelentőségű missziója”. Ez áll az 1. álom hátterében, mikor egy lenyűgözött tömeg csodálja őt; a 4. álomban pedig szó szerint Isten angyalai viszik a mennyországba, vagyis olyan kegyben részesül, mint Jézus vagy Illés próféta. A nappali gondolatokban ugyanez tér vissza folytonosan változó formákban.

 

  1. álom: Valaki két schilling borravalót adott nekem. Én egy hatpennyst adtam egy szegénynek.

 

Nem szükséges hangsúlyoznom, milyen fontos volt a számára, hogy megerősítse önértékelését, hogy megszabaduljon a szegénység miatti kisebbrendűségi komplexusától.

A kezelés harmadik hetében egy jelentős álmot hozott, mely a konfliktusát foglalta magában. Köszönhetően a (hatalmas nehézségek árán) felépített kapcsolatnak, valamint az élénk áttételnek, a helyzet megérett a kegyetlenül őszinte interpretációra.

 

  1. álom: Egy hajón voltam, mikor hirtelen hatalmas vihar tört ki, a hajó majdnem felborult. Aztán csináltak egy listát, rajta mindenkinek a neve, aki a fedélzeten volt. Azért volt ez, hogy sorsot húzzanak, akinek a nevét kihúzták, azt a tengerbe kellett vetni áldozatként. Engem választottak és ledobtak a fedélzetről. – Odaúszott egy bálna, és egészben lenyelt. Három napig voltam a bálna gyomrában. Istenhez imádkoztam, hogy szabadítson ki, mert annyira sötét volt benn. Akkor a hal kiúszott a partra, engem pedig kihányt a szárazföldre. Akkor a sivatagban lettem, és nem volt semmi víz. Megint Istenhez imádkoztam. Másnap reggelre egy fa nőtt, tele szép gyümölccsel. Dicsőítettem az Istent. Így telt el két nap, de aztán csak férgek lettek a fán. Kérdeztem Istent, hogy miért van ez, mire ő azt mondta: ’Én teremtettem a fát, de te sem nem öntözted sem nem gondoztad’. Könyörögtem Istenhez, hogy bocsásson meg, amiért nem akartam elmenni a pogányokhoz. Megbocsátott és azt mondta, hogy most el kell mennem a pogányokhoz. Elmentem.

 

Jónás történetének ez a gyermeki variációja azt a benyomást kelti, mintha nem is álom lenne, hanem az éber képzelet munkája. A mi céljaink szempontjából azonban, különösen, ha gyerekekről van szó, teljesen lényegtelen, hogy amit a páciens elmond, azt álmodta vagy az elejétől a végéig kitalálta. A tartalom mindkét esetben rámutathat a mentális konfliktusra. Ennyit Ludwignak is elmondtam és hozzátettem, itt az ideje, hogy eláruljon mindent, amit szándékosan elhallgatott egészen idáig az analízis során. Teljesen elképedt, de bevallotta, hogy nem volt igaz, mikor azt mondta, nem tudja honnan jönnek a gyerekek, és az sem, mikor azt állította, hogy mindig békésen aludt a szülei hálószobájában. Ami azt illeti, többször is hallotta a szülők együttléteit. Ilyenkor úgy tett, mint aki alszik, csendben feküdt és gyűlölte az apját. Az apa szerepébe képzelte magát, de arra is szívesen gondolt, hogy milyen érzés lehet az édesanyja hasában lenni. A Karlshöhe erdeiben valóban volt része szexuális játékokban a barátaival, ahogyan azt a 3. álom alapján megsejtettük.

Ezek után az őszinte megnyilatkozások után az álmainak értelmezésével folytattam, ami mély sokként érte őt. Rámutattam, hogy közel sem az a vallásos zsidó, akinek a buzgó vallásgyakorlási szokásai miatt hitte magát. Valójában lázadt Isten ellen, és azt a gondolatot dédelgette magában, hogy átkeresztelkedik a keresztény vallásra. (Ezt könnyek között ismerte be.) Azonban az álmaiban Isten az apját is jelentette, látszólag a kívánságainak megfelelően viselkedett, de az igazság az, hogy makacsul ellenált neki. Az apát letaglózná, ha úgy döntene, hogy keresztény lesz. Az álmaiban visszatérő szorongásos tartalmak (elsodorja egy lavina, tengerbe vetik, lenyeli egy bálna, szomjúságtól haldokol egy sivatagban) a furdaló lelkiismeretének a jelei. Az álmaiban megjelenő csodák a megváltás csodájára vonatkozó vágyakozását mutatják. Amikor lenyelte a bálna, az egy anyaméh fantázia volt; a fa a tudás fája és a Paradicsomból történő kiűzetés jelképe. A megkeresztelkedés kérdése úgy fejeződött ki, hogy pogányokhoz ment misszióba.

Ezután az ülés után a dadogás sosem látott szintre erősödött. Természetesen a rokonok nagyon aggódtak.

A következő három ülés mindegyikére jelentős izgatottság állapotában érkezett, mert (ahogy mondta) újra a Jónás álmot látta. Azonban a zaklatottság fokozatosan alábbhagyott, majd néhány nap múlva a beszédében megjelentek a javulás első határozott jelei. Ezen a ponton a rokonok elkezdtek érdeklődni, hogy várhatóan még mennyi ideig fog tartani az analízis. Ezt követően egy új álom jelent meg.

 

  1. álom: Újra otthon vagyok S.-ben. Azonnal visszatérek dolgozni a vaskereskedőhöz, de annyira dadogok, hogy a főnök kirúg.

 

Attól félt, hogy a kezelés idő előtt le fog záródni, és ez a dadogás felerősödésében mutatkozott meg. Az okot elmagyaráztam neki.

A kezelés itt következő fázisa az orvostól és Ludwigtól is nagy türelmet követel. Tudjuk, hogy a mentális életéről kialakított képünk nem teljes, hogy a szexuális gondolatait illetően alaposabb tudásra van szükségünk, ha meg akarjuk érteni és meg akarjuk gyógyítani a betegséget.

Ami Ludwigot illeti, ő a súlyos beismerések után megtorpant. Nem akar ’minden szennyest kiteregetni’ annak ellenére sem, hogy világossá tettük számára, ha nem lesz teljesen őszinte, akkor nem tud javulni az állapota. Ezzel szemben az áttétel elérte a csúcsát, Ludwig pedig nagyon félt, hogy a kezelés megszakad, ugyanis figyelmeztettük, hogy ez fog történni, amennyiben nem tanúsít kellő őszinteséget. A belső küzdelem úgy talál objektív kifejeződési módot, hogy a dadogás naponta változik, néha sokkal jobb, máskor sokkal rosszabb. Míg a Jónás álom interpretációja azzal a céllal keltett sokk volt, hogy elsöpörje a neurózist, addig ezen a ponton az analízis a pozíciók háborújának fázisába lépett. Mégis sor került hatékony munkára. Ludwig olyan népszerű előadásokat látogatott, melyek földrajzi és etnográfiai témákról szóltak, és melyek felkeltették az érdeklődését. A zene iránti szeretete miatt arra is lehetőséget kapott, hogy elmenjen az operába, és teljesen le volt nyűgözve ettől az élménytől. Egészen idáig hajlamos volt csak úgy elfecsérelni az idejét, újságokat vagy meséket olvasott, nála sokkal fiatalabb gyerekekkel játszott, akiket gyakran kicsúfolt. Ekkor viszont sikerült rávenni, hogy csatlakozzon egy ifjúsági csoporthoz, ahol néhány nap alatt otthon érezte magát. Sokkal kevesebbet foglalkozott a zsinagógával.

Itt tartottunk, amikor a kisfiú édesapja Bécsbe jött látogatóba. Az apa, egy nagyon művelt ember, megígérte, hogy innentől kezdve nem fogja „elnyomni” a fiát, akit úgy kell kezelni mint független és szabad akarattal rendelkező teremtményt. Sajnos amikor Ludwigról beszélt a hangjában egy olyan uralkodó stílus jelent meg, ami kevés reményre adott okot az előbbieket illetően. Ennek ellenére a kezelés megváltoztatta a fiú attitűdjét az apja iránt. Ludwig tartózkodás nélkül beszél az apjához, sem szolgalelkűséget, sem gyűlöletet nem mutat. Büszke arra, hogy ő jobban érti a kapcsolatukat, mint a jól tájékozott apa, és örömét leli a nagylelkűségében. Mikor (azzal a céllal, hogy fenntartsam az önbizalmát) elmondtam neki, hogy olyan interjút ajánlottam az édesapjának, amin ő is ott lehetne, így felelt: ’Ne, kérem, ne tegye. Apa elfogadhatatlannak találná, hogy a jelenlétemben kioktassák’.

Később Ludwig egy olyan álmát mesélte el, amit még tizenkét éves korában álmodott.

 

  1. álom: Hozzákötözök egy fiút egy asztalhoz és piszkavasat szúrok a hátsójába.

 

Az álombéli fiú az egyike azoknak, akikkel a Karlshöhe erdeiben szexuális játékokat folytatott. Ludwig elismeri, hogy gyakran maszturbál ennek a fantáziának a kíséretében, és úgy is, hogy arról fantáziál, hogy a fiúk egymás testrészeivel játszanak. Láthatjuk, hogy a tizenhatodik életévében járó páciens erősen homoszexuális. Az álom annak a karikatúrája, mikor Ábrahámnak szándékában állt feláldozni Izsákot, Ludwig a kegyetlen apával azonosult.

A következő este:

 

  1. álom: Egy szántóföldön igába fogott ökrökkel szántanak. Aztán az egyik jószágot a mészárszékre vezetik. (Hogy közben mi történt, azt nem tudja.) A mészárszéken az állatot földre teperték, a lábait megkötözték. Aztán jött egy ember és kétszer torkon szúrta.

 

Az álom elmesélése közben szörnyen dadogott. Asszociáció: otthon vannak szántóföldek. Interpretáció: A két szántó ökör a szülei; az elfelejtett közjáték a szexuális együttlét; a mészárszéki jelenet a bosszúja az apja felett és egyben feltárja az alapvető szadizmusát. Ekkor spontán közli, hogy a moziban látott egy bikaviadalt, mely erős szexuális izgalmat keltett benne, noha a bikák sorsa ’hidegen hagyta’. Mindig is érdekelték az olyan filmek, amikben állatokat vagy emberi lényeket kínoznak. Gyermekként szeretett macskákat kínozni. Maszturbációs fantáziáinak változatlanul homoszexuális és szadisztikus karaktere van. A maszturbációt mindig intenzív bűntudat követi.

Bepillantást nyerünk egy lázadó elméjébe, aki homoszexuális hajlamú, egy szadista, és akit bűntudat gyötör. A következő néhány ülés megbeszélései ezeknek a problémáknak az elaborációjával foglalkoztak, és a dadogás egyenletes javulása kísérte őket. Említésre méltó, hogy alig dadog, ha barátokkal vagy a vele egy házban lakókkal beszélget, de az analízis során továbbra is dadog, mintha elhatározta volna, hogy a betegség egy kis maradványát nem ereszti.

A következő két hétben Ludwig folyékonyan beszélt, csak néhány alkalmi, enyhe dadogás fordult elő. Karaktere jobb irányba változott. Kevésbé gátolt, éberebb és élénkebb érdeklődést mutat a környezete iránt. A nagynénje arról számol be, hogy már nem csúfolódik a gyerekekkel. Csak napi egyszer megy a zsinagógába, de az attitűdje többé már nem antagonisztikus a judaizmus irányába. Ezt az időszakot jól szemlélteti a következő álom:

 

  1. álom: Egy új dallamot komponáltam az egyik zsidó zsoltárunkhoz. A szavai így szólnak: ’Oh Isten, Örökkévaló, segíts nekünk, adj nekünk boldogságot’.

 

Ezen a módon újra felfedezte judaizmusát egy új formában.

Szexuális életében is változás következett be. Visszafogottan maszturbál anélkül, hogy utána lelkiismeret-furdalás jelentkezne. A kísérő fantáziák még mindig bizonyos mértékig homoszexuálisak, de heteroszexuális irányba változnak (például, egy lány unokatestvérével történő együttlétben képzeli el magát).

Szándékosan kerüli az olyan filmeket, melyek felkelthetik látens szadizmusát, a szadisztikus fantáziák ritkán fordulnak elő.

Két hónappal az analízis lezárása után azt üzente otthonról, hogy minden ismerőse gratulált neki, amiért ismét folyékonyan tud beszélni. Egy kárpitosnál kezdett dolgozni, abban a reményben, hogy kitanulja a szakmát.”

 

Itt végződik Dr. László Edith beszámolója egy analízisről, melyben tehetségét széles körben kamatoztathatta. A konfliktusok micsoda pokla tombolt szegény fiú lelkében. Hogyan is segíthetnének rajta a vokális gyakorlatok, amíg a belső meghasonlottság állapota fennáll? Ennek a dadogónak a lelkében homlokegyenest ellenkező irányultságok uralkodtak.

Egy ehhez hasonló eset kezelése magas szintű tehetséget igényel; imaginatív belátás, műérzék, tapintat és intuíció teszi lehetővé az analitikus számára, hogy megragadja a legjobb pillanatot az analitikus sokk alkalmazására.

A gyerekek analízise a spirituális megközelítésre való rátermettséget követel, azt a képességet, mellyel áthidalható a szakadék a gyermeki és felnőtti elme közt.

Minden pedagógusnak a saját útját kell megtalálnia. Tanítványom, Tremmel (egy brilliáns ember, akit idő előtt ragadott el a halál) mindig azt kérte a gyerekektől, hogy rajzoljanak, bármit, amihez csak kedvük van, és varázslatos érzékkel tudott helyes következtetéseket levonni ezekből a vázlatokból. Ez egy kiváló terv. Habár jómagam sosem kérem a felnőtt pácienseimet, hogy rajzoljanak (hacsak nem professzionális művészek, akiknek a képeit úgy elemzem, ahogy az álmokat), de a gyerekek rajzait nagyon is tanulságosnak találtam.

Íme egy példa:

 

  1. eset: Egy édesanya hozta el az ingyenes klinikámra 8 éves kislányát, aki nyugtalan, figyelmetlen az iskolában, zavarja az órai munkát, nem tud kijönni a társaival, valamint otthon állandóan ellenkezik az anyával. Az utóbbi négy éve vált el. Kezdetben a kislányt még el-elvitte az apja, de az utóbbi két évben teljesen megszakadt a kapcsolat. Arra a kérésre, hogy rajzoljon valamit, egy sétapálcás embert jelenít meg. Keménykalapot visel és szivarozik. – „Ki ez, kedvesem?” – Azonnal válaszol: „Der Papi”. – Ebből megtudjuk, hogy nagyon szenved attól, hogy nincs kapcsolatban az apjával. A „rosszasága” talán annak a beteljesületlen vágynak a következménye, hogy visszaküldjék az apjához, bár az anya elviselhetetlennek találta a házaséletet. Természetesen, hiba lenne ezt a következtetést azonnal kommunikálni a páciens felé.

 

Kis ajándékok, édességek, látogatás egy cukrászdában felerősíthetik az áttételt, és gondoskodhatnak a szívélyes kapcsolatról. Az analitikusnak meg kell próbálnia elérni, hogy a gyermek élvezze a kezelést. Az pedig gyakran rosszalkodik, bosszantani, feldühíteni próbálja az analitikust. Türelemre és megértésre van szükség a nehéz esetek kezeléséhez. (A. S. Neill a szabad iskolájában ért el sikereket. Áttekintésre ajánlott két könyve: Problem Child és Problem Parents.)

A gyógyító pedagógusok számára elengedhetetlen az alapos gyermekpszichológiai és pszichoanalitikus képzés. Hasznukra fog válni, ha két saját művemet tanulmányozzák: Briefe an eine Mutter és Erziehung der Eltern. A legtöbb esetben a gyermek környezetét figyelmesen fel kell mérni. A parapátiás gyermek parapátiás környezet eredménye. Előfordulhat, hogy először a szülőket kell analizálni ahhoz, hogy a gyermeket körülvevő személyeket olyan irányba befolyásolhassuk, mely lehetővé teszi a gyógyulást.

Mindössze a fenti rövid útmutatót adhatom ebben a könyvben. Egyetlen tanítónőnek sem szabadna speciális képzés nélkül erre a nehéz munkára vállalkozni. Mint minden analitikusnak, neki magának is analízisen kell átesnie; rendelkeznie kell azzal a veleszületett tehetséggel, hogy belelát a gyermek elméjébe. Szeretnie kell a gyerekeket és meg kell találnia velük a hangot (ritka képesség). Életben kell tartania saját magában egy gyermeki részt, jó természettel, kellemes hanggal és megnyerő viselkedési stílussal kell rendelkeznie. Számos úton lehet elérni a sikert a gyermekek analízisében, de senki sem lehet sikeres, akiből hiányzik az empátia.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tizenkilencedik fejezet

NAPPALI ÁLMOK; AZ ANALITIKUS SOKK

 

Néha, mikor egy analízis a vége felé közeledik, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy habár sikerült belátást nyerni az elfojtott komplexusok természetére, a kívánt javulás vagy gyógyulás mégsem következett be. Ezekben az esetekben biztosra vehetjük, hogy a páciens nem hajlandó lemondani a nappali álmodozás rossz szokásáról, és titkolja a nappali álmait. Freud megkülönbözteti az örömelvet és a realitáselvet. Az analízis célja, hogy kibékítse a pácienst a realitással. Azonban a szóban forgó esetekben olyan személyekkel van dolgunk, akik nincsenek kibékülve az élettel, elégedetlenek és csalódottak, az elégedettségérzést és vágyaik beteljesülését pedig a nappali álmaikban keresik. Zavarba ejtőnek találom, hogy Jung két csoportba, introvertált és extrovertált típusokba tudja sorolni pácienseit. Ami engem illet, minden páciensem introvertált, a fikciók világában él. Reszket attól a kilátástól, hogy fel kell adnia ezt a fiktív világot, ahol az elfojtás és annulláció játsszák a főszerepet – egy világot, mely bőségesen kompenzálja a csalódásokat.

Jó okkal tartjuk fenn azt a nézetet, hogy minden parapátiás romantikus regényt sző magáról, a férfiak arról képzelegnek, hogy egy „nagy történelmi jelentőségű missziót” váltanak valóra, a nők meggyőződése pedig az, hogy a szerelem a maga csodás romantikájával felemeli vagy fel fogja emelni őket a mélyből a szédítő magaslatokba. A nappali álmokat elsősorban ambíció, szexualitás, néha a bosszú fantáziái uralják.

Könnyen érthető, hogy a páciensek miért szeretnék magukban tartani ezeket a víziókat, hiszen ezek a képzelgések a napfényben szétporladnak, mint egy múmia. A fiktív világ egy titkos búvóhely, ahová a páciens visszahúzódhat, ha el akar menekülni a kegyetlen valóságtól.

Ezzel a témával kapcsolatban egy figyelemre méltó jelenséggel találkozhatunk. Egyes páciensek nem is igazán tudják, hogy miről is álmodoznak napközben. Általában azok a nappali álmok, melyek nem jutnak be a tudatba, nem ambícióval kapcsolatosak, sokkal inkább szexualitásról szólnak, mivel ezek annyira érzelmileg színezettek, hogy azonnal elfelejtésre kerülnek, amint a realitás megjelenik.

Ezek azok az esetek, ahol a szabad asszociáció a legjelentősebb diadalait aratja. Amennyiben a páciens megtanult hangosan gondolkodni, a szabad asszociáció módszere tanulságossá válik a tudatos gondolkodás számára. A Polyphonie des Denkens (Störungen VIII. kötet) soraiban is rámutatok arra, hogy elménk tele van mindenféle gondolattal, melyek kifejeződésre vágynak, melyeket még nem foglaltunk szavakba; létezik egy „gondolat-érzelem” a verbalizált gondolatok előtt, talán egy szimbolikus ősi nyelv, melyben több az affektus, mint a logos. A páciens számára egy fontos edukatív folyamatot jelent, mikor megtanul gátlások nélkül asszociálni („szabad” asszociációk). Az embernek tudatára kell ébrednie a saját gondolataira. Ellentmondásosnak és leegyszerűsítettnek hangzik – de az analízis edukatív funkciójának felfedezése Freud briliáns eredményeinek legkiemelkedőbbje, és önmagában is elegendő lenne, hogy nevét halhatatlanná tegye. Természetesen a módszert lehet tévesen használni. Csak akkor lesz áldásos hatású és veszélytelen, ha kompetens analitikus végzi, olyan, aki felismeri, hogy mely asszociációk értékesek, és melyek a helykitöltő mellébeszélések. El kell választani a búzát az ocsútól. Sokszor előfordul, hogy az asszociációk rávezetik a páciens nappali álmainak irányvonalára. Ha azonban ilyen nappali álmokra nem lelünk, akkor érdemes megkérni a pácienst, hogy találjon ki egyet, alkosson egy nappali álmot felszólításra – „szárnyaljon a képzelete” (ide utalok a tizenhatodik fejezetben).

Megeshet, hogy ilyenkor a páciens annyira meglepődik, hogy szinte képtelen teljesíteni a kérést. Egyeseknél minden nehézség nélkül beindul a képzelet, másoknál (sajnos, a többségnél) a képzelet forrásai nyilvánvalóan elapadtak. Az analizált megvétózta a fantáziáját, és addig nem jutunk tovább, amíg ezt a vétót le nem győzzük.

Egyes orvosok ilyen esetekben szemfényvesztéshez folyamodnak. Az analitikus ráteszi a kezét a páciens homlokára (ez Freud egyik javaslata volt, de ma már az ortodox iskola képviselői kerülik a fizikai kontaktust) és megszólal: „Mondja el azt, ami az eszébe jut”. Vagy: „Valami meg fog jelenni a képzeletében és azonnal leírást kell adnia róla”. Bevallom, alkalmanként én is átvettem ezt a megoldást – ez tulajdonképpen az áttétel fokozása a testi kontaktus által – és hasznosnak találtam. Előfordul, hogy a páciens spontán kéri az analitikust, hogy tegye a kezét a homlokára, mondván, hogy az jót tesz majd neki és segíti a gondolkodást. Ekkor az analitikusra projektált szexuális fantáziák léphetnek be a páciens tudatába, ezzel pedig felismerhetőkké és megbeszélhetőkké válhatnak.

Más eszközök is léteznek. Herzberg néhány mély be- és kilégzés után azt az instrukciót adja a páciensének, hogy képzelje el magát, ahogy egy réten sétál. „Most egy széles mezőn kelünk át és hagyom, hogy itt egyedül maradjon. Mondja el, milyen gondolatok jutnak az eszébe.” Néha ez becsábítja a pácienst a nappali álmok labirintusába.

Mindazonáltal, ez kivételes. Ha azt mondjuk a páciensnek, hogy „gyürkőzzön neki”, és ragadja meg a nappali álmait, általában együttműködik, és előhúzza őket a tudatelőttesből. Az is elképzelhető persze, hogy szégyelli bevallani őket, részben mert infantilisek, részben mert szadisztikusak, és részben azért, mert komplikált parafília kifejezői.

Nem sok haszna lenne, ha néhány izolált példával hozakodnék elő. Egy egész könyvet meg lehetne tölteni a nappali álmok leírásával. A tapasztalt analitikus bőven talál módot arra, hogy a saját pácienseiét megismerhesse. Elég gyakori, hogy az éjszakai álmok nyomra vezetnek a nappali álmok kapcsán is. Ezt a nyomot követve az analitikus elérheti, hogy a páciens egyre inkább tudatába kerüljön a nappali álmoknak, a tudatosítással szembeni ellenállás addig csökken, míg a beteg képes lesz szembenézni az igazsággal.

A végső igazság azonban sokáig bujkálhat. Valóban kijelenthetjük, hogy minden parapátiás ragaszkodik a betegsége egy kis maradékához, egy utolsó, dédelgetett töredékhez, és lezárják az analízist a teljes megadás előtt. Az utolsó erődítményt makacsul védik. A zárófejezetben bővebben is kifejtem ezt a kérdést.

Egyes páciensek csökönyösen ellenállnak, és nem tárják fel a nappali álmaikat, mások hónapokon át egy álmot sem produkálnak. Bizonyosak lehetünk benne, hogy titkolnak valamit és nem őszinték.

Paul Garter beszámolt egy ilyen páciens fortélyos ténykedéseiről, ámde az analitikus diplomáciája végül túljárt az eszén.

 

Hónapok teltek el, és a páciens egy álom nem sok, annyit sem produkált. Napról napra kérdezgettem, ilyenféleképpen: „Múlt este biztos álmodott egyet, igaz?”. Hosszú idő után, egy reggel azzal lepett meg, hogy hozott egy, az ő megfogalmazásában „mesésen komplexus-determinált álmot”.  Egy teljes órát töltöttünk el ezzel a figyelemre méltó elbeszéléssel. Aztán azzal a lendülettel rákérdezett a tiszteletdíjam összegére, és közölte, hogy akkor és ott megszakítja az analízist. Az analitikus pszichoterápia egy csalás, hiszen azután, hogy hónapokig analizáltam, annyi sütnivalóm se volt, hogy rájöjjek, másvalaki álmát adta elő a sajátjaként. Hovatovább, azért is elvesztette bennem minden bizodalmát, mert még Stekel, a saját tanárom munkáit sem ismerem. Az elmondott álmot Stekel egyik könyvéből vette kölcsön.

Higgadtságom elvesztése nélkül kérdeztem: „Megtenné kérem, hogy elárulja, hogyan talált rá erre a könyvre és konkrétan erre az álomra?”.

„Egyszerűen. A könyvesboltban belebotlottam Stekel könyveibe, a Störungen des Trieb- und Affektlebens tíz kötetébe, kiválasztottam a Sadismus und Masochismus címűt, aztán átlapoztam az oldalakat és kiválasztottam az álmot, amit az imént beszéltünk meg.”

„Nem véletlenül választotta ezt a könyvet és ezt az álmot. Szánjunk rá még két alkalmat és nézzük meg, mi áll a dolog mögött.”

Az analízis folytatódott, és semelyik valódi álom nem adott olyan gazdag anyagot, mint ez a betolakodó. Az ellenállás megtört.

A könyv és az álom kiválasztása determinált volt, és ezen emlékezetes eset óta előszeretettel kérem a pácienseimet, hogy asszociáljanak mások álmaira. Mondanom sem kell, körültekintően olyan álmot választok, mely megfelel a páciens mentális konfliktusának. Rendkívül hasznosnak találtam ezt a módszert.”

 

Jómagam is végeztem hasonló kísérleteket, egy fantáziadús irodalmi alkotás megfelelő részéhez kértem asszociációkat, és úgy találtam, hogy a kis kitérő után a páciens rátért a saját specifikus konfliktusára.

Egy másik módszer, melyet Gartner (aki ilyen hatalmas lélekjelenlétről tett tanúbizonyságot a fenti zavarba ejtő helyzetben) alkalmaz a következő: az analízis végén a teljes álomanyagot a páciens elé tárja, és arra kéri, hogy rendezze el őket saját megítélése és érzései szerint. Ezen a módon számos holtponton túl lehet lendülni, és fel lehet gyorsítani a kezelés utolsó szakaszát.

Magától értetődik, hogy az ilyen eszközök haszontalanok olyan esetben, mikor az analizált tudatosan és szándékosan titokban tart valamit.

Ha azonban az analitikus rájön a titokra, megbizonyosodhat róla az analitikus sokk segítségével, mely a pszichoanalízis legjelentősebb sikereinek nagy részében szerepet játszik.

  1. S. Neill az analitikus sokk hatékony alkalmazásáról számol be That Dreadful School (Herbert Jenkins, London, 1927) címmel írott könyvében. Íme az eset a saját szavaival.

 

„59. eset: Az egyik legelbűvölőbb analízisre egy 11 éves, George nevű fiúval került sor. Az apja kiskereskedő volt egy Glasgow melletti faluban. Hozzám Glasgow egyik orvosa küldte a fiút. A neurózisa egyfajta intenzív félelem volt. Félt elmenni otthonról, még a falusi iskolába is, és ordított a rettegéstől, ha ki kellett mennie a házukból. Nagy nehézségek árán az apja elhozta Summerhillbe: a fiú sírt, az apjába kapaszkodott, hogy az nehogy haza tudjon menni. Azt tanácsoltam az édesapának, hogy maradjon pár napot. A küldő orvostól már megkaptam az esettörténetet, a benne szereplő megjegyzéseket helyesnek és hasznosnak is találtam. Az édesapa hazatérésének kérdése egyre sürgetőbbé vált. Próbáltam beszélgetni a kisfiúval, de ő csak sírt és zokogott, hogy haza akar menni. ’Ez egy börtön’, pityergett. Tovább beszéltem, figyelmen kívül hagyva a könnyeit.

’Amikor négy éves voltál, a kisöcsédet elvitték a kórházba és koporsóban hozták vissza. (Erősödő sírás.) Félsz elmenni otthonról, nehogy ugyanez történjen veled is… hogy téged is koporsóban vigyenek haza. De nem ez a lényeg, George, barátom: te ölted meg az öcsédet.’

Erre hevesen tiltakozott és azzal fenyegetett, hogy belém rúg.

’Valójában nem ölted meg őt, George, de azt gondoltad, több szeretetet kap az édesanyádtól, mint te, és néha azt kívántad, bárcsak meghalna, és mikor valóban meghalt, akkor szörnyű bűntudatod lett, mert úgy gondoltad, hogy a te kívánságaid ölték meg, és hogy Isten meg fog ölni téged, ha elmész otthonról, mert ez lesz a vétked büntetése.’

A sírás befejeződött, másnap pedig, habár jelenetet rendezett az állomáson, de engedte hazamenni az apját. George honvágya egy ideig fennmaradt, de a folytatásban úgy telt el 18 hónap, hogy csak a vakációk idején akart hazamenni, egyedül kelt át London városán egyik állomástól a másikig, és ugyanezt az utat megtette visszafelé az iskolába is. Ő volt az egyik legkedvesebb kisfiú, akit valaha ismertem, éles eszű és intelligens volt. Két évvel később odajött hozzám.

’A tanév végén elmegyek’, mondta.

’De miért?’

’Muszáj. Summerhill nagyon kedves számomra, de a szüleim nem túl gazdagok, olcsóbb, ha velük lakom és középiskolába járok. Egyébként is, már meggyógyultam, a Summerhill már nem létszükséglet nekem.’

Mind nagyon sajnáltuk, hogy elvesztettük őt, de akkor nagy volt az örömünk, mikor az édesapja elküldte nekünk a helyi újságot, benne George neve az akadémiája díjazottjainak listáján szerepelt.”

 

A történet a könyv kiadása után folytatódott:

 

„George jól teljesített a helyi iskolában. Sajnos minden testvére osztályelső volt, a tanárok pedig állandóan hozzájuk hasonlítgatták őt. Ennek az lett az eredménye, hogy George minden önbizalmát elvesztette és semmit nem tudott megtanulni. Mindezt megírta nekem (Neill), én pedig azt válaszoltam, hogy jöjjön vissza Summerhillbe.

Visszatért az iskolába, majd pedig szinte azonnal elkezdte kiélni mindazt, amit tíz éves korában nem élt ki – a gengszter impulzusait. Lázadt minden tekintély ellen – ez esetben a diákönkormányzat tagjai ellen. Még mindig ebben a szakaszban tart, de megvan az adottsága arra, hogy egészséges, hatékony emberré váljon.”

 

Az eredmények alátámasztották a Neill által használt analitikus sokk jogosságát. – Chicago volt a színhelye annak az esetnek, mikor kezelésbe kellett vennem egy hipochondert, aki boldog-boldogtalant a képzelt betegségeivel nyaggatott. Az analízis feltárta a probléma gyökerét. Az ott töltött időm utolsó napjaiban minden páciensem (egy intellektuális kör tagjai) összegyűlt, és kölcsönösen megvallották bűneiket egymásnak. Szokatlan, de tanulságos kísérlet volt. Páciensem egyike volt a bűnösöknek, egyetértett azzal, hogy a mentális sokk jót tenne neki.

Ezt mondtam:

„Nyilvánvaló, hogy szüksége van erre a sokkra. Arra már ráébredt, hogy a panaszaival követeli ki az együttérzést. De ha ezt bevallja, a barátai csak nevetni fognak, mikor a betegségeiről kezd beszélni.”

A sokk csodás hatással járt. Abbahagyta a zsémbelődést és nyafogást, az embereket nagyon meglepte ez a változás.

Lenyűgöző élmény, mikor egy vontatott analízis hirtelen felgyorsul egy sokk hatására, ezzel pedig a traumatikus élmények áramlása, mint egy folyó, melyen felrobbant a „gát”, tomboló áradattá változik. Az ilyen szerencsés esetek kivételesek, de a fejezet zárásaként egyet elmesélek közülük:

 

  1. eset: Xenophon, 25 éves orvostanhallgató, kezd „krónikussá” válni. Különféle akadályok miatt nem képes a gondolatait a tanulmányaira koncentrálni. Változatos kellemetlen érzésektől és gondolatoktól szenvedett: mentális konfúzió, megőrüléstől való félelem, szuicid impulzus, és ki tudja még mi. Származását tekintve, a magyar arisztokrácia tagja, egy kastélyban nevelkedett, szolgák vették körül, a legjobb tanítók okították. Rendkívül intelligens és betegesen féltékeny volt. Nyakig ült az adósságban, közben elegáns autóval járt, drága hotelben lakott, ahol szakképzett orvosnak adta ki magát. Természetesen a tartozásai megnehezítették a dolgokat, de az édesanyja időről időre kiegyenlítette azokat, az apja ugyanis megtagadta, hogy még többet adjon az így is több mint bőséges havi járandóságnál.

A páciens beszámolt gyermekkora érdekfeszítő történetéről, onnantól, hogy hét éves korától kezdve többször voltak homoszexuális álmai. Számos nővel és lánnyal volt viszonya, az utóbbi időben egy Irene nevű német lánnyal tartott fenn bensőséges viszonyt, ő volt az egyetlen a szeretők közül, aki iránt valóban szerelmet érzett. Irene nagyon intelligens volt. Az édesanyja viszont semmilyen erkölcsi érzékkel nem rendelkezett, nem törődött azzal, hogy a saját szeretői szexuális játékokat folytatnak a lányával (aki akkor még csak 14 éves volt), anélkül, hogy ténylegesen magukévá tették volna. Xenophone féltékenysége olyan mértékű kínzást jelentett Irene számára, hogy a lány megpróbálta megölni magát. Aztán közölte, hogy többé nem hajlandó semmiféle kapcsolatba kerülni a pácienssel. A férfi ellenálhatatlan késztetést érzett a maszturbációra, mintegy a nap zárásaként, ugyanis általában egy nap alatt több alkalommal is sort kerített heteroszexuális együttlétekre.

Az analízis eléggé gördülékenyen indult, érdekes álmokat hozott, de nem igazán tudott asszociálni. Az első asszociáció még könnyen jött, aztán síri csendben maradt, tíz perc is eltelt mire nagy nehezen kimondott egy-két szót. Bécsben megismerkedett egy Berta nevű diáklánnyal, aki beleszeretett, és akire nem kevésbé volt féltékeny, mint korábban Irene esetében. Rávette, hogy írja le „múltjának” minden szerelemi jelenetét – potenciájának erre a stimulusra volt szüksége. Egyértelmű volt, hogy itt egy homoszexuális faktor működik. Mindezt világossá tettem a számára, ami bizonyos eredménnyel is járt. Szegény Berta rájött, hogy a retrospektív féltékenység szítja fel a férfi potenciáját, ezért – hogy magához kösse – elkezdett fiktív elemeket kieszelni a „múltja” vonatkozásában. Ez őrjöngő jelenetekhez, intenzív szexuális izgalomhoz és szenvedélyes ölelésekhez vezetett. Végül ez a kapcsolat elkezdte akadályozni az analízist. A páciens nem dolgozott, minden idejét a hölggyel töltötte, és az analízis nem haladt. Megtiltottam, hogy Berta és ő találkozzanak az elkövetkezendő egy hónapban, a páciens pedig megígérte, hogy a döntésemnek megfelelően fog cselekedni abban a reményben, hogy így a sikeres kimenetel irányába fordíthatjuk az analízist. Bevallotta, hogy Berta nem jelentett számára valódi szerelmet, és állandóan egy másik nőt kellett elképzelnie, mikor őt tartotta a karjaiban. Ha Berta meztelenül állt előtte, akkor azt képzelte, hogy egy másik nőt lát a kanapén fekve, széttárt lábakkal. Az ilyen fantáziák betetőzése mindig maszturbáció volt, ahogyan azok a fantáziák is ezt váltották ki, melyekben Berta más férfival volt együtt. Véletlenül jutott a tudomásomra, hogy Berta és Xenophon minden nap találkoztak, és a nő a páciens szobájában töltötte az éjszakát. Xenophon megszegte a nekem tett ígéretét. Megfelelőnek tűnt a pillanat, hogy kipróbáljam az analitikus sokk hatását. Közöltem, hogy az analízisnek vége. Nem volt egyenes hozzám. Az analízis jelen esetben nem használ, én pedig nem tudom a továbbiakban elfogadni az apja által fizetett óradíjat. Valójában az történt, hogy jól megszidtam. Volt egy olyan ígéretem, hogy akkor is folytatom az analízist, ha adott esetben nem tudja előteremteni a díjat. Ezt az ígéretet visszavontam azzal, hogy nem érdemel ilyen engedményt.

Elsöprő erejű volt a hatás. Zokogott, mint egy kisgyerek, földre vetette magát a lábam elé, és kijelentette, megöli magát, ha elküldöm. Pár nap múlva újra felvettem a kezelés fonalát, de új feltételek mellett. Azt mondtam, hogy annyi időt tölt Berta társaságában, amennyit akar, hogy nem kérek több álmot (elegendő anyaggal rendelkeztünk), tisztán asszociatív technikára korlátoztam magam. Láthatóan ez volt a legnyugtalanítóbb a számára. Azt fogalmazta meg, hogy így olyasmi bukkanhat fel, ami mindennek a végét jelentené – egy szörnyű, elfogadhatatlan gondolat. A kétségek és rágódás formájában manifesztálódó kényszeres parapátiája arról győzött meg, hogy koragyerekkorában minden bizonnyal sokkhatás érte az autoritás komplexusát. Az álmaiból képes voltam rekonstruálni a traumát, annak ellenére, hogy azt sosem beszéltük meg. Egy alak újra és újra visszatért, mégpedig egy kocsis. (Nem szükséges elmesélnem az álmokat.) Összeszedtem a bátorságomat, és mikor legközelebb egy epileptikus görcstől való félelméről beszélt, kimondtam: „Amikor gyermek volt, kompromittáló helyzetben látta az anyját a kocsissal”.  

Rövid szünet, aztán könnyekben tört ki. Ezt követően elkezdett beszélni valamiről, amit teljesen elfelejtett ezidáig, a legmegrázóbb dologról, ami valaha történt vele, az ideáljának összetöréséről. Váratlanul rajtakapta az anyját a kocsissal és hallotta, amint az anya ezt mondja: „Vigyázz, ne ijeszd meg a fiút”. Utána pedig elmagyarázta a fiának, hogy ha egy szót is szól arról, amit látott, akkor az apja őt, az édesanyját elűzi, elválik tőle és elvesz egy másik nőt. Akkor Xenophon egy mostohaanyát kap, aki verni fogja őt. Bármit megkaphat amit csak akar, de meg kell ígérnie, hogy lakatot tesz a szájára.

A zár letört, és a folyam tomboló áradattá vált. Elnyomott emlékek sokasága tört elő. A traumatikus élmény után ezt mondta magának: „Tévedtél. Nem láthattál ilyet, csak képzelted”. Ettől az egész realitásban kételkedni kezdett, de elsősorban a nők hűségét vonta kétségbe. Az egész élete küzdelemmé vált ez ellen a förtelmes emlék ellen, melyhez számos más fájó emlék kapcsolódott. Bármennyire is tapasztalt analitikus voltam, sose hallottam még a traumák ilyen kusza szövevényét. Mindenesetre a feszültség ilyen fokú kieresztése Xenophon magatartásának teljes átalakulásával járt, egy olyan változással, mely sokkal átfogóbb volt, mint amit bármelyik páciensemnél láttam korábban. Berta iránti féltékenysége lecsökkent, ugyanúgy, ahogy az extrém maszturbációs késztetés is. Képes volt a munkára koncentrálni. Egyszóval, meggyógyult.

A kezelés előtt ateistaként tekintett magára. Most el akart menni gyónni. Bíztattam ebben a kérdésben. A gyónás és feloldozás után erőteljes spirituális megkönnyebbülést érzett.

 

Csakis „az álom nyelvezete”, ennek a nyelvezetnek a legmagasabb fokú kézben tartása adhatta meg nekem a szükséges magabiztosságot ahhoz, hogy kezelni tudjam az analitikus sokkot, és letörjem az ellenállást. Nem próbálom meg eldönteni, hogy ami a tudatosságot illeti, a páciens valóban teljesen elfelejtette-e a traumáit. Azt állította, hogy igen, és nem volt okom kételkedni a szavaiban. Mégis, ez ellentmond az általános tapasztalatnak, és néha azon tűnődöm, hogy Xenophon talán csak túlzottan szégyellte bevallani azt, amit már régen kikövetkeztettem az álmaiból.

Ez a siker megerősítette azt a meggyőződésemet, miszerint ilyen esetekben semmi más, csakis az infantilis trauma teljes felélesztése lehet képes alapjaiban megváltoztatni a páciens hozzáállását az élethez. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Xenophon a terápia végén is ragaszkodott hozzá, hogy sosem fog megbízni egy nőben, és mindig is tartani fog a házasságtól. A bátyja szintén betegesen féltékeny volt, azzal vádolta a feleségét, hogy naponta húsz férfival is megcsalja, és aláírt, írásbeli nyilatkozatot követelt. Vajon ő a másik áldozata az anya házasságtörő viselkedésének? Xenophon azt akarja, hogy kezeljem a bátyját is.

A kezelés ideiglenes felfüggesztése, a hirtelen átmenet az udvariasságból a gorombaságba, éles megrovás, látszólagos közömbösség – röviden, bármelyik analitikus sokk – változást hozhat az analitikus szituációban.

 

 

 

 

 

 

Huszadik fejezet

A KÉNYSZERBETEGSÉG PSZICHOANALÍZISE[13]

 

Mi, pszichoterapeuták egy figyelemre méltó jelenséggel állunk szemben. Nyilvánvalóvá vált, hogy a mentális megbetegedések klinikai képe teljesen átalakult az elmúlt évtizedben – idősebbek azt mondhatják, hogy „évtizedekben”. A kényszeres neurózis (melyet én „kényszerbetegség” vagy „kényszeres parapátia” névvel illetek) lett a civilizált embert érő csapások egyike, míg a hisztéria háttérbe szorult. Felmerül az ellenérv, miszerint csak a tudásunk gyarapodott, és most kényszerbetegséget diagnosztizálunk ott, ahol korábban hisztériát vagy neuraszténiát állapítottunk meg. Azonban ezt a kritikát nem támasztják alá a személyes tapasztalataim. Több mint húsz évvel ezelőtt már megfigyeltem és leírtam kényszerbetegségeket, tehát elfogulatlanul tudom megítélni a klinikai típusokban bekövetkezett változást. Két évtizeddel ezelőtt, talán ha egy-két kényszerbeteg esettel találkoztam egy hónap alatt a sok más „idegi” zavar között; de mára az arányok megfordultak.

Minden, előítéletektől mentes megfigyelő egyetértene abban, hogy a Charcot által leírt nagy hisztéria és hisztériás roham eltűnt. Tíz éve nem láttam ilyen esetet. Ellenben ha felidézem a tanulóéveimet, mikor Krafft-Ebing klinikáján dolgoztam, emlékszem, hogy három kórterem is megtelt a nagy hisztériában szenvedő páciensekkel. Az egyik kórteremben a hisztériás konvulziók esetei kaptak helyet, a másodikban mindenféle típusú kontraktúrák, míg a harmadikba a vegyes típusok kerültek. Később, már a saját praxisomban, bőséggel adódtak lehetőségeim a hisztériás rohamok megfigyelésére szolgálólányok, mosónők, és további, munkásosztálybeli nők esetében, akik közül sokan még sosem láttak más hisztériás embert, tehát az az állítás, miszerint ezek az esetek mind utánzással jöttek volna létre, tudományosságot nélkülöző, önkényes kijelentés, és akként is kell kezelni.

Közvetlen információm van arról, hogy manapság egy klinikai tanárnak akár éveket is várnia kell, mire egy hagyományos értelemben vett, tipikus hisztériás esetet demonstrálni tudna. Amikor Janet, Bernheim és Charcot könyveiben olvassuk a hasonló esetek leírásait, nehéz nem úgy tekinteni rájuk mint tündérmesékre. A konverziós hisztéria, a hisztériás paralízis, a hisztériás kontraktúra ma már szintúgy ritkaságszámba megy. Az olyan állapotok gyakorisága is lecsökkent, melyeket úgy ismerünk mint „organikus neurózisok” vagy „organikus parapátiák”, ugyanez a helyzet a hipochondriával, mellyel ma már csak elszórtan találkozunk.

Kisebb mértékben változott a fóbiák gyakorisága, melyek közül az agorafóbia a legjellemzőbb. Ámde úgy vélem, hogy itt is egyfajta csökkenés mutatkozik.

Ismétlem, a Charcot által leírt három szakaszos hisztéria roham, a rá jellemző „attitudes passionelles” kíséretében mára igazi ritkasággá vált. A „hisztéria” és „neuraszténia” diagnózisok alig fordulnak elő. A neuraszténia azért, mert amit korábban ezen a néven emlegettünk, az ma különféle más elnevezések alatt fut; a hisztéria azért (állítja számos analitikus), mivel elvesztette független jelentőségét, az elfojtott szexualitás tüneti formája lett. Ezekkel szemben a kényszeres parapátiában szenvedők száma gyors növekedésnek indult. Esetek százait látom egy évben, különböző típusokat, pácienseket mindenféle társadalmi osztályból, a világ minden nemzetiségéből. Továbbá megjelent egy új kóros entitás is az idegi zavarok között, az encephalitis lethargica, mely nem funkcionális zavar, hanem egy mikrobiális fertőzés okozza. Következményes zavarai közt olyanokat is találunk, melyek manifeszt pszichés szuperstruktúrával rendelkeznek. A másik oldalon olyan eseteket látunk, melyek klinikai képe az encephalitis lethargica hasonmása, azonban a megelőző roham és láz hiányzik. Encephalitis után felléphetnek kényszeres zavarok, melyek, bármi is legyen az okuk, klinikailag közeli hasonlóságot mutatnak a kényszeres parapátiával. Kurt Goldstein és Wexberg hívta fel rájuk a figyelmet.

A háború megtanította nekünk, hogy a szociális körülmények mely mértékben kihatnak a parapátia formáira, olyannyira, hogy a neurológusok elkezdtek úgy tekinteni a háborúra mint szörnyű szociális kísérletre. A saját konzultációs szobám a háború idején a harminc évvel korábbi diákéveim klinikájának képét idézték. Ismét tanulmányozhatóvá vált a „hisztériás” tremor, roham, kontraktúra, némaság és süketség.

Meggyőződésem tehát, hogy a szociális körülmények módosítják a parapátiákat, hogy azok szociális betegségek, „a korszak megbetegedései”.

Mindazonáltal, a kényszerbetegség nem csupán egy háború utáni betegség, habár a háborút követő körülmények hatását nem szabad alulértékelni. Megjelenési gyakorisága már a háborút megelőzően növekedésnek indult, igaz, nagyban fokozta maga a katasztrófa és annak következményei. Tanulmányoznunk kell a növekedés szociális okait. Említettem már, hogy a pszichoanalitikusok általában véve (Freud sem kivétel) azt tartják, hogy a pszichoanalízis lerántotta a leplet a hisztéria szexuális jelentőségéről. Mióta a hisztéria a coitus ekvivalenseként kerül értelmezésre, a továbbiakban már (azt mondják) nem működik elfogadható álcaként. A parapátiásoknak más helyettesítő eszközt kell találniuk, mely nem „árulja el őket”. Ebből adódik tehát a kényszeres parapátiák számának növekedése.

Csábító elmélet, azonban a tények ellentmondanak neki. Az elmúlt években is igaz volt, és manapság is igaz, hogy pácienseim körében igen sok a tanulatlan személy, akik teljes mértékben híján vannak a pszichoanalitikus tudásnak, és mégsem a hisztériában, hanem a kényszerbetegségben keresnek menedéket. A parapátia megválasztása nem olyan egyszerű kérdés, mint ahogy azt a Freudi elmélet alapján feltételezhetnénk. A későbbiekben rámutatok, hogy maga a pszichoanalízis is a korszellem megtestesítője, talán (ha vehetem a bátorságot, hogy így fogalmazzak) maga is egy betegség. Talán emlékszünk még, hogy húsz évvel ezelőtt Hoche pszichés járványként stigmatizálta.

Itt az ideje, hogy figyelmünket a hisztéria és a kényszerbetegség közötti alapvető különbségekre fordítsuk. Mindaz, amit a hisztériáról mondok, ugyanúgy vonatkozik a fóbiákra és minden olyan állapotra, melyet a Nervöse Angstzustӓnde und ihre Behandlung című könyvemben leírtam.[14]

A kényszerbetegség klinikai képe radikálisan különböző pszichés struktúrával rendelkezik.

A kényszeres neurózisban szenvedő „az objektum betege” (objektív parapátiás), míg más parapátiások a „szubjektum betegei” (szubjektív parapátiás).

Ez alatt azt értem, hogy a kényszeres parapátiás valamilyen családtagja iránti viszonya miatt szenved, szemben a szubjektív parapátiásokkal, akiknél a saját karakterük defektusa áll a szenvedés hátterében; mentális erőik paralelogrammája nem „klappol”; a realitáshoz való alkalmazkodási képességük hiányos, mely hiány a szélsőséges poláris feszültségnek köszönhető. A „poláris feszültség” kifejezéssel megjelölt belső ellentétek természete a legjobban egy példával világítható meg. Egy olyan nőt is, akit vallásos elvek szerint neveltek, aki morálisan hiperérzékeny, aki ideális célokat kerget, aki eltúlzott jelentőséget tulajdonít a házastársi hűségnek, egy ilyen nőt is hatalmába keríthet vagy szinte a hatalmába keríthet a poliandria impulzusa. Ilyen esetben kirívóan erőssé válik a poláris feszültség Mária és Magdolna között, a feleség és családanya valamint a szajha között.

Hasonló poláris feszültség áll fenn a kényszeres parapátiában is, azonban ez a családi kör egy tagjára mint tárgyra irányul, a kényszeres parapátiásnak a tárgy felé irányuló attitűdje válik bipolárissá. Mentális beállítottságából következően ő képes a realitáshoz alkalmazkodni, amennyiben hátrahagyja a tárgyhoz való túlhangsúlyozott kapcsolatot.

Az, aki a szubjektum betege, a saját testén szimbolizál, vagyis a mentális konfliktusát az elme testi nyelvén fejezi ki. Az objektum betege ezzel szemben a külvilágban találja meg a szimbólumait, vagyis a hétköznapi élet funkciói segítségével szimbolizál (öltözködés, tisztálkodás, közlekedés, székelés, evés stb.). A szubjektum betege megbukik a külvilággal való kapcsolatot illetően, inkompetencia jellemzi a mindennapi élet kihívásaival szemben. A kényszeres parapátiás viszont éntudatos és önirányított, már ami a szélesebb értelemben vett világra irányuló képességeit illeti, de megbukik a családi körben, ahol nem találja a megfelelő hangot; spirituális szimbiózisba lépett egy – általában a családi körbe tartozó – tárggyal, és ebben a kapcsolatban az ő részéről eltűnik az ego, a „szubjektum”.

A „szubjektum betege” és „objektum betege” terminusok nem keverendőek össze az „introvertált” és „extrovertált” terminusokkal. Az objektum betege rendszerint tökéletesen introvertált, míg a szubjektum betege folyamatosan próbál extrovertálódni, alkalmazkodni a külvilághoz. Szinte az összes páciensünk introvertált, abban az értelemben, hogy az álmok világában élnek, nárcisztikusak, vagy (ahogy Bleuler fogalmaz) autisztikusak.

Természetesen léteznek köztes stádiumok és kombinációk. Nehéz egyetlen formulával, egy klasszifikációval, bármilyen egységes „törvénnyel” lefedni az élet sokszínűségét. Mindent összevetve azonban, a mélylélektan újra és újra megerősíti ezeket a különbségtételeket.

Eleddig úgy beszéltem a kényszerbetegségekről, hogy nem definiáltam a terminust. A definíció előhangjaként, engedjék meg, hogy rámutassak, sokan olyan eseteket is a kényszeres zavarok közé sorolnak, melyek valójában más kalap alá tartoznak. A kényszeres jelenségeket és kényszeres cselekvéseket el kell különíteni az igazi kényszerbetegségtől. Kényszeres cselekvések minden parapátiás, talán minden emberi lény esetében megjelennek. Tévedés kényszerbetegségnek nevezni egy fóbiát. Az az ember, aki nem tud átkelni egy nyílt téren, mert félelmei erőnek erejével visszatartják, nem kényszeres parapátiában szenved, habár egy mentális kényszer hatása alatt áll („Nem teheted”). A terminus általunk használt értelmében szintúgy nem szenved kényszerbetegségben az a nő, aki csak folyékony táplálékot képes magához venni, és tartózkodik a szilárd ételektől, mert attól fél, hogy azoktól megfulladna.

Gondoljuk végig egy agorafóbiával érintett személy példáját. Fél egy bizonyos cselekvéstől, fél átkelni egy köztéren. Ha megpróbálja, akkor szorongásos roham lesz úrrá rajta. Ellenben az, aki kényszerbetegségben szenved, akkor él át szorongásos rohamot, ha nem hajt végre egy bizonyos cselekvést. A belső kényszere így hangzik: „Át kell kelned ezen a téren tízszer oda-vissza, különben…”. Ez a „különben”, mely a halál vagy egy katasztrófa fenyegetését jelenti, a kényszerbetegség jellegzetessége. Különben – baleset fog történni, egy családtag meghal, valami szerencsétlenség fog bekövetkezni. Ez a félelem a balszerencsétől csak akkor tör rá, ha nem viszi véghez a kényszercselekvést. A rettegés egy tárgyhoz kötődik, egy számára kedves személyhez, aki meghalhat, ha ő nem engedelmeskedik a kényszernek. Ellenben az agorafóbiás félelme csak saját magára vonatkozik. Engem fog elütni egy autó; engem fog baleset érni – ha átkelek a téren.

A kényszerbeteg rettegése egy szeretett tárgyra vonatkozik. Vele semmi nem történik, ha figyelmen kívül hagyja a kényszert, de a másik, a tárgy meg fog halni, vagy balesetet fog szenvedni. Amit ő tesz vagy nem tesz, az a másik sorsát dönti el.

Sikerült tisztáznom, hogy miért nevezem a fóbiást a szubjektum betegének és a kényszerest pedig az objektum betegének?

Lássuk tehát a kényszerbetegség jellemzőit.

  1. A beteget olyan képzetek és impulzusok kínozzák, melyek idegennek tűnnek a számára. Egy belső hang készteti olyan cselekvésekre, melyeket ő maga abszurdnak és illogikusnak tart. Tudatában van a személyiségén belüli kettéhasadásnak, az ego és „ellen-ego” között zajló harcnak.
  2. A kényszercselekvéseket halál vagy katasztrófa terhe alatt kénytelen végrehajtani. Ha nem viszi véghez a cselekvéseket, azzal halált vagy balesetet okoz valakinek, akit különösen szeret – egy tárgynak.
  3. A betegség mögött a saját gondolatok mindenhatóságába vetett titkos hit húzódik meg.
  4. A kényszercselekvések rendszerbe szerveződnek.
  5. A kényszeres impulzussal asszociálódik egy erőteljes kétségérzés a cselekvés kivitelezésének módját illetően. („Jól csinálom?”) Ez a kétség megfelel annak a bipoláris attitűdnek, mely mind szeretettel, mind gyűlölettel felruházza a tárgyat. (A kétség ennek a bipolaritásnak az endopszichés felismerése.) Minden kényszerhez egy ellenkényszer kötődik.[15]

A probléma koragyermekkorban kezdődik. Freud a kényszerbetegség eredetét az első életévekhez köti. Kezdetben a gyermek a belső szerveiből érkező késztetéssel az akaratának parancsát helyezi szembe. Lehet, hogy akár egy hétig is visszatartja a székletét, makacsul tartogatja a vizeletet, napokig elutasítja, kiköpi vagy kihányja az ételt. Az elme és a test küzdelme a legkorábbi szakaszban elkezdődik.

Valóban, a tapasztalat azt mutatja, hogy szinte minden gyermek szenved hasonló kényszerektől. Nyilvánvalóan a tanulástól és a környezettől függ, hogy ezek az első kényszerek rendszerbe szerveződnek-e vagy sem.

A gyermekekben megfigyelhetjük az intellektus harcát a test feletti uralom megszerzéséért. Az akaraterő elsőként a saját szerveink felé irányul. „Én vagyok az úr, és nem hagyom, hogy bárki is uralkodjon rajtam – még a saját szerveim sem.”

A kényszeres irányvonalak rendszerbe szerveződése pubertáskorban jelenik meg.

A saját gondolatok mindenhatóságába vetett hit kezdete a nagyon korai időszakra tehető. A gyerekek dacosak, makacsok, irigyek, a szeretet követelésében nem ismernek mértéket. Ha egy fiú- vagy lánytestvér meghal (ezzel eltűnik valaki, aki riválisnak számított), az a gyermek számára az omnipotencia bizonyítékává válik, egyben a bűntudata és a saját gonoszságáról való meggyőződésének magja is lesz. A kényszerbeteg teljes mentális élete innentől fogva a „jó” és „rossz” ellentétéről fog szólni. Egyszerre lesz szélsőségesen altruista és egoista. A két ellentétes temperamentum poláris kettéhasadása között a kényszercselekvések jelentik a hidat.

Említésre méltóak azok az esetek, melyekben a fentebb leírt jelenségek egyike látszólag hiányzik. Szándékosan mondom, hogy „látszólag”, ugyanis az alaposabb vizsgálat megmutatja, hogy a rendszerbe szerveződés kivétel nélkül végbemegy. Előfordulhat, hogy a halál-fenyegetés leplezett, hogy látszólag az ego és nem a tárgy a célpontja, a rendszerképzés titokká válhat, a mindenhatóságba vetett hit tagadásra kerülhet.

Tapasztalatból tudom, hogy a kényszerbetegségben szenvedők hajlamosak titkolni a rendszerképzést, mivel szégyellik azt. Nem ritkán szinte úgy kell kierőszakolni belőlük az ezzel kapcsolatos vallomást.

Hosszú ideig nem voltam képes megérteni ezt a betegségvágyat, egészen addig, míg végül rájöttem, hogy a rendszer egy titkot tartalmazó mag körül kristályosodik ki.

Minden kényszeres megbetegedés egy titok, egy annullált realitás köré szerveződik.

Ámde a realitás megbosszulja magát. Ha a realitás egy eleme annullálódik, az egész realitás a fikció szakadékába zuhan. A páciens viselkedése látszólag alogikus, de ez az alogos, a részleges téveszme, mindössze a realitás elleni tiltakozás.

Itt nem pusztán (ahogy azt Freud tanítja) a realitáselv és az örömelv harcáról van szó, hanem az infantilis öröm és a felnőtti öröm harcáról is.

Mindaz, amit a kényszerbeteg viselkedése mutat: az alogos látszólagos diadala, az életnek ez a karikatúrája a maga követelményeivel, mindez egy rejtett logikát foglal magában, ami lehetőséget biztosít az infantilis örömre.

Az analízis bármely iskolájába tartozzunk is, mindannyiunknak Freud a mestere. Ő nyitotta fel a szemünket és tette lehetővé, hogy megértsük a parapátiások titkos nyelvét. Brilliáns módszere megtanított minket arra, hogy értelmet találjunk az értelmetlenségben. A pszichoanalitikus gondolkodás felsőbbrendűségét a klinikai történet alapos kikérdezésének korábbi módszerével szemben egy példával fogom illusztrálni, mely példa legyen bármilyen egyszerű, mégis, bizonyára rendkívül jelentősnek fogjuk találni.   

 

  1. eset: Albert, 32 éves, egy kereskedő fia, kényszerbetegség és homoszexualitás kínozza – nem szokatlan kombináció. A zsarolók által gyakorolt nyomás késztette arra, hogy kezelésbe jöjjön hozzám, abban a reményben, hogy meggyógyul a homoszexualitásból. A homoszexuális impulzus rohamszerű. Éjszaka váratlanul rátör a homoszexuális kapcsolatok iránti vágy. Addig járja az utcákat, amíg talál egy hajlandóságot mutató fiatalembert, majd irányt vesznek a páciens apjának irodája felé, mely ezekben az órákban üres. Az aktus után eluralkodik rajta az undor és a kétségbeesés, majd megfogadja, hogy sosem tesz ilyet újra. Azonban pár hét múlva az ellenállhatatlan vágy visszatér. A nőket megveti, hitetlen teremtményeknek tartja őket, és tart tőlük.

Habár a homoszexualitásának analízise érdekfeszítő beszámolót jelentene, most nem bocsátkozhatom ilyen irányú részletekbe, a kényszerek témájára korlátozom magam.

A kezelés folyamán világossá vált, hogy Albert számos kényszerrel rendelkezik, és ezek rendszerbe szerveződtek. A rendszer magját a csúnyasági komplexus alkotja, aminthogy a páciensnek kampós orra van. Ezt azzal igyekszik elrejteni, hogy a fejét furcsán tekergeti, forgatja, valamint kerüli a zsúfolt helyeket. Az öltözködést, tisztálkodást, vetkőzést különös rituálé jellemzi; továbbá érintés-mániája van (folie de toucher). Meg kell érintenie, ha lehetséges, meg kell tapogatnia mindent, amit lát. A késztetés elsöprő erejű, ugyanis ha nem teszi meg, akkor az egyik szerette meg fog halni – nem az édesanyja, hanem egy, a hatvanas éveiben járó cselédasszony, aki az első dajkája volt.

Itt jegyezném meg, hogy a kényszeres parapátiások gyakorta egy fiktív szeretettárgyra tesznek szert. Ismerek egy 27 éves fiatalembert, aki húsz éve szerelmes egy öreg szolgálóba, aki csúnya és jelentéktelen, mégis, az ő számára az ideális nőt testesíti meg, akit szeretne elvenni feleségül, és akinek szexuális együttlétre tesz ajánlatokat (csak levélben). Az ilyen szeretettárgyak „fedő-tárgyak”, demonstratív célokra lettek kiválasztva. A választás alapja egy családellenes demonstráció, melynek jelentése: „Így tudnék szeretni, ha nem gátoltatok volna meg a vágyaimban”.

Albert esetében a halál fenyegetés az idős alkalmazottra vonatkozik, akit a család nyugdíjasként foglalkoztat az életkorából adódóan. Időnként azonban az is megesik, hogy az apja fog szenvedni a kényszerrel szembeni ellenállás esetén, még ritkábban az édesanyja.

A nyugdíjas asszonynak van egy lánytestvére, akit időnként meglátogat. Albert számára ezek a látogatások kínszenvedést okoznak. Meghúzza magát a testvér házával szemben, az ablakon át kiszűrődő fényt figyeli, reszketve, nehogy az egykori dajka úgy hagyja el a házat, hogy ő nem veszi észre. Hosszú idő után végre feltűnik az asszony. A páciens titkon követi. A szolgáló felszáll a villamosra. A páciens a következő kocsiba száll fel, vagy a hátsóba, ha az idős asszony az elsőben utazik. Hazáig követi, mikor látja, hogy biztonságban hazaért, még néhány percig járkál odakinn, majd mintha mi sem történt volna, ő is bemegy a házba. Ezekkel a szavakkal fordul az öreg dajkához: „Elmentél itthonról? Hová? A testvéredhez? Hm, talán igaz, talán nem”. Az asszony általában belemegy a játékba, de néha megsértődik, ha úgy érzi, az a gyanúsítás éri, hogy kirúgott a hámból.

Így kémkedik hát a páciens az egykori dajkája után, viselkedését pedig azzal a meggyőződéssel racionalizálja, hogy belehalna, ha valami történne az asszonnyal. A világon mindenkinél többet jelent a számára, még az édesanyjánál is, habár az anyja idealizálja őt, mindig is elkényeztette.

Ennyit bevezetésképp.

Albert az éjszakai vonaton ül, Bécsbe tart a kezelésre, mikor egy belső felügyelő ráparancsol: „Azonnal kelj fel és kopogj hangosan a szomszédos hálófülke ajtaján”.

Tudja, hogy ez abszurd dolog, hogy útitársai fel lesznek háborodva a nyugalmuk megzavarása miatt, de a „fenyegetés” kényszerítő erejű. „Ha nem teszed meg, Dajka meghal.” Milyen őrültségeket el nem követnének az emberek, hogy megmentsék a szeretteiket a haláltól? Ezek a páciensek hisznek a gondolataik mindenhatóságában, és lepaktáltak egy kegyetlen ördöggel.

Albertnek megvannak a maga eszközei, hogy elbánjon a kényszerekkel. Kiad egy ellenparancsot abban a reményben, hogy az semlegesíti a másik fenyegető következményét, és ezt mondja magának: „Ha kopogsz azon az ajtón, az édesanyád meg fog halni”. Azonban az alternatíva hatástalan. Minden ízében reszketve felemelkedik, felveszi a hálóköntösét, elhagyja a fülkéjét, és ellopakodik a szomszédos ajtó felé, majd miközben elsurran előtte, óvatosan rákoppint, annyira finoman, hogy ha meg is hallja valaki odabenn, akkor azt hiheti, csak véletlenül ért hozzá az ajtóhoz egy arra járó ember. A következő ajtón is finoman koppint, tesz egy látszat látogatást a mosdóban, majd remegve visszatér a saját fülkéjébe. De nem tud megnyugodni. Nem engedelmeskedett annak a parancsnak, hogy „kopogj hangosan”, ezért lehet, hogy a gonosz erői nem elégedettek. Ha meg akarja előzni a katasztrófát, meg kell ismételnie a ceremóniát. Megteszi másodszor is, aztán hosszas hezitálás után harmadszor, nyögve és könnyeket hullatva, miközben álomtalanul eltelik az este.

A logikus gondolkodása számára a viselkedése teljes mértékben értelmetlen. Miféle kapcsolat lehetne a kényszer valamint az idős dajkája, az édesanyja vagy bárki más halála között? (A parapátiás szétválasztó kezdeményezés.) Az analízis viszont rámutat, hogy a kényszeres impulzusnak valójában mélységes jelentősége van.

Albert édesapja, a kereskedő, egy melegszívű ember volt, nem különösebben intelligens, de sikeres üzletember. Mivel nem igazán volt érzéke a „magasröptű erkölcsiséghez”, fő szórakozását a szexuális élvezetek jelentették – szolgálólányokkal, utcalányokkal, bárkivel, aki kapható volt. Az így felszedett hölgyeket néha az irodájába vitte fel munkaidő után. Egy napon úgy adódott, hogy a hely már foglalt volt, Albert és egy férfi barátja voltak odabenn, Albert elreteszelte az ajtót. Az apa kopogtatott, mire a fia hangja válaszolt, „Ki az?”, erre az apa: „Nem számít”, ezzel pedig távozott anélkül, hogy rájött volna, milyen nemű a fia alkalmi társa.

Az édesanya egy kifinomult, igazán művelt nő volt, aki remek zenei érzékkel, irodalmi és szépművészeti ízléssel rendelkezett. A házuk gyakori látogatói közé tartozott egy jónevű politikus, egy hírhedt Don Juan, és az a pletyka járta, hogy a kapcsolata Albert anyjával több mint baráti.

Ezek voltak a kényszerbetegség előzményei.

A kialakult probléma pszichológiája világossá válik, ha felfigyelünk arra, hogy Albert elfojtotta az édesanyja szerelmi viszonyáról való tudását. Azonban ez a tudás utat talált magának a nappali álmaiban, illetve, ahogy erre később rámutatok, a kényszereiben.

Az anya rendszeresen járt külföldre. Egy ilyen alkalommal, indulás előtt vidékre küldte az akkor 14 éves Albertet. Az említett politikus ugyanabban az időpontban kelt útra. Albert azt is megtudta, hogy az úriember mindig hálókocsiban utazik, és az anyja is hálókocsiba vett jegyet. Ugyanazon az éjszakán indultak. Együtt mennek? Egy fülkében lesznek? Albert eljátszott a gondolattal, hogy egy vonaton utazik velük, bekopog az ajtón, betör a fülkébe, megbosszulja az édesanyja jóhírét, az apja felszarvazását, és leszúrja a férfit.

Azzal, hogy állandóan az idős dajka sarkában volt, egy szimbolikus és helyettesítő cselekvést vitt véghez. Az asszony az édesanyját reprezentálta, az ő ügyeit szerette volna szemmel tartani. A tudatából viszont törölte az anya hűtlenségét, arról győzte meg magát, hogy a kapcsolat a politikussal tisztán plátói.  

Az anyja hűségére vonatkozó kétségei elfojtásra kerültek, így a tudatában szentnek tekintette őt. A végeredmény az lett, hogy kialakult a homoszexualitásba menekülés, a félelem a nőktől (akik hűtlenek lennének), és az ebből adódó félelem a házasságtól.

Az alogos így lesz tehát logos. Szimbolikusan valósította meg azt, amit valójában nem tudott, mert elnyomta az impulzust. Ezzel legyőzte a kétséget és megérkezett a bizonyosságba. Hangosan kopogva azon az ajtón utat tört magának, és megbosszulta a családi becsületet, megölte a csábítót. Ez volt a jelentése a halálos fenyegetettségnek és az érintésmániának – melyre további magyarázatok is adhatók, hiszen a kényszerbetegségben minden tünet túldeterminált és többszörös okság áll mögötte. Albert a bizonyosságot akarta. „Amit megérintek, az valóban létezik.” Az igazságot kereste, de eközben saját maga előtt színészkedett, saját magát tévesztette meg, még a homoszexuális kalandjaiban is az apát vagy az anyát játszotta.

 

Az eset tanulsága az, hogy ha egy meg nem oldott konfliktus elfojtásra kerül, akkor később kényszercselekvésben fog manifesztálódni; továbbá az, hogy Albert kétségei mélységesen jogosak voltak. „Vajon valóban az apám fia vagyok?” (Pater semper incertus est. Számos kóros kétségnek ez a gyökere.) Albert jó okkal tette fel a kérdést, jó okkal kételkedett anyja hűségében.

Bemutatok még egy példát arra, hogy hogyan okozhat kényszereket az, ha egy tény kiszorul a tudatból.

 

  1. eset. Egy orvos családjában négy olyan gyermek volt, akik az élethez való alkalmazkodást tekintve kisebb vagy nagyobb mértékben, de sérültek voltak. A legidősebb fiút hisztéria miatt már több orvos kezelte, én schizofréniát diagnosztizáltam nála. Elmegyógyintézetbe került, gyámság alatt engedték ki, végül öngyilkos lett. A leány súlyos kényszerbetegségben szenvedett. A két fiatalabb gyermek parapátiás volt. Tizenöt évvel a legidősebb fiú öngyilkossága után az édesanya elolvasta Freud egyik könyvét, melyet a veje tett le valahová, ő pedig rátalált. Ekkor szerzett tudomást a gyermekkori szexuális álmokról. Ez aggasztotta és izgatottá tette, habár azt nem tudta, miért. Aztán hirtelen az emlékezetébe villant, ahogy a fia péniszével játszadozott – a fiáéval, aki végül öngyilkosságot követett el. Az asszonyban felmerült a kérdés, hogy vajon csak egyszer tette ezt vagy többször is megismételte? Össze volt zavarodva. Akárhogyis, tele volt önváddal és melankolikussá vált. A férje hozzám akarta kezelésbe küldeni, de mivel én távol voltam akkoriban, egy tapasztalt pszichiáterre bízta. Ez az úriember egy dilemmával találta magát szemben. Ha elismeri, hogy az asszony emlékei talán helyesek, akkor még jobban megterheli annak lelkiismeretét. Ezért hát úgy döntött, hogy „lebeszéli róla”, meggyőzi arról, hogy az emlékezete megcsalta, amiatt a könyv miatt „konstruálta” meg az esetet, amit olvasott. Az asszony eleinte tiltakozott, állította, hogy ez lehetetlen, de végül beleegyezett, biztosan tévedett, és látszólag megnyugodott. Többé nem utalt a témára. Ellenben innentől kezdve az emlékezettel kapcsolatos nyomasztó affektusok kezdték kínozni. „Hogy hívták az orvost, aki gyerekkorodban kezelt?” A név nem jutott az eszébe, és nem tudott aludni sem amiatt, hogy elfelejtette. Írt egy levelet haza, megkapta a nevet, és megnyugodott. Egy vagy két napig. Azután felmerült benne a kérdés: „De mi volt a neve annak a szabónak, aki ugyanabban az utcában lakott, mint az orvos?”. Ahogy ez a kényszeres kérdés is megválaszolásra került, jött az újabb.

 

Láthatjuk, hogy hogyan bosszulja meg magát az elfojtással létrehozott mesterséges felejtés. A megoldatlan konfliktusok ismétlési kényszert hoznak létre.

Vajon elfelejtette a páciens a kellemetlen élményt? Egy pillanatra sem. Személyesen mesélt nekem róla, mikor a pszichiátere kérésére konzultációra jött hozzám. Sem nem került elfojtásra, sem nem annullálódott, hanem belépett a nappali álmodozásaiba, és a „lebeszélési” kísérlet csak arra volt jó, hogy a Freud által érzelmi áttolásnak nevezet folyamat révén memória-kényszert okozott.

Az ilyen esetekben mindig fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy az affektív reakció arányban áll-e a látszólagos okkal. Mit számított neki a szabó neve? Egy olyan erős érzelem, mely insomniát képes okozni, azt mutatja, hogy valami más, mélyebb, valami konfliktussal terhelt tényező áll a manifeszt memóriazavar mögött. A lelkiismeret-furdalása lépett működésbe, ami akár öngyilkosságba is hajszolhatta volna.

Az affektív reakció és az állítólagos ok ilyen aránytalansága arról tájékoztatja a pszichoterapeutát, hogy valami mélyen beágyazódott konfliktus húzódik meg a manifeszt zavar hátterében.

 

  1. eset. Íme a harmadik példa. A most 65 éves férfi, 15 éves korában elkövetett egy kis értékű lopást és egy hét börtönbüntetést kapott. (Akkoriban még nem létezett a fiatalkorúak bírósága, és a felfüggesztett büntetés ismeretlen fogalom volt.) Az eset az egész további életét megkeserítette. A mai napig emberkerülő, azt hiszi, mindenkinek tudomása van a szégyenéről, ezért folyamatosan figyeli azokat embereket, akikkel bármilyen kapcsolatba is kerül, és elpirul, ha a jelenlétében valaki a lopás témájára utal. A józan esze azt mondja: „Ez abszurd. Azóta mindig becsületesen viselkedtél. Bőven jóvá tetted a vétket, nincs semmi okod pirulni valamiért, ami nem volt más, mint egy gyerekes megbotlás”.

Azonban a logos tehetetlen volt az affektussal, a bűntudatával szemben. Mi volt az oka ennek a bűntudatnak? Fiatalkorában közösült az anyjával, kihasználva annak mély álmát, mely állapotban az anya azt hitte róla, hogy valójában a férje. Ez az incesztus egy megbocsáthatatlan bűn volt a számára.

A lopás miatti érthetetlen önvád így válik érthetővé. Az incesztust sosem tette jóvá, egyszerűen csak kiűzte az emlékezetéből. Többé nem létezett a számára – de a lopás egy másik, sokkal nagyobb vétket szimbolizált.

Ez egy másik jelenséget is megmagyaráz. Gyakran vannak kényszergondolatai, kényszeres hallucinációi arról, hogy a fia a feleségével közösül. Szabad-e kétségbe vonnunk azt, hogy az anya valóban aludt, miközben az inceszt aktus történt? A férfi analízise során felmerült az anya szerelmi életének témája, és kiderült, hogy viszonyt folytatott egy úriemberrel, aki az albérlőjük volt, akire az apa is féltékeny volt, az albérlő pedig az apa (egy utazó kereskedő) távollétét használta ki, és akkor együtt töltötte az éjszakát az anyával.

 

Az olvasó minden bizonnyal felfigyelt a mindhárom esetben megjelenő közös jellegzetességre.

Az első esetben Albert édesanyjának szeretője volt; a második esetben az anya bevallotta, hogy a fia genitáliáival játszott; a harmadik esetben pedig a fiú jogosan vonhatta volna kétségbe, hogy édesanyja valóban aludt, miközben ő magáévá tette, arról pedig biztos tudással bírt, hogy az anyjának szeretője volt. Hadd emlékeztessem az olvasót arra, hogy a második páciens (62. eset) lánya súlyos kényszerbetegségben szenvedett.

Mindhárom esetben (Alberté; a kényszeres férfié, aki nem tudott túllépni a gyermekkori lopás miatti börtönbüntetés emlékén; a lány, akinek az anyja a pedofil impulzusait elégítette ki a saját gyerekén) a fennkölt anyakép bemocskolódott – az anyát többé nem lehetett szentként elképzelni, mivel szexuális tárggyá vált.

Mindezeket az anyákat a hisztériások közé lehet besorolni. A hisztériás anyák gyermekei nem ritkán kényszerbetegségben szenvednek. Esetleg ez megmagyarázza, hogy miért lett a kényszerbetegség gyakoribb a hisztériánál? Azt kell feltételeznünk, hogy az új generáció nem egy az egyben örökli meg az előző betegségét? Törvényszerű-e, hogy a gyermekek kényszerbetegsége és schizofréniája a szülők hisztériájának és fóbiájának a következménye? A politikai életben látható változások megfeleltethetők annak, amit apák és fiaik között figyelhetünk meg. Angliában a toryk követték a whigeket; az Egyesült Államokban a republikánusok váltották a demokratákat; az új generációban a szociál demokratákat az abszolutisták követték, és fordítva.

Ám az is hozzátartozik, hogy ezek közül a nők közül kettőt személyesen is megvizsgáltam, és bár abban egyetértek, hogy a hisztériások közé lehetne sorolni őket, de nem voltak tipikus hisztériások. Olyan nők voltak, akiknek a szexuális vágya nem nyert kielégülést a házasságukban. A kényszerbetegségek mennyiségbeli növekedését nem lehet olyan egyszerűen megmagyarázni, amint azt az előbb említett formula sugallja. Mélyebben fekvő okokat kell keresnünk, olyanokat, melyekre már történt is utalás.

Szűklátókörűség lenne, ha a kényszerbetegek esetében csak a mentális karakterre koncentrálnánk, és figyelmen kívül hagynánk a testi adottságokat. Korábban már többször hangsúlyoztam azt a nézetet, miszerint a parapátia egy atavisztikus jelenség. Nem „degeneráció” az, amiről beszélek, mivel a zsenialitást is hasonlóképp atavisztikusnak tekintem. A kényszeres parapátiák a boldogtalan házasságok következtében alakulnak ki, olyan házasságok következtében, melyben a szülők ellentétes géneket hordoznak. Ezekben a páciensekben az ösztönélet erősebb, mint az egészséges személyekben.

Minden kényszeres parapátiást a gyűlölet hajt, tele vannak kriminális impulzusokkal. Túlkompenzálással és önvédelmi célból a morális és vallásos faktorokat igyekeznek erősíteni. Ez elegendő ahhoz, hogy létrejöjjön a kettéhasadás az impulzus és a gátlás között, mely annyira jellegzetes összetevője a kényszerbetegségnek.

Így válik a páciens az ellentétes erők játékszerévé az impulzusok kényszere és a kulturális alkalmazkodás kényszere között. Az impulzív ego és a kulturális ego háborúban áll egymással. A betegség egyfajta tiltakozás a kultúra követelményei ellen, a munka és mindenféle társas kötelezettség elleni lázadásban ölt testet. A kényszeres parapátiás elveszti a szociális teljesítőképességét. Csak végszükség esetén képes kicsikarni magából egy kevés, a kielégítő élethez szükséges szociális teljesítményt; ha egyáltalán dolgozik, azt csak a látszat kedvéért teszi. Ezért a kényszerbetegség a jómódúak betegsége, míg a többi parapátia inkább a szegényeket sújtja (bár a gazdagok sem élveznek mentességet).

Amennyiben a kényszeres parapátiás szegényes körülmények között él, akkor kivétel nélkül mindig talál valakit a családi körben, akin élősködhet a munkaképtelensége idején. Ha ez a jótevő meghal, akkor a beteg épp annyit fog dolgozni, amennyi az életben maradáshoz szükséges. Se többet, se kevesebbet. A betegségének terhét mindig egy családtag vállára helyezi, aki a szemében a bűnbak, a „souffredouleur” lesz. Amennyiben ennek a tárgynak a halála miatt teljesen elszegényedik, akkor fog csak újra munkát vállalni, de csakis az éhezés kényszere alatt.

A kényszeres parapátiás lázad a kötelesség ellen („az a gyűlöletes szó, kötelesség”). Ha munkára kényszerítik, akkor túlzással szabotálja a munkát. Gondoljon csak az olvasó a „manie de perfection” jelenségére, a teljesítménnyel kapcsolatos eltúlzott lelkiismeretességre, az ismétlődő javítgatásokra és felülvizsgálatokra, melyek (ahogy a mogorva vasúti dolgozók hajlamosak „csakis szabályszerűen dolgozni”) a munkával szembeni passzív ellenállás formái. A napi rutin, az átlagos feladatok önmaguk karikatúrájává válnak – mint a mosás mánia esetén. A kötelességek teljesítésére kényszeres cselekvések formájában kerül sor.

Ezzel a betegség a realitás minden formája, az idő és kötelezettségek elleni tiltakozássá válik; harc lesz az idő túlértékelése ellen, „az idő pénz” szólásban kifejeződő elv ellen. Az idő, a végtelen, végessé válik, miközben a véges, a napi rutin, végtelenné válik. A páciens sosem készül el. A tisztálkodás, öltözködés fáradságos, időigényes feladatok; a székelés szintúgy. Mindent kétszer vagy többször kell megcsinálni, mert a páciens kételkedik, hogy megfelelően vitte-e véghez. Az imákat százszor is meg kell ismételni, mert eleddig még voltak eléggé kenetteljesek.

A kényszercselekedetek a következőképpen fejlődnek ki a szociális és kulturális követelményekből. Vegyünk egy konkrét példát, a mosakodást és mosakodás mániát, az őrült vágyat a tisztaságra. A legtöbb ember számára a napi mosakodás egy automatikus ügy, de a kényszeres neurotikus a mosakodás mánia áldozat lett, és az automatizmus zavart szenvedett. A mindennapi élet rutinját egy „idő-lencse” fénytörésében látja, meghosszabbítja, problémát csinál belőle, elemeire szedi. (Az egyik páciensem azt akarta, hogy mondjam el, pontosan hogyan is mosakodnak az emberi lények, és én magam hogyan csinálom.) A realitás leértékelődik, helyét átveszi egy új rendszer. Azonban idővel ez az új rendszer – mely a napi automatizmusokat a rajtuk való túlzott rágódással, szimbolizációval, túldetermináltsággal zavarja meg, és kényszercselekedetek sorával helyettesíti őket – maga is automatizálttá válik. A kényszercselekvéseket kísérő őrjöngő affektusok a páciens fantáziáit testesítik meg, és akár eksztatikussá is válhatnak. Ez az oka annak, hogy a páciensek nem tudnak beszámolni a rendszerükről, ha erre kérjük őket.

„Mondja el inkább Ön, hogy hogyan szokott mosakodni. Írja le nekem a kényszercselekvéseinek sorozatát.”

„Nem, doktor úr, nem emlékszem. Át kell gondolnom. Holnap majd alaposan megfigyelem, és utána elmondom.”

Ez a tipikus válasz. A páciens majd „átgondolja”, majd „figyelni” fog. Az ezerszer megismételt kényszercselekvéseket nem lehet leírni. Az analitikus szituációban az affektusok lecsendesedtek, ebből következik, hogy a páciens nem képes olyan cselekedeteket felidézni, melyek affektussal telítettek. Újra és újra hangsúlyozni kell, hogy a páciens úgy kezdte a kényszeres rutinját mint egy játékot, mert el akarta ütni az időt; aztán ez eluralkodott rajta. A páciens elveszítette önmagát saját fikciói labirintusában. Olyan, mint egy dohányos vagy más drogfüggő. Amikor elkezdi, úgy hiszi, hogy akkor hagyja abba, amikor csak akarja. Aztán rájön, hogy saját magát ejtette csapdába.

Ezek a páciensek az időt is eljátsszák. Annyi időt pocsékolnak a kényszereikre, hogy nem marad elegendő a szociális kötelességek, az életük feladatainak teljesítésére. Mindent egy lapra tesznek fel. Azután majd meg fog történni a csoda. Amit most csinálnak, az csak előkészület. Amikor eljön a pillanat, akkor majd lekörözik az összes kollégájukat. Hát nem értékesebb egyetlen dicső pillanat, mint egy sivár örökkévalóság?

A „dicső pillanat” az infantilis öröm megismétlését takarja, azt a csodát, hogy az idő visszafordítható, hogy az idő nem létezik, hogy a múlt a jelen.

Állandóan készülődnek, de sosem tesznek semmit. Strindberg mondása tökéletesen illik a kényszeres neurotikusra: „Az élet olyan, mint egy hangoló zenekar – ami sosem kezd el játszani”. A kényszeres parapátiás az elméjének hangszerét hangolja, de nem képes harmóniát, tiszta kvintet produkálni. A valós élet elvesztette a jelentését a számára, és csak a kényszercselekvések jelentik a valóságot. A hétköznapi élet egy megoldhatatlan probléma, és a saját megoldhatatlan problémái jelentik az ő hétköznapi életét. Ezek a páciensek úgy viselkednek, mintha a valós élet nem létezne. Hogy Kretschmer egyik kifejező mondatát idézzem, elméjük motorja mindig holtponton van.

Nem adják meg magukat az időbeli korlátoknak. „Holnap délután négy órára kéne elmennem a fogászhoz? Sajnálom, de nem ígérhetek semmit. Talán lesz valami fontos dolgom abban az órában. Talán egy fontos levelet kell megírnom. Talán valóra válik a titkos vágyam” – pontosan abban az órában, holnap délután négy órakor.

A kényszeres parapátiás folyamatosan abban a várakozásban él, hogy „valami történni fog”. A mai nap az egész életének a szimbóluma. Minden szimbolikus, minden egy parabola, mindennek van egy mélységesen misztikus jelentősége. A napnak a reggele az életnek a reggele, az esete az öregkor, az alvás a halál. Este nem képes lefeküdni, nem megy aludni a megfelelő időben, aztán túl sokáig alszik reggel. Ő az örök anarchista, lázad a szabályok, az előírások, a szociális kontroll ellen.

Miért dolgozna? Az élet értelmetlen, ha a titkos vágya nem teljesül be. A kényszeres parapátia karikatúrává alakítja a nyilvánvalóan abszurd és értéktelen életet és annak követeléseit.

A kényszercselekvések a kóros személyiség torz tükrében megjelenő szociális kötelességek.

A kényszeres parapátiásnak nincs célja az életben. Szándékosan átbotladozik a napi kötelességein, nem hajlandó határozottan haladni egy társas erőfeszítést magában foglaló cél felé. A nagy dolgokat feláldozza a kicsikért cserébe. Jung csodálatosan fogalmazott: „A jelentős apróságok többet érnek, mint a jelentéktelen nagyságok”. A kényszeres parapátiás megfordítja eme velős mondást. „A jelentéktelen apróságok többet érnek, mint a jelentős nagyságok.” – Az élet a realitás, de ezek a betegek egy fiktív világban élnek, mely fontosabb a szemükben, mint a realitás.

Hovatovább, nem csak a realitás törik össze. Valami még ennél is fontosabb pusztult el a kényszeres parapátiás számára. Az életét az autoritás elleni szüntelen küzdelemben tölti, a küzdelem a saját jogán egy kényszerré vált. Ismerek egy olyan pácienst, aki a naplója borítójára a büszke szót írta fel: Autotheos.

A kényszeres parapátiás szembeszegül az autoritással. A szülők, a család, az állam, az egyház, Isten (a legfelsőbb autoritás) – mind leértékelődött. Az Ördög együtt uralkodik az Istennel (vagy az Ördög letaszította a trónról Istent). Az Isten elleni küzdelem fiatalkorban egy istenkáromló fázissal kezdődik. Azután általában sor kerül egy vallásos közjátékra, melyet egy kompromisszum követ. A beteg Istent és a Sátánt is imádja, egyszerre hívő és hitetlen.

Az Ördög múltbéli imádata feléled a kényszeres parapátiások által. A kényszercselekvések, melyek mások megmentésének céljával történnek, valójában átkok. Ugyanis, már ami a saját értékelést illeti, a parapátiás sosem elég jól viszi véghez a kényszercselekvést. A fenyegetés ezzel működésbe lép. De hol a rejtett erő, mely végrehajtja a páciens utasításait? Ki fogja meggyilkolni az anyát, ha nem kopogtat hangosan az ajtón? Nem emlékeztet ez minket a nagyzásos téveszmére, mely élet és halál urává teszi a pácienst? Eladta a lelkét az Ördögnek. Goethe a kényszeres parapátiásról Faust, a tipikus kételkedő alakjában nyújt hatásos portrét – és ezzel talán a saját belső meghasadtságáról szóló vallomást. A kényszeres neurotikus eladta a lelkét az Ördögnek; kényszercselekedetei egy sátánista rituálé részei; az ősi Ördög imádását gyakorolja új köntösben. A bűn erősebb, mint az erény. Mindeközben azonban a gyűlölködő lelkiismeret-furdalása gyötri, aki jobb szeretné szeretni felebarátait, Jézus parancsolata szerint. Talán Nietzsche igazat szólt, mikor azt mondta, hogy a lelkiismeret-furdalás az illetlenség egy formája.

Fel kell vetnünk azt a fontos kérdést, hogy vajon a pszichoanalízis képes volt-e felfedezni az autoritás komplexus legyőzésének faktorait. Több mint harminc évnyi tapasztalat arról győzött meg, hogy az autoritás komplexus dezintegrációja a szülői autoritás lerombolásával kezdődik. Apa, anya, tanár, „felettünk álló tekintélyszemélyek”, uralkodó, Isten – ez a sorozat világosan mutatja a dezintegráció folyamatát.

A pusztulás a sorozat bármely tagjánál kezdődhet, de akkor a leginkább jóvátehetetlen, mikor a szülői ideálok értéktelődnek le.

Százával látunk olyan eseteket, mikor a fiú belebetegszik, ha a körülmények arra kényszerítik, hogy ítéletet mondjon az anyja felett, és még százával olyanokat, melyekben ugyanez történik a leánnyal, aki okot talál arra, hogy lebecsülje az apját vagy anyját. Visszautalok a 61-63. esetekre. Albert anyjának szeretője volt. Az a kényszeres parapátiás nő, akit a memóriája kínzott, a fia péniszével játszott. Egyik gyermeke öngyilkosságot elkövetett schizofrén, két másik pedig kényszeres parapátiás volt. A harmadik eset még világosabb, hiszen itt a fiú inceszt viszonyba került az anyjával.

Ha visszatekintek az általam publikált és vizsgált kényszerbeteg esetek sorára, kivétel nélkül azt látom, hogy a szülők nem tudták megvalósítani a saját viselkedésükben azt, amit a gyermekeiknek prédikáltak.

Nyilvánvaló, hogy itt tapintunk rá a probléma magjára. Nem azt mondom, hogy az összes szülőnek, aki vét a saját törvénykönyve ellen, kényszeres parapátiás lesz a gyereke. Azonban azok a gyerekek, akiket szigorúan neveltek, akiknek mindenféle vallásos és morális tiltásoknak alá kellett vetniük magukat, azok szigorúan fogják megítélni a szüleiket, ha átlépik ezeket a határokat.

Mondok egy példát. Egy bigottan vallásos édesanya szigorú vallási és morális elvek szerint nevelte a fiát, aki azonban egy zarándoklat során észrevette, hogy az édesanyja egy idegen férfinak adta oda magát. Ez a diszkrepancia a gyakorlat és az előírás között, nagyon is megzavarta a gyermeket, illetve teljes mértékben aláásta annak autoritás komplexusát.

A gyermekek azt a moralitást fordítják szüleik ellen, amit maguk a szülők ültettek el a bennük, és azon elvek alapján mondanak a szüleik felett ítéletet, amit maguk a szülők már a bölcsőben beléjük neveltek. A törvénykönyv utólagos helyreigazításai és módosításai már hasztalanok.  A gyermek azt mondja, vagy azt mondaná: „Morális elveket tanítottál nekem, és kijelentetted róluk, hogy ezeknek kell irányítania a viselkedésemet, de te magad nem tartottad magad hozzájuk. Azt az ítéletet mondom ki rád, amit magadra mondanál ki, ha valóban hinnél a morális elveidben”.

Immáron elég régóta vagyok analitikus ahhoz, hogy korábbi pácienseim gyermekei jöjjenek hozzám analitikus kezelésre.

 

  1. eset. Egy anya fellációt végzett az 5 éves fián. Most, 16 évvel később, a fiú konzultációra jött hozzám, mivel súlyos kényszerbetegségben szenvedett. Igazán érdekelt, hogy vajon van-e bármilyen emléke az infantilis traumáról, de természetesen nem lett volna célravezető egy direkt kérdést feltenni. Amennyire meg tudtam ítélni, nem volt tudatos emléke, de a betegsége eköré az infantilis titok köré csoportosult. A koragyermekkori öröm megismétlésére áhítozott, azonban elmenekült, megszakította az analízist, amint az elfojtott igazság közelébe jutottunk.

 

  1. eset. 23 éves lány, elpirulás kóros tendenciája (erythrofóbia) és kényszerbetegség kínozta. Állandó kényszert érzett arcának eltakarására, és számos különböző rituálét végzett; nem volt képes mások előtt enni, vagy megszólalni az apja jelenlétében. Az a szükséglete, hogy az arcát eltakarja a kezeivel, ellehetetlenítette a szociális életét. Már a legelső alkalommal elmondta nekem, hogy volt egy szörnyű élménye, amikor mindössze 8 éves volt. Az édesapjával és édesanyjával aludt, mikor az apa, elővigyázatosan oldalt fekve maradva, megpróbált közösülni vele. Nem hatolt be, de az ejakuláció megtörtént. Ezután egy félelmetes jelenetre került sor a szülei között, mely közben ő úgy tett, mintha aludna. Mivel jómódú családról van szó, a lány kiváló oktatásban részesült. 13 éves korára egy szajha lett belőle, aki kertekben, pincékben, rakpartokon stb. adta oda magát férfiaknak. Mostanra a története egy sokat tapasztalt kokotthoz tette hasonlóvá. Egyes férfiak meztelenül fényképezték le, mások a tőle érkezett kompromittáló levelek birtokában voltak, és így tovább.

Az analízis feltárta, hogy mindig is frigid volt, orgazmust csak maszturbáció során élt meg, amikor arról fantáziált, hogy az apja befejezi azt az aktust, melyet hosszú idővel ezelőtt kezdett el. Minden szerelmi kalandja csak felkészülés volt arra az elképzelt célra, hogy segítse az apját a behatolásban. Most beleszeretett egy fiatalemberbe, és úgy akart hozzámenni, hogy egy szót sem ejt a múltjáról. Már odaadta magát neki, továbbra is frigid volt, de megjátszotta a szenvedélyt – melyet nem iránta, hanem az apa iránt érzett.

 

Ezek mindennapos tragédiák. Egyes olvasók talán szívesen tekintenék őket kivételesnek – a hírhedt „bécsi légkör” sajátos termékeinek. Ez téves következtetés lenne. Nemzetközi klientúrám van, viszonylag kevés páciensem származik Bécsből. Ami a szexuális kérdéseket illeti, nincs feltűnő nemzetiségbeli különbség.

 

  1. eset. Igaz, a következő dráma helyszíne Bécs. A nyitójelentre 22 évvel ezelőtt került sor. Egyik este, nagyon erős izgatottság állapotában keresett fel egy orvos, mondván, életbevágó kérdést kell megbeszélnie. Könnyek között vallotta meg, hogy évek óta az az ellenállhatatlan impulzus szállja meg, hogy a lánya kezébe adja a péniszét. A leány ekkor 6 éves volt. A felesége flagrante delicto érte. Ezután egy szörnyű jelenet következett. Azt akarta, hogy kezeljem, hátha képes lehetne uralni azt a szenvedélyt, melyet mélyen szégyellt. Azt mondtam, hogy több évre el kell küldeni a gyermeket otthonról, de az anya ellenállt ennek. 14 évvel később a lány eljött hozzám konzultációra. Súlyos kényszerbetegségben szenvedett. 6 éves korától fogva egy prűd, fanatikusan vallásos nevelőnője volt. Aztán 14 éves korában egy rendházi iskolába küldték. Egy szó nem esett a gyermekkori traumáról, holott aligha felejthette el, ugyanis az apa által leírt aktusra több száz alkalommal sor került. Azt kérte, hogy hipnotizáljam, és szabadítsam meg a kényszereitől – de a harmadik alkalom után megszakította az analízist.

 

  1. eset. A páciens, akinek az esetét és betegsége hátterében álló testvérkapcsolatát teljeskörűen a Zwang und Zweifel című munkámban írtam le, arról számolt be, hogy kisgyermekkora óta irigységgel tekintett az egyik nagybátyjára, mivel az állítólag intim viszonyba került az ő édesanyjával. Kétsége volt afelől, hogy ő valóban az állítólagos apjának a fia lenne, és úgy gondolta, hogy a fiútestvére csak féltestvére. Az állította, hogy sosem látott olyasmit az anyja és a nagybátyja között, ami gyanúra adott volna okot, de volt egy visszatérő álma:

 

Anyával sétáltam odakinn, mikor egy úriember csatlakozott hozzánk. Volt egy hőlégballonja, és elhívta anyát, hogy együtt repüljenek fel. Sírva könyörögtem, hogy vigyenek engem is magukkal, de elutasítottak. Felszálltak, és én ott álltam egyedül. Egészen addig nevettek, míg el nem tűntek, én pedig közben csak sírtam. A hosszú út után anya egyedül jött vissza. Majdnem teljesen meztelen volt, és én szörnyen szégyelltem magam miatta, mivel sok ember volt körülöttünk.

 

„Biztos, hogy vagy százszor álmodtam ezt 13 éves korom óta, és minden alkalommal az volt utána az érzésem, hogy nem bírok az anyám szemébe nézni.”

Kétségtelen, hogy az álom a fiú tragédiájáról számol be: a hűtlen anyáról, a páciens féltékenységéről és attól való félelméről, hogy az emberek az anyja vétkéről pletykálnak.

 

Úgy vélem, az olvasó már érti a határozott állításomat, miszerint a kényszeres parapátiások az objektum betegei. Ez manifesztálódik akkor, mikor egy fiútestvér a fiútestvértől kívánja megkülönböztetni magát, vagy egy lánytestvér a lánytestvértől. A legáltalánosabb tárgy azonban az egyik szülő.

 

  1. eset. Egy 27 éves kényszeres parapátiást kezelek, az egyik legnehezebb pácienst, akivel valaha dolgom volt. Az apjához kötődik a betegsége. Nevelése inkább etikai, mint vallásos értékek mentén zajlott, az apja ugyanis szabadgondolkodó, az etikai idealizmusáról közismert ember. A fiú szigorúan antiszexuális elvek szerint nevelkedett, azt tanulta meg, hogy a szexuális együttlét haszontalan. Ennek ellenére 15 éves koráig az apja ágyában aludt, az analízis pedig feltárta, hogy apa és fia testi kapcsolatba kerültek. A fiú kóros szerelmet, továbbá szavakkal le nem írható, kóros féltékenységet érzett az apja iránt. (A féltékenység elfojtás alatt állt.) Fiatal felnőttkorának első hét értékes évét a páciens a kényszereire pazarolta. Az egész nap elment a mosakodással, székeléssel és vizeléssel. Egyik orvostól a másikig járt, majd eljutott hozzám – a legkedvezőtlenebb körülmények között. Az állítólagosan aszexuális apa újra megházasodott, négy évvel az első felesége halála után. A fiú álma arról, hogy az apjával élhet együtt, hogy újraéled a gyermekkori öröm, ezzel összetört …

 

Amikor egy kényszeres parapátiával állunk szemben, ismétlem, mindig a betegség okát kell megpróbálnunk felfedezni, azt a kérdést kell feltenni magunknak, hogy az ki ellen irányul. A tapasztalat azt mutatja, hogy mindig a szeretett és bűnös tárgy ellen jön létre.

Az olvasó téved, amennyiben azt hiszi, hogy kiválogattam néhány olyan esetet a sok közül, melyek alátámasztják az előbbi következtetést. A hasonló esetekkel dolgozó analitikusok általánosságban hasonló zavart találnak az autoritás komplexusban.

Dr. Pollak egy olyan esetről számolt be, melyben 13 évnyi betegség után ért el gyógyulást. Itt a boldogtalan házasságban élő anya szeretőt tartott, a páciensnek pedig bőven volt alkalma megfigyelni a kialakuló viszonyt. Dr. Richter egy érdekes esetet ír le, melyben az anya a bűnös fél. Dr. Wengraf egy olyan bonyolult esetről írt, melyben az anyának feltehetően szeretője volt. Hosszú ideig egy ágyban aludt a fiával, és a lehetséges közösülést bevallotta.

Az egyik pszichoanalitikus folyóiratban találunk egy tanulmányt Dr. Hermann Imrétől, aki tőlem függetlenül jutott ugyanarra a következtetésre, mint én. (Die Zwangsneurose und ein historisches Moment in der Ueber-Ichbildung, „Intern. Zeitschrift für Psyshoanalyse”, vol XV, 1, 1929.) Számos esetről számol be, melyben a szülői autoritásba és jóságba vetett hit tört össze. Az egyik páciens apjának szifilisze volt, az édesanya elmondása szerint a kicsapongó életmód következménye volt a betegség. Egy kényszeres neurózisban szenvedő lány arra emlékezett vissza, hogy az apja illetlenül rátámadt (a péniszével) hátulról, és minden gonoszságra képes embernek írta le őt. A harmadik esetben az apa hűtlen volt az anyához, szeretőt tartott. A negyedik esetben az anyának volt szeretője. Hermann más beszédes eseteket is idéz olyanoktól, mint Freud, Jones és Ricklin. Jones kényszeres parapátiás esete igen jellegzetes. Az anya prostituált lett, a páciensnek homoszexuális hajlamai voltak.

Hermann, miután levonta az enyémhez hasonló következtetéseket, így folytatja: „Ha megkérdeznek, hogy a szülők részéről mutatott ilyen romlott példák kivétel nélkül kényszeres neurózishoz vezetnek-e a gyermekekben, nemleges választ adok. A kényszeres neurózis létrejötte nem kizárólag az ilyen kedvezőtlen mintaadástól függ. Számításba kell vennünk a környezetből adódó teljes mentális szituációt és struktúrát. Sok minden múlik azon, hogy a szuperego milyen fejlettségi fokon áll a páciensben a balvégzetű élmény idején; azon is, hogy milyen a pácienshez közel állók erkölcsi szintje, és azon, hogy milyen feszültség áll fenn a moralitás és immoralitás közt”.

Mindent egybevetve, annyit tennék még hozzá, hogy megtört autoritás komplexussal a schizofrénia előzményeiben is gyakran találkozunk. Minden pszichiáter egyetértene abban, hogy schizofrénia és kényszeres parapátia között közeli rokonság áll fenn, és sokat lehetne mondani erről a kérdéskörről. Kezdetben a schizofrénia a kényszerbetegség formáját öltheti. Abban a rendkívül súlyos esetben, mely a Zwang und Zweifel II. kötetében olvasható, Freud és Reik három éven át kezelték a pácienst kényszeres neurotikusként. A beteg jelenleg elmegyógyintézetben van, gyógyíthatatlan elmebetegnek tartják. Távol álljon tőlem, hogy szemrehányást tegyek kollégáimnak. Véleményem szerint az ilyen határeseti kórképeknél az alkati kérdés a legjelentősebb. Az emberi agy egy érzékeny mechanizmus, megvannak a határai annak, hogy mennyit bír el. Ebben a konkrét esetben a páciens azt gondolta, hogy ő, egy gróf, valójában a kocsis fia. Nem tudom, hogy igaza volt-e, de az ehhez hasonló gyanakvásokkal leginkább a schizofrének fantáziáiban és kijelentéseiben találkozunk. Ebben kevés személyes tapasztalattal rendelkezem, mivel schizofrének ritkán kerülnek az utamba. Amikor Amerikában voltam, felkértek, hogy tartsak egy esetbeszámolót. Szigorúan erkölcsös család, az apa a presbiteriánus egyház segédlelkésze. Egy fia és három lánya volt. Az analízis során az egyik lány elmondta, hogy az apja szexuális kapcsolatot létesített vele és mindkét lánytestvérével is. A fiú nyilván észrevett valamit. Schizofrén lett, az apjáról kijelentette, hogy ő maga az Ördög, a lánytestvéreiről, hogy szajhák, a házukról pedig, hogy bordélyház. Milyen szörnyű lehetett az a sokk, mikor az apáról alkotott, égi magaslatokba emelt kép ilyen kegyetlenül összetört. Nem természetes talán, hogy ha bármilyen prediszpozíció is fennállt, akkor egy ilyen mentális teher elmebeteggé tette?

Ezzel egy olyan kérdést érintek, mely további tanulmányozást igényel. A tapasztalat alapján hajlok azt gondolni, hogy a schizofrénia okait illetően a szülőkkel kapcsolatos élményeknek nagyon is nagy szerepük van – talán nem is kisebb, mint az alkati prediszpozíciónak. Talán a schizoid típusú emberek a szerencsétlen élményekre ezen a területen erőteljesebben reagálnak, mint a piknikusok. Azért szeretném felhívni a figyelmet ezekre a lehetséges kapcsolatokra, mert ezzel esetleg a schizofrénia megelőzésére találhatunk iránymutatást. Az az általános orvos, aki fel tudja ismerni a schizoid típust, aki képes észrevenni, ha egy gyermek túlzottan érzékeny, hasznos tanácsokat adhat a szülőknek a gyermek kezelését illetően.

A kényszerbetegség pszichológiájától továbblépve a szociális témák tárgyalása felé, most vonom le a legfontosabb következtetésemet. Úgy vélem, meg tudom magyarázni, hogy miért történt ilyen jelentős visszaesés a hisztéria terén, miközben a kényszerbetegség szinte járványszerű méreteket öltött.

A hisztériás a szubjektum betege. A hisztériások, ahogy a legtöbb parapátiás, az impulzusaik strangulációjától szenvednek, különösen a szexuális impulzus elfojtásától. A háború előtt elkezdődött a szexuális szabadság egy korszaka, a háború után pedig szinte minden korlát ledőlt.

Álljon itt erre egy példa. Bécs legfelsőbb köreiben mozgó, 30 éves hölgynek volt viszonya egy olyan 19 éves fiatalemberrel, aki zsarnokian viselkedett vele, és rengeteg szenvedést okozott neki. A hölgynek volt egy 10 éves fia, aki már szexuális felvilágosítást kapott, és rendkívül féltékeny volt az édesanyja szeretőjére. Mikor a fiút kényszerek kezdték kínozni, az anya hozzám fordult tanácsért. A szabados viselkedését tettem felelőssé.

„Miért viselkedik ilyen könnyelműen az anyai kötelességeit illetően, miért teszi ki a kisfiút egy súlyos mentális konfliktus veszélyének?”

Kapásból válaszolt.

„Meg tud nevezni egyetlen jóházból való, magas társadalmi pozíciójú nőt, aki nem tart fiatal szeretőt?”

Igaza volt. Az erkölcsök általános fellazulása a legfelsőbb körökben kezdődött.

A hisztéria azért tűnt el, mert sokkal nagyobb lett a szexuális szabadság. A nők „a saját életüket élik”. A szexuális élvezetet többé már nem tekintik bűnösnek, épp ellenkezőleg nagy becsben tartják, úgy tekintenek rá mint szükségletre, mely nem kevésbé természetes, mint az éhség.

A pszichoanalitikusok talán hajlamosak ezt a változást annak a széleskörű hatásnak tulajdonítani, melyet Freud könyvei gyakoroltak. Ámde ez a gondolkodásmód már azelőtt elkezdődött, hogy Freud divatba jött. Krafft-Ebing, Havelock Ellis, Iwan Bloch és August Forel voltak Freud előfutárai – aki azért jelent meg, mert itt volt az ideje. Nem hiszem, hogy az emberek teremtik a szellemi mozgalmakat.

A korszak alkotja meg azokat az embereket, akikre szüksége van. Freudnak azért kellett megjelennie, és azért volt képes megjelenni, mert az út már ki volt kövezve a küldetéséhez.

Az anyák és apák nagyobb szexuális szabadsággal rendelkeznek, és nagyrész ki is használják ezt a szabadságot. Azonban (és itt érkezem el a probléma magjához) a gyerekeiket a régi elvek szerint nevelik. Így tesz az iskola, így tesz az egyház is; a közvélemény ugyanolyan követelményeket támaszt; a régi morális nézetek, a régi etikai parancsok még mindig uralkodóak.

Így hát az új generáció tagjai két világ között állnak. A szülők kontrollálják az utódaik szexuális életét, és olyan morális elveket nevelnek beléjük, melyeket ők maguk már elvetettek. Azért, hogy bosszút álljanak a szexuális kontrollért, az autoerotikus élvezetek letiltásáért, a tilalmak széleskörű és aprólékosan szőtt hálójáért, a gyermekek elkezdik megfigyelni a szüleiket, és rettenetes felfedezéseket tesznek.

A megvetésre találnak okot ott, ahol megbecsülést várnak el tőlük; gyűlöletre ott, ahol szeretniük kellene, lenézésre a csodálat helyett.

Ezek a megfigyeléseim nem jelentenek újdonságot. A mazochizmussal kapcsolatos kutatásaimban rámutattam, hogy a mazochista, aki annyira aláveti magát egy nőnek, hogy a legalantasabb szolgálatokat szereti elvégezni számára, ezt túlkompenzáció eredményeként teszi, egy olyan anya miatt, akit megvet, mert kénytelen szajhaként tekinteni rá. Az istennőjéről kiderült, hogy egy ribanc. A fétisizmus gyökerei is hasonlóak, hiszen az is egy titok körül kristályosodik ki. Hasonlóképp, az infantilis álmok a homoszexualitás pszichogenezisét úgy világítják meg mint a kényszerbetegség monoszimptomatikus formáját, mely azonban sok esetben a kényszeres parapátiával is asszociálódik. Alberthez hasonlóan (61. eset) a homoszexuálisok mindig őrjöngő érzelmek közepette végzik a kényszercselekvéseket, egy specifikus jelenetet játszanak.

Mielőtt levonom a végső következtetést az elmondottakból, és mielőtt a kényszerbetegség megelőzésének fontos témáját kezdeném tárgyalni, javaslom, térjünk vissza a téma pszichológiájára, és emeljük ki, hogy alig van olyan eset, ahol a páciens tudatos emléket őriz arról a gyermekkori traumáról, mely összetörte az autoritás komplexust. Az ilyen esetek általában atipikusak, nem felelnek meg a kényszerbetegség klasszikus képének.

A tipikus kényszerbetegségben a tünetek egy titok körül csoportosulnak.

A titok természete mostanra már nyilvánvaló lett, ha eddig követték a gondolataimat. A beteg egy olyan élményt élt át, mely aláásta az önértékelését. Az a tisztelet, melyet szüleink és tanáraink iránt érzünk, fontos eleme (talán a sarokköve) az önértékelésünknek és önbecsülésünknek. A szülők által mutatott példa a gyermekek számára egy lecke a céltárgyról. Ebben azok a mechanizmusok lépnek működésbe, melyeket Freud oly csodásan írt le – a gyermeki fixáció a szülőre, az Ödipusz komplexus, az Elektra komplexus és a féltékenység – faktorok, melyeknek a kényszerbetegség okságában játszott szerepét nem lehet túlértékelni.

Minden kényszer a realitás annullációjának következménye.

A fenti megfontolások rámutatnak, hogy a pszichoterapeuta feladata milyen érzékeny és bonyolult. Egy olyan folyamatba kell beavatkoznia, mely tulajdonképpen az öngyógyítás egyfajta formája. Csak akkor hivatott közbelépni, amikor a páciens már akadályoztatott a szociális kötelességei teljesítésében, mikor fennáll az elmebetegség veszélye, mikor a páciens már igazán szenved, és mikor az öngyilkossági tendencia, mellyel a szenvedéséért fizet, annyira iszonyúvá válik, hogy egy kétségbeesett módon kell orvosolni. Hangsúlyoznom kell, hogy elhibázott lépés lenne direkt módon lecsapni a gyermekkori traumára, mikor a páciens arról sem nem tud, sem nem akar tudni semmit.

Nem lehetünk eléggé óvatosak, amikor egy kényszerbeteg esetet kell kezelnünk.

Sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a schizoid típusú személyek hajlamosan az elmebetegségbe menekülni. Vitathatatlan, hogy sokan azok közül, akik schizofréniára prediszponáltak, egy elfuserált analízis után élik át ennek a zavarnak az első rohamát. Mikor schizoid páciensekkel dolgozunk, szigorúan azokhoz az elvekhez kell tartanunk magunkat, melyeket Kretschmer fektetett le a Die psychische Behandlung der Schizophrenie című lenyűgöző előadásában. Jómagam évek óta körültekintően ügyelek arra, hogy így tegyek.

Az analitikus munkája az alapján változik, hogy milyen a trauma természete, emlékszik-e rá a páciens vagy látszólag elfelejtette, olyasmi volt-e, amit közvetlenül élt át vagy amit pusztán megfigyelt valaki másban. Ha a páciens a traumát közvetlenül átélte, és tudatosan emlékszik rá, azzal még akkor sincsen tisztában, hogy annak megismétlődésére vágyik (ismétlési kényszer), és hogy azt idézi vissza a nappali álmodozásaiban. A Der Abbau des Inzestkomplexes[16] című tanulmányomban mutattam rá arra, hogy a prognózis nagyon kedvezőtlen, ha megvalósult inceszt gyakorlattal van dolgunk, mint amikor egy 8 éves kislányt abuzált az apja. Kizárólag annyit tehetünk ilyenkor, hogy szeparáljuk a feleket, de ez ellen az eljárás ellen mindenféle racionalizáló tiltakozást fognak emelni. Az ilyen esetektől azonban különböznek a kényszerbetegség klasszikus esetei, amelyek egy titok körül kristályosodnak ki. Az előbbieket látszólag talán könnyebb kezelni, de valójában nehezebb, ugyanis a kezelés során hiányzik az „analitikus sokk” lehetősége, a tudatosítással létrehozott megrázkódtatás előidézésének lehetősége. Egy sikeres analízis után elengedhetetlen a teljes szeparáció a tárgytól. Nem lesz elegendő, ha a felek csak lakást változtatnak, de továbbra is ugyanabban a városban élnek. A szétválás alatt sokkalta nagyobb távolságot kell érteni, például akkorát, mint amekkora Európa és Amerika között van. Emlékszem az egyik első páciensemre, akit egy éven át analizáltam. A traumát egy szerelmes levél jelentette, melyet 12 éves kisfiúként talált meg az édesanyja íróasztalában. Benne volt a bizonyíték, hogy az anya hűtlen volt a férjéhez. Az analízist követően, és azután, hogy a páciensél már minden kényszeres tünet megszűnt, megengedtem neki (bízva a tudatosság erejében), hogy visszatérjen a szüleihez. Nem tudtam még akkoriban, hogy az analízist követő másodlagos elfojtás, melyben a páciens úgy tesz, mintha kigyógyult volna a komplexusból, mely valójában továbbra is teljes erejével fennáll, sokkal veszélyesebb, mint az elsődleges elfojtás. Három évvel később láttam újra a pácienst, akkor már lesújtó állapotban volt, majd pedig elmegyógyintézetben végezte. Eléggé valószínű, hogy ha a teljes szeparáció lett volna az első lépés, akkor meggyógyulhatott volna. A schizofrénia eseteiben szintén igaz, hogy a szeparáció a családtól jótékony hatású.

Nagy szükség van a diplomáciai érzékre olyan esetekben, ahol a páciens nem volt közvetlenül érintve, sem aktívan sem passzívan, vagyis nincs szó másról, csak az autoritás komplexus zavaráról. Itt a fikció világában kell megpróbálnunk megnyugvást nyújtani. Nem számít, hogy az anya valóban hűtlen volt-e vagy sem. Nem tudjuk eldönteni. Az általános gyakorlatom az, hogy így fogalmazok: „Nincs meggyőző bizonyíték arra, hogy hűtlen volt, de az Ön betegsége abból a meggyőződéséből ered, hogy valóban az volt”.

Egy terápiás „mintha” helyzetet teremtek, úgy kezelem a fikciót, mintha valóság lenne, teszem ezt az érvelés és gyógyítás érdekében. Azt kell elérni, hogy a páciens elszakadjon a tárgytól és visszaforduljon a szubjektum, az ego felé. El kell fogadnia annak a korszaknak a morális elveit, melyben él, és meg kell értenie, hogy a gyerekek nem bíráskodhatnak a szüleik felett. Azt kell megvilágítani a számára, hogy a tárgy megbüntetésének célja áll az életfeladatai ellen történő tiltakozása mögött, így lehet képes arra, hogy belássa, az élet korlátait kell a betegsége korlátainak helyébe állítania. Be kell bizonyítanunk neki, hogy tévesen használja a logikai képességeit, hogy nem jól alkalmazza a kreatív impulzusait amikor arra használja őket, hogy felépítse a „rendszerét”. A mindennapi reakcióit kísérjük figyelemmel és tárjuk fel előtte. Ő pedig képessé válik arra, hogy a saját központi ideájáról gondolkodjék, mely felett eleddig szemet hunyt; a titkosírása dekódolódik, a fiktív világa összetörik, a rendszere darabjaira esik szét, és a valós világ kerül előtérbe. Ezennel megszabadul a vakfoltjától, a valóság és fikció közötti feszültség pedig a minimumra redukálódik. A páciens a múltban élt. A tünetei a gyermekkorra történő regresszió megtestesülései. Ebből a regresszióból előnyt kell kovácsolni.

 

Ilyen regressziót mutatott teljesen világos módon (igaz, szimbolikusan) egy olyan páciens, aki érintésmániától szenvedett, és akinek az esetében annyira jól kiépített volt a halál fenyegetés, hogy akármi is történt, mindenképp halált jelentett. Amit megvarrt, azt vissza is kellett fejtenie, mint egy modern Pénelopé, aki egyre várta azt a csodát, hogy a szeretett tárgya visszatérjen, a páciens esetében ez az apja volt. Épp a pubertáskor elmúltával, 18 évesen az apja kérésére annak genitáliáit kellett a kezébe vennie.

 

Egy kényszerbetegségben szenvedő, impotens férfi a következő álomban élénk színekkel fejezi ki azt, ahogyan visszatért a realitásba.

 

Az égen egy vezércsillag világít, két vagy három másik csillag kíséri valamivel alacsonyabban. Arra várunk, hogy ez a vezércsillag lehulljon a földre. Egy utcai lámpa van azon a ponton, ahová valószínűleg leérkezik majd. A hullócsillag fogja meggyújtani ezt a lámpát. Ezt mondom a barátomnak: „El kell mennünk innen, különben a csillag ránk zuhan, és elpusztít minket”. Ekkor megjelenik a húgom. Felmutat az égre, ahol tisztán kivehető három fénylő bolygó, melyek a Föld, a Nap és a Hold. A húgom a következőt mondja: „A Föld, az ég és a Hold között most a legkisebb a távolság. Nagy a veszély, mert összeütközhetnek a csillagok”.

 

A hullócsillag az anya. A páciens azt gyanítja, hogy ő egy munkásnak a fia, aki az állítólagos apja gyárában dolgozik. Legerősebb gátlása az anya hűtlensége és a saját impotenciája közti asszociáció miatt áll fenn. („Csak akkor leszek potens, ha megházasodom, és hűséges leszek a feleségemhez.”) Az anyai hűtlenség egyre erősödő emléke megakadályozza ennek az emléknek a veszélyes annullációját. A hullócsillag fogja meggyújtani a lámpát – újra potenssé válik, ha szembenéz a valósággal, és felhagy az anya idealizálásával. A valóság (a Föld) és az ideál (a Nap) már közel kerültek egymáshoz és az összeütközés a küszöbön áll. A húga hívja fel a figyelmet a veszélyre. Ez egy korábbi esetre utal, mikor egy valódi összeütközéssel néztek szembe vallás és impulzus között. Az álom a nappali álmodozás végét, az annulláció alóli felszabadulást jelzi. A visszatérést a valóságba.

 

Meg kell békélnie azzal a ténnyel, hogy az édesanyja tekintélye lerombolódott. Azonban ég a földdel összeér, és azzal fenyeget, hogy az illúziók birodalma számára eljött a vég, az egész fiktív világa elpusztul.

A legfontosabb feladat tudatosítani ezekben a pácienseikben a nappali álmaikat. Saját életük románcát álmodják. Kényszercselekvéseik automatizmusa segít nekik egy fiktív világban élni. Későn fekszenek le, hisz „annyira sok dolguk van” mielőtt aludni térhetnének; és későn kelnek fel, mert miután felébredtek, még szeretnek félálomban fekve maradni és elmerülni a nappali álmaikban. Az idővel játszanak, és így elégítik ki affektív éhségüket (sosem készülnek el, mindig sietőben vannak, mindig tele vannak kétségekkel stb.); ha pedig a lustaság vádja éri őket, a betegségre hivatkozva mentik fel magukat. A napok villámgyorsan múlnak el, miközben kényszerrel és kétséggel csillapítják affektív éhségüket. Az érzelmek felkavarodása jelenti a betegség jutalmazó örömét. Egy olyan tárgyon élősködnek, akit egyszerre szeretnek és gyűlölnek, és a mi feladatunk megszabadítani őket ettől a tárgytól, meggyőzve őket arról, hogy a saját ego az, amit feláldoznak a tárgy érdekében, és arról, hogy egy másik emberi lénytől váltak függővé – közben pedig meg kell értetni velük ennek a fixációnak a mélyebb értelmét. A tárgy a szeretet tárgya vagy a gyűlölet tárgya (a kettő ugyanazt jelenti).

Ezen a ponton a páciens álmainak elemzése segíthet előre haladni. Az álom, ugyan különféle torzítások után, változatos álruhákban, de azt a tárgyat mutatja meg, akire a kényszerbetegségtől szenvedő páciens fixálódott. Amennyiben felfedeztük a betegséget fenntartó, vagyis a központi ideát, akkor megtaláltuk a kulcsot az álmok megértéséhez.

Mennyire menjen mélyre az analízis és mennyi ideig tartson? A tapasztalataim alapján ellene vagyok az elnyújtott analízisnek. Amit egy jó analitikus nem tud hónapok távlatában meggyógyítani, azt évek alatt sem fogja tudni. Nagyon meg vagyok elégedve a kényszerbetegség eseteiben elért sikereimmel, és nem tagadom, hogy különösen hosszú időt igényelnek.

Gyakori beszédtéma a mélyre tekintő analízis és a csak a komplexusokkal foglalkozó analízis közötti különbségtétel. Az előbbi, állítólag, az összes bezárt emléket eléri, de én azt gondolom, hogy egy ilyen igyekezet túlontúl ambiciózus. A komplexusok analízisét szintén nem tekintem a legfőbb kívánalomnak. Az én legfőbb célomat az attitűdök analízise jelenti, mivel úgy vélem, a pszichoterapeuta fő feladata, hogy kijavítsa a páciens hibás attitűdjét, mellyel a tárgy felé fordul.

Ez az oka annak, hogy nem igyekszem kierőszakolni az emlékezést, hanem az az elsődleges szándékom, hogy a pácienst tökéletes mértékben tudatára ébresszem a saját attitűdjének, megismertessem vele a betegsége centrális ideáját, a saját vezérmotívumát, a fő irányvonalait és az életcélját. Megmutatom, hogy hogyan értheti meg a nappali álmainak természetét és célját, továbbá nap mint nap arra bíztatom, hogy adja fel a maga által teremtett rendszert. Nem vagyok elégedett, amikor kisebb fejlődésről számol be, ugyanis a mottóm az, hogy mindent vagy semmit. Ezért hát nem kötök kompromisszumot a kényszercselekvések kapcsán.

Az analíziseim ritkán tartanak tovább három vagy négy hónapnál – és néha, kedvezőtlen esetekben, bizony, kudarcot vallok. Az az analitikus, aki azt hiszi, hogy minden esetet meg tud gyógyítani, becsapja saját magát, és összetéveszti a látszatgyógyulást a valódi gyógyulással. Az itt tárgyalt problémák némelyike gyógyíthatatlan, különösen akkor, ha inceszt viszony következményei. Más páciensek látszólag egy cseppet sincsenek jobban, mikor távoznak tőlünk, de a munkánk később majd „megérik” bennük, ahogyan Kretschmer fogalmaz. Elültettük bennük az élesztőt, ami majd elkezd dolgozni, ha itt lesz az ideje.

A kényszerbetegség analízise egy nehéz pedagógiai feladat, a pszichoterapeuta képességeinek legjavát teszi próbára. A legfontosabb szempont arról meggyőzni a pácienst, hogy az idővel és a realitással játszik. A realitás fiktívvé vált a szemében, és a fikcióit kezeli realitásként. Az annulláció felé irányuló tendenciája jelenti a legnagyobb veszélyt számára. Egyfajta tartós hallucináció állapotában éli az életét, közben egy steril illúzióvá teszi a realitást.

Ahogyan André Gide, jómagam is előszeretettel nevezem a hasonló annullációt „második realitásnak”. Az említett szerző a következőképpen ír a Si le grain ne meurt című önéletrajzi regényében:

„Létezik egy második realitás. Éveken át abban a homályos és meghatározatlan hiedelemben éltem, hogy létezik egy második realitás a hétköznapok felismert realitása mellett – és nem vagyok biztos benne, hogy felszabadultam az említett hiedelem alól. Ennek a második realitásnak semmi köze nincs a mesék vagy a mágia világához, Hoffmann vagy Hans Andersen történeteinek világához. Meggyőződésem, hogy valamit hozzá kell adnunk a világhoz (ez egy olyan szükséglet, melyet az elkövetkezendő időkben a vallás jobban képes lesz kielégíteni, mint ezidáig); talán annak az igyekezetnek a része ez, hogy elviselhetővé tegyük az elviselhetetlent. Így történhetett, hogy mikor felnőttkorom küszöbén meghalt az apám, képes voltam arról meggyőzni magam, hogy még mindig él. Hogyan lehet megmagyarázni egy ilyen véleményt? Nem volt-e elképzelhető, hogy bár a látható mindennapi élet számára elveszett, amíg én aludtam, ő továbbra is meglátogatta édesanyámat? A nappali órákban megingott az ebbe a gondolatba vetett bizodalmam, de röviddel elalvás előtt éreztem, ahogy erősödik és egyre tisztábbá válik. Meg sem próbáltam a misztérium mélyére látni, mivel úgy éreztem, hogy elpusztítanám azt, amit vizsgálni akarok. Még mindig fiatal voltam, és anyám gyakran mondogatta: ’Idővel majd jobban megérted’. Mégis, épp az elalvás előtti pillanatban, olyan közel éreztem magam ahhoz, hogy felfogjam ezt a második realitást.”

Az annulláció segítségével a lehetetlen lehetségessé válik. A realitás leértékelődik és egy második realitás jön létre. Az analízis funkciója az, hogy lerombolja ezt a második realitást – mely a nappali álmok világa. (Évekkel korábban még a „második világ” néven emlegettem.)

A fő feladat, hogy kibogozzuk a szimbolizációt, megfejtsük a páciens titkos nyelvét, felfedezzük az értelmetlenség rejtett értelmét. Egy példa segít, hogy világossá tegyem ezt. Egy kényszeres parapátiás azt képzeli, hogy ég a ház. Apa, anya, lánytestvér, mindenki benn fog égni. A lángok tíz centi magasak. Gondolatban le kell csökkentenie a tűzvészt. Ez csak azon személyek jelenlétében érhető el, akikkel kapcsolatban a gondolat felmerült. Fel kell kutatnia őket, és a jelenlétükben majd le fogja tudni csökkenteni másfél centire vagy még kisebbre. – Teljes értelmetlenségnek tűnik mindez? Pedig mélyreható jelentősége van. Lát valakit, aki emlékezteti az ő „tárgyára”. (Ebben az esetben a „tárgy” a testvér.) A kényszerének jelentése: „Csak az a személy képes eloltani a tüzet, aki fellobbantotta azt”. A tűz a szexuális impulzust szimbolizálja.

Ha rá tudunk világítani a páciens számára, hogy mit jelentenek a fantáziái, onnantól kezdve nehéz lesz továbbra is megadnia magát nekik. Az ilyen esetek kezelése során kizárom Jung módszereinek használatát, még az is lehetséges, hogy a szabad asszociáció gyakorlatát is elkerülöm (Freud legzseniálisabb felfedezése, mely sokszor bizonyul rendkívül értékesnek). Az álmokat analizálom, a kényszercselekvéseket analizálom, tanulmányozom a páciens mindennapi reakcióit, és igyekszem felfedezni a beteg titkos életcélját. Ez az életterv nem az az életstílus, melyről Adler beszél, ő mindent az erőfölény megszerzésére irányuló vágy által meghatározottként értelmez. Nem, a kényszeres parapátia minden más betegségnél világosabban felszínre hozza a szexualitás fontosságát a parapátia okságában.

Feltárom a páciens előtt a saját nagyzásos téveszméjét, azt, hogy hogyan paktált le az Ördöggel, a gondolatok mindenhatóságába vetett babonás hitét, az ősi ideák és rituálék szintjére történő regresszióját. A logos az, amit aktiválok benne, és (ami még fontosabb) rámutatok a betegség irányultságára, arra, hogy ezzel akar bosszút állni azért, mert mellőzöttnek érzi magát, és ez aláásta az önértékelését. Letépem a maszkot az arcáról, meggyőzöm, hogy az altruizmusa valójában egoizmus, hogy tettetett szeretete nem mást mint gyűlölet, és hogy saját magát pusztítja el, ha megadja magát a gyűlöletnek és féltékenységnek.

Pedagógiai munkát végzek. Ha úgy tetszik, nevezhetik diplomáciának vagy pszichoszintézisnek. (Az elnevezésnek csekély jelentősége van, de véleményem szerint minden kényszeres parapátiás a hibás oktatási módszerek elvetélt ivadéka.) Számomra a siker többet számít, mint hogy milyen eszközökkel érem el azt. Nap nap után viharos erővel támadom a páciens „rendszerét”, arra mutatok rá, hogy a nap minden percében jól lehet, csak dobja el magától a fiktív céljait.

A páciens „utasításokat” kér, azt akarja, hogy erővel harcoljak az erő ellen. Ez haszontalan és csak az időt pocsékolja. Láttam olyan pácienseket, akik a háború idején, a katonai fegyelemben feladták minden kényszerüket és úgy képzelték, meggyógyultak. Azonban ahogy leszereltek, és a külső visszatartó erők megszűntek, az elasztikus mechanizmus/elasztikus energiatárolási mechanizmus/rugó mechanizmus /135. oldal, 1345.kép/ (a találó kifejezés Schindleré) újra működésbe lépett. Néhány héttel azután, hogy elbocsátották őket a seregből, ismét mindenen eluralkodott a „rendszer”.

Nem tiltok meg semmit és nem alkalmazok kényszerítést. A páciensnek meg kell tanulnia, hogy csak a szabadság útján érheti el a jóllétet, belülről kell megszabadulnia a tárgytól, csakis a belső szabadság segítségével valósítható meg a gyógyulás. Mennyi energiát eltékozol az ego és ellen-ego harcában! Ezt az energiát a külvilág felé kell fordítani, extrovertálódnia kell, abban az értelemben, ahogyan Jung emlegeti a terminust. Én magam nem sorolom a pácienseimet introvertált és extrovertált csoportokba, csakis az objektum betegeit és a szubjektum betegeit különítem el, mindkét típus nappali álmodozó és introvertált. Az extrovertált egy aktuális konfliktus miatt lett beteg, és a múltba regrediált. Nappali álmodozóvá lesz, annullál, elfojt, aztán introvertálttá válik. Ellenben a kényszerbeteg esetén az introverzió azt jelenti, hogy egy olyan gondolathoz ragaszkodik, melyet még saját magának se vallana be; azt jelenti, hogy a lehetetlent lehetővé teszi a nappali álmokban, feléleszti a múlt egy eseményét a jelen álmaiban.

Nem tagadom, hogy az Adler által leírt mechanizmusoknak, az ambíciót ért sérülésnek, a kisebbrendűségi érzésnek és elbátortalanodásnak meg vannak a maguk szerepei, mivel nem értékelem le más pszichoanalitikusok eredményeit. Az egyoldalúság az elfogulatlan kutatás ellensége. Más iskolák analitikusainak sikereit sem tagadom. Sok esetben úgy tűnik, már az is elégnek bizonyul, hogy valaki lelkesen foglalkozik a pácienssel. Ez önmagában elegendő lehet ahhoz, hogy stimulálja az egészségvágyat. Minden, amit mondani szeretnék, annyi, hogy a tanítványaim és én is nagyon jól boldogulunk azzal a módszerrel, melyet ebben a könyvben írok körül.

Engedjék meg azonban, hogy megismételjem: a kényszerbetegség gyógykezelése az egyik legnehezebb vállalkozásunk, a család gyakran nem tanúsít megértést, nem nyújt segítséget, a legjobb szándékú, legötletesebb igyekezetünk is könnyen frusztrálódhat a páciens makacsága és a gyógyulás valódi vágyának hiánya miatt.

De talán nyomon vagyunk, hogy megtaláljuk az utat a kényszerbetegség megelőzésére.

Ebben a fejezetben felsoroltam azokat az okokat, melyek alapján úgy vélem, hogy ezt a típusú betegséget a páciens és szülei között kialakult, a kettős morális standardból eredő konfliktus okozta. Ha ez így van, akkor a mi feladatunk az, hogy elősegítsük az egységes standard helyreállítását.

Két lehetőség van: a szülőknek a gyakorlatban is azt kell mutatniuk, amit oktatólag hirdetnek vagy pedig a gyerekeket az újfajta szabadságnak megfelelően kell nevelni.

Nagyon kétséges, hogy a gyermekeket lehetséges-e ránevelni a szülők szexuális viselkedése iránti közömbösségre, ugyanis számolnunk kell a féltékenység erőteljes szerepével. Ha a fiú természettől fogva irigyli az apját, a leány pedig az anyját, akkor mennyivel erősebb lesz ez a szenvedélyes érzés, ha bármely szülő betolakodó szeretőjére vonatkozik. Az az elképzelés, miszerint a gyerekeket olyan szabadságra lehetne nevelni, melyben a szülőknek szabadságában áll a saját érdeklődésüket követni a szexualitás terén, számomra utópisztikusnak tűnik. A szülők és tanárok, az iskola és az egyház továbbra is a tradicionális morált fogja hirdetni, még akkor is, ha ennek a moralitásnak az egyéni képviselői figyelmen kívül hagyják a saját elveiket. Amennyire a tapasztalataim alapján meg tudom ítélni, a második alternatíva irányába tett kísérletek eredménytelennek bizonyulnak. Ismerek olyan gyerekeket, akiket vallásellenesen vagy vallástalanul neveltek, akiket arra neveltek, hogy semmilyen szexuális gátlásuk ne legyen, és ők mindennek ellenére vaskalapos konzervatívok lettek – ha másért nem, hát azért, hogy megkülönböztessék magukat a szüleiktől.

Marad tehát a másik alternatíva. A szülőknek meg kell tenniük minden tőlük telhetőt azért, hogy aszerint is éljenek, amit prédikálnak, és jó példát mutassanak a gyerekeiknek.

Aki csak ismer engem és az írásaimat, az jól tudja, hogy én magam a legkevésbé sem vagyok vaskalapos, és mindig is védelmembe vettem a szexuális örömre és szerelemre vonatkozó emberi jogot.

Azonban kénytelen vagyok bevallani, hogy a modern házasság rossz úton jár, és sürgős reformra van szüksége. Az ilyen reformok alfája és omegája az én szememben az, hogy ragaszkodunk a tényhez, miszerint csakis a boldog házasságban élőknek van joga gyermeket a világra hozni.

Minden kényszeres parapátiás esetünk boldogtalan vagy látszólag boldogtalan házasság gyümölcse volt. Ha egy házasságban a felek arról bizonyosulnak meg, hogy rosszul választottak, általában a gyermekvállalás ötlete egy olyan megoldásként merül fel, ami majd jó eséllyel helyrehozza a dolgokat. A gyermek majd kompenzálja őket a szexuális szerelmet illető csalódottságuk miatt. Mi az eredménye ennek a hozzáállásnak? Az egyik lehetőség, hogy egy gyalázatosan elkényeztetett gyereket nevelnek; vagy a szülők később elválnak, és az elvált szülők gyermekei sosem lehetnek boldogok; vagy pedig a gyermek szemtanúja lesz a házastársi hűtlenségnek, és ennek következményeit fejtegette a jelen fejezet.

Ez alapján úgy vélem, hogy a gyermeknemzést el kell halasztani addig, amíg a házasságról be nem bizonyosul, hogy sikeresen működik. Még ekkor is, természetesen, megtörténhet, hogy a férj és feleség később eltávolodnak, hiszen semmi sem garantálja a szerelem sérthetetlenségét. Mégis, minden bizonnyal kevesebb kényszeres parapátiás lenne ebben az esetben.

Végezetül pedig, a szülőknek meg kell tanítani, hogy milyen felelősséggel bírnak mint nevelők. Semmi esetre sem szabad szexuális traumát okozniuk a gyermekeiknek. Szinte naponta van alkalmam megfigyelni, amint azok a nők, akik a lehető legjobb anyának tartják magukat, elbuknak ezen a téren.

Az egészséges egyéniség kifejlődését elősegítő modernista nevelés részletei meghaladják a jelen könyv hatókörét. Ezzel a témával a Briefe an eine Mutter című művem foglalkozik.

A pszichoterapeuták és háziorvosok hálás feladatnak szentelik az idejüket, ha a szülők edukációjával próbálkoznak. Milyen fontosabb küldetést teljesíthetne egy orvos? Talán, mikor beköszönt egy új korszak, új emberek és új nézetek is jönnek majd. Az átmenet idejét éljük, mikor a szexuális reform egy új éra bevezetője. Akárhogyis legyen, az analitikus tapasztalatunk arra tanít minket, hogy a kényszerbetegségek, mint minden parapátia, szociális betegségek.

 

 

 

 

 

 

 

 

Huszonegyedik fejezet

A LELKIISMERET BETEGSÉGEI

 

Amikor a lelkiismeretről beszélek, akkor ezalatt azon etikai gátlások összességét értem, melyek az impulzus és a cselekvés közé állnak. Így a lelkiismeret képes megakadályozni olyan cselekvéseket, melyek végrehajtás esetén önvádra adnának alkalmat.

Goethe úgy mondja, „A cselekvő ember mindig lelkiismeretlen, csupáncsak a szemlélődőnek van lelkiismerete”. Érti ez alatt azt, hogy amíg cselekszünk, addig a lelkiismeretünk hangja le van halkítva; azonban amikor utólag visszagondolunk a cselekvésünkre, akkor a lelkiismeret hangja ismét felerősödik.

El tudunk képzelni egy olyan múltat, amikor minden késztetés megjelent a cselekvésben, méghozzá minden gátlás és következményes lelkiismereti kritika nélkül.

[A tabut ismerő törzsi szervezetek előtt] biztosan kellett lennie olyan primitív népeknek, akik szabad folyást engedtek impulzusaiknak (amikor ezeket nem ellenőrizték külső körülmények), és nem ébredt bennük utólagos önvád, amiért átlépték a megengedett határokat. Az ilyen népeket annyira bántotta a lelkiismeret-furdalás, mint a ragadozó vadállatot, amikor feltépi a zsákmánya húsát. Közös örökségünk részeként még mindig bennünk van a primitív ember minden impulzusa, azonban ezeket a civilizáció már leigázta, megszelídítette, illetve elfojtásra kerültek a tudattalan mélyén. Annyira különbözünk a primitív törzsektől, mint amennyire a gazdájuk házában élő, jól nevelt kutyák különböznek a dzsungelben élő tigristől vagy a sztyeppén élő farkastól. Ennek ellenére a primitív reakciók életben maradtak, még mindig potenciálisan jelen vannak, csak annyi történt, hogy el lettek rejtve, de újra megmutatkoznak, amint a civilizáció vékony máza megreped. Az „emberi vadállat” ott ólálkodik, készen arra, hogy előugorjon az elme réseiből.

Ezért tehát a lelkiismeret-furdalást úgy is nevezhetnénk, mint a civilizált ember mentsvárát a primitív önérvényesítés ellen. Minden emberben létezik egy elemi teremtmény, öröklött és veleszületett, mely ellen a nevelés nem veheti fel a harcot. Haeckel biogenetikai törvénye, mely alapján az egyéni növekedési folyamat megismétli a törzsfejlődés folyamatát, ugyanúgy igaz az elmére, mint a testre. A gyermek primitívnek születik és néhány év leforgása alatt „civilizálni” kell a nevelés segítségével, vagyis megismétlődik benne a fajunk szociális evolúciója. Ezen a módon mindarra, ami az emberben „originális” vagy „elementáris” rárakódik valami, ami kívülről kapott. Ha azonban a nevelés el akarja érni a célját, akkor ezt a „kívülről jövőt” elfogadással, elaborációval, spirituális megemésztéssel és asszimilációval kell saját magunk részévé tennünk. A civilizáció szociális követelményei jelentik az ember lelkiismeretét. A nevelés elnyomja az egyént a közösség érdekében, és így teremt közösségi érzést. Ebben az értelemben a lelkiismeret a közösségi érzés tiltakozásának tekinthető az individualizmussal szemben.

Mivel a közösség morális követelményei az ego felett álló magasabb autoritás elismerésére kényszerítenek, és főképp a vallásba épülnek be, ezért a lelkiismeret nagyrészt a vallás lecsapódása. Ahogy a civilizáció fejlődik, egyre inkább vallástól független morális érzéket fejlesztünk ki, felismerjük azt az etikai kötelességet, hogy „jók” legyünk és kerüljük a „rosszat” – hogy legyőzzük a „rossz cselekedet” belső késztetését.

Mint pszichoterapeutát, a tapasztalataim arról győztek meg, hogy számos idegi zavar „a lelkiismeret betegsége”. Persze közel sem egyszerű felismerni a lelkiismeretet az alatt a számos különféle álruha alatt, melyet felvenni képes. Igaz, vannak jól bevált módszerek, melyek segítséget nyújtanak a lelkiismeret fortélyainak leleplezésében, és annak felismerésében, hogy a parapátiások mikor játszanak színjátékot – ugyanis gyakran meggyőzik magukat arról, hogy nincs lelkiismeretük, és egy látszólag organikus megbetegedésbe menekülnek, hogy így mentesüljenek a kínzó önvád alól. Néha azonban előfordul, hogy egy ilyen páciensre az analízis során úgy tör rá a rossz lelkiismeret, mint egy roham, a páciens zokogni kezd, és akár fél óra is eltelik ezzel, mire a felszabadító vallomást ki tudja mondani.

 

  1. eset. Sosem fogom elfelejteni azt a pácienst, aki nagyon heves asztmarohamokkal küzdött, és azután jött el hozzám pszichoanalitikus kezelésbe, miután minden hagyományos módszer már kudarcot vallott, és semmi nem hozott enyhülést. Mivel jómódban élt, megengedhette magának a klímaváltozást, és a három hónap alatt, amit Mallorca szigetén töltött, többé-kevésbé fel is szabadult az asztmarohamok alól. Második alkalommal már azzal a szándékkal érkezett a szigetre, hogy amennyiben ez a látogatás is megerősíti a jótékony klimatikus hatást, akkor ott telepszik le, azonban megdöbbenve és lesújtva tapasztalta, hogy az érkezését követő egy héten belül nagyon erős roham tört rá, ami miatt ágyban fekvésre kényszerült egészen a távozásáig.

A páciens boldog házasembernek írta le magát, eltekintve attól, hogy a felesége egy sajátos női betegség miatt nem volt képes gyermeket szülni. Továbbá a vállalkozása virágzott, és kiváló egészségnek örvendett egészen addig, míg hat évvel ezelőtt megjelent az asztma. Álmai súlyos belső konfliktusra mutattak rá, mellyel láthatóan nem volt képes megküzdeni. Időnként azt álmodta, hogy kitört egy vihar, miközben ő úszott. Megindult kifelé, a part felé, de nem tudta azt elérni, elsüllyedt, és ekkor a saját kiáltására, valamint az asztma roham kezdeti tüneteire ébredt.

Nagyjából két hét elteltével kertelés nélkül közöltem vele, hogy valami nyomja a lelkiismeretét, és amíg nem hajlandó letenni a terhét, megbízni bennem és beszélni nekem róla, addig semmi esélye az állapotjavulásra. Élénken tiltakozott, mondván, neki semmi rejtegetnivalója nincs, csakhogy remegett a hangja, ami a hazugsága árulkodó jele volt. Úgyhogy ennek megfelelően tovább folytattam a szembesítését azzal, hogy meg akar téveszteni. Hirtelen könnyekben tört ki, majd pedig közel egy órán át zokogott. Tudtam, hogy ezt a lehetőséget nem szalaszthatom el, ezért kiüzentem a már várakozó páciensnek, elnézését kértem, az asztmásomat meg hagytam, hogy annyi ideig sírjon, amennyire szüksége van. Hosszú idő után, de megnyugodott annyira, hogy beszélni tudjon. Az ő felesége és a legjobb barátjának, a legkedvesebb cimborájának a felesége testvérek voltak. A páciens bár vallásos és érett személyiség volt, viszonyt kezdett a sógornőjével, egyúttal tehát a szívbéli jóbarát feleségével. Újra és újra mindketten fogadkoztak, hogy megszakítják a viszonyt, de kivétel nélkül mindig elbuktak ebben az elhatározásban. Ez a kudarc eléggé érthető volt, ugyanis egy fedél alatt éltek, a sógornő lakrésze pontosan a páciensé felett volt. Az ellenállhatatlan lehetőséget bűnrészesként is lehetne okolni. A páciens mélységes szégyent érzett, és ismételten szemrehányást tett magának: „Milyen egy gazember vagyok, megcsalom a feleségemet, akit szeretek, és elárulom a legkedvesebb barátomat”. Az asztma a házasságtörés első alkalmának első évfordulóján kezdődött, a későbbi rohamok szabályszerű ismétlődése pedig egy belső kalendáriumra utalt, melyben bizonyos napok bűnhődésre voltak előírva.

Egy ilyen jellegű esetben a „bűnös pár” teljes szeparációja jelenti az egyetlen reményt a gyógyulásra. Amikor a páciens először utazott Mallorca szigetére, a feleségét vitte magával. A második látogatás alkalmával a sógornője tartott vele, mire a rohamok azonnal visszatértek. Elmagyaráztam neki, hogy ez a tiltott viszony elviselhetetlen terhet ró a lelkiismeretére. Mikor a kezelés véget ért, a páciens elköltözött, a vállalkozása egy olyan székhelyén vette át az irányítást, mely egynapi utazásra volt az előző lakhelyétől, és a sógornője (aki hasonlóan sokat szenvedett ettől a helytelen kapcsolattól) is egyetértett abban, hogy soha többé nem találkozhatnak. Az asztma enyhévé vált. Már tíz év telt el az analízis óta, de időről időre, mikor más asztmásokat küld hozzám kezelésbe, hírt kapok arról, hogy jól van.

 

Itt egy mélyen vallásos emberről volt szó, a lelkiismeretét különösen érzékennyé tette a hite. Azonban lehet valaki szabadgondolkodó, ateista, monista elveket valló vagy filozófus, aki azt gondolja, hogy mentes minden vallási előítélettől, akkor is sújthatják „a lelkiismeret betegségei”, mégpedig a kisgyerekkori vallásos neveltetésből adódóan.

 

  1. eset. Igen tanulságos annak az Indiából származó orvosnak az esete, akit makacs, álmatlanságot okozó pruritus kínzott, mellyel hiába fordult segítségért több különböző dermatológushoz is. Hozzám mégsem a bőrproblémája miatt jött el, hanem az impotencia egy különös formája miatt, mely mindig akkor jelentkezett, amikor egy nőt az első alkalommal akart magáévá tenni. Mint sok más indiai vendégünknek, neki is számos „afférja” volt, valóságos Don Juan lett belőle, ám két kóros tényező is meggátolta ebben a fajta tevékenységben: az említett impotencia; valamint a pruritus, mely általában nemi aktus után jelentkezett, és kizárólag egy hideg zuhany enyhítette (bizonyos mértékig).

A páciens vallásos családból származott, fiatalon csatlakozott egy olyan vallásos rendhez, melynek legfontosabb parancsa a szexuális önmegtartóztatásra vonatkozott. Az egyetemen, orvostanhallgatóként is szigorúan megmaradt vegetáriánusnak, ahogyan azt a hite előírta, továbbá sosem maszturbált, és sosem próbálkozott házasság előtt szexuális kapcsolatot létesíteni. Hazájának szokásai szerint a házasságát az apja rendezte el. A páciens nem volt szerelmes a lányba, de az olyannyira gazdag hozománnyal rendelkezett, hogy a férfi nem mert, és nem is akart ellenkezni. A gazdag após anyagi támogatásának köszönhette, hogy Európába jöhetett két éves posztgraduális képzésre. Orvosi tudásából adódóan egyértelműen felismerte, hogy a felesége nem volt már szűz, mikor hozzáment, de ezt az információt megtartotta magának, annak ellenére, hogy jó eséllyel meg tudta volna nevezni azt, aki megelőzte őt a felesége karjaiban. Nem panaszkodhatott, hiszen a legkisebb megjegyzés is veszélyeztette volna az Európai tanulmányokat. Ahogy megérkezett Bécsbe, azonnal és teljes mértékben megváltoztatta a korábbi szokásait. Húst evett, eldobta minden szexuális gátlását, ámde ezért drágán meg kellett fizetnie az elviselhetetlen viszketés formájában, melyet gyakran olyan erősen kellett vakarnia, hogy a vére is kiserkent.

Rámutattam, hogy a probléma a lelkiismeret betegségének tekinthető, elmondtam, hogy az álmatlanság és a pruritus is meg fog szűni, ha hátat fordít ennek a szabados viselkedésnek, mely olyannyira ellentétben állt azokkal az elvekkel, melyek alapján nevelkedett. Felismerte, hogy igazam lehet, ezért megszakította minden viszonyát és visszatért a húsmentes étrendhez. Ettől fogva a pruritus nem jelentkezett többé, az alvásminőség pedig kiváló lett. Fény derült arra is, hogy miért vált impotenssé minden olyan alkalommal, mikor először került volna sor együttlétre egy adott nővel. Az ilyen helyzet arra a csalódásra emlékeztette, amit a nászéjszakáján élt át, mikor rájött, hogy a felesége már nem volt szűz – részben a felesége iránt érzett gyűlölet volt az oka a Bécsbe érkezését követő szexuális kicsapongásainak is. Hat hét önmegtartóztatás után ismét viszonyt kezdett egy nővel (javaslatom ellenére). Bár a szigorú vegetáriánus étrendet fenntartotta, de a pruritus a combján azonnal és teljes erővel visszatért.

Pszichológiai szempontból érdekes tény, hogy a páciens rendkívül elégedetlen volt a kezelés eredményeivel. Ugyanis lehetetlen elvárást dédelgetett magában. Azt gondolta, hogy fel kellene szabadítanom a belső tilalmai alól, hogy élvezhesse a kapcsolatokat annyi nővel, amennyivel csak kedve van. Közel sem volt egyszerű meggyőzni őt arról, hogy nem tud kívánságra európaivá válni, magáévá tenni az európai szabadságot, és arról, hogy mindannyiunkat vastörvények kötnek meg, ha pedig áthágjuk őket, mindegyikünknek meg kell fizetnünk a büntetést.

 

  1. eset. Hasonló volt annak a hölgynek az esete (korábban máshol már közreadtam), akit Bécs legtöbb specialistája ismert már, ugyanis hét éve eredménytelenül próbálkoztak a nála fennálló Quincke-ödémás vagy angioneurotikus ödémás urticaria (csalánkiütés) kezelésével. Az ödéma a kezeket, lábakat, arcot is érintette, ezzel groteszk módon eltorzította az egyébként igen kellemes megjelenésű nő küllemét. Észrevettem, hogy a probléma mindig akkor lángolt fel rohamszerűen, miután a páciens – férjezett asszony, akinek 17 éves lánya van – hazatért a szeretőjénél tett látogatásáról. Ezzel a szeretőjével teljes orgazmust tudott átélni, de a férjével történő együttlétek során frigid volt. A bőrprobléma meggyógyult, amint megszakította a viszonyt.

 

Mindezek az esetek jól mutatják, mekkora baklövést követnénk el, ha ahhoz az egyoldalú, Freudiánus véleményhez tartanánk magunkat, hogy csak és kizárólag a szexuális kielégülés hiánya okozza a pszichogén zavarokat. A 69., 70., 71. esetekben szabadon kiélésre kerülhettek a szexuális impulzusok, megfelelően ki is elégültek, mégis kezelhetetlen betegség alakult ki, ellenben az önmegtartóztatás időszakaiban a tünetek eltűntek, mivel a konfliktuskeltő kapcsolatok megszakadtak és a lelkiismeret megnyugodhatott.

Fontos tény, hogy a lelkiismeret hangja testi kifejezésmódra találhat, ezt nevezzük szomatizációnak. Az ilyen szomatizációk akkor jelennek meg, ha a páciens nem törődik a lelkiismeret-furdalással és úgy képzeli, hogy képes lehet figyelmen kívül hagyni azokat a tiltásokat, melyeket a lelkiismerete szab ki a viselkedésére. Ahogyan S. Löwy Pozsonyban nagyon helyesen megfogalmazza, a szomatizáció a test egy „preferált” területén jelentkezik. Az elme testi nyelvén ez a preferált terület („gyenge pont”) határozza meg a mentális konfliktus testi szinten történő kifejezését.

Meg kell elégednem annyival, hogy csak néhányat említsek a legfőbb szomatizációs formák közül. Főkép az érzékszervek érintettek. Migrén vagy más típusú fejfájás, szem körüli izomrángások, és fotofóbia, mind gyakori tünetei a lelkiismeret betegségének, és csakis a pszichogén ok megszüntetésével enyhíthetőek.

 

  1. eset. A háziorvosa hozta el hozzám a hölgy pácienst, akit olyan intenzív fotofóbia kínzott, hogy nappal nem is tudott kimenni az utcára, hacsak nem borították sűrű felhők az eget. Ezen kívül különféle szorongások és kényszerek is fennálltak. A fő tüneteket azonban a fotofóbia és az egyedülléttől való félelem jelentették. Rengeteg orvossal konzultált már korábban, köztük számos analitikussal is, akik közül jómagam voltam (legalábbis azt hiszem) a tizennyolcadik. Az orvosa, aki elkísérte hozzám, jól ismerte a könyveimet, és ő maga is próbálkozott már analízissel, négy hónapon át, eredmény nélkül. Biztosan megértik, hogy nem voltam túlzottan boldog, amiért ebben a sorozatban nekem kell végeznem a tizennyolcadik analízisét. Megkértem, hogy mondja el az korábbi analízisek tapasztalatát, mit tudott meg belőlük a fotofóbia okaira vonatkozóan. Az ilyen kérdések általában feleslegesek, nem leszünk sokkal okosabbak tőlük. Mindazonáltal, ő azt mesélte el, hogy a nap az apját jelképezi számára, továbbá gyermekként talán látta az apja nemi szervét, és emiatt nem tudott a napra nézni. Az én analízisem során türelmetlen és elégedetlen volt, láthatóan azért, mert nem adtam neki lehetőséget az affektusai „lereagálására”. Később, megígérte, hogy hoz nekem egy írott önéletrajzot. Körülbelül 5 éves lehetett, mikor az édesanyja elhunyt. Az édesapja újra megnősült, második feleségétől egy fia született. A páciens odavolt a féltestvéréért. Gyermekkorának szörnyű, traumatikus élménye volt, mikor a kisfiút holtan találta a bölcsőjében. Utólag azt mondták el neki, hogy kiabálni kezdett, „Alfred meghalt”, és hosszú ideig nem lehetett megnyugtatni. – Itt megszakadt az önéletrajz, mígnem, úgy három nap múlva egy újabb bizalmas részletet árult el: egy időben azzal dicsekedett, hogy fojtogatott egy férfit, akibe szenvedélyesen szerelmes volt. „Mi volt a szeretője keresztneve?”, kérdeztem. Ahogy vártam, ezt felelte: „Alfred”. – Az első interjú során elmondta, hogy erős bűntudat érzése van, „mintha elkövettem volna valami bűnt, de nem tudok róla, hogy valaha is elkövettem volna bármilyen bűnt”. Ez részleges beismerés volt.

Ekkor azt éreztem, hogy kimondhatom: „Megölte az öccsét, és azért szenved fotofóbiában, mert a nap mindent napvilágra hoz”.

Ez egy hatékony „analitikus sokk” volt, melyre az intuícióm vezetett rá, és ezennel lecsupaszítottam a lelkiismeret-furdalásának gyökereit.

Lassan harminc év telt el a gyermekkori bűntett óta. Sok-sok orvos kérdezte már ki a pácienst, de egyikük sem találta meg a megoldást, miszerint betegségének oka egy gyilkos lelkiismereti gyötrelme volt. Heves reakciót vártam, de semmi ilyesmi nem történt. Csak nézett rám meredten és ennyit kérdezett: „Meg tudna bocsátani, ha megtettem volna?”.

 

A fotofóbia magyarázatot nyert. A páciens nem akart szembenézni az igazsággal. Nem ez volt az egyetlen fotofóbiás eset, melyet kezelnem kellett. A szem kitüntetett helye számos parapátiás tünetnek, egészen az átmeneti vakságig terjedhet a tüneti skála.[17]

 

  1. eset. Egyszer egy külföldi hölgyet kellett kezelnem, akinél periodikusan jelentkező tinnitus aurium állt fenn, mely időnként hevessé vált, máskor ideiglenesen megszűnt, ha a gondolatai mással voltak elfoglalva. A férje egy magasrangú köztisztviselő volt, aki rábízta a szőlősbirtokának kezelését. Egyik nap egy izmos parasztfiú dolgozott a szőlőpréssel, a hölgy figyelemmel kísérte a munkáját, aztán segített neki. A közös munka során közeli kapcsolatba kerültek, a hölgy szexuális izgalma felébredt és a fiúnak adta magát. Aztán nagyon megijedt, nehogy a fiú elkezdjen a hódításáról dicsekedni a faluban. Ami azt illeti, valóban így tett; de ami a hölgyet a félelmeinél is jobban kínozta, az a lelkiismeret-furdalása volt. Gyakorló katolikusként élt, szerette a férjét, aki semmiféle panaszra nem adott okot neki. Az első heves tinnitus roham helyszíne a Bécsben található Marienbrücke volt, ott a Szűz Máriát ábrázolja egy szobor, amint megbocsát egy bűnös asszonynak és felemeli őt. Egészen addig, amíg rá nem mutattam, a páciens nem ismerte fel az összefüggést a fülzúgása és a szobor között. Beismerte a vétkét a férje előtt, aki mindent megbocsátott neki. A parasztfiú másik munkát kapott, messze a szőlősbirtoktól. A páciens egy papnak is meggyónt, megfogadta, hogy felülkerekedik a szenvedélyein és hűséges feleség lesz. Mielőtt elhagyta volna Bécset, a tinnitus aurium alábbhagyott.

 

Sokkalta nehezebbek a kirívó zajérzékenység esetei, melyekből bőséggel tudnék példákat emlegetni. Valójában a belső hang az, amit nem lehet elhalkítani, ami kívülre projektálódik, és ezután elviselhetetlen utcai zajnak tűnik. Ezek a páciensek hiába próbálnak enyhíteni a szenvedésükön azzal, hogy elzárják a külső hallójáratot egy darab vattával vagy rugalmas füldugóval. A belső hangokat nem lehet ilyen módon lecsendesíteni, a szerencsétlen betegek pedig álmatlan éjszakákat töltenek azzal, hogy figyelik, át tud-e jutni valamilyen zaj a védekező eszközeiken. Röviden feljegyzek itt egy ilyen esetet, mely különösen érdekesnek bizonyult.

 

  1. eset. 42 éves színésznő, találkozásunk idején épp „pihent” (értsd: munkanélküli volt), és arra panaszkodott, hogy a folyosóról beszűrődő vízfolyás hangja megőrjíti. Egy régi stílusú házban él, ahol minden szomszéd a folyosón található medencéből vételezhet magának vizet. A páciens a nappalokat házon kívül tölti a barátaival vagy ismerőseivel, de már előre rettegéssel tekint az éjszakák elébe, gyötrődik amiatt, hogy várhatóan valaki majd kijön a medencéhez vízért. Aztán a cső sípolása, a kannába folyó víz loccsanása szinte az öngyilkosság határára sodorja. Az analízis során kiderült, hogy öt alkalommal esett át abortuszon, majd pedig sterilizáltatta magát a petevezeték elköttetésével, hogy így a teherbeesés további kockázata nélkül élvezhesse a szexualitást. Most viszont, hogy ráébredt, minden barátnőjének van gyereke, már bánja, amit tett. A víz folyása a menstruációval és abortusszal asszociálódott gondolatokat keltett, habár a hölgy nem volt tudatában annak, hogy a bűntudata áll a hiperszenzitivitásának hátterében.

 

Valamilyen rossz szag tartós illúziója, az ízérzékelés zavarai, a tapintás vagy hőérzékelés zavarai, mind lehetnek a lelkiismeret-furdalás jelzői; ugyanúgy, ahogy a bőr bizonyos területeinek hiperszenzitivitása is. Nagyon gyakoriak azok az esetek, amikor a lelkiismereti problémák úgy manifesztálódnak mint gyomorfájdalom, hányás, étvágytalanság, nyelési zavar stb.

Egy férfi, akit azért analizáltam, mert képtelen volt szilárd ételt lenyelni, fiatalon két törvénytelen gyermekét bízta rá egy úgynevezett „csecsemőfarmer” vagyis a csecsemőket pénzért gondozásába vevő személy kegyeire. Az első alkalommal akkor jelentkezett a zavar, mikor elhaladt egy gyermektemető mellett, ami emlékeztette az ő szerencsétlen sorsú gyerekeire.

Sok hasonló esetem volt, de itt csak egy párat válogattam ki közülük, ezzel rámutatva, hogy a parapátiás zavarok a lelkiismeret betegségei is lehetnek. A páciens elnyomja a bűntudatát, megpróbálja elfojtani a lelkiismerete hangját, és úgy tenni, mintha immunis lenne rá. Aztán a természet megbosszulja magát.

Néhány szót kell még szólnom a bűnbánatról és a bűntudat keserűségéről. Az igazi bűnbánat előbb vagy utóbb úgy kerül nyugvópontra, hogy a lelkiismeret hangját a túlkompenzáció csendesíti el. Bár néhanapján ez a megbánás puszta ürügy is lehet a kéjes emlékekben történő lubickolásra. Ez utóbbi típusú bűnbánás egyfajta kényszerré válik, amely folyamatosan visszatér, hiszen egy titkos, örömteli jutalom kíséri.

Találkozhatunk azzal a paradoxonnal is, hogy a bűnbánat maga lesz a lelkiismeret-furdalás oka, mintha a páciens magában felismerné az affektusa őszintétlenségét. Az önvád segítségével a tiltott, ámde élvezetes aktust örökösen újraéleszti az emlékezetében – és ehhez társul az örömteli felhang. Végezetül pedig, a lelkiismeret-furdalásnak egy olyan formája is létezik, melyben a személy azt bánja meg, hogy nem viselkedett lelkiismeretlenül – mint ahogyan tette ezt az a nő, aki a halálos ágyán a következő figyelemre méltó kijelentést tette: „Azt bánom, hogy nincs semmi, amit megbánhatnék”.

A fejezet lezárásaként Somerset Maugham bölcs szavait idézem, aki Az ördög sarkantyúja című regényében a következő, csodálatos jellemzést adja a lelkiismeretről:

„Szerintem az egyéni lelkiismeret őre azoknak a szabályoknak, melyeket a közösség alakított ki fennmaradása érdekében. Rendőr a szívünkben, vigyáz, hogy meg ne szegjük e törvényeket. Az ego központi erődjében fészkelő kém. Az ember úgy vágyik embertársai helyeslésére, annyira retteg rosszallásuktól, hogy maga hozta be a várba ellenségét; az pedig éberen őrködik, s gazdája érdekében mindig kész letörni bármely félig kialakult, a nyájtól való elszakadásra irányuló vágyat. Kényszeríti az egyént, hogy a közösség érdekét mindenkor a magáé fölé helyezze. Ez az a nagyon erős kapocs, amely az egyént összeköti a közösséggel. S az ember – alávetve magát olyan érdekeknek, melyek meggyőződése szerint fontosabbak, mint az övéi – rabszolgájává lesz éber őrének. Díszhelyre ülteti. Végül, mint udvaronc, aki hódolatteljes elragadtatással fogadja a vállára ereszkedő királyi pálcát, kérkedik azzal, hogy milyen érzékeny a lelkiismerete.”

Sajnos ezek a megfigyelések egyoldalúak. Mi történne az emberiséggel, ha az embereknek nem lenne lelkiismerete? Szociális szempontból kijelenthetjük, hogy a lelkiismeret az emberi faj kulturális és etikai értékeinek őrzője. A történelem azt mutatja, hogy minden előrelépésért fájdalmakkal, visszaesésekkel és betegségekkel kell fizetnünk. Miránk, orvosokra hárul a feladat, hogy kiismerjük magunkat a lelkiismeret titkos ösvényei között, akkor, amikor a lelkiismereti problémák idegi zavarokban öltenek testet, hiszen ezeket csak úgy enyhíthetjük, ha az eszközeinket a probléma középpontjában – a páciens elméjében – vagyunk képesek alkalmazni. Az analitikus pszichoterápia technikája nem hagyhatja figyelmen kívül a lelkiismereti eredetű betegségeket. A pszichoterapeutának kézen kell fognia a pácienseit, és segítenie kell nekik abban, hogy helyreállítsák ideáljaikat, melyeket szándékosan vagy kényszer hatására, de leromboltak.

 

 

 

 

 

 

 

 

Huszonkettedik fejezet

A FÁJDALMAS JELENSÉGEK PSZICHOANALÍZISE

 

Az analitikus fontos feladata, hogy abban az esetben, ha valaki fájdalomra panaszkodik, el tudja dönteni, hogy ez a fájdalom organikusan vagy pszichésen determinált. Hozzátéve, hogy az organikus fájdalom gyakran pszichés szuperstruktúrával rendelkezik, a fájdalom jóval azután is fennmarad, hogy a testi ok megszűnt.

Ki kell emelnem azt a tényt is, hogy a pácienst egyáltalán nem érdeklik a diagnózis ilyen finomságai. Ami őt érdekli, az a gyógyulás, vagy legalábbis úgy tesz, mintha meg akarna gyógyulni. Egyes orvosok megmondják a páciensnek, hogy „Ön pusztán beképzeli a fájdalmat, egyáltalán semmilyen organikus zavara nincsen”, és azt gondolják, ezzel le is tudták a kötelességeiket, azt pedig nem veszik észre, hogy ezzel a megállapításukkal a legkevésbé sem segítenek a betegen. A fájdalom az fájdalom. A hatás valóságos, bármi is legyen az ok, sőt, a pszichogén fájdalmak sok esetben még megterhelőbbek, mint az organikusan determinált típusok. A pszichoterapeuta feladata ott kezdődik, ahol az általános orvos diagnózisa véget ér, hiszen neki a „beképzelt” vagy „képzeletbeli” fájdalomtól kell megszabadítania a pácienst.

A mentális gyógyító azzal a nehézséggel találhatja szemben magát, hogy a pszichogén fájdalmakat nehezebb enyhíteni, mint azokat, amelyeket organikus megbetegedés idéz elő. Valójában pontosan az a tény segíthet a zavar pszichés eredetének diagnosztizálásában, hogy a kipróbált és megbízható módszerek sorra kudarcot vallanak a fájdalom enyhítésében. Miért van ez így? Mert a páciens ragaszkodik a betegségéhez, tudattalanul nagyon is élénk ellenállást vet be a gyógyítási kísérletünkkel szemben. Azzal párhuzamosan, hogy a segítségünkért könyörög, a szerencsétlen sorsa miatt bánkódik, örök hálájáról biztosít minket, ha meggyógyítjuk – a tudattalanja már hadrendbe is állította az erőit, hogy megvédje a dédelgetett betegséget. Ezt a helyzetet nem lehet annyival megoldani, hogy az „örömteli fájdalom” divatos jelszavát idézzük, és mazochistának bélyegezzük a beteget. Azt én sem tagadhatom, hogy létezik az örömteli fájdalom, és számításba kell vennünk, hogy a páciensek esetleg örömmel tetszelegnek a szenvedő szerepben, büszkén kijelentvén, hogy „Soha senki nem élt még át ilyen gyötrelmes kínt, mint én”. Azonban a kérdés sokkal bonyolultabb, mint amilyennek első látásra tűnik.

Sok olyan parapátiás fájdalomtól szenvedő páciens létezik, akit nem lenne megalapozottan mazochistának nevezni. A tény, hogy meggyógyíthatók, hogy őszintén örülnek a gyógyulásnak, azt bizonyítja, hogy más pszichogén faktorok is működnek bennük az örömteli fájdalom iránti vágyukon kívül.

Annyira változatos a kép, hogy gyakorlatilag lehetetlen hiánytalan beszámolót adni róla. Egy dolgot azonban mindig észben kell tartanunk. A fájdalom van az előtérben, az a középpont és a domináns tényező, mely kitölti a páciens gondolatait. Az ilyen betegek minden történést a saját fájdalmuk szemszögéből értelmeznek, az egész életüket a fájdalommal hozzák összefüggésbe. Egyeseknek rengeteg alvásra van szükségük a fájdalom enyhítése érdekében; mások képtelenek elaludni a fájdalom miatt. Egyesek úgy vélik, hogy bizonyos álmok enyhítenek a fájdalmukon; mások számára a beleik mozgása vagy mozdulatlansága jelenti a leglényegesebb kérdést. A fájdalom irányítja az étrendet. A fájdalmat fokozó bármilyen izgalmakat nagyon körültekintően kerülni kell. A társaság rendkívül sokat számít, mivel úgy találják, hogy bizonyos emberek társaságában a fájdalom kevésbé súlyossá válik, míg mások jelenlétében rosszabbodik. A fájdalom leírása hiperbolikus kifejezésekkel történik. Az élet elviselhetetlenné fog válni, ha nem lehet enyhülést nyerni. Azonban az enyhébb napokon sincsenek megelégedve, mert annyira rettegnek a fájdalom visszatérésétől, hogy az már rosszabb, mint maga a fájdalom. („Inkább ne is legyen javulás”, mondta egy páciens, „csak ne kelljen átélnem az a gyötrelmes várakozást, hogy mikor tér vissza a fájdalom.”)

Sokan közülük a hipochondria klasszikus tüneteit mutatják. Ragaszkodnak hozzá, hogy a betegségük valamilyen súlyos szervi betegség következménye, az orvos pedig téved a diagnózisában. A fejfájást agytumor vagy agytályog okozza. A mellkasi fájdalom súlyos szívbetegség jele. A gyomorfájdalom gyomordaganatra vagy gyomorfekélyre utal. Ennek következtében a fájdalomhoz hozzáadódik a feltételezett elsődleges betegség miatti rettegés. Az ok, amiért a beteg konzultációt kér az orvostól, nem a betegség maga, hanem a „mögötte meghúzódó” kóros entitás. Azok a parapátiások, akiknek a fő problémája a fájdalom, előszeretettel vetik alá magukat műtétnek. Az áttolás a mentális szintről a testi szintre (konverzió) ezzel annullálódik. A tudattalan győzedelmeskedett és kijátszotta a tudatosságot.

A parapátiás fájdalom bármelyik szervben megjelenhet, a beteg feje búbjától a lábujja hegyéig bárhol előfordulhat. Némely ilyen parapátiás esetében a fájdalom intenzitásánál csak a tünetek változatossága lehet nagyobb.

Egészséges esetben az ember olyan hamar meg akar szabadulni a fájdalomtól, ahogy lehetséges. Ilyenkor a fájdalomcsillapítók gyorsan hatnak, majd amint a fájdalom megszűnik, a megjelenő eufória az életet rózsásabb és kellemesebb színben tünteti fel. Ellenben a parapátiások esetében ez az eufória hiányzik vagy pedig csekély mértékű. Helyette, ahogyan ezt fentebb leírtam, azonnal azon kezdenek gondolkodni, hogy meddig tart a fájdalommentes periódus, mely az ő számukra tehát inkább depresszív, mintsem felszabadító, vagyis a fájdalom és depresszió időszakai váltakoznak, nem pedig a fájdalom és jóllét időszakai. A visszaeséstől való félelem még rosszabb, mint a fájdalom. Azon nyomban megjelennek a kártékony autoszuggesztiók. („Tudom, hogy holnap vissza fog térni a fájdalom.” Vagy: „Ez a fájdalommentes időszak nem tarthat tovább egy hétnél”.) A páciensnek meggyőződése, hogy a javulás csakis időleges lehet, és le is aratja a diadalát az orvos felett, amikor a fájdalom visszatér. Lepattannak róla a jótékony szuggesztiók, hiszen azonnal beveti az ellen-szuggesztióit. („Oh, tudom én, hogy próbál megbolondítani és belém szuggerálni, hogy nem lesz többé fájdalmam. De túl régi motoros vagyok én ahhoz, hogy bedőljek egy ilyen régi trükknek.”) Ha az orvos volt olyan botor, hogy jóslásokba bocsátkozzon, akkor a fájdalom visszatértekor mint hamis próféta lesz a gúny céltáblája.

Lényeges szempont, hogy kis kivételtől eltekintve, a parapátiás fájdalmak esténként megszűnnek. Egy organikusan determinált fájdalom felébreszti a pácienst, megzavarja az álmát. Ezzel szemben a pszichogén fájdalomtól szenvedők inkább azt mesélik, hogy jól alszanak, a fájdalom ritkán ébreszti fel őket.

Persze, vannak kivételek, mint amikor a fájdalom kifejezetten este jelentkezik, ébren tartja a pácienst, de napközben sokkal enyhébbé válik. (Erre egy jó példát találunk az évente megjelenő „Fortschritte der Sexualwissenschaft und Psychoanalyse” I. évfolyamában az Eine merkwürdige Schlafstörung und ihre Ursachen cím alatt.) Azonban általában igaz az a szabály, hogy a parapátiás fájdalmak tipikusan este enyhülnek.

Egy 23 éves fiatalember szörnyű fájdalmat érez az orrában. Már kilenc éve ki van téve ennek a fájdalomnak. Csakis akkor könnyebbül meg, ha megtömi a száját mogyoróval és jól ráharap. Ha kiveszi a mogyorót, görcsös roham jön rá. (Erre az esetre még visszatérünk.) Ámde, amint lefekszik az ágyba, a fájdalom elmúlik és átalussza az éjszakát. Ahogy reggel felkel, a fájdalom újra kezdődik.

Ismerek olyan pácienseket, akik az ágyukban dolgoznak és esznek, ugyanis csak ott nem jelentkezik a fájdalmuk, ellenben amint felkelnek, hogy egyenek, heves gyomorfájdalommal vagy bélgörccsel „fizetnek az étkezésért”. Az egyik ilyen páciens ezt mondta: „Az ágyam az erődöm. Ott biztonságban érzem magam”.

Sokkal ritkábbak azok az esetek, melyekben a fájdalom akkor jelentkezik, amikor a páciens lefekszik az ágyba. Ilyenkor szexuális faktor áll a háttérben.

A parapátiás fájdalom ellenáll a kezelésnek, a makacs ellenállás a zavar része.

Amikor ilyen eseteket analizálunk, azt fedezzük fel, hogy minden ilyen páciens parapátiás gyűlölettől szenved, mely a saját ego felé irányul. Sokuk azt a fájdalmat érzi, amit másban szeretne előidézni (habár olyan mondatokat hallunk tőlük, hogy „A legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék ilyen fájdalmat”).

A fájdalom eltűnik, amit a páciens ismét képes szeretni a gyűlölete tárgyát.

Megemlítek egy gyakran előforduló élményt. A fájdalom elmúlik akkor, amikor pozitív áttétel alakul ki, és visszatér, ha az áttétel negatívvá válik. (A gyűlölet faktor az orvosra irányul.)

Sosem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy a parapátiás fájdalmak mögött jellemzően többszörös, egymást erősítő determinánsok állnak. A következőben kísérletet teszek ezen determinánsok osztályozására.

  1. Fájdalom mint emlék – Jól ismert tény, hogy a parapátiások előszeretettel vezetnek egyfajta „titkos kalendáriumot”. Szerepelnek benne ünnepnapok és vezeklésre szánt napok meghatározott eseményekkel összefüggésben, igaz, a betegek ennek nincsenek tudatában.

 

  1. eset. Egy hölgy minden nyáron (júliusban és augusztus elején) epeköves görcs rohamoktól szenved. Egy időben voltak is epekövei, de ezek az újkeletű görcsök nem valódiak, csak utánozzák az epekő okozta görcsöket, valamint a fájdalom „lefelé” sugárzik, a vagina felé. Ezekben az időkben továbbá pruritus vulvae is kínozza sürgető vizelési inger kíséretében, mely miatt éjszaka több alkalommal, nappal pedig néha akár negyedóránként könnyítenie kell magán. A viszketés a szeméremtest dörzsölésére kényszeríti.

Egy idő után bevallotta, hogy ez a dörzsölés a feszültségoldódás sajátos érzésével jár. (Maszkolt orgazmus.)

Az analízis során feltárult, hogy amikor a valódi epeköves görcsök miatt kezelték Karlsbadban, megismerkedett egy úriemberrel, akihez nagyon vonzódni kezdett. Hosszú ideig megtartotta az egy lépés távolságot, de végül az erdőben megengedte a férfinak, hogy „eljátszadozzon vele”, melyet sokkal élvezetesebbnek talált, mint a férjével egy beteljesült aktust.

Annak ellenére, hogy az orvosa ismételten Karlsbadot javasolta, nem tért vissza, mivel attól tartott, hogy újra találkozna a szeretőjével. Sokat szenvedett a lelkiismeret-furdalástól azóta, hogy megengedte a férfinak az előbb említett bizalmasságot. A páciensnek három felnőtt gyermeke volt. Férjét úgy írta le mint a legjobb embert a világon, aki soha még csak nem is álmodta volna, hogy a felesége képes lenne „ilyesmit” elkövetni.

A minden nyáron visszatérő fájdalmak nyilvánvalóan a Karlsbadban lejátszódó jelenetekre emlékeztették a pácienst, az évszak stimmelt. (Titkos kalendárium.) Az analízis után a fájdalmak és a társult tünetek megszűntek.

 

Számos további esetet idézhetnék a jegyzeteim közül, de az előbbi annyira tipikus, hogy elegendő lesz. Mindig, amikor a fájdalom szabályos időközönként tér vissza, az analitikusnak hasonló okságra kell gyanakodnia.

 

  1. Fájdalom mint figyelmeztetés – Az ilyen fájdalomnak fontos funkciója van. A moralitás őreként szolgál (énvédő funkció), egy fantáziát vagy emléket idéz, mely figyelmeztet, nehogy valami meggondolatlanságra kerüljön sor.

 

Egy 29 éves fiatal hölgy szülési fájdalmakhoz hasonlóan heves görcsökre panaszkodott, melyek általában szombaton kezdődtek és tönkretették a vasárnapját. Időnként a hét során is jelentkeztek, különösen akkor, ha a hölgy házon kívüli programot tervezett. Valójában a fájdalmak hólyaggörcs következtében jelentkeztek, de a páciens úgy érezte, minta „valami hullámokban hagyná el a hasát, akárcsak a szülés kitolási szakaszában”.

Az analízis során arra derült fény, hogy a páciens képes ugyan szexuális izgalmat megélni, de megtartóztatja magát. Vágyott az együttlétre, de úgy vélte, hogy egy viszony erkölcstelen dolog lenne, illetve rettegett annak lehetséges következményeitől. A szorongása vezetett oda, hogy parapátiás módon a szülés fájdalmait kezdte szimulálni. A fájdalom figyelmeztetés volt a bizalmas viszony ellen. A páciens egyik barátnője egy vasárnapi napon elment kirándulni az egyik férfi kollégájával. Odaadta magát a férfinak és terhes lett. A páciens jelen volt a szülésnél, és megfogadta, hogy sosem fog megházasodni.

 

Az ilyen fájdalmak nagyon általánosnak tekinthetők, számos ilyen példát mutattam be a Störungen című munkámban. Férfiak esetén az időszakos sántaság lehet egy figyelmeztető vagy eltántorító jel.

 

  1. Fájdalom mint büntetés és bűnbánás – A fájdalom sok esetben akkor jelentkezik, amikor egy szeretett rokon meghal egy fájdalmas betegséget követően. A beteget gondozók annyira megterhelőnek érezhetik a feladatot, hogy a szeretett személy halálára kezdenek vágyni. Ezt színlelt együttérzéssel álcázzák. („Azt kívánom, bárcsak a halál véget vetne a szenvedéseinek, bármennyire is fájna ez nekem.”)

 

  1. eset. Egy 32 éves fiatal hölgy gondosan ápolta az édesapját, aki angina pectoris miatt szorult rá a segítségére. A fájdalma elviselhetetlen volt, az éjszakák rettenetes, a nappalok gyászos hangulatban teltek. A lány gyakran mondogatta: „Bárcsak átvehetném tőled a fájdalmat”. A házasságot tervezte, jegyben járt a párjával. Az apa nagyon féltékeny volt, azt érezte, hogy a házasság majd megfosztja őt a lányától, aki ezért eltitkolta előle a jegyességet. A hölgy emiatt csak lopva találkozhatott a jegyesével, mely találkozókról szorongástól gyötörve sietett haza, attól tartva, hogy közben az apjának esetleg új rohama lehetett vagy akár meg is halhatott a távolléte alatt. A betegség azonban négy hónapon át elhúzódott. Kell-e meglepődünk azon, hogy időről időre bevillant a gondolataiba az apja halálára vonatkozó kívánság, majd ugyanolyan villámgyorsan el is tűnt, ahogyan elítélte és elfojtotta azt. Az apa végül akkor halt meg, mikor a lánya épp egy szenvedélyes órát töltött el a szerelmével. A halála után a pácienst súlyos szívtájéki fájdalom kezdte kínozni, meggyőződése volt, hogy szívpolipja van. Semmi nem tudta meggyőzni az ellenkezőjéről. A házasságát el kellett halasztania. – Az analízis hatására képes volt felismerni, hogy az apjával azonosult, és a betegsége az önbüntetés eszközéül szolgált. Az apja halálára vágyott, hogy megházasodhasson. Majd pedig a lex talionis alapján a házasság ellehetetlenítésével kellett megfizetnie.

 

Az olyan fájdalmaknak, melyek egy szeretett személy halála után jelentkeznek, különösen ha a beteget odaadóan gondozó személyben jelentkeznek, gyakran ez a jelentésük. Vallásos parapátiásokban még arra is láttam példát, hogy a fájdalmak egy gyűlölt személy elhunyta után kezdődtek. Ezzel kapcsolatban a szeretet és gyűlölet bipolaritását kell észben tartanunk.

 

  1. Fájdalom mint az orgazmus kifejeződése – Az ilyen fájdalmak minden olyan analitikus számára jól ismertek, akik tanulmányozták már a maszkolt vagy larvált orgazmust. Általában erogén zónát érint a fájdalom, és minden tekintetben egy emlék determinálja. Rendszerint kéjérzet, fájdalom keltette nemi öröm jellemzi. Tipikusak a rektális vagy vaginális görcsök, vizeléskor jelentkező égő érzés, glossalgia (a nyelv fájdalma), mastodynia (az emlő fájdalma), neuralgiás fájdalom a bőrrel fedett erogén zónákban. Az egyik hölgy páciensem a farkcsontjában érzett súlyos fájdalmat, ha sokáig ült vagy feküdt egy helyben. Határozottan análerotikus karakter volt, akinek évekig az édesanyja betegágya mellett kellett ülnie. Az eset, melyet hamarosan részletesen ki fogok fejteni, jól megvilágítja majd ezt a fajta fájdalmat.

 

  1. Fájdalom mint lentről felfelé irányuló áttolás – A genitáliákhoz kapcsolódó érzések és fantáziák áttolása történik, így ezek csak mint a test valamely felső részét érintő fájdalmak léphetnek be a tudatba.

 

  1. Fájdalom mint egy szadomazochista komplexus kifejeződése – Például, a szadisztikus fantáziák projekciója a saját testre. Egy fiatal hölgy, aki gyűlölet-parapátiában volt érintett, minden alkalommal, amikor feldühödött valakire, fájdalmat érzett a nyakában. Ez az őt feldühítő ember megfojtására irányuló impulzust reprezentálta, tudattalanul azzal az emberrel azonosult, a fájdalmat pedig a saját testére vitte át.

 

  1. Fájdalom mint a mentális szenvedés kifejeződése – Ezek az elme testi nyelvének közismert megnyilvánulásai. A boldogtalan szerelemtől szenvedők jól ismerik a szívtáji fájdalmat, mely különösen gyakori akkor, ha a szerelem tudattalan.

 

  1. Fájdalom mint a mentális izgatottság következménye – Egyes ingerlékeny emberek bizonyos testi zónáikban reagálnak az izgatottság állapotára, így megjelenhet bélgörcs, gyomorfájdalom, fejfájás, neuralgia, „rheumatismus” stb. (Löwy).

 

  1. Fájdalom mint a betegségbe menekülés és munkakerülés kifejeződése – Ismerek olyan parapátiásokat, akik bármikor képesek fájdalmat produkálni, ha el kívánnak kerülni egy nem kívánatos helyzetet. Ez nem jelenti azt, hogy a fájdalom ne lenne nagyon is valóságos a számukra, sőt, akár az elviselhetetlenségig fokozódhat.

 

  1. Fájdalom mint egy tudattalan fantázia álcája – A Die Sprache des Traumes című könyvemben mutattam be annak a jó családból származó lánynak esetét, aki miután egy hivatalnok elvette a szüzességét, a fájdalom felfelé irányuló áttolásával dramatizálta a jelenetet, és cranialis neuralgia kezdte kínozni. Itt a fájdalom egyszerre volt emlék és jóvátétel. Az eset különbözik azoktól, melyeket az 1. pontban írtam le, ugyanis az, hogy megszegte a saját törvényeit, nem került elfojtásra. Azzal azonban nem volt tisztában, hogy az esetnek milyen kapcsolata van a fájdalommal, hogy a fájdalom pszichogén.

 

  1. Egy korábbi fájdalom reprodukálása mint a fájdalmas időszak emlékeztetője – Ezeknek az „utófájdalmaknak” a hátterében nagyon sokszínű determinánsok állhatnak. Az egyik ok lehet egy tudattalan érzés: „Bárcsak újra átélhetném azt a boldog időszakot, nem nagy ár, ha fájdalommal kell fizetnem érte”; és a fájdalommal asszociálódott epizód újjáéled a fantáziában. Tudatossá viszont csak a fájdalom válik, a boldog napok emlékezete tudattalan marad.

A következőkben egy olyan esetről adok részletes beszámolót, melynek oksági tényezőiben a fent felsorolt determinánsok közül több is világosan kibontakozik.

 

  1. eset. Simon G., 39 éves, kereskedőként dolgozik, elviselhetetlen erősségű, az egész testre általánosságban kiterjedő fájdalom kínozza. Középtermetű, eléggé sápadt, élénk temperamentumú és aszténiás típusú férfi. Az első vizsgálat során mindvégig előre görnyedt, időnként szó szerint kétrét görnyedt a fájdalomtól. A fájdalom mindig máshol jelentkezik. Ez egy kivételesen rossz nap, a bal oldala annyira fáj, hogy alig lehet kibírni. A kínszenvedéseinek története végeérhetetlennek tűnt, így hát kénytelen vagyok a legjellegzetesebb részletekre korlátozni magam az esetleírásban. Vagyonos szülők gyermeke, bár az édesapja eléggé excentrikus személyiség volt. Az egyik lánytestvére, akiről nagy szeretettel mesélt „nyomorék, a szegény drágám”. Olyan súlyos oldalirányú gerincferdülése van, mely a testi fejlődés általános visszamaradottságát okozta, de „annyira kedves”, az egyetlen személy, akiben a páciens meg tud bízni. („Számomra csak egyetlen teremtmény létezik ezen a világon, a húgom.”) Simon 17 éve házas, és van egy 14 éves fia. A felesége vidéken él – Magyarországon. Ő maga most érkezett Boroszlóból, ahol egy klinikán kezelték. Foszfáturia volt a probléma, az emiatt képződött húgyköveket lithotripsia vagyis húgykőzúzás segítségével távolították el. Hat hetet töltött a klinikán. A bal veséjében is erős fájdalmat érzett, ezért egy betokosodott vesekőre gyanakodtak. A röntgen vizsgálat negatív eredményt mutatott, de a sebész feltáró műtétet javasolt.

Erről a páciens így mesélt: „Megkérdeztem a sebészt: ’El fog múlni a fájdalmam a műtéttől?’ Bizonytalannak tűnt és csak annyit mondott, hogy ’talán’, úgyhogy nem egyeztem bele az operáció elvégzésébe. Érti, mindenhol fájdalmam van, ugyanúgy, mint a bal vesémben”.

Már évek óta tervezte, hogy eljön hozzám tanácsadásra. Korábban Dr. W. rövid ideig analizálta abban a reményben, hogy megszabadíthatja a rátörő depressziós időszakoktól. Ez a hangulati probléma valóban enyhült, ellenben a korábban elviselhető mértékű testi fájdalmak abszolút elviselhetetlenekké váltak az analízis során. Ezért is szakította azt meg a páciens. Sokféle egyéb gyógymóddal próbálkozott már. Hidroterápiás, hipnotikus, elektroterápiás, szuggesztív stb. kezelések a különféle szanatóriumokban mind eredmény nélkül zárultak.

Ha kivonatolnám a szenvedéseinek listáját, akkor is köteteket tudnék megtölteni vele. 8 évvel ezelőtt gyomorfekély miatt műtötték, de csak rosszabb lett, ugyanis a gyomorfájdalom folytatódott, viszont most már a műtéti heg fájdalma is hozzáadódott. Valakitől azt hallotta, hogy a hegek hosszú évekig képesek fájni, sőt ki is fakadhatnak. Emiatt nagyon körültekintően diétára kellett fognia magát, no meg a foszfáturia miatt, és még azért is, mert „gyenge a hólyagja”. Az alapján amit elmondott, hetente új étrenddel próbálkozott.

Alább következnek azok a főcímek, melyek alatt csoportosíthatóak a fájdalmai:

 

  1. Az emésztőrendszer fájdalmai:
  2. fájdalom a műtéti hegben
  3. fájdalom haspuffadás miatt
  4. fájdalom székrekedés miatt (hosszú ideje nem képes hashajtók nélkül üríteni)
  5. fájdalom kemény és száraz széklet után
  6. görcsök a szigmabélben
  7. rektális görcsök (különösen fájdalmasak)
  8. égő érzés a hastájékon
  9. hányás, rossz ízérzés a szájban, ragadós érzés a szájban, égő érzés a garatban, mintha tüzet nyelt volna
  10. szájszárazság, mintha egy adag atropint kapott volna

 

  1. Szívproblémák:
  2. szívfájdalom
  3. szabálytalan pulzus és pulzuscsökkenés (biztos benne, hogy szívbetegségben fog meghalni, mert nyilvánvalóan túlterhelődött a szíve ettől az elviselhetetlen mennyiségű fájdalomtól)

 

  1. Vese fájdalmak, melyek néha a hólyagig húzódnak, máskor atipikusak
  2. Hólyag fájdalmak
  3. Izomfájdalom, különösen időjárás-változáskor
  4. Fájdalmak a csontokban (talán mind közül a legrosszabb)
  5. Hiperesztézia és égő érzés a bőrben; továbbá libabőr, remegések és számos más bőrérzékelési zavar; egyes ilyen rohamok azt a nadragulya mérgezést imitálják, melyet egy túladagolás miatt élt át korábban (ld. lentebb)
  6. Szemfájdalom, szemét ezért gyakran csukva kell tartania
  7. Fejfájás, néha diffúz, néha tipikus migrén
  8. Ízületi fájdalmak, olyannyira, hogy időnként nem tudja behajlítani az ujjait
  9. Különféle neuralgiák, különösen lumbágó

 

Ezekhez a tipikus és visszatérő szenvedésekhez társultak az „első éjszakák” és az „újítások”. Az újkeletű felfedezések rendszeresek voltak. Egyik nap a nagylábujj volt a gyötrő fájdalom székhelye; aztán jött az Achilles-ín fájdalma, először a bal, azután a jobb, majd pedig mindkét oldalon egyszerre. Máskor „bizonytalan fájdalmak” jelentkeztek a máj környékén; időszakos, hasogató fájdalom a tarkó körül; fájdalom az ujjhegyekben; ki tudja, még mi nem.

Rátérek a páciens élettörténetének legfontosabb részleteire. Jelentős gyermekkori traumáról nem volt tudomása. Elég fiatal volt még, amikor elhunyt az édesanyja, nem sokra rá az édesapja újra megházasodott. A páciens jó kapcsolatban volt a mostohaanyjával. 14 éves korában kezdett maszturbálni, feltehetően azért, mert az egyik iskolatársa elmagyarázta neki a folyamatot. Első alkalommal 19 éves korában volt része nemi aktusban, egy prostituálttal. Potencia rendben.

20 évesen beleszeretett egy pénztelen tanárember lányába, azonban az apja, a maga szigorú nevelési elveivel ahhoz ragaszkodott, hogy „gazdagon házasodjon”. Simon ambíciózus volt, az apja pedig egy vagyonos „bankár” (valójában egy uzsorás), aki bőséges anyagi ellátást biztosított neki, majd pedig elegyengette az útját ahhoz, hogy maga keresse meg a kenyerét. Az ekkor előálló küzdelemben a pénzsóvárság és a gyermeki engedelmesség győzedelmeskedett a szenvedély felett. Szakított a tanár lányával, majd kis idő múltán feleségül vette egy gazdag földbirtokos elkényeztetett, de bájos leányát. A nászútjuk során, Olaszországban már elkezdtek veszekedni, mert Simon nem tudta megmondani, mi a különbség Tiziano és Bassano közt, a felesége pedig azt vágta a fejéhez, hogy műveletlen. Simon a legkevésbé sem érdeklődött a képek iránt, elege lett a galériákban tett végeérhetetlen látogatásokból, úgyhogy rövidre zárta az olasz utat (felesége felháborodására) és közölte, hogy elmennek egy csendes hegyvidéki üdülőfaluba, Svájcba. Fájdalmak jelentkeztek a lábfejében és a gerincében.

A viták később csak fokozódtak. A felesége azért zsörtölődött, mert Simon az egész napot az irodájában töltötte, de ha este hazaért, akkor is csak az üzletre gondolt, csak arról beszélt. Sosem volt érzelmes, nem az a fajta temperamentum. A felesége gyakran rendezett olyan jeleneteket, melyben faragatlan tuskónak titulálta. Simon rendkívül boldogtalan volt, alkalmanként pedig más nők karjaiban keresett vigaszt.

Amikor az apósa meghalt, az örökösök között heves veszekedésekre került sor, mely Simon számára hosszas és túlterhelő izgatottságot jelentett. Úgy vélte, hogy ez vezetett a gyomorfekély kialakulásához. Vért hányt, Karlsbadba ment kezelésre, de hamarosan operációra került sor Bécsben. A haematemesis előtt borzalmas gyomorfájdalmak kínozták, melyet az orvosok csak akkor tudtak megmagyarázni, amikor a hányadékban található vér pontos diagnózist tett lehetővé. Ámbár, ahogy említettem, a gyomorfájás az operációt követően is folytatódott, és továbbra is ugyanolyan erősséggel, mint korábban.

A háború idején megbízták egy fontos és jól jövedelmező munkával, így gazdag ember lett belőle. Két munkatársa volt, ők segítették a széleskörű üzleti tevékenységeiben.

A felesége csak ritkán tartózkodott odahaza, inkább fürdőkben és szanatóriumokban töltötte az idejét. Simont nem érdekelték a költségek, annak pedig kifejezetten örült, hogy így legalább békében lehetett. Szexuális szükségleteit különféle viszonyokban elégítette ki. Ezek között akadt egy elegáns hölgy, aki végtelenül tetszett Simonnak, és akivel kivételesen erős orgazmust élt át. Csakhogy, mikor megtudta, hogy a nő egy férjezett asszony, soha többé nem találkozott vele, ugyanis babonás meggyőződése volt, hogy a házasságtörés katasztrófával bosszulja meg magát (félelem a lex talionis elve alapján). Következő szeretője egy gazdag özvegyasszony volt, akitől gonorrhoea fertőzést kapott, ez, és a következményes mellékhere-gyulladás, húgyhólyag-gyulladás stb. két éven át kínozta. Számos specialistával konzultált. Hat hónapon át prosztatamasszázst kapott.

Nagyjából négy évvel azelőtt, hogy hozzám fordult, Bécsbe jött, hogy találkozzon a feleségével és az egyik munkatársával. Feltűnt neki, hogy a feleség és a munkatárs sosincsenek egyszerre a házban, úgyhogy figyeltetni kezdte az asszonyt, és a pár le is lepleződött, mikor együtt távoztak egy szálláshelyről.

Megsemmisítő csapás volt ez a számára, hiszen büszke ember volt, aki sokat adott arra, hogy „mit mondanak majd az emberek”, és nem bírta elviselni a botrány vagy a megaláztatás gondolatát.

Borzasztóan feldúlt állapotban volt, mivel alsóbbrendű pozícióból emelte fel a munkatársát, kedvelte az embert, és megbízott benne. Most meg itt ez az árulás, amire rámegy a feleség is meg a barát is. Üzleti oldalról nézve a dolgot, nyilvánvaló volt, hogy a barát a feleséggel összejátszva a saját pecsenyéjét sütögette.

A páciens első gondolata az volt, hogy beadja a válópert. De hát a gyerekre is gondolni kellett. Egyébként pedig csodálta, a maga módján szerette a feleségét, aki egy kifinomult nő volt. Hízelgett a hiúságának, ha figyelhette az asszonyt, amint a nagyvilági dámát játssza, ő pedig a visszfényében tündökölhetett. A rokonai és a feleség rokonai tehát könnyedén meggyőzték, hogy legyen elnéző. A munkatársa felmondta az állását, miután megesküdött a rabbi előtt, hogy soha többé nem találkozik Simon feleségével. Azonban nem telt bele hosszú idő, az asszony közölte páciensemmel, hogy nem bírta elviselni, hogy ne lehessen együtt a férfival, akit szeret, és időről időre találkoznia kellett vele. Simon tombolt és dühöngött, majd beleőrült a féltékenységbe.

További jelenetekre is sor került, sőt egyre rosszabbá vált a helyzet, mikor egy nap meglátta a szeretőket együtt az utcán. Igaz, velük volt a felesége nagynénje is, és állították, hogy a nagynéni hívta a férfit. Akárhogy is legyen, Simont felemésztette a fájdalom. Az otthona pokollá vált. Nem beszélt a feleségével, az üzlettel képtelen volt foglalkozni. Aztán arra is fény derült, hogy a másik munkatársa is átverte, és közvetített a szerelmesek között. Komoly áldozatok árán, de felmondta az együttműködési szerződést, szóba se jöhetett, hogy bármi köze is legyen az üzletéhez olyan személyeknek, akik nem egyenesek vele.

Ez az időszak hónapokon át elhúzódott. Gyomorfájdalmaktól szenvedett és nadragulya port írtak elő neki. Ennek hatására egyik alkalommal szájszárazság, kábultság, szédülés, hányinger stb. jelentkezett – akut atropin mérgezés tünetei. Számtalan orvost kihívtak hozzá. Azok komoly képet vágtak ugyan, de bevallották, hogy tehetetlenek. Simon a helyzetből adódó minden drámai lehetőséget kihasznált, új végrendeletet diktált, abban pedig kikötötte, hogy a felesége minden örökségétől elesik, amennyiben az ő egykori munkatársával látják. Az asszonynak a férje „halálos ágyánál” meg kellett fogadnia, hogy soha többé nem találkozik a szeretőjével, és az iránta érzett szerelmet kitépi a szívéből.

A feleség jól szerepelt a betegség idején. Simon kijelentette, hogy ő mentette meg az életét, és hogy Isten azért küldte reá a betegséget, hogy így békítse meg a feleségével. (Kapcsolat a betegség és megbékélés között.)

Ezután az első roham után (utólagosan több újrajátszásra is sor került – a halálos ágy és „vég” rendelet jelenet összesen hat alkalommal zajlott le) jelentős mértékben javult a házaspár kapcsolata. Még szexuálisan is egymásra találtak. Mindazonáltal ez a kibékülés csak felszínes volt, mivel a férj megkeseredett belül. Minden alkalommal, amikor meglátta a riválisát, súlyos depressziós reakcióval fizetett, habár a kettő közti kapcsolatot nem ismerte fel, azt majd csak az analízis világította meg. Bécsbe jött és a Cottage Sanatorium páciense lett, itt egy hónapon át analizálták. A depresszió elmúlt, de nem sokkal azelőtt, hogy elhagyta volna a szanatóriumot, rátörtek az első „gyötrelmes fájdalom” rohamok. Hirtelen azon kapta magát, hogy képtelen megállni a lábán, mivel szörnyű görcsök jelentkeztek a lábszárában; valamint megjelent a szívtáji fájdalom és a szívrohamok.

Az állapota láthatóan rosszabbodott. Persze voltak fájdalommentes időszakok; majd azokat a visszaesés követte (általában valamilyen, a feleségével kapcsolatos feszültséget követően), amikor a fájdalom erősebb volt, mint valaha, és a páciens úgy nyilatkozott, hogy akkor már inkább választaná a szüntelen fájdalmat, mint a javulást, amit még intenzívebb kín követ.

Bécsben a húgával él, aki saját jogán megér egy külön leírást. Ő az a szánalmas „nyomorék”, aki fentebb már említésre került. A feleség és a lánytestvér úgy gyűlölik egymást, mint a mérget, sőt, Simon megkapta a feleségétől, hogy jobb lett volna, ha a húgát veszi el, úgyis ő az egyetlen ember, akivel igazán törődik. A testvér pedig a maga részéről állandóan a felesége elvetemültségével tömi Simon fejét. A férfi önként és dalolva gondoskodik a húgáról, „hisz nincs más, aki megértene, vagy türelmesen meghallgatna, amikor a szenvedéseimről beszélek”.

Hozott magával Bécsbe egy képzett ápolót Boroszlóból. Ő volt a testvér-pótlék, aki „megmentette” Simont, ha esténként szörnyű roham tört rá, borogatást készített, odafigyelt a számtalan gyógyszerére – hiszen a páciens lenyűgöző gyűjteménnyel rendelkezett receptekből. Mégis, az én ösztönzésemre elbocsátotta a képzett ápolót, és a húga vette át a feladatot, hogy elkészítse a borogatásokat, és este felkeljen minden egyes nyöszörgésére. Ahogy a kezelés haladt, az éjszakák egyre nyugodtabbá váltak, mivel a páciens álomba zuhant „mikor kimerült a fájdalomtól”, aztán aludt szépen reggelig. A testvérnek egyre kevesebb és kevesebb dolga lett, ahogyan fokozódó szigorúsággal letiltottam a rendszeres gyógyszerek használatát.

A pácienst időről időre meglátogatta a felesége, aki ilyenkor egy rokonnál került elszállásolásra, mivel a sógornőjével nem bírt volna meglenni. Ezen a ponton a tudomásomra jutott, hogy Simon minden vagyonát a húgára hagyta.

Az analízis során nagyon igyekezett, hogy minimalizálja a húga jelentőségét, azt saját maga előtt sikeresen leplezte is. Azonban különböző álmai elárulták a titkos vágyait. Íme, ezek közül egy különösen jelentős:

 

A barátom, B. és az öreg Mrs. X. egy ágyban vannak, amikor rájuk találok. Az asszony kicsi, csúnya és nyomorék. Azt mondom a barátomnak: „Megbolondultál? Ennél jobb társat nem találtál?”.

Amikor felébredek, rosszul vagyok a gondolattól, hogy B. és X. együtt vannak az ágyban.

 

Mrs. X. épp olyan csúf, a teste olyan torz, mint a páciens testvéréé, miközben a felesége arca, akár egy angyalé.

Itt elérkezem a fájdalom egyik fontos tényezőjéhez. A páciens részben a testvérével történt azonosulás útján tett szert rájuk.

Mint minden hozzá hasonló beteg, ő is magához vonzza mások fájdalmát, azok pedig úgy repülnek hozzá, mint a vas a mágneshez, és úgy ragadnak rá, mint a piócák.

Hamar felfedeztem, hogy a betegségei szigorúan elkülönítik a jobb és bal oldalt. Időnként a jobb lába fáj, máskor a bal. A teljes bal oldal a testvérét szimbolizálja, míg a feleséget jelképező fájdalmak mindig a jobb oldalon jelentkeznek.

Ha sántít, akkor kivétel nélkül a bal oldalon.

Azonosul a húgával úgy, hogy a nyomorékot játssza. Ilyenkor meggörnyed, és nem magasabb, mint a testvére. Így mindketten a növekedésben visszamaradt rokkantak, szóval jól illenek egymáshoz.

Emiatt tehát, számos fájdalma a testvérrel való identifikációnak köszönhető, és megmagyarázhatóvá válik, ha számításba vesszük a testvér komplexust. A húga iránti szerelmét álcázó együttérzése abban fejeződik ki, hogy ugyanazokat a fájdalmakat éli meg, így ugyanazokról a dolgokról panaszkodhatnak. Az utóbbi időben előfordult, hogy felülkerekedett ezen, a húga és annak fájdalmai a háttérbe szorultak. Aztán mégiscsak magához csalogatja a lányt, rábírja, hogy törődjön vele, érezzen együtt vele. Úgy érzi, ez nagyon jót tesz neki. Persze ő sokkal jobban szenved, mint a húga, jobban, mint bárki más a világon.

Más fájdalmak pedig a feleségét reprezentálják, ezek a „házassági komplexus” jellegzetességei. Ide tartoznak a jobb láb fájdalmai, a szívtájéki égő érzés, a szívfájdalom, és a gyomorfekélyből fennmaradt fájdalom.

Head, ahogy az közismert, felfedezte, hogy a bőr bizonyos zónái bizonyos belső szervekkel, illetve azok zavaraival állnak kapcsolatban. Simon fájdalmas régiói összevethetők a Head zónákkal és meghatározott mentális problémákhoz kapcsolhatók. Testét és végtagjait régiókra lehetne osztani úgy, hogy mindegyiket egy-egy emléknek megfelelő dátummal jelöljük. Egyes problémái az egész komplexust képviselték. Például, a szájszárazság a hozzá tartozó szorongásérzéssel, mindig akkor jelentkezett, ha a feleségével való kibékülés lehetőségére gondolt.

A fáradtságérzés, ami az Achilles-ín kétoldali fájdalmának kísérő jelensége volt, mindig akkor jelentkezett, ha (tudattalanul, egyfajta nappali álomban) a nászútjára gondolt, a hosszas álldogálásra a különféle múzeumokban és képgalériákban, melyet olyannyira fárasztónak talált.

A régi fekély helyén jelentkező gyomorfájdalom az apósa halálára emlékeztette. Az após gazdag ember volt és szepszisben hunyt el. Akkoriban ez a gondolat kísértette: „Ha meghal, és hamarosan meg fog halni, akkor jó örökséget kapsz tőle”. A nem sokkal ezután kialakult gyomorfekélyre Simon úgy tekintett, mint Isten büntetésére a fenti, önző gondolatai miatt. A halált számos pereskedés és epés vita követte. A rivális örökösök között volt a mostohaanya, egy féltestvér a második házasságból, és számos gyermek az első feleségtől. A páciens a lehető legtöbbet akarta megszerezni magának, anélkül, hogy igazságtalan lenne a többiekkel.

A gyomorfájás mindig akkor lángolt fel, ha pénzügyi feszültség állt fenn. Emellett ez a tünet a családi vitákhoz és a feleséggel történő kibéküléshez is kapcsolódott.

A házasságtörési komplexus többféleképpen is testet öltött. Az ő saját hűtlenségének a súlyos gonorrhoea volt az ára. (Természetesen a büntetést isteni erők jelölték ki.) A hólyag fájdalmai és görcsei arra figyelmeztették, hogy maradjon hűséges, és a felesége házasságtörése után ő maga többé nem volt képes félrelépni. Az az igazság, hogy megpróbálta, de impotenssé vált a húgycsőben jelentkező égető fájdalom és a hólyagban fellépő görcs miatt.  Rettegett a lebukástól, és attól, hogy a felesége fülébe jut a dolog, ez az érzés pedig a hasi puffadásban mutatkozott meg, melyre még levegőnyeléssel is rásegített. Igazi mestere volt ennek a levegő nyeldeklésnek, amit olyan szinten művelt, hogy a hasa kemény lett, mint egy dob, a rekeszizma felfelé tolódott, és már a szívműködésre is gátlólag hatott, majd pedig egy sor másodlagos tünet alakult ki. (Többek között a felfúvódás terhességi fantáziákat ébresztett benne, illetve kételkedni kezdett abban, hogy valóban tőle származik-e a fia.) Mikor felfedezte a felesége hűtlenségét, sóhajtozni kezdett. Innen eredt a levegőnyelés, mely még az analízis idején is szokása volt, mindig, ha arra a szörnyű napra terelődtek a gondolatai.

Mondani sem kell, hogy titkos kalendáriummal rendelkezett. Bizonyos napok és hónapok kritikusnak számítottak. Így például az a három egymást követő nap, amikor egyszerre kínozta borzalmas hátfájdalom, égő érzés a húgycsőben, elviselhetetlen szívfájdalom, fejfájás stb. Kikérdezés után feltárult, hogy ez minden évben az esküvője évfordulóján, valamint az azt megelőző és azt követő napon jelentkezett.

Amikor még uzsorásként működött, szívtelen volt a behajtások terén. Ebből következik, hogy a jobb kezében azért alakult ki paralízis, mert elátkozta egy ember, aki teljesen eladósodott miatta. („Száradjon le a kéz, amelyik elragadja az én javaimat.”)

Számos hasonló átok érte még, és kivétel nélkül mind be is teljesült. Elvesztette a pénzét (mert el akarta veszíteni); nem tudott pénzt keresni (mert nem akart dolgozni); Ő volt Jób, akit Isten büntetett, vagy szegény Lázár; átokkal sújtott ember volt, akit egy démon kerített a hatalmába.

A végbélgörcsöknek igen sajátságos oka volt. A gonorrhoea csak nem akart meggyógyulni, ugyanis a páciens élvezetesnek találta a prosztatamasszázst. Az análerotikus vágyai a maguk hevességében mutatkoztak meg a rektális görcsök formájában. Amikor ezek jelentkeztek, akkor helyi irrigációt végzett vagy ópium kúpot alkalmazott. Ahogy az analízis hatására megértette a jelenséget, többé nem törtek rá ilyen rektális görcsök, melyek gyakran a leguralkodóbb tünetei voltak korábban.

A rektális görcsökhöz rendszeresen társult egy szúró fájdalom az oldalában. Vissza tudott emlékezni az első alkalomra, amikor ezt a szúrást érezte. Az egyik szolgálólánnyal szeretett volna egy kis kalandot lebonyolítani, de tartott attól, hogy az apja meghallhatja, úgyhogy mezítláb indult útnak. Hideg este volt, és hiába ért el a lány szobájáig, azt zárva találta. Reszketett a félelemtől, hogy megfázhat, másnap pedig nem meglepő módon, elkezdődött a szúró fájdalom. Azóta is minden alkalommal megjelent, amikor a páciens szexuális kalandot tervezett. A fájdalom egyszerre volt figyelmeztetés és büntetés is.

Hasonló okot lehetett felfedezni a hátfájdalom és a lábakban jelentkező nyilalló fájdalmak hátterében. 21 éves korában kapcsolatba került egy fiatal lánnyal, több alkalommal is sor került köztük szexuális együttlétre. Másnap amiatt kezdett aggódni, hogy túlzottan is kimerítette magát, az a közkeletű hiedelem ötlött az eszébe, hogy a mértéktelen szexualitás járási ataxiát okoz. Azon nyomban elő is állította a hátfájást, illetve utánozni kezdte az egyik falusi, ataxiában szenvedő férfi járását, akiről mindenki úgy gondolta, hogy a betegségét a kicsapongásai okozták.

Ennek megfelelően, ha randevúja lenne egy nővel, akkor a hátában vagy lábában jelentkező fájdalommal reagál, így figyelmezteti magát, hogy ne menjen el a megbeszélt találkára. Természetesen ugyanilyen fájdalmak jelentkeztek éjszakai, alvás közbeni magömlés után is.

Érdekfeszítőek azok a fájdalmak, melyek egy meghatározott komplexust reprezentálnak, és egy eredetileg organikusan determinált fájdalmat idéznek vissza. Akkoriban, amikor a szegény tanár lányába volt szerelmes, időről időre fogfájástól szenvedett. Időnként az a gondolat jut eszébe, hogy „Ha elvetted volna feleségül azt lányt, ma boldog és elégedett férfi lennél. Isten megbüntetett azért, mert elhagytad, és megszegted a szerelemre és hűségre tett ígéretedet”. Ez az önvád rohamokban jelentkező (pszichogén) fogfájásban is kifejezésre kerül. Más-más fájdalmak emlékeztetik az apósa végrendelete miatti perekre, az apjára, az apja szidalmaira, a szexuális kicsapongásokra. Tehát a szenvedéseinek térképe igencsak bonyolult, de lépésről lépésre az analízis lehetővé teszi, hogy megtaláljuk az utat a megértésük felé.

A bűntudat aszketikus hajlamok kialakulásához vezet, melyek úgy racionalizálódnak mint a kórságok hatékony gyógymódjai. Abbahagyta a dohányzást, a minimumra csökkentette az étrendjét, antialkoholista lett. Korábban nagyon szerette a zenét és színházba is lelkesen járt, de mindkét szórakozását feladta, mivel a fájdalomtól nem tud figyelni az előadásra. Az idejét nappali álmodozással tölti.

Milyen irányvonala van a betegségnek? Mit nyer vele a páciens? Mi a tudattalan cél? – Bosszút áll a feleségén. Azon a nőn, aki gondtalanságban és luxusban nőtt fel, de a betegség következtében az lett a feladata, hogy gondoskodjon a férjéről, elintézze az ügyes-bajos dolgait. A páciens maga volt az őt ért sérelem élő bizonyítéka: „Nézd meg, ezt tetted velem”.

Ezért történt, hogy a munkában minden hidat felégetett maga mögött és most tétlenül tölti a napjait. Meg sem próbál visszatérni az üzletbe, hiszen a büszkesége nem engedi, hogy kicsiben kezdje újra, amikor nagyszabású vállalkozásai voltak.

Azért ragaszkodik a betegségeihez, mert fél visszatérni a munkába és a családi életbe.

Ki is mondta: „Ahogy jobban leszek, vissza kell mennem dolgozni”. Ámde úgy áll a dolog, hogy addig nem lesz jobban, amíg nem kezd újra dolgozni, és nem semmisíti meg fájdalmai titkos kalendáriumát.

Ez tehát az analízis célja. Meg kell békítenünk őt a feleségével és a világgal, továbbá vissza kell vezetnünk őt a munkába.

Egy szó erejéig térnék még ki a migrénes rohamaira, melyek ritkán fordultak elő. Ezek egy inceszt aktust reprezentálnak, mely a húgával történt, és melynek emlékét elfojtotta.

Szintén megemlítendő, hogy a fájdalmai tipikus „vándorló fájdalmak”. A test egyik oldaláról a másikra, egyik végtagról a másikra kerülnek át. Minden vándorló fájdalom egy történetet mesél el. Fájdalmainak legutóbbi köre a lábakban kezdődött, majd áttért a karokra; ezt követően jelentkezett a fájdalom a csontokban, melyet heves gyomorgörcs követett. Megismerkedett egy vonzó nővel. Ezért jelent meg a fájdalom a lábában mint figyelmeztető jelzés. (A nászút kezdete; gondolatok arról, hogy ezzel az új hölggyel indul egy ilyen útra.) Így szólt a rákövetkező karfájdalom leírása: „Annyira gyenge vagyok, hogy semmit nem tudok megtartani”. (Képes lenne-e megtartani ezt a nőt, illetve a nő vajon hűtlen lenne-e hozzá, ahogyan a felesége volt?) A csontok fájdalma a nemi betegség rémét jelképezi. (A páciens szifilofóbiában szenved, többször elvégeztette már a Wassermann vizsgálatot.) A gyomorfájdalom és a haspuffadás arra szolgálnak, hogy megakadályozzanak egy esetleges randevút. (Ezeket a levegőnyelő trükkel idézi elő. A háttérben az a gondolat húzódik meg, hogy a találka rosszul sülne el. A feleségével kapcsolatos gondolatok is hozzájárulnak ahhoz, hogy görcsbe rándul a gyomra.)

Összegezve tehát, minden mentális konfliktusát a fájdalom nyelvén fejezi ki. „Mondd el virágokkal”, szól a boldog szerelmesek mottója. „Mondd el fájdalmakkal”, lehetne a mottója ennek a szegény szerencsétlennek.

 

Felmerül egy fontos kérdés. Van-e örömteli színezete a fájdalmaknak? Mondhatjuk-e a páciensre, hogy mazochista? Az nem kérdés, hogy egyes fájdalmai élvezetesek (példának okáért a rektális görcsök). Eduard Von Hartmann helyesen fogalmazott, amikor kijelentette: „Nincs öröm fájdalom nélkül, és nincs olyan fájdalom, amelynek ne lennének örömteli vonatkozásai”.

A páciens is elismeri, hogy néhány kisebb fájdalma kellemes érzés, és gyakran megemlíti: „Ezek azok a fájdalmak, amikkel egész jól megvagyok”. Számos kóros bőrérzékelés illetve többféle izomgörcs is arról árulkodik, hogy a páciens azokat kellemesnek éli meg, ugyanis bár fájdalmasak, mégis visszafogott eufória kíséri őket. A komolyabb fájdalmakról ezzel szemben így nyilatkozik: „Inkább söpörném az utcát, inkább törném a kövezetet az útépítéseken, inkább vállalnék két év kemény munkát, csak szabadulnék meg ettől a kínszenvedéstől”. Azonban még ezekben az esetekben is megadatik az öröm, egyrészt az önsajnálatból adódóan, másrészt amiatt a büszke meggyőződés miatt, hogy rajta kívül még soha senki nem esett át ilyen kínokon (a messianisztikus neurózis).

A fájdalmak ezen örömteli színezete teszi érthetővé az egyébként megmagyarázhatatlan tényt, hogy a páciens két hosszú éven át meg tudta tartóztatni magát a szexuális örömöktől. Boldogan kiegyenlítené a számlát a feleségével, de a babonák visszatartják a házasságon kívüli viszonyoktól. („Ha megcsalod őt, Isten ugyanúgy meg fog büntetni, ahogy tette azt korábban.”) Természetesen úgy érzi, hogy az asszony hűtlensége felmentené őt egy ugyanilyen cselekedet bűne alól. Mégis, hiába lehetne hivatalos engedélye a félrelépésre, visszautasítja a lehetőséget. Mivel megtartóztatja magát, alvás közbeni magömlés sújtja. A tárgy itt is a felesége vagy (ahogy korábban szó volt róla) a testvére.

Az analízis során nyert legjelentősebb felismerés az volt, hogy még nem bocsátott meg a feleségének. Az ilyen makacs gyűlölet minden fájdalom-parapátiás közös jellemzője. Amíg folytatják a gyűlölködést, addig folytatódnak a fájdalmaik is. Az analitikus feladata tehát az, hogy legyőzze a gyűlöletet és szeretetté alakítsa azt. Az ilyen páciensek esetén mindig arra jövünk rá, hogy a világgal szemben érzett gyűlöletük valójában egy adott személy iránti gyűlölet. Emiatt erősek a szuicid tendenciáik – bár sokszor nagyobb a füstje, mint a lángja. Gyakran könyörögnek az orvosnak, hogy adjon nekik valamilyen mérget, mert a szenvedéseik elviselhetetlenek.

Ígértem, hogy visszatérek a 23 éves orvostanhallgatóra, aki az orrában jelentkező fájdalomtól szenvedett, és csak akkor tudott enyhülést nyerni, ha megtömte a száját mogyoróval, majd a fogaival jó erősen ráharapott, először a jobb, majd a bal oldalon. Amikor éppen ki nem állhatott valakit, a fájdalom olyan erőssé vált, hogy nem bírt enni. Az ilyen gyűlölet gyilkos gondolatok formáját öltheti, melyekre természetesen nem lehet semmilyen mentség. A gyűlölet látszólagos tárgya (az analitikus vagy bárki más, akit a páciens le akar lőni, agyon akar verni, stb.) valójában egy olyan személyt reprezentál, akit a gyermekkorában gyűlölt a beteg. Az orrfájdalom esetében a tünet egy orrműtét után jelentkezett, a páciens pedig mint figyelmeztetéshez és mementóhoz ragaszkodik hozzá. A mogyorószemek szexuális és kriminális motívumokat is jelölnek.

Ezzel elérkezem a fő témámhoz, a fejfájás tárgyalásához.

A fejfájás lehet organikus betegség tünete is, de ezekkel az esetekkel itt nem foglalkozunk. Amiről az én tisztem beszélni, az a parapátiás fejfájás, mely számos különféle formát ölthet. (Azok, akik az organikus zavar által meghatározott fejfájást szeretnék tanulmányozni, és ilyen eseteket kell kezelniük, kimerítő beszámolót találnak a kérdésről Otto Marburg Der Kopfschmerg und seine Behandlung című kiváló munkájában, Perles, Bécs és Lipcse, 1925.) Egyes szerzők éles különbséget tesznek a „neuraszténiás” és a „hisztériás” fejfájás között. Részemről tarthatatlannak vélem ezt a megkülönböztetést, és mindkét típust egységesen „parapátiás” fejfájásnak nevezem. A „neuraszténiás fejfájás” kifejezéssel leírt állapot leginkább olyasmit takar, mint a nyomásérzés a fejben, vagy egyfajta tompa fájdalom, mintha a fej satuba lenne szorítva, vagy valami olyan érzés, mintha a fej szét akarna robbanni, és így tovább.

Ez a „neuraszténiás” fejfájás, ugyanúgy, mint minden fejfájás, az elfojtás következménye; az elfojtás szomatizációja, mely szimbolikusan reprezentálja a tényt, hogy egy fájdalmas emlék szeretne a tudatba jutni, de visszaszorításra kerül.

Az analízis során azt lehet tapasztalni, hogy a fejfájások teljes mértékben megszűnnek, amint az elfojtott fájdalmas emlék utat nyer a tudatba. A páciensek ilyenkor azt mondják, hogy úgy érzik, mintha a fejük „felszabadult” volna.

Egy másik típusú fejfájás (rokona annak, amit korábbi szerzők „clavus” néven emlegettek) a halántékra lokalizálódik, és Dr. Graven nyolc ilyen esetben jutott arra a megállapításra, hogy ez szuicid impulzus következménye, illetve az a gondolat áll a hátterében, hogy a páciens fejbe lövi magát. Az analízis mindegyik esetben sikerrel enyhítette a korábban kezelhetetlennek bizonyult zavart.

Aminthogy bármilyen elfojtott gondolat kifejeződhet fejfájás formájában, így természetesen az öngyilkossági késztetés is, melyet a megvalósított öngyilkosság képének szomatizációja jelez (anticipálja a tettet és az azzal járó fájdalmat).

Ezeket a pácienseket gyakran kínozza a fejfájástól való félelem, egy nagyon érdekes fóbia, ami miatt a páciens profilaktikus jelleggel különféle fejfájás megelőző eszközökkel él. Ide tartoznak a pyramidon addikciók (a pyramidon egy antipyrin származék), antipyrin addikciók, migrainin addikciók (antipyrin és koffein), aspirin addikciók stb. esetei. A fejfástól való félelem és a gyógyszerek által kiváltott eufória utáni vágyakozás miatt, hamar kialakul bennük a drogfüggő viselkedésforma. Egy korábbi munkámban mutattam be azt, hogy ezek az „antipiretikum” néven (lázcsillapító szerek) osztályozott gyógyszerek hogyan emelik meg a testhőmérsékletet, amennyiben az a normális alatt van, és hogyan fokozzák a metabolizmust, fokozzák az étvágyat.

Régebben a migrénhez társult depressziót a fejfájás következményeként írtam le, de mára már bebizonyosodott számomra, hogy a depresszió az elsődleges zavar, a migrén pedig nem más, mint a komplexus egyik tünete. A depresszió lassítja a szövetképződést – egy olyan tény, amit az orvosok túlzottan is könnyen figyelmen kívül hagynak. Az étvágytalanság, testhőmérséklet csökkenés, fáradtság és irritábilitás, mind a depresszió következményei. Az úgynevezett antipiretikumok (melyek láz esetén valóban csökkentik a testhőt) láz hiányában eufóriát okoznak, mivel stimulálják a metabolizmust és kihatnak azokra a kedvezőtlen agyi vazomotoros jellegzetességekre, melyek az elfojtásból adódnak.

Azonban ha ezeknek a gyógyszereknek a megelőző jellegű szedése szokássá válik, annak az lesz az eredménye, hogy a fájdalomcsillapításban majd hatástalannak bizonyulnak, ha valóban jelentkezik a fejfájás. Ilyenkor a páciensnek vagy az adagot kell növelnie vagy egy másik készítményt kell alkalmaznia.

Alább egy pyramidonfüggő esetét írom le.

 

Zeno B., 48 éves törvényszéki hivatalnok, aki fejfájástól, de még inkább a fejfájástól való félelemtől szenved. 650-1300 mg-ot szed naponta, ha nagyon izgatott, akkor még többet. Évekkel korábban szorongásos állapotok miatt kezeltem, méghozzá jelentős sikerrel. Az akkori probléma a felesége iránt érzet gyűlölet és a bosszúvágy következtében alakult ki. A feleségét a szépségéért vette el, de nem tudta kielégíteni. Amikor Zeno először jött hozzám analízisbe, szinte teljesen impotens volt. Alacsony és gyenge testalkatú férfi, aki úgy gondolta, hogy a nemi szerve túl kicsi, és tisztában volt azzal, hogy a felesége a magas és energikus férfiakat szereti – sportolókat, pilótákat, atlétákat stb. Úgy hitte, hogy a felesége megcsalja, és úgy kellett visszafognia az impulzust, nehogy rátámadjon. Kezdettől fogva sor került közöttük összekülönbözésekre, és a helyzet csak romlott az évek múlásával. Zeno időnként gorombán kifakadt, majd megbánta, és ajándékokkal próbálta kiengesztelni a feleségét. Extravagáns asszony volt, aki remekül értett az önös érdekei érvényesítéséhez. Az első analízis folyamán eltűntek a szorongásos érzések. A potencia is jelentős javulást mutatott, bár Zeno kijelentette, hogy a felesége nem vonzza eléggé szexuálisan. Tagadta a féltékenységét. Kis idő múltán rájött arra, ami már köztudott volt, mégpedig, hogy a felesége megcsalja, ezért elvált tőle. A nő azon nyomban hozzáment az egyik szeretőjéhez.

Zeno eljött hozzám a válás után, és állította, hogy ő a legboldogabb ember a világon. Most már „szabad, mint a madár”. Mégis, az az apró fanyar rezdülés a száján, az a villanás a tekintetében, és az a cseppet erőltetett vidámsága arra késztetett, hogy úgy vélekedjek, hazudik.

Ahogyan az várható volt, Zeno nem tudta mihez kezdjen a „szabadságával”. Görcsösen – nem őszintén – keresett egy könnyű kalandot vagy egy tartós szeretőt, de nem talált az ízlésének valót. Alkalmanként rátört a fejfájás, és pyramidont vett be rá. A fejfájás egyre rosszabbodott, így már napi adagra volt szüksége, majd végül már se élni, se dolgozni nem tudott a szer nélkül. A függőség a megszokott utat járta be. Hajnali háromkor vagy négykor heves szívveréssel, verejtékben fürödve ébredt. „Megint rád fog törni a fejfájás. Jobb lesz, ha megelőzöd egy tablettával” – mondta magának. Legközelebb hat órakor ébredt fel, és általában bevette a második adagot. Néha még a délelőtt folyamán is bevett néhány további tablettát. Délután vagy este nem érzett vágyat a szerhasználatra.

Az analízis során arra derült fény, hogy nem felejtette el a feleségét. Képzeletben egy regényt írt, melyben a nő visszatér hozzá, szegényen és bűnbánóan. Az új férje rosszul fog bánni vele, vagy nem tudja megadni neki azt a luxust, amihez hozzászokott. Ő, a melegszívű ember, pedig nagylelkűen megbocsájt majd neki, persze egy megfelelő kioktató beszéd után. A páciens rendszeresen jóshoz járt, aki határozottan megerősítette: „Oh, igen, vissza fog jönni Önhöz”. Különféle ürügyekkel (a gyerekek tanulmányai, mivel a bíróság neki ítélte a szülői jogokat) néhanapján felkereste a feleségét; máskor az asszony jött el, hogy lássa a gyerekeit. Sor került számos párbeszédre és sok vitára, de általában a férfi adta meg magát.

Álmai nagyrészt a feleségéről szóltak. Itt, a tudattalajában a válás általában annullálódott, együtt voltak, mint régen. Máskor azonban a páciens szörnyű bosszút állt álmaiban.

Jó időbe beletelt, de végül felismerte, hogy a gondolatai többségét a felesége foglalja le még napközben is, és minden lehetséges ürügyet kihasznál, hogy felhívhassa telefonon. Ha elment otthonról, akkor azokon az utcákon járt, ahol nagyobb valószínűséggel találkozhatott vele. Ha tényleg összefutottak, akkor tüzetesen megfigyelte az arcát, megpróbálta leolvasni róla, hogy boldog-e vagy boldogtalan.

Ahhoz ennek ellenére is ragaszkodott, hogy jó döntés volt megszabadulni a nőtől. Ahogy az analízis haladt, egyre inkább meggyőződött arról, hogy ha megint összeházasodnának, az teljes kudarccal végződne. És mégis…

Még mindig szerelmes volt a feleségébe, de nem volt hajlandó szembe nézni ezzel a ténnyel, úgyhogy éber állapotban nem tehetett mást, mint hogy elfojtotta a szerelemről vagy bosszúról szóló álmait. Ez nyomásérzést eredményezett a fejében, végül pedig fejfájásos rohamokhoz vezetett.

A konfliktus sokkal mélyebben érintette, mint gondolta volna. Rendkívüli módon unatkozott.

Korábban szívesen tekintett úgy magára mint életművészre, mint akinek az élet szépművészet. A nappalokat a munkának szánta. Azután következhetett a szórakozás: kártyajáték, színház, társaságba járás, kirándulások. Most viszont, hogy a felesége nem volt már vele, magányossá vált, elszigetelődött az emberektől. Kerülte a társaságot, mely már nem szórakoztatta többé, nem terelte el a figyelmét; elvesztette a jó cimborákat; hiába keresett szeretőt; egyszóval, elege volt mindenből, az élet többé már nem volt szépművészet. Harcolnia kellett az öngyilkossági késztetések ellen, és semmi más, csak az tartotta vissza attól, hogy véget vessen az életének, ha a gyerekeire gondolt. Pedig a kapcsolata ezekkel a gyerekekkel korántsem volt rendben.

Nem ismerte fel, hogy az öngyilkosságot fontolgatja. Azt viszont bevallotta, hogy időnként átfut a fejében egy-egy olyan gondolat, mint: „Bárcsak lenne valamilyen nagyon súlyos betegségem, akkor meghalhatnék, és békében lehetnék”. Az álmai azonban nagyon is félreérthetetlenül fogalmaztak:

 

Ágyban fekszem, borzasztóan beteg vagyok. A feleségem az ágyam mellett ül, és arról beszél, mennyire bánja, hogy elhagyott. Én azt felelem: „Már túl késő, bevettem a port”. Azt hiszem, veronal lehetett.

 

Az egyik barátja veronal segítségével mérgezte meg magát. Azóta a páciens gyakran gondolt arra, hogy a veronal túladagolás a legjobb módszer arra, hogy valaki megölje magát. A pyramidon szedése mellett játszani kezdett a veronal túladagolással történő öngyilkosság gondolatával. Az éjjeliszekrényében tartotta a pyramidon tablettákat, azok mellett pedig ott volt a veronal készlete, amit álmatlanságra kapott. Négyszer is írtak már neki receptet róla, úgyhogy elég nagy mennyiség összegyűlt.

Különféle módokon próbált ürügyet teremteni az öngyilkosságra. Vadul hazardírozott a részvénypiacon, és a szerencse mellé állt. Az volt a nyilvánvaló célja, hogy elegendő pénzt halmozzon fel, amiből a gyerekei megélhetnek a halála után. A nyereségének kamata fedezhetni a szükségleteiket. Azonban a sikeres tőzsdei manőverek problémákat is hoztak magukkal. Meghamisította az adóbevallását, és félt, hogy a hatóságok le fogják leplezni. Szándékosan vállalta a kockázatot, hogy olyan helyzetet teremtsen, amiben az öngyilkosság tűnik a legjobb kiútnak. A pénzügyi indokot képes lett volna elfogadni, de a boldogtalan szerelem indokát soha nem vállalta volna fel.

A veronal túladagolás késztetését áttolta a pyramidon addikció impulzusára. A fejfájástól való félelem valójában az öngyilkosságtól való félelem átalakított formája. A pyramidon indukálta eufória segíti, hogy legyőzze az öngyilkossági vágyakat.

 

A fenti eset jól mutatja, hogyan jön létre a fejfájás és a fejfájástól való félelem. Csak egy sikeres analízis teheti képessé ezeket a pácienseket arra, hogy megértsék a valódi motívumaikat, és legyőzzék a háttérben álló konfliktusokat. Ami Zeno esetét illeti, rávettem, hogy fejezze be a napi rendszerességű telefonbeszélgetéseket a feleségével, és amennyire csak lehetséges, szorítkozzon az írásbeli kapcsolattartásra. A gyógyulását egy olyan esemény segítette elő, mely először egy komoly krízist okozott. A volt felesége közölte vele, hogy gyermeket vár. A páciens mélységesen megrendült, és válaszlépésként különféle megtorló intézkedéseket kezdett foganatosítani. Már meg volt beszélve, hogy a gyerekek az anyjuknál töltik a nyarat. Ő most bejelentette, hogy ez innentől fogva lehetetlen, ugyanis a gyerekek észrevennék az anyjuk állapotát, és ez (hivatkozva az analitikus tudására) szörnyű traumát okozna a számukra. Ha az asszony ezek után is ahhoz ragaszkodna, hogy nála legyenek a gyerekek, azzal megszegné az anyai kötelességeit… Végül ez a terhesség mégis előnyös következményekkel járt, hiszen véget vetett annak, hogy a páciens megszállottan várja, mikor jön vissza hozzá a felesége. Az az információ, hogy útban van egy gyermek, pontot tett a megbocsátási fantáziák végére. A páciens megfogalmazásában az asszony megpróbálta még egyszer „rátenni a mancsát”. Tényleg azt gondolta, hogy visszafogadja a riválisa gyermekével a karjaiban? Ennyire azért nem volt bolond, de nem ám – holott a tudattalanjában megjelent, hogy még idáig is elmenne. Végül el tudtam érni, hogy feladja a kibéküléssel kapcsolatos reményeit, és rávezettem, hogy új életet kezdjen. Ezzel elmúlt a fejfájása és a drogfüggőségből is meggyógyult.

A következő eset másfajta motivációt tár fel:

 

  1. eset. Amalia G., 28 éves, boldog házasságban élő kétgyermekes édesanya, aki nyolc hónapja súlyos fejfájásoktól szenved, melyek egész napon át tartanak. A szokásos gyógyszerek hatástalannak bizonyultak, ezért abbahagyta a használatukat. A fejfájás miatt elege van az életből és képtelen dolgozni.

Így írja le a rohamokat: „Esténként egy tompa érzés jelentkezik a tarkómban. Álmodom, és egy enyhe fejfájásra ébredek. Az álom olyasmi, mint hogy valaki, aki nagyon kedves nekem, meghal vagy nagy veszélyben van. Aztán hosszú időre újra elalszom, majd erős fejfájásra ébredek”. A fájdalmat nehezen tudja leírni, de számos kifejezést használ, hogy elmagyarázza, mennyire „kibírhatatlan”. A roham legelején talán „nem is igazán fájdalom”, inkább egyfajta nyomásérzés a fejében, ami a szédülés érzésével társul. (A szédülés vagy a kábaság a parapátiás fejfájás általános kísérőjelenségei.) Aztán következik az erős nyomásérzés a szemében és a halántékában, ami gyorsan fokozódik. Lüktető fájdalom alakul ki, ettől a ponttól kezdve már nem képes világosan gondolkodni. Óriási erőfeszítésébe kerül, hogy el tudja végezni a napi teendőit. Emellett még túlzott vizelet- és nyálképződés is kínozza, ez utóbbi váltakozik azzal az „elviselhetetlen” érzéssel, hogy kiszáradt a torka. Megismétli, hogy a házassága tökéletesen boldog, és két egészséges gyermeke van. Elmondja azt is, hogy a szexuális együttlétek során normális érzéseket él meg. Nincs még egy ilyen jó férj, mint az övé – ezen a téren nincs mire panaszkodnia. Csak az az egy kívánsága van, hogy helyreálljon az egészsége, és akkor ő lesz a legboldogabb nő a világon. Nem, a gyerekek semmi problémát nem okoznak a számára. Csak a nagyon erős fejfájás esetén (ami mostanában állandó) hozzák ki a sodrából a lármázásukkal; és rengeteg fárasztó kérdést tesznek fel.

A kezeléssel szembeni jelentős mértékű ellenállás egészen nyilvánvaló. Néhány nap elteltével, úgy tűnik, nincs több mondanivalója. A fejfájások nem javulnak. Mi másról kellene még beszélnie a szenvedésein kívül?

Ahogy az áttétel kezd kialakulni, jóval kommunikatívabbá válik, de egészében véve még mindig tartózkodó, és nagyon ügyel rá, nehogy panaszkodjon a férjére. Végül egy álma utat mutat a fejfájások okának irányába. A férje összekülönbözött az ő rokonaival, és a fejfájás a viták kitörése után kezdődött.

„Összefogtak, hogy vegyenek egy házat vidéken.” (A többes szám a férjére és a nővérére utal, az utóbbi elvált, és visszaköltözött az édesapjukhoz.) A szóban forgó vidéki ház az összedőlés szélén állt, amikor megvették. A páciens férje kívül-belül felújította, berendezte, és egy vagyont költött a kertre. Ennek végeztével azt akarta, hogy a sógornője térítse meg a kiadások felét. Kialakult a vita, ami egyre elkeseredettebbé vált, majd pedig végleges összeveszéssel zárult. A férj a továbbiakban nem tűrte meg a házban a sógornőjét; a páciens és a nővére így elszakadtak egymástól. Ehhez hozzátartozik, hogy Amalia nagyon erősen kötődött az apjához és a nővéréhez is. (Homoszexuális fixáció tárult fel a nővérével kapcsolatban.) Abban egyetértett, hogy a férjének volt igaza, a nővére volt a hibás. Ennek ellenére nem tudott megbocsátani a férjének és gondolataiban megjelent, hogy a halálát kívánja. Ha megszabadulhatna tőle, akkor az apjával és a nővérével élhetne. Az analízis folyamán beismerte, hogy az utóbbi időben nem volt orgazmusa a szexuális együttlétek során, és a férje megértőnek bizonyult a házastársi kötelességeket illetően, mert tudta, a felesége fejfájása hajlamos rosszabbá válni a nemi aktust követően. Ennek hátterében egy házasság előtti viszonyának emléke állt, melyben a szeretője (az ars amatoria szakértője) a fellációt és a cunnilingust is az aktus részévé tette. – Ez egyben megmagyarázta a nyál és a vizelet nagy mennyiségű termelődését is.

Ahogy a fentiek magyarázatot nyertek, a páciens sokkal jobban lett. A férjét arra biztattam, hogy béküljön ki Amalia rokonaival. Jószívű ember volt, és már rég meg is bánta a kapcsolat megszakítását, úgyhogy követte a tanácsomat. Megszűnt a „kiszáradt torok” fantázia és más egyéb tünetek is, melyek a korábbi szerelmi kalandra utaltak. Egy évvel később láttam újra a pácienst, és örömmel hallottam, hogy a fejfájások továbbra sem tértek vissza.

 

Ahhoz, hogy megértsük a páciens reakcióinak jellegét, tudnunk kell, hogy Amalia alapvetően egy indulatos és bosszúálló természetű asszony volt, de a szerelem gyengéd teremtéssé alakította. Ez az alapvető természete megpróbálta áttörni az ideális ego által felállított gátakat. Minden oka megvolt arra, hogy hálás legyen a férjének. Amalia gyorsírónőként dolgozott a férfi irodájában, majd szeretők lettek, ezután házasodtak össze, a férje annak ellenére vette őt feleségül, hogy hozománnyal nem rendelkezett, és volt már más férfi is az életében. A nővére szintén szerencsésen házasodott, és a válása után is jó anyagi körülmények között maradt, így tehát megengedhette magának, hogy beszálljon a vidéki ház megvásárlásába; arra azonban már nem tellett neki, hogy a felújítás és berendezés költségeinek a felét is vállalja. Az édesapjuk elszegényedett, a veszekedés pedig két családi hagyomány összeütközését jelképezte. A páciensben utat próbált törni magának az az eltompított ellenséges indulat, amit a férjével szemben érzett és amit elnyomott. Jó feleség akart lenni, szeretni akarta a férjét, és nem akarta észrevenni a gyűlöletét. Innen eredtek a fejfájásos rohamok, a nővérével kapcsolatos infantilis élmény emlékezete pedig csak fokozta a regressziót az ifjúság álomvilágába.

Számos további példát bemutathatnék még, amelyek megerősítik a parapátiás fejfájás valódi természetével kapcsolatos nézetemet, de az eddigiek minden bizonnyal elegendőek lesznek. Minden kompetens szakember fel tud idézni eseteket a saját szakmai tapasztalatai alapján. Marburg, az imént említett monográfia szerzője, a fejfájásokat és azok kezelését illetően helyesen állapítja meg, hogy önmagában már az is határozott javulást idézhet elő, ha a páciens megbeszélheti az aktuális konfliktusait az orvossal.

Térjünk rá a migrén problémájára. A hemicrania és az epilepszia kapcsolata régóta ismert, számos kutató a migrént epilepszia ekvivalensnek tekinti. A migrén gyakorta sújtja a kifejezetten tehetséges embereket, akik más szempontból tökéletes egészségnek örvendenek. A megjelenési formák arra utalhatnak, hogy öröklődő zavarról van szó. Ugyanúgy léteznek migrénes családok, mint epileptikus családok. Azonban az analitikus tapasztalat azt mutatja, hogy a parapátiás szülők inkább a nevelés, mintsem az öröklődés hatása által örökítik át a parapátiát. Annyira sok hibát követnek el a gyermeknevelés során, hogy a rossz példájukkal elültetik a gyermekben azt a betegséget, melyben ők maguk szenvednek. Itt elsősorban az identifikáció és az utánzás veszélyeire kell gondolnunk.

Az epilepszia tanulmányozása alapján a migrénre vonatkozóan is értékes tanulságokat vonhatunk le. Közismertté vált, hogy az epilepszia kezdetét egy olyan hosszabb periódus előzheti meg, melyben a páciens migréntől szenved. Én nem úgy tekintek a migrénre mint az epilepsziát megelőző aurára, hanem mint egy elhúzódó előzetes szakaszra. Egy 23 éves epilepsziás nő esetében az epilepszia a beteg 17 éves korában kezdődött. A kezdeti traumát egyrészt az édesanyja halála jelentette, másrészt az a fantázia, hogy ő fogja átvenni az anya helyét az apja mellett. Ezt a kívánságot alapvetően meghatározta az apa viselkedése. Az édesanya halálakor a páciens 13 éves volt, innentől kezdve 17 éves koráig súlyos migrénes rohamok kínozták; viszont a migrén azonnal megszűnt, amikor az epilepszia elkezdődött és a páciens az epilepsziás álmokban élhette ki a fantáziáit. Más esetekben az epilepsziás görcsök váltakoznak a migrénes rohamokkal. Megint másokban a migrén vagy annak egyik kiemelkedő tünete az, ami kiváltja az epilepsziás görcsöt. A migrén elviselhetetlenné fokozódik, és átmegy epilepsziába.

A migrénes rohamok, csakúgy, mint az epilepsziás görcsök, egy olyan tiltott fantáziát fejeznek ki, mely nem léphet be a tudatba. Minden migrénben szenvedő beteg tudja, hogy lehetséges „átaludni” a rohamot. A fájdalom kibírhatatlanná válik, a páciens lefekszik, elalszik, majd mire felébred, a fájdalom elmúlt. A specifikus fantázia az alvás során „kiélésre került”. Gyakran előfordul, hogy a páciens ilyenkor alvás közben orgazmust él át, ezennel pedig a folyamat egy időre lezárult. Nem nevezhető általánosan ismert ténynek az, hogy a migrén orgazmussal is végződhet. Dolgoztam már olyan esetekkel, amelyekben az egész roham a maszturbáció elleni harcot jelentette, és addig tartott, amíg egy autoerotikus aktussal le nem zárult. Ez természetesen szexuális elfojtást is maga után von. Az ilyen esetekben mindig jelen van egy parafíliás fantázia, melyet a tudatosság undorral utasít el. [18]

A társuló emésztőrendszeri tünetek az undor jelzői: egyfajta ragadós érzés a szájban, étvágytalanság, nyáladzás, szájszárazság, hányinger, anorexia és végül a hányás, mely gyakran zárja a rohamokat. Ezután a páciens már ismét képes táplálékot magához venni. A migrén időtartama alatt a betegek az étel puszta gondolatától is rosszul vannak. Egyes páciensek nem bírnak ránézni a húsra, mások a zsír látványától irtóznak. A mögöttes elfojtott fantáziák ilyenkor nem ritkán kannibalisztikusak, néha nekrofíliásak. Ilyenkor minden borzalmasnak tűnik, ami a nyers húst idézi, a döglött állati test iránt érzett undor pedig a vegetarianizmusba meneküléshez vezethet. A mérgezéses fantáziák is feltárulhatnak olyan migrénes rohamok esetén, melyeket emésztőrendszeri tünetek kísérnek. Ilyenkor az étel rossz ízűnek tűnik, mintha mérgezett lenne; a kriminális fantáziák ugyanis a migrénben szintúgy szerepet játszanak, akárcsak az epilepsziában.

Sok esetben megjelenik az érzékszervek irritábilitása és hiperérzékenysége, ezek szintén olyan tünetek, melyekben egy specifikus fantázia játssza a döntő szerepet.

Az emésztőrendszeri tünetek az olfaktorikus területekkel asszociálódnak. A páciens túlérzékeny a szagokra. Egy nazális inger vagy egy szaglási hallucináció rohamot idézhet elő (ugyanúgy, mint az epilepszia esetében). Az egyik páciensemnél a csukamájolaj és a bagariabőr illata volt az, ami kivétel nélkül mindig migrént idézett elő. Ebben a tekintetben a migrén a szénanáthával mutat rokonságot. Néha orrfolyás jelentkezik, máskor eldugul az orr a nyálkahártya megduzzadása miatt, vagy akár anosmia is kialakulhat, ami miatt az ételeket ízetlennek érzi a beteg.    

Az egyik olyan páciensemnél, akinél a bagariabőr idioszinkráziás érzékenységet váltott ki, az analízis egy szexuális traumát tárt fel, amelyet a beteg 11 éves korában egy lovászfiútól szenvedett el egy istállóban. Minden, ami az istálló szagára emlékeztette, undort váltott ki belőle. Egy 25 éves férjezett nőről van szó, aki a házastársi együttlétek során frigid volt. A szexuális vágy felébresztéséhez arra volt szüksége, hogy egy istállószagú férfi megerőszakolja – vagyis a traumatikus élmény emlékének felidézésére.

A migrénes rohamot bevezető látásérzékelési tünetek jól ismertek. A hemianopia (látótérkiesés) illetve a formájukban várak mellvédjét vagy farkasfogakat idéző fényfelvillanások a látótérben (teichopsia) szintén olyan komplexusok szomatizációi, melyeket a páciens elfojtott. Az ilyen személyeknek vizuális stimulusra van szükségük ahhoz, hogy szexuális vágyuk felébredjen.

A voyeurizmus (kukkolás, szkopofília, scoptolagnia) esetei abból adódnak, hogy a páciens szemtanúja volt egy szexuális tevékenységnek, és ezt az emléket elfojtotta. Ugyanebbe a kategóriába tartoznak olyan egyéb, a szemhez kapcsolódó tünetek, mint a fotofóbia, a szoba besötétítésére irányuló vágy, a szem kivörösödése, fényvibrálás érzékelése, könnyezés. Sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a felfelé irányuló áttolás miatt a vaginális vagy uretrális eredetű fantáziák a szemhez kapcsolódó tünetekben találhatnak kifejeződési lehetőséget. 

A hallási jelenségekkel kapcsolatban kevesebb tanulmány született. A leggyakrabban a túlzott zajérzékenységet szokták leírni. Ha körültekintően elmélyedünk az egyes esetekben, akkor felismerhetjük, hogy bizonyos hangok izgató vagy irritáló hatással bírnak. Valójában az egész rohamot jellemzi az irritábilitás és a szélsőséges emocionális érzékenység. („Ma reggel ne kerülj anyád útjába, mert migrénje van.”) Az egyik páciensem attól tudott teljes kétségbeesésbe esni, ha nyikorgott az ágya. Az első szexuális élménye, hogy úgy mondjam „szomszédos szoba élmény” volt, és a szülei ágyának nyikorgása asszociálódott a maszturbációt kísérő első inceszt fantáziáival.

Egy-egy roham időtartama alatt kényszeresen visszatérő jelleggel előfordulhat tinnitus aurium, fütyülő vagy sziszegő hangok hallása, dallam vagy meghatározott ritmus makacs ismétlődése. Zenészek esetében az ilyenkor hallott dallam szöges ellentétben állhat az általuk kedvelt zenei fantáziákkal. Egy kifinomult zenei érzékkel rendelkező személy, aki Bach nagy rajongója, az idegrendszere szeszélyeinek köszönhetően arra lesz kárhoztatva, hogy egy középszerű zongorista klimpírozását hallgassa, aki egy népszerű szerelmes dalt játszik.

Az ízérzékelés megváltozása már szóba került korábban is. Továbbá, igen érdekesek a tapintásérzékelés módosulásai. A bőr hiperszenzitivitása epilepsziások esetén jól ismert jelenség. Roham előtt vagy után is gyakran panaszkodnak arról, hogy az ing kidörzsöli a bőrüket. Egyes páciensek nem is tudnak mást hordani, csak selyem alsóneműt. A migrén esetében jelentkező tünetek ehhez nagyon hasonlóak. A bőr hiperérzékeny. Már egy óvatos simogatás is kiválhat libabőrt, a páciens rendkívül fájdalmasnak élheti meg, és akár megborzadással vagy megmerevedéssel is reagálhat.

Az ilyen esetekben a bőr szexualizált. A természetes erogén zónák stimulációja náluk orgazmust okozhat. Megemlítendő, hogy a hiperszenzitivitás bizonyos esetekben egy behatárolt területre korlátozódhat, ahol a paresztézia fájdalomba mehet át. Hasonló eseteket ennek a fejezetnek az elején írtam le. Az ilyen típusú jelenségeket csak egy átfogó analízis során lehet értelmezni.

Nem meglepő, hogy az ide tartozó bőrtünetek között megjelenhet herpetiform vezikula, helyi ekcéma, pruritus, csalánkiütés mint a rendellenes mentális energia manifesztációi.

A további figyelemre méltó jelenségek közé tartozik a polyuria, hasmenés, pruritus ani, levegőnyelés, izzadás stb. Ebben a tekintetben a különféle fóbiák kezdetét is meg kell említeni.

A legfontosabb feladatunk az, hogy megbizonyosodjuk azoknak az elfojtott gondolatoknak a tartalmáról, melyek kiváltják a migrénes rohamokat. Egyesek minden olyan alkalommal migréntől kezdenek szenvedni, amikor valaki váratlanul felébreszti őket reggel. Nyilvánvaló, hogy az álmok megoldhatják az álmodó konfliktusát, bevezetik őt a tudattalanba, majd a megfelelő előkészületek után visszaküldik őt az ébrenléti állapotba. Ha ezeket az előkészületeket hirtelen félbeszakítják, akkor a migrénre hajlamos személyekben a nap folyamán roham fog kialakulni, melynek általában a tipikus irritábilitás lesz az előfutára.

A rohamot kiválthatja vagy kísérheti továbbá viszketés is, mely lehet lokalizált vagy generalizált. Erre mutat egy tipikus példát a következő eset:

 

  1. eset. Lore Z., 31 éves férjezett nő, sem meglévő betegsége, sem semmilyen ismert öröklődő hajlama nincs, két éve heves migrénes rohamok kínozzák. A fejfájások egy héten több alkalommal is jelentkeznek, mindig ugyanabban az órában, az ebéd elfogyasztása után kezdődnek, és gyakran eltartanak egészen késő estig. Sokszor előfordul, hogy a fájdalom csak egy hosszas alvás után szűnik meg. Súlyos fotofóbia és intenzív hányinger társul hozzá. Vissza kell vonulnia egy besötétített hálószobába, hogy ott lefeküdjön a kanapéra. – A fejfájás időnként neuralgiás típusúvá vált, és olyan kínszenvedést okozott, hogy neurektómiára is sor került, de az sem segített. A szokásos fájdalomcsillapítók szintúgy hatástalannak bizonyultak.

Az analízis során kiderült, hogy gyakran a maszturbációhoz fordult, ha megkönnyebbülésre vágyott. A fejfájások során sajátos viszkető és égő érzés kínozta a hüvelybemenet környékén. Sok esetben a migrénes roham vége felé ez a viszkető érzés addig fokozódott, amíg a páciens egyfajta módosult orgazmust élt át, noha maszturbációra nem került sor.

A tudatosítás rövid időn belül gyógyuláshoz vezetett. Egyik alkalommal Lore olyan állapotban érkezett az ülésre, melyet egyszerre jellemzett izgatottság és depresszió. Eszébe jutott valami, ami talán kapcsolatban lehet a problémájával, de annyira szörnyű, hogy nem is tud beszélni róla. Ami azt illeti, valóban jelentős mértékű ellenállást kellett legyőznöm, mielőtt képes lett szabadon elmondani azt, amire utalt. Mivel egy nagy házban élt vidéken, vett egy jól megtermett házőrző kutyát. Ez az állat nagyon kötődött hozzá, és délutánonként szokás szerint bement a hálószobájába. Egyik nap megpróbált bekúszni a szoknyája alá és megnyalni őt, mire Lore a kutyakorbáccsal verte el. A férje egyszer próbált cunnilingust kezdeményezni, de Lore felháborodva utasította el, mondván, hogy ez mocskos dolog. A kutya ilyen irányú próbálkozásai a büntetés ellenére sem szűntek meg, és ez még visszataszítóbb volt. (A páciens arra gondolt, hogy a kutyát biztosan az előző gazdája tanította meg erre – de sok kutya cselekszik így ösztönösen, bármilyen megelőző betanítás nélkül.) Sokszor kellett használni az ostort. Aztán egy nap Lore összeveszett a férjével, utána pedig visszavonult a hálószobájába és sírva lefeküdt a kanapéra. A kutya a szoknyája alá kúszott és ez alkalommal Lore nem avatkozott közbe. Ahogy az állat a nemi szervét nyalogatta, ő, aki a férjétől visszautasította az ilyen kényeztetést, olyan erős orgazmussal reagált, amilyet korábban még nem élt át. Ezután mindig kizárta a kutyát a hálószobájából, és nem sokra rá az állat elpusztult egy balesetben.

A migrénes rohamok erre a jelenetre emlékeztették, melyre tudatosan sosem gondolt azóta, hogy megtörtént, egészen addig a napig, amíg az analízisben felszínre nem került. A tudatosodást azonnal teljes mértékű gyógyulás követte.

 

A migrén különféle kísérőjelenségei a szakembert arról informálhatják, hogy egy erogén zóna stimulus hatása alatt áll. Ilyen lehet a pruritus ani, az erős székelési inger, hasmenés. Találkoztam már olyan esettel, ahol a fejfájás rohamai kivétel nélkül mindig anális görcsökkel együtt jelentkeztek.

A migrénes rohamok bevezetőjeként gyakran aura alakul ki, ami a fóbia formáját is öltheti. Az egyik páciensem mindig tudta, hogy mikor közeledik a fejfájás, mert előtte megmagyarázhatatlan mértékű félelmet kezdett érezni a hegyes tárgyak láttán. Például egy roham előtt, illetve alatt, nem bírta elviselni ha valaki egy késsel vagy kihegyezett ceruzával a kezében közeledett hozzá. Minden veszélyesnek tűnt számára, aminek hegye volt, ezért el kellett fordítania a tekintetét az ilyen tárgyakról, hogy ne lássa a hegyüket. Az ilyen állapotaiban „hegyes” volt a számára a fal kiugró sarka, a korlát sarka, a töltőtoll hegye, vagy akár annak az asztalnak a sarka, mely mellett éppen ült. Az analízis elfojtott homoszexualitásra derített fényt, rámutatott, hogy a hegyes dolgok fallikus jelentésre tettek szert. Az a félelem, hogy egy ceruza hegye megsértheti a szemét, egy pederaszta fantázia alulról felfelé irányuló áttolása révén keletkezett. Mindegyik fejfájásos rohama esetén rá lehet mutatni, hogy egy ilyen jellegű specifikus fantázia következtében alakult ki. A fejfájásokhoz olyan kellemetlen jelenségek társultak, mint polyuria, égő és viszkető érzés a húgycsőben, vizelést követő hólyaggörcs, illetve gyakori vizelési képtelenség a sürgető inger ellenére. A homoszexuális fantáziái ilyen módon mobilizálták az infantilis uretrális szexualitás tüneteit.

Ez a páciens azok közé tartozott, akikre biztosan rátör a fejfájás azokon a napokon, amikor reggel túl korán lettek felébresztve. Az nem számít, hogy egy órával korábban vagy csak egy negyed órával azelőtt, hogy spontán felébredt volna, a roham így is, úgy is jelentkezni fog. Emiatt megszokta, hogy mindig automatikusan felébred a megfelelő óra előtt. Orvosként dolgozik, és gyakran kap hívást este, de ez egészen addig nem okoz problémát neki, amíg visszafeküdhet az ágyba aludni. Ha azonban a hívás túl későn érkezik ahhoz, hogy ezt megtehesse, akkor a migrén elkerülhetetlen.

A magyarázat egyszerű. Alvás közben a homoszexuális fantáziái szabadon tombolhatnak. Normál alvás esetén az alvó személy elmerülhet a képzetek tiltott birodalmában, aztán, mikor az ellenállás megtört, a maga tempójában visszatérhet az éberség világába. Ámde, ha az álom nem tudja bejárni a maga útját, a letiltott fantázia vagy így, vagy úgy, de megtalálja a módját, hogy bekerüljön a nappali álmodozásokba. (Ezt a mechanizmust a Die Polyphonie des Denkens című munkámban tárgyaltam.) Fel akarja tárni magát, csakhogy nem esett át a szükséges csillapító folyamaton, ebből következik, hogy végül el kell fojtani. A végeredmény pedig – a migrénes roham.

Azok az emberek, akik kellő bátorsággal rendelkeznek ahhoz, hogy szembenézzenek az álmaikkal, immunisak a migrénre. Az előbbihez hasonló esetekben az analitikus fontos feladata tehát az, hogy tudatossá tegye a nappali álmokat, aminek következtében a páciens képes lesz lemondani a fiktív világáról, és megtanul a valóságban élni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Huszonharmadik fejezet

AZ ANALITIKUS KEZELÉS VÉGE

(Összegzés és Konklúzió)

 

Minden analitikus rövid időn belül ráébred, micsoda nehéz feladat előtt áll, amikor megpróbálja rábírni a pácienseket arra, hogy teljes szívükkel működjenek együtt vele a kórállapotaik és cselekvéseik rejtett impulzusainak feltárásában. Amennyiben az első interjú során meggondolatlanul lát munkához, és túlságosan is sok mindent tár fel a felszín alatti energiák játékából, akkor felébreszti a gyógyítással szembeni ellenállást, a páciens pedig ilyen vagy olyan ürüggyel, de hátat fog fordítani a kezelésnek. Az az igazság, hogy sok esetben a lehető legnagyobb óvatosság is hasztalan, mivel a páciens azzal a rendíthetetlen elhatározással érkezik, hogy „nem enged”. Minden parapátiás oly féltőn óvja a betegsége titkát, mint egy drága kincset, mintha az lenne számára „A Rajna kincse”, melyet minden áron meg kell védenie. Amint gyanítani kezdi, hogy az aprólékos gonddal kidolgozott fikcióit a leleplezés veszélye fenyegeti, azonnal menekülőre fogja a dolgot. Néhány nap elteltével közli az analitikussal, hogy most már egészen jól van, hálálkodó kifejezések sokasága közepette már indulóban is van, de nem feledkezik el arról, hogy megemlítse, mennyi barátját és rokonát fogja ide küldeni maga után. A valóság az, hogy egy hajszállal sincs jobban. Egy másik páciens esetleg azt fogja mélységesen sajnálni, hogy egy sürgős üzleti ügy váratlanul elszólítja. A harmadik azt magyarázza, hogy a kezelést túlontúl stimulálónak találja, neki pedig most pihenésre van szüksége. A variációk száma végtelen. Az analitikusnak ezért minden egyes pácienst szkeptikus hozzáállással kell megközelítenie, és meg kell tennie minden lehetséges óvintézkedést. Minél később játssza ki az ütőkártyáit, minél inkább (első és legfontosabb) leplezi a saját tudását, annál valószínűbb, hogy a végén sikert arat. Botorság lenne a kezelés első napjaiban bármiféle értelmezést adni a páciensnek, még akkor is, ha az jól informált a pszichoanalitikus témákat illetően vagy esetleg ő maga is orvos. A védekezés a legjobb támadás elvét követő analitikusok arra használják a pszichoanalitikus tudásukat, hogy megfelelően kezeljék az ellenállást. Teljes mértékben osztom Freud azon véleményét, miszerint hiba lenne bármilyen pszichoanalitikus könyvet adni a páciensnek abban a reményben, hogy az majd segíteni fogja a kezelést. Habár az analitikus azt várja, hogy ezen a módon felgyorsíthatja a dolgokat, azt fogja tapasztalni, hogy az analizált, miközben falja az analitikus könyveket, azokat az orvos elleni védekezés eszközéül használja fel. Csakis addig voltam olyan bolond, hogy a témába vágó könyvek olvasását javasoljam a pácienseknek, amíg még hittem a parapátiások egészségvágyában. Mára már tudom, hogy a parapátiások legfőbb, talán az egyetlen aggodalmát a parapátia elvesztésének lehetősége jelenti. (Az egyik kényszeres parapátiás betegem a kezelés folyamán egy újfajta szorongásra tett szert, mégpedig a veszteséghez kapcsolódó fóbiára. Ennek a frissen kialakult tünetnek a gyökerét az jelentette, hogy a boldogság elvesztésétől való féleméhez most már hozzáadódott a parapátia elvesztése és az azt okozó gyógyulás miatti rettegése is.)

Az analitikus, aki a pácienseinek pszichoanalitikus könyveket ad tanulmányozásra, épp olyan, mint az a hadvezér, aki elárulja a haditervét az ellenségnek. Ezért ahhoz ragaszkodom, hogy a pácienseim csak a nagyközönségnek szóló ismeretterjesztő könyveket olvassanak, melyek épp csak a felszínét érintik a témának.

Az egyik páciensem éjt nappallá téve bújta a pszichoanalitikus irodalmat, látszólag azzal a céllal, hogy felgyorsítsa a gyógyulást. Mikor tiltakoztam, azt állította, hogy miközben olvas, különféle fontos emlékeket képes feleleveníteni. Lelkiismeretesen le is jegyzetelt mindent, ami csak az eszébe jutott eme foglalatosság közben – ennek következtében a velem töltött minden egyes óra nagy részét a memorandumai bemutatása és megbeszélése foglalta le. De az egész csak humbug volt. A számtalan asszociáció és emlékezés ellenére sosem jutott a dolgok felszínénél mélyebbre.

Az analitikus csakis akkor lehet képes úgy levezetni egy analízist, hogy az sikeres eredményre is vezessen, ha teljes mértékben tisztában van az ilyen eszközökkel. Nem szabad azt feltételeznie, hogy az ellenállás nagy része az áttételből származik, ugyanis az áttétel maga sem más, mint az ellenállás egy formája. Minden pszichoanalízis során jelen van az a tendencia, hogy a páciens az aktualitásokat használja fel a múltra vagy a parapátiára irányuló figyelem elterelésére. Minden páciens hajlamos újra és újra irreleváns aktualitásokra terelni a beszélgetést. „Amíg nem mondtam el Önnek mindent, amit el kell mondanom, addig a kezelésnek nem lehet hatása.” Az analitikus nem dőlhet be az ilyen fortélyoknak, melyek nem többek, mint elterelő hadműveletek. A páciens újabb és újabb aktualitásokat fog kitalálni minden alkalommal, amikor egy fontos téma feltárása közeledne – az ilyen aktualitások egyik típusát jelentik a páciens szerető érzelmei az orvosa iránt. „Miért kellene az apámmal kapcsolatos érzéseimről beszélnem, amikor itt van ez a sokkal közelibb és élénkebb érzelem, amivel foglalkozni lehet?” Ennek ellenére az orvos iránti szeretet egy olyan erővé válhat, mely segítheti az egészség helyreállítását. Egy parapátiás sosem lenne jobban a saját maga kedvéért, de megteszi azért, hogy örömet szerezzen az orvosnak, hagyja magát meggyógyítani, mert le akarja kötelezni az analitikust, akit időközben megszeretett.

Évekkel ezelőtt mutattam rá arra a tényre, hogy a páciensek első álmai sok esetben egy szinte legyőzhetetlen erejű ellenállást szimbolizálnak. Azonban ha képesek vagyunk helyesen értelmezni őket, akkor megerősítést nyerhetünk belőlük arra vonatkozóan, hogy gyógyulás lesz a végeredmény.

 

  1. eset. Egy páciens az alábbi történetet hozta nekem első álmaként.

 

A tábla előtt állok, a katedránál. Egy diagram van a katedrán. A professzor ott van. Meg kell oldanom a problémát aritmetikailag és talán geometriailag is, de reménytelenül alkalmatlan vagyok erre a feladatra. Mesterséges megvilágítás.

 

A páciens ezután így reprodukálta a diagramot:

A rajz a 367. oldalon, a 1371. képen szerepel eredetiben.

 

Ennek az álomnak az analízise feltárja, hogy számos meghatározó tényező működik egyszerre. Csábító a gondolat, hogy bemutassam a páciens teljes parapátiájával való kapcsolatait, de a szóban forgó kérdésre korlátozom magam. A műszaki rajzoló megmutatja a vázlatát, melyen a fókusz csak megszakított rádiuszokon át érhető el. Egy helyre azt írta „Itt a diagram megszakad”, és az az „érzés” fogta el, hogy a fókusz minden bizonnyal egy képernyő vagy fal mögött helyezkedik el. Az álom azt jelenti, hogy a parapátia fókusza a rejtőzködés. Az első asszociációja alapján az öt sugár öt lánynak felel meg, akiket egykor szeretett. Az „a” rádiusz a legvastagabb, majd pedig az egymást követő rádiuszok vastagsága egyre csökken, egészen addig míg az „e” következik, mely mind közül a legvékonyabb. Mindegyik rádiusz vagyis mindegyik lány ugyanarra a pontra vagy fókuszra centrál. A későbbiekben kiderült, hogy a fókusz az édesanyja. Valójában mindegyik lány csak helyettesítő szerepet töltött be az egyetlen, alapvető szenvedélyében. A legutóbbi volt a legerősebb. Az „e” rádiusz szinte már felejtésre is került.

Mi a jelentősége ennek az első álomnak? Az, hogy a páciensnek egyáltalán nem áll szándékában, hogy valaha is tudassa velem a teljes igazságot. Az analízis el fog jutni egy bizonyos szintig, azután pedig meg fog szakadni. Az orvos, akit jelen esetben a vizsgáztató professzor szimbolizál, nem fog megtudni mindent. A páciens ki fogja jelölni, hogy a mélységmérő műszerével csak „eddig és ne tovább” mehet; azon a ponton a képzeleti képek, az emlékképek majd megszűnnek.

Inkább nem fárasztom az olvasót az álom további determinánsainak taglalásával, melyeket csak reprodukálni tudtam, ugyanis azok is az ellenállás erősségét jelezték, illetve a kedvezőtlen prognózist igazolták. A páciens valóban tartotta magát az adott szavához. Az emlékei és asszociációi „eddig és ne tovább” mentek. Abban a pillanatban, ahogyan az álmai elérkeztek arra a pontra, hogy már-már – minden próbálkozása ellenére – feltárták a komplexusainak tömegét és elsősorban a tudattalan homoszexualitását (a fókusz az anust jelölte), talált valamilyen ürügyet az analízisből való elmenekülésre. Határozott helytelenítésem ellenére óriási szorgalommal tanulmányozta a pszichoanalízis hatalmas irodalmát, állítása szerint azzal a céllal, hogy segítse az analízis előrehaladását, de valójában az önvédelemre használható eszközök kitervelésére használta fel az olvasmányait. Fáradhatatlanul törte a fejét az ellenfele haditervén, és górcső alá vette, hogy milyen stratégiát követ az ellenség – vagyis az analitikus. Amikor közeledett a vereség, elmenekült.

Három hónappal később visszatért a harc folytatása érdekében, azzal az elhatározással, hogy legyőzze az orvost, ennek eredményeképpen pedig egy sikertelen analízis és kudarcba fulladt gyógyítási kísérlet után távozzon. Az ülések második sorozatának első napjai során egy olyan álmot hozott, ami világosan bemutatja a megrögzött ellenségességét.

 

A bátyámmal együtt állok az új házam előtt és nagyon éberen őrködöm. Ekkor két rabló közeledik. Felemelem a pisztolyomat és tüzelni kezdek. Az egyiket eltalálom a hátán. Arra gondolok, hogy ez „Nagy kár, most hogy a pokolba fogom tudni bebizonyítani, hogy jogos önvédelemből lőttem le?”.

 

Nem foglalkozom azzal, hogy a manifeszt homoszexuális jelentést fejtegessem, inkább az ellenállás feltárulásának módjáról beszélek. Az „új ház” az új parapátiáját jelképezi. Épített magának egy új házat – addig, amíg távol volt tőlem. A bátyja szintúgy a parapátiáját reprezentálja. Két rabló szerepel az álomban. Nyilvánvalóan én vagyok az egyik, és a páciens egy asszociációja rámutatott, hogy a másik pedig Freud. Mi ketten akarunk betörni elméjének elzárt sötétjébe. Ismét remekül hasznosíthatók a „funkcionális szimbólumok” (Silberer). A páciensnek nincs más választása, muszáj megvédenie a parapátiáját, minden rendelkezésére álló és minden lehetséges eszközzel ki kell védenie az intuíciómat.

Egy másik álmában Jodl (egy professzor, akitől pszichológiát tanult) jelenik meg, erős karcsapásokkal úszik egy víztározóban. A páciensnek követnie kell őt, habozva így is tesz, de hamarosan leelőzi a professzort. A víztározó az ő elméje, Jodl pedig én vagyok. Az álom végén egyedül úszik vissza a kiindulóponthoz. Az álom a pszichoterapeuta iránt érzett irigységét közvetíti, le akarja őt körözni, és az a célja, hogy segítség nélkül fejezze be a „gyógyítást” – visszatérve a kiindulópontra. „Hátra arc!”, méghozzá tehát gyógyulás nélkül.

 

Minél mélyebbre hatolok az analízis természetébe, annál határozottabb az a meggyőződésem, miszerint az analízis egy folyamatos harcot jelent egy ellenálló pácienssel, aki nem akar jobban lenni, bármilyen erőfeszítéseket tegyen is az ellenkezőjének bizonygatására. A fő célja a betegséggel, hogy miközben segítségül használja a környezete feletti uralkodásban, érvényesíteni tudja a saját akaratát (bármilyen áldozattal is járjon ez). Ezzel az attitűddel száll szembe az orvossal. Az ő sorsa a legutolsó dolog, ami érdekli. Az analitikus a szélesebb értelemben vett világ szimbóluma. Azzal, hogy az orvos fölé kerekedik, egyszerre győzi le az apját, a tanárát – mindenkit. Ha jobban lesz, azt csak az analitikus iránti szeretetből teszi meg. De ezek az esetek vannak kisebbségben. Rendszerint a páciens azt akarja, hogy jót mosolyoghasson az orvos hatástalan erőfeszítésein, végül pedig ő kerüljön ki győztesen a hosszas tusakodásból. Még az impotens férfiak is, akik hangos sirámok közepette állítják, hogy ők lennének a legboldogabb emberek a világon, ha meggyógyulhatnának, még ők is erőteljes belső ellenállást alakítanak ki. Számos tanulságos és minden kétséget kizáró eset található az általam publikált munkákban.

A parapátiás a saját erővágyának az áldozata, mely ebben az esetben ezt jelenti: „Azt akarom, hogy mindenki engem szeressen”. Az erővágy tulajdonképpen szeretetvágy. A páciens minden lehetőt megtesz azért, hogy kicsikarja a doktor szeretetét, akár még könyörögni is képes, csak szeressék. Ha megadja magát, akkor azt azért teszi, mert „a leigázottság iránti vágy” hajtja, és beleszeret az orvosba, akinek az áttételben minden elképzelhető szerepre készen kell állnia.

A páciens a legelejétől fogva a végkimenetelen tartja a szemét. Az első és legfontosabb, hogy nem akar könnyű eset lenni. Pszichoanalitikus munkásságom kezdetén még voltam olyan együgyű és azt hittem, a pácienseim boldogok lesznek, ha meghallják, hogy az esetük nem bonyolult, és már számos hasonlóval találkoztam. Minden parapátiás úgy tekint a betegségére mint egy egyedülálló műalkotásra, amely lenyűgözően körülbástyázott és megerősített, gyakorlatilag bevehetetlen; tehát mélységesen fel van háborodva, ha ezek után valaki azt mondja rá, hogy ő csupán „egy a sok közül”. Egy gyors és könnyű gyógyulás letaszítaná őt a birodalma trónjáról, és egy ilyen megaláztatást nem tudna megemészteni. Egyszer egy olyan orvost kellett kezelnem, aki felfüggesztette a praxisát azért, hogy analízisbe járhasson, közben amilyen gyorsan csak lehetett, vissza kellett térnie a munkájához. Azt reméltük, hogy négy hónapon belül végezhetünk is. Aztán véletlenül összefutott egy úriemberrel, akit Freud már egy éve analizált, és aki még mindig kezelés alatt állt. Ezen aztán méltatlankodni kezdett, és egy egész hónapot az azzal kapcsolatos kétségeinek fejtegetésére pazarolt, hogy vajon lehetséges-e sikeresen befejezni az analízisét négy napon belül. Miért volt szüksége ennek az ismerősnek egy évig tartó analízisre? Az ő esete nyilván még nehezebb, nem igaz? Biztosan én értékeltem alul a nehézséget. És így tovább.

Ez az eset egy igazán remek példa az áttétel feloldására. Számos analitikus véleménye szerint az áttétel azonnal eltűnik, amint felhívják az analizált figyelmét arra, hogy szerelmes lett az orvosba. Ez azonban általában távolról sincs így, és az áttétel ereje teljében fennmarad az ilyen és hasonló bejelentések után. Az áttételt csak akkor lehet feloldani, ha felfedezzük azt a parallel szituációt (konstellációt), mely a még le nem reagált és ezért még mindig fennálló érzelmek kialakulását okozta; illetve akkor leszünk sikeresek, ha felszínre hozzuk a háttérben meghúzódó és az áttétel mögé bújó ellenállást. Pontosan ez történt a szóban forgó esetben. A páciens apja nem hitt a fia betegségének súlyosságában. Minthogy én reprezentáltam az apát, és az apa helyettesítője lettem, a saját álláspontom, miszerint az eset nem súlyos, és egy viszonylag rövid analízis során meggyógyítható, természetesen mélységesen megalázó volt a páciens szemében. Az áttételben én voltam az apa szerepében.

Megjelenik az apák és fiaik, az előző és az új generáció közötti hagyományos vita. A pszichoanalízis szükségszerűen feleleveníti ezt a harcot. Az orvossal vívott küzdelem felébreszti a szunnyadó ellenségeskedést, egy új tartalmat és új életet ad neki. A páciens hamarosan a világon a legfontosabb dolognak fogja tekinteni azt, hogy legyőzze az orvost, és győztesen hagyja el a harcmezőt. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az analizált fontos örömteli jutalmat szerez a parapátiájából, hogy „nyereségre tesz szert a betegség által”. Az analitikus azon dolgozik, hogy megfossza a pácienst ettől a jutalomtól, és mit kínál cserébe? A realitást, ami nyersnek tűnik, ami annyival szegényesebb összehasonlítva az elveszett fantáziákkal. Ezen a ponton az áttétel természetével kapcsolatban kell néhány szót szólnom. Amikor valaki szeret, az azt jelenti (vagy legalábbis azt kellene jelentenie), hogy megértést tanúsít, és ha valaki szeretve van, az azt jelenti, hogy megértésre talált. A páciensek, akik felismerik, hogy az orvos megérti őket, „beleszeretnek”. Egyébiránt a legtöbb parapátia, mivel az affektív élet betegsége, valójában „szeretet betegség”. Az orvosnak azt a gyógyszert kell megadnia ezeknek a betegeknek, amire vágynak – a szeretetet. Az a feladata, hogy ezt a szeretetet a durva szexualitás helyett finoman erotikussá csökkentse, és átalakítsa más etikai értékekké, ez pedig a legmagasabb szintű képességeket követeli meg az orvostól, aki mindeközben annak a veszélynek is ki van téve, hogy megadja magát a viszontáttételnek.  

A Die Trӓume der Dichter című könyvemben megvilágítom és részletesen kifejtem, hogy minden parapátiás beteg azt a hitet táplálja, mely szerint van egy „történelmi jelentőségű missziója”. Aligha hihetünk a missziójukat illető szerénységükben, bármennyire keményen is igyekeznek elrejteni a „kiválasztottságuk” tényébe vetett hitüket. A hit nagyon erős, a realitás pedig elszürkül azon dicső fantáziák mellett, melyek oly hosszú ideje életben tartják őket. A parapátiás beteg úgy tekint magára mint egy apostolra, Isten kiválasztottjára, aki arra hivatott, hogy neve a csillagok közé legyen beírva. Az egész világ imádni fogja őt, és meghunyászkodik előtte. Még ha most az emberek nevetnek is rajta vagy kigúnyolják, a végén ő fog győzedelmeskedni. Az orvossal vívott csata a világgal vívott csata szimbólumává válik. Összeméri az erejét az ellenlábasával, és harcol a hőn szeretett betegségéhez való jogáért. Mivel nem kíván jobban lenni, ezért a legkülönösebb racionalizációkat találja a betegségvágya igazolására. Egy súlyos parapátiában szenvedő férfi attól tartott, hogy az analízis tönkre fogja tenni a kreatív képzelőerejét – annak ellenére, hogy megvalósítani semmit nem tudott, mert ahhoz túlzottan is parapátiás volt. Egy másik teljes komolysággal beszélt nekem arról a félelméről, hogy az analízis esetleg „alááshatja” a perverziókban mutatott tehetségét. A harmadik a következő álmot hozta az első ülésre:

 

Egy kanapén fekszem. Kornitzer nagyon érzelmesen odajön hozzám. Ezt mondom: „Miért most jössz? Már túl késő. Többé már nem akarlak téged”.

 

Kornitzer egy régi iskolatárs, ő és a páciens baráti viszonyban voltak egymással, egészen addig, amíg egy üzleti vitába nem keveredtek. Könnyen kitalálható, hogy a vita hátterében a homoszexuális érzékenységet illető különbözőségek álltak, és az álomban Kornitzer engem szimbolizál. Az álomban, ugyanúgy, ahogy az analízis során, a páciens egy kanapén fekszik. Mindazonáltal az álom alapvető jelentése másra vonatkozik, ugyanis az ellenállás racionalizációját testesíti meg. Megkérdezem tőle, hogy Kornitzer kellemes megjelenéssel rendelkezik-e.

„Az egészség mintaképe”, vágja rá az analizált azonnal.

Tehát Kornitzer az egészséget szimbolizálja és egyben engem is, aki mint analitikus, igyekszem egészséget adni a páciensnek. Legbelül az álom ezt jelenti: „Mi szükségem nekem erre a kezelésre? Ha egészségessé is válnék, már túl késő lenne. Ha fiatalabb lennék, még lenne értelme az egészségnek, de nem az én koromban…”. (A páciens 32 éves.)

A páciens az analízis folyamán minden elképzelhető fortélyt igyekszik a hasznára fordítani. Annyi álmot hoz, hogy évekbe telne az összeset kielemezni. Ezek az álmok olyan traumákra vonatkozó utalásokat tartalmaznak, melyek lehetőségéről az orvos már érdeklődött. Nagy bajba keveredik az a tapasztalatlan analitikus, aki azt merészeli mondani, hogy: „Közeledünk, ’melegszik’. Azt hiszem, hamarosan eljutunk a fontos traumáig”.  Ezzel eldördül a startpisztoly, és megkezdődik egy izgalmas trauma vadászat, melyben a páciens érdekesebbnél érdekesebb álmokkal áll elő. A trauma számtalan formában és képben feldereng, az álmokhoz adott asszociációk nagyon közel vezetnek minket ahhoz, amit keresünk. Ámde a hónapok csak telnek, és az alapvető trauma még mindig kicsúszik a kezünkből. Mégpedig azért, mert soha nem is történt meg, a pszeudo-vadászatot a páciens rendezte meg, aki közben jót nevet a bajsza alatt az orvos hiszékenységén.

Aligha hihetünk a szexuális traumákkal történő ilyen visszaéléseknek. Évek óta azt tartom, hogy a szexuális traumáknak önmagukban nincs nagy jelentőségük, és csak az érintett parapátiás beteg alakítja traumatikussá. Úgy vélem, hogy csak a „pszichoszexuális infantilizmus” (fétisizmus, exhibicionizmus stb.) bizonyos formáit illetően pszichogének. A legtöbb esetben a páciens teljes mértékben tudatos marad az ilyen traumára. A bécsi analitikus kör tagjai talán emlékeznek arra, amikor egyszer tréfálkozva azt hangoztattam, hogy sok gyerek számára egy szexuális trauma tűnne a szexuális felvilágosítás legjobb formájának. A szexuális traumának csak olyan személyekben van pszichogén hatása, akik sajátos mentális temperamentummal és prediszpozícióval rendelkeznek. Ismételten felhívtam a figyelmet a felnőttkori szexuális trauma jelentőségére. Akár azt is lehetne gondolni, hogy gyerekek esetén kevésbé kártékony, mint a felnőttek esetén. Ugyanis az ilyen traumák rendkívül elterjedtek, és mégis, csak ritkán tudunk rámutatni arra, hogy bármi közük is lenne a parapátia okaihoz.

Sok olyan gyereket látunk, akik több traumát is átéltek, de teljességgel egészségesek maradtak. A parapátiás beteg hajlamos kritikusan vizsgálni a saját múltját, és keresni a bűntudatérzésének középpontját. Azt is szeretné, ha önmagán kívüli determinánsokat találhatna, melyekért őt nem lehet számonkérni. Ez a kifogást kereső hajlam tipikusan jellemző a parapátiára. A trauma megszabadítja az önvádtól, ami akkor kínozná, ha azt kellene hinnie, hogy ő a felelős a betegségéért. Számos trauma a morális kihágás elleni folytonos figyelmeztetésként működik. A legtöbb parapátiás már az első interjú során beszél a traumáiról. Korábban azt gondoltam, hogy ez kivételes dolog, de nem az. Különösen azok hajlamosak így tenni, akik tanulmányozták Freud korai doktrínáit az infantilis traumáról és elfojtásról mint a neurózis okáról. Megérkeznek, és ezt mondják: „El nem tudom képzelni, hogyan segíthetne nekem a pszichoanalízis. Ismerem a traumáimat és az elfojtott gondolataimat. Valójában nincsenek is elfojtásaim. Az inceszt tendenciáimmal is tisztában vagyok. Mi haszna lehetne hát az analízisnek?”. Mindenek felett azok az orvosok a leginkább vakok a komplexusaikra, akik már maguk is végeztek valamennyi analitikus munkát, és azt követően jönnek analízisbe. Az állapotot, amiben szenvednek, én úgy hívom, hogy „pszichoanalitikus scotoma”, noha némelyikük jeles férfi, és minden más tekintetben világosan gondolkodó lény. Azonban ha a saját problémáinkról van szó, akkor, legyünk bármilyen éles elméjűek, az érzéseink hatása alatt állunk.

A Bevezetés a pszichoanalízisbe című könyvében Freud átfogóan bemutatja a libidóról alkotott elméletét. Elmagyarázza a libidónak azt a törekvését, hogy egy tárgyat találjon a külvilágban, amire fixálódhat. Ennek az exteriorizációnak a hiányában a libidó gátlás alá kerül. Rég elhagyott infantilis pozíciókat száll meg, és ennek köszönhetően a régi infantilis traumák megújult jelentőségre tesznek szert. Innen erednek a pszichoneurózisok, melyeket Freud most már (Jung javaslatát követve) „áttételi neurózisok” néven említ (hisztéria és kényszerneurózis). Az is előfordulhat, hogy a libidó teljesen az énre centrál, ekkor a nárcisztikus „neurózisok” alakulnak ki: schizofrénia, paranoia (Freud szóhasználatával élve, parafrénia) és melankólia. A libidó, ami a gyermekkori tudattalan traumát szállja meg, a tudattalan birodalmába áramlik. Az analitikus célja ebből adódóan tehát az, hogy megszüntesse a gyermekkorra és a tudattalanra irányuló fixációt, és új kötődési lehetőséget adjon a libidónak a jelenben, vagy spiritualizálja azt (szublimáció).

Ezzel tehát elismételtük a gyermekkori traumák fontosságáról szóló doktrínát – azt, amely oly sok félreértéshez vezetett a pszichoanalízisben. A későbbiekben Freud még egyszer megerősítette a trauma jelentőségét. Az Aus der Geschichte einer infantilen Neurose című írásában azt igyekezett bebizonyítani, hogy egy gyermekkori szexuális trauma súlyos neurózist okozott. A trauma nem került napvilágra csak akkor, amikor az analízis már bőven a harmadik évében járt!

Távol álljon tőlem, hogy leértékeljem a gyermekkori traumák ártalmasságának lehetőségét, de a publikált klinikai történet engem nem tudott meggyőzni. Gyakran kifejezem azt az álláspontomat, hogy az ilyen hosszas analíziseket nem tartom tanácsosnak. Ennek ellenére a parapátiásokat még mindig éveken át kínozzák a szexuális traumákkal kapcsolatos érdeklődésekkel.

Az igaz, hogy ezek a páciensek eléggé sokszor megszabadíthatóak elfojtásaiktól az analízis segítségével. Azonban a legtöbb esetben ezek az „elfojtások” nem valódi elfojtások, ugyanis a páciens csupán olyasmit tár fel, amit már korábban is tudott, csakhogy szeretett volna „megtartani magának”. Ezzel magyarázható, hogy egy kényszeres parapátiától szenvedő hölgy csak akkor tájékoztatott engem a rituáléiról, amikor már hat hónap eltelt. Ami azt illeti, valójában említette már korábban is, de olyan elferdített módon, hogy nem tudtam vele mit kezdeni.

Egy másik kényszeres parapátiás esetében egy teljes év telt el, mire beszélni kezdett a székelési rituáléjáról. Ő volt az a páciens, akinek a parapátia természetével és mechanizmusaival kapcsolatos belátásom nagy részét köszönhetem, és ő volt az, akitől megtanultam megérteni az ellenállás dinamikáját. Nem kívánt a rituáléról beszélni, mivel nem volt benne egészségvágy. Akkoriban még teljes mértékben Freud igézete alatt álltam, és úgy hittem, hogy egy kényszeres parapátia meggyógyításához minimum egy éves analízisre van szükség. Manapság még a nagyon súlyos esetekben is úgy találom, hogy három vagy négy hónap elég.

Amit meg kell értenünk, hogy ezek a páciensek nem akarnak jobban lenni. A szavaik erre utaló vágyat hirdetnek, de a tények még egyértelműbben szólnak az ellenkezőjéről.

Távolról sem könnyű feladat rávenni egy parapátiás beteget a hőn szeretett betegsége feladására. „Jól kibeszélni az egészet” nem mindig elegendő. Nem ritka eset, hogy a páciens azért adja fel egy tünetét, mert igazolni akarja, hogy jobban van, és valójában azt szeretné, ha az orvos győzne. Szereti az orvost és a szeretet önalávetést foglal magában. Emiatt az áttétel, sok-sok győzelmet biztosít az analitikusnak. Néha az áttételt a pszichoanalízis körülményes és fáradságos módszerei nélkül is el lehet érni. Ezért az enyhébb esetek gyakran nagyon felületes analízissel is meggyógyíthatók – bár néha épp ellenkezőleg. Ilyenkor nem a módszer az, ami gyógyít, hanem maga az orvos jelenti a gyógymódot. A pszichoanalízis ennek ellenére teljesebb belátást nyújt nekünk a parapátia természetéről, feltárja a páciens ellenszegülését az egészség helyreállításával szemben. Rámutat a harcias attitűdjére, a folyamatos támadási készenlétére, mely ugyanígy védekezési eszköz is lehet.

Az analitikusnak egyszerre van szüksége hatalmas bölcsességre és bőséges tapasztalatra ahhoz, hogy lerántsa a leplet a páciens ravaszkodásairól, és meggyőzze őt arról, hogy ő maga a titkos ellenség.

Mindezen megfontolások fényében egészen nyilvánvaló, hogy egy pszichoanalitikus kezelést kielégítő eredményekkel zárni, a világ legnehezebb dolgainak egyikét jelenti. A legjobb eredményeket azoknak a pácienseknek az esetében várhajuk, akiknek nem több, mint egy szigorúan behatárolt időtartam áll a rendelkezésükre. Egy köztisztviselő, akinek két hónapnyi szabadsága van, egy orvos, aki egy helyettesére bízta a praxisát, és olyanok, akik számára a kiadások komoly áldozatot jelentenek, ők azok, akiknek közvetlen érdekük fűződik ahhoz, hogy gyorsan eljussunk a célig. Sokkal kényesebb problémát jelentenek azok a páciensek, akik függetlenek az ilyen kötöttségektől, hiszen számukra az orvos ellen folytatott harc fontosabbnak tűnhet, mint a saját jóllétük. Attól lesznek csak igazán boldogok, ha a győzelmükkel kérkedhetnek, mondván (vagy gondolván): „Lehet, hogy sokakat meggyógyított, de én túl kemény dió vagyok Önnek!”.

Egyik alkalommal egy vagyonos férfit kellett kezelnem súlyos parapátiás zavar miatt, melyben a legkiemelkedőbb tünetet az agorafóbia jelentette. Minden más tekintetben tökéletesen jól lett, megszabadult az emésztőrendszeri zavaroktól (gyomorproblémák stb.), a szociális életben mutatott félénkségétől, a munkára való képtelenségétől. Ámde az agorafóbia makacsul kitartott. Egy idő elteltével szinte szó nélkül megszakította a kezelést, és visszament a háziorvosához, aki azt javasolta, hogy konzultáljon egy szemésszel, aki ezt a problémát meg tudja gyógyítani azzal, hogy megfelelő szemüveget ír fel. Sőt, a háziorvos konkrétan el is kísérte a pácienst a szemészhez Németországba. No és vajon mit mondott ez a „lojális” analizált az útitársának a vonaton? A megnyilvánulás jellemző volt: „Életem legnagyobb győzelme lesz, hogy Dr. Stekel nem tudott meggyógyítani. Azt remélem, hogy majd Önnek kell hálával tartoznom a gyógyulásért”.

A szemüveg néhány napon át segített valamit, aztán az agorafóbia teljes erejével visszatért. A háziorvos nem élvezhette az olyannyira várt győzelmet. A páciens ezután megismerkedett egy masszőrrel, aki megígérte, hogy a masszázzsal meg fogja gyógyítani. Valóban, három próbanap ezzel a módszerrel, és az egykori agorafóbiás a legveszélyesebb utcán vagy téren is képes volt egyedül átkelni. Ez volt aztán az igazi diadal, meggyógyulni egy képzetlen embernek köszönhetően. Bosszút állt az egész orvosi szakmán.

Az analizáltak ilyen idioszinkráziája megmagyarázza a viselkedéses furcsaságaik nagy részét. Érthetővé teszi, hogy miért gyógyulnak meg a hidroterápiás és egyéb szanatóriumokban azok a páciensek, akik nemrég estek át egy „sikertelen” analízisen. Ezért henceghet a pszichoanalízis oly sok ellensége azzal, hogy gyógyulást értek el olyan pácienseknél, akiknél az analízis kudarcot vallott. Amit az egyik vet, azt a másik aratja le. Ugyanez a megfontolás teszi világossá, hogy az orvosok (ex-páciensek) gyakran az analitikus legnagyobb ellenségei, és mindent megtesznek azért, hogy hiteltelenné tegyék őt.

Az analízis zárása és utólagos következményei megmutatják az analizált igazi karakterét. Egy egyenes ember ellenáll az aljas tettekre irányuló belső késztetéseknek. De azok, akik belül romlottak, akik olyan gyakran jönnek hozzánk analízisbe, róluk a végén bebizonyosodik, hogy nem mások mint – romlottak.

A másik oldalon azt is hozzá kell tenni, hogy az eredményeink jobbak, mint első látásra tűnik, hiszen számos olyan páciens, aki látványosan fejlődés nélkül távozik tőlünk, később, mikor a lelkiismeretes munkánk megérett benne, „meggyógyul” egy másik orvos vagy egy sarlatán kezelésétől.

Szinte minden analizált retteg a kezelés végétől. A következőkben még néhány eszközüket írom le, hogy rámutassak, néha milyen nagy tapintatra van szükség orvosi részről, ha sikert szeretnénk aratni.

 

  1. eset. Egy hölgy, akit nagyjából hat hónapon át kezeltem agorafóbiával, már az analízise végéhez közeledett, és tervezte, hogy hamarosan hazatér. Annyira sokat fejlődött, hogy már jelentős távolságokat képes volt megtenni szorongás nélkül, és nagyon is értékelte ezt az eredményt, ugyanis már harminc éve küzdött a betegséggel, mely idő alatt sem gyalog, sem autóval nem tudott egyedül közlekedni. Azonban pár nappal a távozás kijelölt napja előtt, egy rettenetes szorongásroham tört rá az utcán, amikor egy rövid sétát tett éppen. Hozzám rendkívül kiábrándultan jött el. Mi értelme volt a hazatérésre gondolni, ha az egész probléma kezdődik előröl, pont akkor, amikor már azt hitte, hogy meggyógyult? Képtelenség, hogy elmenjen, amíg nem jött teljesen rendbe. Elmagyaráztam neki, hogy egy ürügyet keres, ami miatt Bécsben maradhat és folytathatja a kezelést. Azért hozta létre ezt a visszaesést a fóbiában, hogy igazolhassa maga előtt, miért igényli még mindig a segítséget. A rákövetkező este ezt az álmot látta:

 

Adtam a nagynénémnek egy pár régi cipőt, és aztán ott álltam meztelenül és mezítláb. Azt gondoltam: ’Hogyan sétálhatnál mezítláb az utcán?’, és rettegtem a gondolattól is, hogy ilyen állapotban kell keresztül rohannom az utcákon. 

 

A szóban forgó nagynéni már rég halott volt. Szegényes anyagi körülmények között élt, és az unokahúga sokszor kisegítette. Nagyon valószínű, hogy többek között egy pár cipővel is. A páciens beszámolt arról, hogy nagyon szeretett mezítláb sétálni, mostanában többször is azon kapta magát ahogy elképzeli, milyen jó lenne zokni és cipő nélkül kimenni a házból. Felfedezhetőek voltak a láb-fétisizmus manifeszt jelei, ami igen általános jelenség az olyan parapátiások körében, akik a járáshoz kapcsolódó zavarokkal küzdenek. Azonban az álmának mint a parapátiája szimbólumának a magyarázata a következő volt. A régi cipője nagyon kényelmes volt, de ennek ellenére mégis szorította. Tulajdonképpen kidörzsölte a lábát járás közben. A cipő a parapátiáját jelképezte. A páciens oda akarta adni ezt a parapátiát a halott nagynéninek; ez azt jelenti, hogy halálra szánja azt, ő pedig megpróbál élni a parapátia nélkül. Már harminc éve hordja, szóval eléggé kényelmesnek kellett volna lennie; ugyan fájdalmat okozott neki (a cipő szorítása), de mégis megvédte a világ veszélyeitől. Most arra készült, hogy kilépjen a világba parapátia nélkül (mezítláb). Ez a kilátás megrémítette. Az álom egyik meghatározó tényezője az én nevem volt. Bécsben szokás a cipő sarkát úgy hívni, hogy „Stöckel”. Az utóbbi időben gyakran mondogatta, hogy a cipőjén túl magas a „Stöckel”, ezért vennie kell egyet alacsonyabb sarokkal. Nyilvánvaló a játék a nevemmel. Egyszóval, most képtelen volt nélkülem, a segítségem, a tanácsaim, az utasításaim nélkül boldogulni. Azonban az álom azt is feltárja, hogy egy része vágyik a szabadságra – ahogyan ez gyakran jellemzi a gyógyulás felé közeledő páciensek utolsó álmait. Rám is az a sors várt, hogy ki legyek dobva a halott dolgok lomtárába.

 

Itt elkezdődött egy szembekötősdi köztem és az analizált között. Az utóbbi ellentmondásos érzésekkel viseltetett a gyógyulással szemben, akarta is, meg nem is. Amikor az volt a fő célja, hogy lenyomjon, akkor ragaszkodott az agorafóbiához. Az se nagyon volt ínyére, hogy el kelljen válnia tőlem. Ilyen esetekben az analitikusnak szigorúnak kell lennie, meg kell szakítania az analízist, amint a páciens tudatára ébredt a fóbia fő determinánsának, és elfogadta a véleményt, hogy valóban ez a tényleges ok. Ilyenkor viszont a páciens elégedetlenül fog távozni, és egy inadekvát gyógyulási folyamat vagy egy időleges agorafóbia-mentes periódus után kezd el önállóan közlekedni. Ebben az állapotban találkoztam azzal a hölggyel akit a Nervöse Angstzustӓnde und ihre Behandlung XX. fejezetében írtam le mint olyan pácienst, aki nem gyógyult meg. Bécsben, a Ring mentén sétált egyedül, ez korábban lehetetlen lett volna a számára. Négy hét után feladta a kezelést, úgy, hogy megkönnyebbült, de nem gyógyult meg. A találkozásunkkor bevallotta, hogy egy idő után fokozatosan egyre javult az állapota minden további kezelés nélkül.

Ezek a páciensek biztonságban érzik magukat, amíg analízisbe járnak. Az egyik betegem úgy nevezte az analízist, hogy az az ő „iskolája, ahol járni tanul”. Az orvos a parapátia által nyújtott védőrendszer helyettesítője lesz. Azonban a pácienseknek meg kell tanulniuk az orvos és a betegség nélkül is boldogulni, és ez átkozottul nehéz az olyanok számára, akik képtelenek az önállóságra.

Most pedig térjünk vissza arra a páciensemre, aki nem akart elválni tőlem, és nem akarta elhagyni Bécset. Mindvégig az analízis során a saját erejét mérte össze az enyémmel. Ekkor pedig azt kértem tőle, hogy ismerje be a vereségét, és fejezze be a kezelési folyamatot. Ez meghaladta az erejét.

Mindenki, aki megértette a parapátia titkos struktúráját, egyet fog érteni abban, hogy Adlernek igaza van, amikor életstílusról és vezérvonalakról beszél, amelyek egy meghatározott irányt adnak a páciens életének. Ennek a páciensnek az esetében úgy találtam, hogy a cél, mely felé a vezérvonalai mutattak, a mennyország és a saját ottani örök boldogsága volt. A parapátiája azért létezett, hogy megvédje őt, nehogy rossz útra térjen. Nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy az erény nehéz útján járjon, így tehát a mennyországot az agorafóbia segítségével akarta bebiztosítani, mely teljesen megakadályozta, hogy akárhová is el tudjon járni. Ugyan mit jelentettek az evilági örömök összehasonlítva a mennyek boldogságával? Azt hiszem, hogy az egész élete arról szólt, hogy az igazságszolgáltatásra készült, melyre Isten akarata szerint fog sor kerülni. Abban reménykedett, hogy a most megélt nehézségei majd kárpótlást nyernek a túlvilágon, ott előnyökké válnak. Úgyszintén dédelgette azt a hitet, hogy van egy „történelmi jelentőségű küldetése”. Megkülönböztetett lénynek, egy szentnek látta magát. Isten vigyáz rá, megjelöli, és ezzel kiemeli a többiek közül. Röviden fogalmazva, beburkolózott a parapátiájába, akár egy jó meleg kabátba, ami megvédi őt a külvilág kegyetlen viharaitól.

Íme, az egyik álma:

 

Épp indulok kifelé, hogy nagyon jól érezzem magam. De nincs nálam a szépen kötött, jó kis mellényem. Úgyhogy otthon maradok. Ha nem így tennék, megfáznék.

 

A „szépen kötött mellény” a betegsége szövete. Nem élhet enélkül a betegség nélkül, mert attól fél, hogy ha az nem lenne vele, akkor hitének az olyannyira megnyugtató lángolása is elpusztulna. Ez az oka annak, hogy a végtelenségig szeretné folytatni a kezelést.

A háborús stratégiák egyikéhez kellett folyamodnom, és megmondtam neki, hogy a kezelést be kell fejeznünk. Haza kell mennie, és meg kell tapasztalnia, hogy teljesen jól tud egyedül járni az utcákon. Felháborodottan kiáltott fel, hogy sokkal tovább folytattam a kezelést más hölgyekkel, akik ugyanettől a panasztól szenvedtek.

„Ez igaz, de az ő eseteikben jobbak voltak a gyógyulási kilátások. Néhány héttel azután, hogy megkezdtem az analízist, már egyedül jöttek el hozzám bárhonnan, ahol a szállásuk volt. Ha Ön is így tett volna, akkor az Ön esetét is bíztatónak tartanám, és talán hajlandó is lennék tovább folytatni a kezelését. Ugyanis az agorafóbia valójában nem is egy betegség, hanem csak az egyik tünete egy betegségnek.”

Három napra rá a páciens egyedül érkezett, és egészen azóta gond nélkül közlekedik az utcákon.

Kitartóan arra bíztattam, hogy hagyja abba a kezelésre járást, de ő visszautasította, és végül bebizonyosodott, hogy igaza volt. Még voltak fontos részletek, amiket el kellett mondania, legalább egy téves állítást ki kellett igazítania, le akart igázni engem, és demonstrálni a hozzá nem értésemet. A következő álmot hozta:

 

Leszidom a szolgálólányt, mert csak a konyha felét takarította ki. Ez a fele csillog-villog, de a másik még mindig nagyon koszos.

 

A konyha az elméje (vagy ha úgy jobban tetszik, az agya) szimbóluma, melyben „kifőzte” a parapátiáját. Én vagyok a szolgálólány, és rosszul végeztem a munkámat. A fizetett szolgája vagyok. Ő parancsol, nekem engedelmeskednem kell. Egyszóval, a büszkesége kikéri magának, hogy véget akarok vetni a kezelésnek. Ez nem történhet meg addig, amíg ő nem látja időszerűnek. Ő felmondhat a szolgának, de a szolga ne merészeljen felmondani neki. Elkezdett temérdek új anyagot hozni, de mindig hozzátette azt a megjegyzést, hogy ezt már mondta korábban. Egy újabb eszköz, hogy lekapjon a tíz körmömről. A páciensek gyakran trükköznek velünk. Miután a legjelentősebb tényeket elhallgatják, végül úgy árulják el őket, hogy állítják, már elmondták ezt nekünk, de ezek szerint elfelejtettük. Vagy képmutató módon így fogalmaznak: „Nem mondtam volna? Pedig megesküdtem volna, hogy igen”.

Ekkor történt, hogy az agorafóbiásom olyasmiről beszélt, aminek a jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni – a gondolatok mindenhatóságába vetett hitéről. Balszerencsét tud hozni az emberekre, különleges képességekkel rendelkezik. Ezzel mutatta meg azt a megalomániás fantáziát, amit úgy nevezek, hogy „a történelmi jelentőségű küldetésbe vetett hit”. Ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy mindegyik parapátiásban ott él ez a nagyzásos téveszme, akkor sosem fogunk tudni sikerre vinni egy analízist. A pácienst nem csak abban kell segíteni, hogy ennek ellenkezőjét, a „jelentéktelenségi téveszméjét”, az elégtelenség érzését, a kisebbrendűségi érzését felismerje és legyőzze; de a legyőzhetetlenségével és a fennkölt küldetésével kapcsolatos meggyőződését is fel kell adnia. Amikor a pszichoanalízis segítségével meggyógyítunk egy pácienst, akkor azt érjük el, hogy életében először beismerje a vereségét, és beletörődjön abba a szerény szerepbe, ami valóban az ő része.

Az agorafóbiás hölgy ennek megfelelően saját maga döntötte el, hogy mikor jött el a kezelés végének az ideje. Hirtelen arra kezdett vágyat érezni, hogy haza menjen, de azt is elárulta, hogy közben még mindig nagyon sok gondolat járt a fejében. Végülis, megadta magát, és feltárta a fantáziáit, melyeket a terápiás folyamat során eddig megtartott magának. Ezekben az a hit vezérelte őt, hogy egy szent élet, mely tele van nyomorúsággal, elnyeri majd a Felsőbb Erők elismerését. Fiatalkori traumája úgy hatott rá mint egy „állandó figyelmeztetés”, hogy kerülje el a bűnt és tartsa magát az erényekhez. Az örök boldogsága mindennél fontosabb. Emiatt fogadta el, hogy harminc éven át a szobája falai közé legyen zárva, hisz mit számít a rövid földi életünk az örökkévalósággal szemben? A szenvedései csak felkészülést jelentettek, mindez csak az előhangja volt a mindenek felett álló mennyei boldogságnak. Ott majd ő fog győzedelmeskedni azok felett, akik a földi örömöket hajszolták. Az élete készítette őt elő erre a ragyogó csúcspontra, és a fóbiái megvédelmezték a bűnöktől.

 

Ilyen gyógyulások pszichoanalízis nélkül is elérhetők. Oknö alvó asszonyának híres esetére gondolok, aki harminc évet töltött mély álomban, aztán felébredt, felkelt, és folytatta a házimunkáját. Az emberek a világ minden tájáról odagyűltek, hogy lássák a csodát. A páciens nyilván erre a történelmi pillanatra várt, az egész élete egy felkészülés volt erre a csodára, ami megkoronázta azt.[19]

Az én agorafóbiásom is hasonlóképpen arra vágyott, hogy a világ csodái között tartsák számon, és akivel csak találkozott, annak elmesélte, hogy hogyan gyógyítottam meg egy olyan betegségből, mely harminc éven át tartott, és amit hatvanhárom orvos is mindhiába próbált enyhíteni.

 

Szerettem volna bemutatni őt egy orvosi társaság előtt, de a kijelölt napon visszatért a fóbiája, és nem tudott egyedül eljönni hozzám. Mégsem akart megfosztani a diadalomtól egy jóvátehetetlen visszaeséssel, ugyanis másnap ugyanolyan jól tudott közlekedni, mint korábban. Szokása lett a fóbiájával zsonglőrködni, arra használni, hogy kontrollálja a családját, ezért az mindig ott lógott a fejük felett „in terrorem”; engem is ugyanezzel a módszerével próbált meg a szolgái közé sorolni. Ám, amikor ez a kísérlet kudarcba fulladt, nagyon is jól lett – leszámítva az egyetlen napot, amikor sor került volna diadalmas gyógyításom közönség előtti bemutatására. Bevallotta, hogy örült, amikor az emberek elámultak, hogy micsoda egy ritka és figyelemre méltóan kórós létforma az övé – amíg egy nap belecsapott a felismerés: „Nem, nem, nem akarsz ’eset’ lenni. Csak egy hétköznapi, egészséges halandó vagy”.

Számos levelet írt nekem, melyekben kifejezte a háláját, és beszámolt a diadalmenetéről. Amint visszatért Oroszországba, felkereste az összes orvost, aki korábban ott kezelte őt, hogy végre megmondhassa nekik, hogy meggyógyult.

Aztán eszébe jutott, hogy talán el kellene jönnie Bécsbe egy „utókezelésre”. Még mindig voltak fontos ügyek, amiket meg akart beszélni velem. Ennek érdekében írt is nekem, de inkább lebeszéltem erről, azt válaszoltam, hogy Riga és Bécs között nagyon hosszú az út, és bizonyára a segítségem nélkül is meg tud szabadulni a parapátiája utolsó maradványaitól.

Ezért hát ledöbbentem és értetlenül álltam azelőtt, mikor egy nap előzetes bejelentés nélkül betoppant a konzultációs szobámba, hogy bejelentse egy új, zavarba ejtő élményét. Szentpétervárra tett utazása során meglátogatta az egyik ottani híres orvost, aki szintén egyike volt a hatvanhárom sikertelen kollégámnak, é