Eredeti mű: Edward Timms:

Wilhelm Stekel’s dialogue with Sigmund Freud: The Case for brief therapy and the symbolism of dreams.

Edwad Timms, Brighton, UK, Psychoanalysis and History 15(2), 2013:pp. 207-220.

Fordította: Takács Zoltán

WILHELM STEKEL ÉS SIGMUND FREUD PÁRBESZÉDE:

A RÖVID TERÁPIA ÉS AZ ÁLMOK SZIMBOLIZMUSA

Írta:

Edward Timms, Brighto,

Sussexi Egyetem, Egyesült Királyság

Hogyan magyarázható Stekel szerepének elhanyagolása a pszichoanalízis történetének kutatásában, különös tekintettel arra, hogy a rövid terápia úttörője volt? Ez a kérdés az 1990-es évek eleje óta érdekelt, miután New Yorkban felfedezték a Fritz Wittels által leírt visszaemlékezéseket, amelyekkel Stekel terápiás zsenialitása előtt tisztelgett. (Timms, 1995, 112-16. o.). Nem sokkal később egy londoni konferencián, amelynek jegyzőkönyve Freud száműzetésben: Psychoanalysis and its Vicissitudes (A pszichoanalízis és annak helyzete) címen jelent meg, Martin Stanton kiemelte a Stekel egyik előadásában elhangzott paradox álláspontját, amely egy költői kéréssel zárult: “Remélhetőleg a kritikusok és kutatók […] egykor belátják majd, hogy még az úgynevezett “deviánsok” is, mint Stekel, jelentős mértékben és nagylelkűen járultak hozzá a pszichoanalízis és a mentális egészség egészének fejlődéséhez” (Stanton,1998, p. 173).

Miért hanyagolták el, sőt rágalmazták Stekelt továbbra is? Francis Clark-Lowes elismerést érdemel, mivel számos meggyőző választ adott a Sussex-i Egyetemen 1999-ben, szakmai irányításommal írott disszertációjában. Sajnos, a disszertáció publikálására késve került sor, így csupán manapság kezdik megismerni kutatása eredményeit.

Bernd Nitzschke Clark-Lowes „Freud apostola: Wilhelm Stekel és a pszichoanalízis kezdeteinek története” című könyvéről írott online recenziójában megállapítja: “Clark-Lowes aprólékos történeti kutatása alapján most először érthetjük meg elemezhetjük a Stekel és Freud közötti vitát anélkül, hogy másodkézből származó adatokra, összefoglalókra és előítéletekre kellene hagyatkoznunk”. (Nitzschke, 2012). Nitzschke például újraértékeli Freud és Stekel eltérő álláspontjait a nagy figyelmet kivívott “maszturbációs vitában”, rámutatva Stekel kiemelkedő magyarázó erejére “szorongásos neurózis” koncepciója kapcsán. Clark-Lowes könyvének felbecsülhetetlen értékű dokumentációjára támaszkodva, további kulcsfontosságú tényezők kiemelésével szeretném folytatni a vitát.

Az újságírói tehetség

A “A pszichoanalízis propagandistája” című fejezetben Clark-Lowes hangsúlyozza, hogy Ernest Jones Freud-életrajza komoly sebeket ejtett Stekel posztumusz hírnevén. Egy ötoldalas fejtegetésben Jones “pejoratív értelemben vett született újságíróként” jellemzi. (idézet: Clark-Lowes, 2010, 32. o.). Clark-Lowes azonban a feje tetejére állítja ezt az érvelést, amikor bebizonyítja, hogy Stekel újságcikkei döntő mértékben hozzájárultak a korai pszichoanalízis fejlődéséhez. Míg a Die Traumdeutung első kiadása néhány száz példány eladásával küszködött, Stekel cikkei a nagy példányszámú újságokban, nevezetesen a Neues Wiener Tagblattban megjelent cikkei olvasók tízezreit ismertették meg a freudi elmélet lényegével és azok a mindennapi életben történő alkalmazásával. Clark-Lowes több mint 550 ilyen Stekel által írott cikket talált. Stekel gyakran álnéven írt, főként 1901 és 1919 közötti két évtizedben, amelyeknek több, mint 25 százaléka tartalmazott utalást a pszichoanalízis módszerére.

Egy felbecsülhetetlen értékű listát is összeállított, amely Stekel cikkei megjelenésének idejét, helyét, valamint a német nyelvű címet (angol fordítással), sőt sok esetben rövid összefoglalót is tartalmazza. 1903 januárjában maga Stekel volt az, aki feljegyzéseket készített a legelső berggasse-i Mittwoch-Gesellschaft (Szerdai Társaság) találkozóról, amely korábban az ő javaslatára alakult. A beszámoló a Prager Tagblattban jelent meg “Gesprach über das Rauchen” (“Vita a dohányzásról“) címmel. Az öt alapító tag személyazonosságát diszkréten elfedte: Freud a Mester (“Der Meister”) Adler pedig a Szocialista (“Der Sozialist”) volt a cikkben. Az írás Stekel „Zur Geschichte der Analytischen” (Az analízis története) című művében jelent meg újra, amelynek Jaap Boos általi angol fordítása 1905-ben jelent meg a Psychoanalysis and History (Pszichoanalízis és történelem) című kötetben (Stekel, 2005).

Clark-Lowes megemlékezik Stekel számos cikkéről is, amelyekben közegészségügyi kérdésekkel foglalkozik. Ezek közül az egyik jellegzetes példa az 1919-ben megjelent “Keuschheit und Gesundheit” (“Tisztaság és egészség“) című cikk. Miközben az erotikus késztetések elfojtásának pszichoanalitikai alapokon nyugvó kritikáját hangsúlyozza, Stekel nem egyszerűen Freud gondolatait parafrazálta, hanem saját meglátásaival egészítette ki azokat,  amelyek eltértek a mester álláspontjától. Így például lekicsinyelte a maszturbáció állítólagos káros voltát, és azzal érvelt, hogy jobb, mint a szexuális absztinencia (Clark-Lowes, 2010, 227-9. o.). Az 1930-as évekre Stekel kiadványai olyan témákról, mint például a gyermeknevelés, elérte a nemzetközi olvasóközönséget. A Briefe an eine Mutter („Üzenet az anyáknak”) című művét több, mint húsz nyelvre fordították le. Összefoglalva, Stekel “egy olyan terápiás pozitivizmust képviselt, amely Freudnál és a legmodernebb tudományos elméleteknél jóval konstruktívabb szellemben mutatta be az analízist, mint ahogyan Freud maga tette volna”. Az újságolvasó közönség „a bécsi pszichoanalízisről Stekel révén szerzett tudomást” (Clark- Lowes, 2010, 241. o.).

Szerkesztői feszültségek

Mindezek ellenére Freud továbbra is hangoztatja, hogy a Stekellel való, az 1912 őszén bekövetkezett szakítást kollégája tisztességtelen magatartása okozta, nem pedig a tudományos nézeteltérések. “A Stekeltől való elválásomat nem tudományos tényezők okozták, hanem személyes arroganciája.” – írta Binswangernek 1912. november 3-án (lásd: Stekel, 1912. november 3. – Clark-Lowes, 2010, 81. o.; a javított fordításban). Ezen álláspontot Freud a Stekelhez intézett közismert levelében még erőteljesebben hangsúlyozza. Az 1924. január 13-án küldött levélben így ír: “Ellentmondok az Ön gyakran ismételt állításának, miszerint Önt tudományos nézeteltérések okán utasítottam el” (Freud, 1961, p. 352). Freud azt állította, hogy Stekelnek a Zentralblatt für Psychoanalyse című lap szerkesztőjeként tanúsított magatartása olyan “förtelmes” volt, hogy azt nyilvánosan megvitatni nem is lett volna ildomos.

A Clark-Lowes által összegyűjtött bizonyítékok azonban másról árulkodnak. A folyóiratot 1910 októberében indították el, miután Freud, Adler és Stekel egy bécsi kávéházban tartott megbeszélésen kidolgozták a részleteket. Freud lett a főszerkesztő, a tulajdonképpeni főszereplő, míg a többiek a tényleges munkáért felelős vezető szerkesztők voltak. Mindhármuknak volt vétójoga minden ellentmondásos cikket illetően. Az Adlerrel való szakítás után a következő évben Stekel magára vállalta a szerkesztői feladatok minden terhét. Freud csupán a barátságos és informatív levelek áradatát olvasta.

Ez a levelezés már angol fordításban is olvasható egy másik, a „The Self-Marginalization of Wilhelm Stekel – Freudian Circles Inside and Out” (Wilhelm Stekel önmarginalizálódása – Freud körei belülről és kívülről –   című igen fontos kiadványban. (Jaap Bos és Leendert Groenendijk munkája, Johan Sturm és Paul Roazen közreműködésével). 1912. október 14-én Stekel még bizakodóan írt Freudnak:

„Nagyon köszönöm, hogy elküldte ezt az érdekes tanulmányt. Még inkább köszönöm az ígéretét, mely szerint kéthavonta ír egy rövid cikket. A  Miután a Zentralblatt a harmadik évfolyamán is túlvagyunk, az újság az önmaga táplálta  dagállyal is képes a felszínen maradni.” (idézet: Bos és Groenendijk, 2007, 189. o.)

Ugyanebben a levélben Stekel arra kérte Freudot, használja fel a befolyását annak érdekében, hogy féken tartsa Wilhelm Tausk viselkedését; egy analitikusjelöltét, akinek a hozzáállását olyan kellemetlennek találta, hogy alig bírta elviselni a jelenlétét a Pszichoanalitikus Társaság ülésein, sőt azt is kifogásolt, hogy bármilyen módon részt vegyen a Pszichoanalitikus Társaság munkájában. A Zentralblattban így ír: “Őszintén szólva, Tausk minden egyes kritikája elvette a szeretett Zentralblattunkban végzett munkám örömét”.

Részben az ilyen levélváltások alapján Bos és Groenendijk a két szakember közötti kapcsolat “dialogikus” olvasását javasolja. Stekel és Freud (Bos és Groenendijk, 2007, 13. o.). Ebből következően megerősítik Stekel álláspontját. Egy másik, 1924. január 22-én kelt, Freudnak írt levelében Stekel kijelenti, hogy még mindig “freudi alapokon áll”, de ellenvéleményeit nem hallgatja el, mivel erre a pszichoanalízisnek szüksége van. (lásd: Bos és Groenendijk, 2007, 194-5. o.). Ez a megközelítés bizonyára gyümölcsözőbb, mint a hagyományos kép, amely szerint elkeseredett konfrontáció állt fenn Freud és Stekel között. Bár Stekelben ők is látnak “önmarginalizálódásra” való hajlamot, az nyilvánvaló, hogy Freud volt az, aki 1912 őszén a konfliktust szította. Bos és Roazen a Freud és Stekel levelezéséhez közösen írott kommentárban rámutat: Stekel vonakodását a Tauskkal való együttműködéstől Freud úgy értelmezte, hogy Stekel “megtagadta” a mester akaratának teljesítését. Szerinte Stekel ragaszkodott ahhoz, hogy a folyóiratot az ő beavatkozása, mintegy irányítás nélkül vezesse. “Ezt úgy állította be, mint a közvetlen okot arra, hogy megszakítson minden kapcsolatot vele.” (Bos és Groenendijk, 2007, 125. o.).

Clark-Lowes is megerősíti, hogy Freud – Tausk provokatőri felhasználásával – ürügyet keresett a Stekellel való szakításra. A szerző szerint Stekel viselkedésében nem volt semmi kivetnivaló. Freud csupán névlegesen volt a Zentralblatt főszerkesztője, de Stekel állításának, miszerint a lap “az ő folyóirata”, volt némi alapja, amit még Ernest Jonesnak is el kellett ismernie. (Clark-Lowes, 2010, 69. o.). Stekel személyesen folytatott tárgyalásokat wiesbadeni Bergmann kiadóval. Freud azonban “ármánykodással igyekezett a Zentralblatt-ot megkaparintani.” (Clark-Lowes, 2010, p. 74). Ferenczinek már 1912. október 2-án kelt levelében elárulta, hogy mit tervez: Tauskkal és más hűséges követőivel mint ügynökökkel a folyóiratot a közelgő Carl Junggal folytatandó vitában “orgánumként” akarta felhasználni. Eszerint tehát a Stekellel a Zentralblatt miatt folytatott kötélhúzás “erőpróba” volt – “Kraftprobe” – ezt a szót Freud egy másik,  1912. október 20-án Ferenczinek írott levelében is használta. (lásd Clark-Lowes, 2010, 78. o.). Stekel egyszerűen kicselezte őt azzal, hogy Wiesbadenbe utazott és Bergmanntól megszerezte a kiadói jogokat, így Freud elveszítette az erőpróbát – amit Stekelnek soha nem bocsátott meg.

Miután Freud lemondott a főszerkesztői pozícióról, Stekel a “Mitteilung der Redaktion” („Üzenet a szerkesztőktől”) című közleményében magyarázta el olvasóinak a szakítás okait:

“A kiváltó okok a következőkkel kapcsolatos feszültségek és nézetkülönbségek voltak:

a folyóirat politikája, valamint a főszerkesztő jogai és kötelességei”. (lásd Clark-Lowes, 2010, 82. o.; javított fordítást). Stekel jelentős újságírói tapasztalattal rendelkezett, így a szakítás után is folytatta az írást; tekintélyes mennyiségű cikket publikált, a folyóirat címét pedig a következőkre módosította: Zentralblatt für Psychoanalyse und Psychotherapie (Pszichoanalitikai és Pszichoterápiai Közlöny). Így tette hangsúlyosabbá a klasszikus freudi pszichoanalízis és saját pszichoanalízise pragmatikus technikái közötti különbséget.

A rövid pszichoterápia ügye

Clark-Lowes a Zentralblatt-ügyet “az ortodoxia és az újítók között közötti küzdelemnek” nevezi. (Clark-Lowes, 2010, 68. o.). Sőt, ő rámutat, hogy az ügy alapvető nézeteltérései a pszichoanalízis technikáiban mutatkoztak meg, amelyeknek jelentős elméleti következményei voltak. 1907. november 27-én Stekel már előadást tartott a Bécsi Pszichoanalitikusok Társasága előtt. Két esetet ismertetett, amelyeknek kezelése viszonylag rövid ideig tartó analízis után sikeresnek bizonyult. A terápia gyermekkori regresszión, szabad asszociációkon és álomértelmezésen alapult. A jegyzőkönyvekből megtudjuk, hogy az első kliens egy fiatalember volt, akinek szadista maszturbációs fantáziái voltak, amelyek a gyermekkorában az autoriter apától kapott verésekre voltak visszavezethetők. A második esetben egy énekesnő fordult hozzá, mivel hirtelen elvesztette hangját, aminek Stekel szerint inkább pszichológiai, mintsem fizikai okai voltak. A páciens még ebben a második, bonyolultabb esetben is „néhány hetes pszichoanalízis után” felépült.

Egy ezt követő megbeszélésen Freud, miközben elismerően nyilatkozott Stekel képességeiről, egyértelmű különbséget tett a következők között: az új stílusú “rövidített pszichoanalízis” (“abgekürzte Psychoanalyse”) és saját “klasszikus” technikája között.

Talán nagyon is célszerű, ha az ember, ahogyan Stekel tette itt, kitalál magának egy olyan rövidített pszichoanalízist, amely nagyon enyhe esetekben alkalmazható. [. . .] A második esetben azonban szót kell emelni a technikával szemben, amely semmiképpen sem klasszikus és nem ajánlatos. (Protokolle, I, 233-4. o.; Jegyzőkönyvek, I, 249-50. o.)

Miközben elismerte Stekel módszerének újszerűségét, Freud az énekesnő tüneteinek egy jóval komplexebb értelmezését adta. A ’klasszikus’ szó használata megerősíti, “hogy Freud már ebben az időszakban is mélyen aggódott ortodox nézeteinek érvényesítése miatt.” (Clark-Lowes, 2010, 178-9. o.).

A következő évben, 1908. november 4-én Freud kötelességének érezte, hogy megvédje

magát Stekel azon felvetése ellen, hogy egy elhúzódó analízis a “túlkezelés” (“Überbehandlung”) révén kárt okozhat (Protokolle, II, 37. o.; Protokoll, II, 41. o.). A „Pszichoanalízis és történelem” olvasói Freud lemondó nyilatkozatát ahhoz kapcsolhatják, hogy kiderült:  egyik páciense, Viktor von Dirsztay 1400 órányi kezelésben részesült az 1908-11, 1913-16 és 1917-20-as években, amely olykor heti kilenc órát jelentett. Dirsztay, egy feltörekvő író, aki Karl Kraus köréhez tartozott, 1921-3 között Theodor Reikhez is járt analízisre. 1931 februárjában azonban Kraus ügyvédjének, Oskarnak írt levelében Dirsztay kijelentette, hogy “az elemzés tönkretette”. (aláhúzva; lásd 2011. május, 128. o.). Négy évvel később, november 6-án 1935-ben Dirsztay öngyilkos lett (volt feleségével együtt). A halálesetekről a Neue Freie Presse esti kiadása számolt be. Freud a naplójában mindenféle megjegyzés nélkül említi az eseteket. (Molnar, 1992, p. 192).

Miután Stekel kilépett a Pszichoanalitikus Társaságból, a Zentralblattot használta fel a rövid terápia melletti érvek nyilvános kifejtésére. Clark-Lowes egy, a januári-februári és márciusi-áprilisi számokban megjelent cikkből idéz. 1913-ban “Die Ausgange der psychoanalytischen Kuren” (“A pszichoanalitikus kezelés eredményei”) címmel jelent meg.: “Minél hosszabb ideig tart egy eset pszichoanalitikus kezelése, annál nehezebbé válik az orvostól való elszakadás.” Bár elismerte, hogy vannak “súlyos esetek”, amelyek hosszabb kezelést igényelnek, Stekel saját álláspontját hangsúlyos formában fogalmazta meg:

„Alapelvem, hogy soha nem beszélek egy évnyi kezelésről, és mindig arra törekszem, hogy a lehető legrövidebb idő alatt érjek el eredményt. / Ez a magyarázat arra, miért értem el kiemelkedő sikereket már a pszichoanalitikusi pályafutásom kezdetén. A kezelések minden esetben rövid ideig tartottak. (lásd: Clark-Lowes, 2010, 189-90. o.)

A május-júniusi számban tovább folytatta. Megkérdőjelezi Freud állítását, miszerint

“a pszichoanalízishez hosszú időre van szükség”. Gyakorlati és terápiás érvek egyaránt a rövid analízis mellett szólnak. Külön kiemeli a költségek kérdését: “A kezelés időtartamának és az ülés idejének fél órára történő lerövidítésével, ahogy én néha teszem, az analízis a középosztály számára is elérhetővé válik.” (idézet: Clark-Lowes, 2010, 191. o.).

Stekel újításait az I. világháború idején félbe kellett szakítani, mivel egy katonai kórház pszichiátriai részlegének vezetőjévé nevezték ki. Az 1920-as és 1930-as években még határozottabban lépett fel a rövid pszichiátria terápia mellett. Egy tekintetben azonban konzervatívabb volt, mint Freud: ragaszkodott ahhoz, hogy az analitikusok orvosi képzettséggel rendelkezzenek. Ezt hangsúlyozta a pszichoanalitikus mozgalom történetét bemutató, 1926-ban „Zur Geschichte der analytischen Bewegung” (Az analitikus mozgalom történetéről) című könyvében (válaszul Freud nem sokkal azelőtt megjelent „Zur Geschichte der psychoanalytischen Bewegung” (A pszichoanalitikus mozgalom történetéről) című munkájára. E kulcsfontosságú szöveg angol fordítása olvasható Bos és Groenendilk kötetében, valamint a Psychoanalysis and History (Pszichoanalízis és történelem) című kiadványban.

Miután kifejtette Freudétól eltérő nézeteit a neurózis eredetét illetően és a maszturbáció állítólagos káros voltáról, Stekel felhívta a figyelmet a Freud környezetében tevékenykedő laikus analitikusok kiemelkedő szerepére: “Amióta a jelentős orvosok (Jung, Adler, Stekel) elszakadtak, vagy hogy találóbban fogalmazzak, elutasították, a filozófusok, mint Rank és Reik, és a jogászok, mint például Sachs, ők (t.i. a laikusok – a ford.)  váltak a doktrína fő pilléreivé.” (Stekel, 2005, 110. o.); Bos és Groenendijk, 2007, 142. o.). Stekel rendkívül büszke volt arra, hogy követői kivétel nélkül orvosi végzettségűek voltak, bár második felesége, Hilda esetében kivételt tett, aki a pszichoterápiás irányzatot tovább vitte Stekel halála után is. (Clark-Lowes, 2010, 193-4. o.).

Stekel rövid terápia melletti érvelésének összefoglalójában Clark-Lowes Die Technik der analytischen Psychotherapie (1938) című művének kulcsfontosságú passzusait idézi. A mű 1950-ben angolul is megjelent „Technique of Analytical Psychotherapy” (Az analitikus pszichoterápia technikája) címmel. A bevezetőben Stekel újra megfogalmazta a hosszú analízisek kockázatait:

„A páciens tekintete a múltba irányul. Szisztematikusan irányítják az infantilizmus felé, így végül egy analitikusan beoltott infantilizmus és egy analitikusan indukált merengés alakulhat ki. […] A pszichoanalitikusok nem ismerik fel a lényeget: ha Freud technikájához ragaszkodnak, nem tudják megszakítani a kezelést. Csak az “aktív módszer” teszi lehetővé, hogy gyorsan elérjük a célunkat, hiszen ez szabad mozgásteret biztosít az analitikus intuíciójának. (idézet: Clark-Lowes, 2010, 195. o.)

Stekel módszere, miközben kellő jelentőséget tulajdonít az “infantilis tapasztalatoknak és családi fixációknak”, az “aktuális konfliktusokra” összpontosított. Olyan technika, amely

lehetővé tette számára a terápiás folyamat felgyorsítását: “Gondoljunk csak bele:  öt költséges év, amely alatt a kliens mély lelki megrázkódtatásoknak van kitéve – minden előny nélkül. Pár hónapon belül minden esetben kiderül, hogy az analizált személy betegség utáni vágya meghaladja-e az egészség utáni vágyát” (idézet: Clark- Lowes, 2010, 195-6. o.). Röviden: “Az ortodox analízis válságba jutott, ami azt jelzi, hogy közel a vég. […] Az analitikusoknak meg kell barátkoznia a rövid kezelési időtartam gondolatával. De vajon képesek lesznek-e erre?” (idézet: Clark-Lowes, 2010, 196-7. o.). Az 1950-es évektől kezdődően nemzetközileg jelentős elmozdulás történt a rövid terápia irányába. Ezt D. H. Malan dokumentálja „A Study of Brief Psychotherapy” („Tanulmány a rövid pszichoterápiáról”, 2010 [1963]) című művében. Stekelről csak futólag emlékezik meg; Malan bevezetőjében a legfőbb érdemet Michael Balintnak tulajdonítja a rövid terápia kifejlesztésében. Malan egyik alapító tagja lett Balint „Rövid pszichoterápia workshop”-jának a Tavistock klinikán. Vonakodása, hogy elismerést adjon Stekel újításainak annál is meglepőbb, mivel – a Balintnál elvégzett analízis képzést megelőzően –  rövid ideig Hilda Stekelhez járt terápiára.

Malan a „Review of previous work on brief psychotherapy” (“A rövid pszichoterápiával kapcsolatos korábbi munkák áttekintése”) című írásában nem hagyja teljesen figyelmen kívül Stekelt, de hangsúlyozza, hogy “a Stekel és iskolája által szolgáltatott bizonyítékok kétértelműek”. Lehet ugyan, hogy a technikájuk hatékony volt “enyhe pszichopatológiás” esetekben, ahol “a terápiás eredmény”… a közelmúltban keletkezett egyes tünetek enyhüléséből állt”, de a Stekel-iskola, beleértve olyan követőit, mint Gutheil, “kevés korlátozást visel el a terápiás módszerek tekintetében és általában “súlyosnak” tekintett pszichopatológiás eseteket kezel. Mindazonáltal támogatja Stekel nézeteit a páciens “gyógyulásra való hajlandóságát illetően”. (Malan, 2010[1963], 2010, pp. 22, 27). A “Technika: aktivitás/ passzivitás” címszó alatt ismét csak elvárható lenne, hogy Malan elismerje Stekel újító érdemeit, elvégre nem sokkal az első világháború előtt ő vezette be az “aktív analízis” fogalmát, megkérdőjelezve Freud ragaszkodását a kanapéhoz, mint  a szabad asszociációt eredményező laza póz eszközéhez. Stekel szerepe ismét csak alulértékelt.

A „szemtől-szembe” technika alkalmazása és a szabad asszociációra vonatkozó elbátortalanítás csupán segédeszközök a páciens anyagának aktívabb kezeléséhez. Stekel technikájában mindez az aktív analízis formájában jelenik meg, különös tekintettel a páciens álmainak értelmezésére, amely a terapeuta tapasztalatainak és intuíciójának szabad alkalmazásán alapul. (Malan, 2010[1963], 28. o.)

Stekel munkásságának értékelése tehát az aktív terápia csupán egyetlen “jellemzőjére” redukálódik a bátor úttörő eredményeinek méltatása helyett.

Álomszimbolika

Stekel eredményeit kizárólag az álomértelmezés területén ismerik el. Stekel volt az, aki segített Freudnak felismerni, hogy “az álomelemzés munkájának jelentős része elvégezhető egy, az álomszimbólumok univerzális és imagisztikus kódjával”, ahogy John Forrester fogalmazott a „Language and the Origins of Psychoanalisys” (Nyelv és a pszichoanalízis eredete) című könyvének egyik részében. (Clark-Lowes, 2010, 36-7. o.). Freud azonban az elismerés terén nem bizonyult túlzottan nagyvonalúnak. 1911-ben a Die Traumdeutung harmadik kiadásának előszavában így ír:

„Az álomértelmezés elmélete olyan irányba fejlődött, amelyre e könyv első kiadásában nem fektettünk elegendő hangsúlyt. A saját tapasztalataim, valamint Wilhelm Stekel és mások munkái azóta megtanítottak arra, hogy pontosabban ítéljem meg a szimbolizmus mértékét és jelentőségét az álmok szimbolikájával kapcsolatban. (Freud, 1911)

Stekel éppen akkor adta ki a „Die Sprache des Traumes: Eine Darstellung der Symbolik und Deutung des Traumes in ihren Beziehungen zu kranken und gesunden Seelen für Arzte und Psychologen” (szó szerint: Az álmok nyelve: Az álmok szimbolikájának és értelmezésének bemutatása a beteg és egészséges lelkekben [orvosok és pszichológusok számára). Ez a mérföldkőnek számító kiadvány megérdemli, hogy az álomértelmezésről mint terápiás technikáról szóló legfontosabb tanulmányok közé soroljuk. Freud azonban 1911. március 14-én meglehetősen lekezelően írt Jungnak: “Stekel új könyve szokás szerint gazdag tartalmú – a disznó szarvasgombát talál.” (idézet: Clark- Lowes, 2010, 176. o.).

Ebben a könyvben Stekel többször is elismerte Freud teljesítményének úttörő voltát, de nem titkolta azokat az elméleti eltéréseket, amelyek az ő megközelítését a pszichoanalitikus ortodoxiától megkülönböztették. Miután rájött, hogy a szabad asszociáció technikája néha kudarcot vallott, az álmok szimbolikájának elsőbbségére hívja fel a figyelmet:

„A kutatásaim itt térnek el Freudétól. Freud a legnagyobb súlyt az álmokra helyezi: az anyagra, amely a nyilvánvaló álomtartalom mögött halmozódik fel. Én azonban megpróbáltam bizonyítani, hogy a manifeszt tartalom már önmagában felfedi az álom legfontosabb elemeit.” (idézet: Clark-Lowes, 2010, 171. o.)

Ezt az alapvető különbséget azonnal felismerték, amikor április 26-án a Pszichoanalitikus Társaság ülésén a könyv volt a téma. A vitát vezetve Reitler kijelentette, hogy a tény, miszerint Stekel kiemelt fontosságúnak tartja a “manifeszt” álomtartalmat “tudományosan elfogadhatatlan”. Freud egyetértett ezzel. (Jegyzőkönyv, III, 234-5. o.). Ennyit arról a nézetről, hogy Freud és Stekel következő évben bekövetkezett szakítása nem a tudományos nézeteltérésekkel függött össze.

A Die Sprache des Traumes második kiadásának megjelenésekor, 1922-ben Stekel megismételte a nyilvánvaló tartalomra és szimbolikus nyelvre vonatkozó állításait (miközben a könyvet tömörítette és bizonyos részeket, túlzásokat lerövidített). Ez a második, módosított kiadás az, amely több mint ötszáz álmot számozott sorrendben ír le és elemez; Clark- Lowes ezekre hivatkozik, amikor Stekel „Puncture Dream” (kitöréses álmok) értelmezését tárgyalja az álomfejtés technikájáról szóló fejezetében. Itt Clark-Lowes bemutatja, hogy “bár szabad asszociációkat használ, ezt sokkal aktívabban teszi, mint Freud”, felhívva a figyelmet a mögöttes szimbolizmusra. Még ugyanezen az oldalon Stekel “figyelmeztet bennünket: ne higgyük, hogy a szimbólumok mindenki számára ugyanazt jelentik.”. Fontos az “individualizálás”. (Clark-Lowes, 2010, pp. 171-5).

A Stekel könyvében rögzített álmok némelyike olyannyira rezonáns, hogy az olvasót elgondolkodtathatja a beszámolók megbízhatóságán. Ernest Jones azt állította, hogy Stekelnek “nincs tudományos lelkiismerete”, és gyakran csak kitalálta a „szerdai beteget”, hogy a tudományos üléseken lenyűgözze kollégáit. (lásd Clark-Lowes, 2010, 32. o.). Ezzel szemben meg kell jegyeznünk, hogy Stekel arra ösztönözte a betegeit, ébredés után írják le saját álmaikat, hogy eredeti forrásból idézhessen. A megbízható visszaemlékezéshez adott további segítségként minden egyes ülésről feljegyzést készített, még a következő páciens érkezése előtt. “A váróteremben ülve hallottam, ahogy az írógép kattog-zakatol.” – emlékezett vissza Walter Schindler az „Aktiv Psychoanalyse eklektisch gesehen” (Az aktív pszichoanalízis eklektikus szemlélete”) című művében. “A tíz percben, amit a doktor úr két ülés között kiszorított az idejéből, azonnal megírta az előző esetre vonatkozó feljegyzéseit”. (Schindler, 1980, 30. o., idézet: Clark-Lowes, 2010, 201. o.).

Az álmok feljegyzése a legjobb esetben is nehéz, de az azonnali gépelés az egyes ülések feljegyzései között megbízhatóbbak lehettek, mint Freud másnapi, az álmairól készített feljegyzései. Kiterjedtebb tanulmányra lenne szükség ahhoz, hogy a „Die Sprache des Traumes” könyvének minden érdeméről beszámoljunk. Stekel könyve világos szerkezetű, feltárja az álmok gazdagságát, és pluralista szellemben közelíti meg azokat. Freud ragaszkodott ahhoz, hogy minden álmot kívánság teljesüléseként értelmezzen, eszerint a „Die Traumdeutung” (Álomértelmezés) című munkájában időnként irreális megfejtésekre, értelmezésekre jut: még a rémálmokat is leplezett vágyakká alakítja át. Stekel azonban megengedőbb az álomtípusok sokféleségét illetően, amelyek közül néhányat manifeszt jellegük szerint határoz meg (“állati álmok”, “rovarálmok”, “repülésről szóló álmok”), másokat érzelmi tónusuk alapján (“fantáziaálmok”, “szorongásos álmok”, “figyelmeztető álmok”). Hermeneutikai leleménye széleskörű szimbolikus kódrendszert hoz létre, különös tekintettel az interperszonális kapcsolatokra, az érzelmi kötődésre, az elfojtott szexuális ösztönökre és a halálvágyra.

Az általában “freudi” szimbólumoknak tekintett szexuális szimbólumokat inkább “stekeli”-nek kellene nevezni, mivel ő sokkal egyértelműbben fogalmazza meg a “szimbolikus egyenértékűségeket” (“Symbolgleichungen”). Eszerint például a bajuszt “fallikus szimbólumként” azonosítja; más álmokban ilyen szimbólum a kolbász, az esernyő, a szivar, a kígyó és a hal, míg a női jellegzetességeket olyan szimbólumok képviselik, mint a zongora, a macska, a papucs, a ház, az olajlámpa és a mandolin. Stekel emellett érzékeny a biszexualitás szimbólumaira is, mint például a csiga a házában. Az álmokban bármelyik gesztus erotikussá válha: a zongorázás maszturbációt jelenthet, míg a falon lévő lyukon átmászó rovar szexuális, a behatolás iránti vágyra utal.

A tudattalan deszexualizálásának vádja, amellyel Freud Adlert és Jungot illette, Stekelre soha nem vonatkozhatott. Amikor a Die Sprache des Traumes rövidített angol nyelvű kiadása Bostonban 1922-ben megjelent, James S. van Teslaar fordításában, a harsány „Sex and Dreams” (Szex és álmok) címet kapta (The Language of Dreams, azaz Az álmok nyelve alcímmel). A Stekel álommodelljeként szolgáló „telefon-álom”, jól példázza ezt a tendenciát. Amikor az érzelmileg frusztrált “Frau Alpha” egy telefonvonal beszereléséről álmodik, az üzenet egyértelmű: “szexuális vágyai felébredtek”. Stekel tehetségesen helyezi kontextusba az ilyen álmokat, motívumokat, felidézve egy bécsi éjszakai klubban történteket:

Egy jól ismert szubrett egy évig vagy még tovább énekelt egy telefonról szóló dalt, ami tele volt pikáns célzásokkal. […] Egy fiatalember szerette volna megtanulni a „telefonálás” művészetét. A lány, akinél a készülék van, kezébe adja a “kagylót”, ő telefonál, a központ veszi fel; egy másik “számot (number – numera, a ford.)” akar, és olyan izgatottan telefonál, hogy majdnem tönkreteszi a készüléket. (Stekel, 2012[1922], 63-4. o.; vö. Stekel, 1922, p. 16)

Teslaar “engedélyezett fordítása” nemrégiben fakszimile kiadásban újra az olvasóközönség kezébe került. Ebből könnyű megérteni, miként szerzett Stekel  “újságírói” hírnevet. A német eredeti összetett stílusa elvész ebben az egyszerűsített változatban, míg a szimbólumok jegyzéke a legdurvább kódokat sorolja fel. “Az álomban minden hosszúkás dolog a péniszt jelképezi, és minden, ami kerek, az vagina”, mondják, “de ez vajon csak az álmok esetében van így?” (Stekel, 2012[1922], 37. o.). Erre a kérdésre válaszolva a könyv – korábbi szerzőket idézve – arra a következtetésre jut, hogy a mindennapi életben szinte bármi erotizálódhat. Stekel emellett a halál szimbolikáját is kiemeli az álmokkal összefüggésben; úgy tűnik, szinte megszállottja ennek a komor témának: “az Erósz és a Thanatosz közötti bensőséges kapcsolat” kérdésének. (Stekel, 2012[1922], p. 254).

Erósz és Thanatosz

Clark-Lowes rámutat, hogy Stekel az “Eros und Thanatosz” kifejezést a szorongásos neurózisról szóló előadásában használta először, amelyet a Pszichoanalitikus Társaságban 1907. április 24-én tartott (Clark-Lowes, 2010, 135-6. o.). A koitus, érvelt Stekel (Hermann Swobodára hivatkozva), a részleges halál élményeként élhető meg. Ugyanebben az előadásban vezette be „halálösztön” (“Todestrieb”) fogalmát. Az ülés jegyzőkönyvéből kiderül, hogy ezek az elképzelések vegyes fogadtatásban részesültek, nem utolsósorban azért, mert Stekel megkérdőjelezte a szorongásos neurózis Freud általi fiziológiai okokra történő visszavezetését, t.i. hogy a coitus interruptus következménye. (Jegyzőkönyv, I, 165-6. o., valamint I, 175-7. o.). A „halálösztön” koncepcióját Freud évekkel később vette át a „Jenseits des Lustprinzips” (Túl a gyönyör elvén) című művében. Ebben nem tett utalást arra, hogy Stekel vezette be a kifejezést a pszichoanalitikus diskurzusba; így a fennálló vitában elismerés nélkül hagyta „ellenhangját”. Azt azonban tudjuk, hogy Freud továbbra is gyakran támaszkodott Stekel gondolataira, hiszen sokat idézett az „Álmok nyelve”-nek első és második kiadásából a “Traum und Telepathie” (“Álmok és telepátia”) című esszéjében. (Freud, 1922, 197. és 199. o.).

Ezen az 1907. áprilisi ülésen a freudi ortodoxiától való eltérések kezdtek kirajzolódni. Stekel több elismerést érdemel, mint amennyit az ortodox nézeteknek ellentmondó elképzelések úttörőjeként kapott. Ugyanakkor a „halálösztön” a „szexuális vágy” következményeként történő hangsúlyozása több problémát vet fel, mint amennyit megold. Itt ugyanis egy olyan alapvető ellentmondással találkozunk, amely akadályozta Stekel munkásságának, elméleteinek elfogadását: a feloldhatatlan feszültség a közegészségügyről megjelent írásaiban érezhető optimista szellemiség és a klinikai eredményekre vonatkozó  mélységesen pesszimista látásmód között. Clark-Lowes a “terápiás pozitivizmus” fogalmát használja Stekelnek a szülői szereppel és a gyermekneveléssel, a népműveléssel és a felelős állampolgári magatartással kapcsolatos publikációinak jellemzésére. Idéz egy 1912-ben megjelent cikkből, amelyben Stekel “az öröm új vallása”-nak (“eine neue Religion der Lebensfreude“) fogalmát említi. (Clark-Lowes, 2010, pp. 236-7). Ez a megközelítés azonban alulértékeli Stekel életművének sötét oldalát: a pesszimista metapszichológiát, amely ősi, primordiális lelki impulzusok – a gyűlölet, az agresszió és a bűnözés, a szexuális frusztráció, a maszturbációs bűntudat, az érzelmi rivalizálás és vérfertőzés, szorongásos neurózis és a halálfélelem – köré épül.

Ez sehol sem érhető tetten jobban, mint a „Die Sprache des Traumes” című műben, amely több mint hatvan oldalt szentel a “Todessymbolik” (Halálszimbolika) témájának. Egy ismert nagy ívű kijelentése szerint: “Majdnem minden álom egy képkirakó [‘Vexierbild’], melynek végső kérdése: “Hol a halál?” (Stekel, 1922, 250. o.). Az álmokban egy liftbe, biciklire vagy vonatra való felszállás mind ebbe a sémába illeszkedő képek és még a legegyszerűbb gesztus is tartalmazhat a halálra utaló jelzést. Így ha egy idős női páciens azt álmodja, hogy éjjel betolakodót észlel a hálószobájában, megpróbál gyufát gyújtani, de a betolakodó elveszi a gyufát, ez Stekel értelmezésében frusztrált szexuális vágyat (az önkielégítésre való késztetést) jelez, de a kéz, amely eloltja a fényt, egyben “a halál keze” is. Itt, mint számos más esetben is ragaszkodik ahhoz, hogy “a halál minden álomban megjelenik”. (Stekel, 1922, 375-6. o.). Tapasztalata szerint még a gyermekek álmait is a gyűlölet és a halál kísérti. Csak a legnagyobb nevelési erőfeszítéssel lehet legyőzni a minden gyermekben benne rejlő “kriminalitást” (Stekel, 1922, p. 247).

Az ilyen átfogó és gyakran önellentmondásos kijelentések aláássák  Stekel érveinek logikáját. Nem csoda, hogy eredményeit a Pszichoanalitikus Társaságban kétkedéssel fogadták. A „Die Sprache des Traumes” kapcsán rendezett vita vezetője, Rudolf Reitler 1911. április 26-án így ír: Stekel állításai a gyermekek “kriminalizációjáról” abszurdak, eltúlzottak. (jegyzőkönyv, III, 223-4. o.; III, 234-5. o.). Stekel általában azzal hárította el az ilyen ellenvetéseket, hogy az érzelmi életben minden “kétpólusú”. A szadizmus mazochizmusba, a kegyetlenség szánalomba mutálódik, jámborságból istenkáromlás lesz, ahogyan ezt a “The psychology of doubt” (A kétség pszichológiája) című, 1910. január 19-én a Társaságnak tartott előadásában is kifejtette. (jegyzőkönyv, II, pp. 357-9; II, 396-8. o.).

A Die Sprache des Traumes szerteágazó gondolatok bőséges tárháza. Stekel nem rendelkezett Freud fogalmi szigorával és jártasságával, valamint egy esettörténet koherens szerkezetű, egységesítő erejű szimbolikus középpontú elbeszéléssé formálásának képességével sem.  Így aztán a könyvében szétszórtan ismerteti az álmok gazdagságát. A műben egy bizonyos “Herr Sigma”-t, egy kafkai figurát a húgához fűződő érzelmi kötődése arra késztette, hogy folyton megszakítsa a kapcsolatait, kilépjen az elkötelezettségből. Az olvasó talán jobban járt volna, ha  egyetlen esettörténetben foglalta volna össze mindezt. A Die Sprache des Traumes, amelynek egy második, teljesebb fordítását Eden és Cedar Paul 1943-ban „Interpretation of Dreams” (Álomértelmezés) címmel jelentette meg, bővebben tartalmaz példákat az együttműködésen alapuló álomelemzésre, amelyekből mind a kliens, mind az álomértelmező terapeuta – sőt az olvasó is – fokozott önmegértésre tehet szert.

A Clark-Lowes által elemzett „Puncture Dream”-hez hasonlóan ez is azt igazolja, hogy Stekel nem erőltette rá pácienseire a szimbolikus álmok már létező “kódjának” uniformizált alkalmazását, hanem terápiás párbeszédben foglalkozott velük.

Az álomelmélethez kiegészítéseként 1912-ben Stekel megjelentette a Die Traume der Dichter (A költők álma) című tanulmányát, amely a kreatív alkotók tudattalan impulzusait hozza összefüggésbe az írók, a bűnözők és neurotikusok kreatív alkotói kreativitásával. Freuddal ellentétben Stekel ismét a kreativitás sötétebb oldalát mutatja be. Strindberget hozza egyik példaként azon elméletének alátámasztására, miszerint a költőnek “le kell győznie a benne rejlő bűnözőt és neurotikust.” (Stekel, 1912, 31. o.). Ezen írás esetében is nehéz ellenállni Stekel termékeny, ugyanakkor fegyelmezetlen képzeletének.

Utolsó pontként érdemes megemlíteni, hogy Franz Kafka levelei érdekes utalásokat tartalmaznak arra nézve, hogy az álomszerű elbeszélési forma felé való fordulását Stekel munkáinak olvasása is befolyásolta. Ezt Stekel az „Átváltozás” (Kafka, 1917), egy bogárrá változott emberről szóló, rémálomszerű kisregény kommentálásával viszonozta. Figyelembe véve Stekel publikációinak széleskörű ismertségét, érdemes volna az irodalmi modernizmushoz, az irodalomtörténethez való hozzájárulását a pszichoanalízis történetében megérdemelt helyével együtt emlegetni. A pszichoanalízis úttörőjének átfogó életrajza régóta halogatott adósságunk.  

ABSZTRAKT

Válaszul Clark-Lowes, valamint Bos és Groenendijk közelmúltbeli publikációira, a cikk Wilhelm Stekel rendszerezett életrajzának megírására tesz javaslatot, amely az álomértelmezéshez és a rövid pszichoterápiához való úttörő hozzájárulásának már régóta esedékes elismerése volna. Freuddal folytatott interakcióit implicit párbeszédnek kell tekinteni, nem pedig konfrontálódásnak. A Stekel munkásságának megítélését befolyásoló tényezők között szerepel  közegészségügyi írásainak optimizmusa és a klinikai eredményekre vonatkozó pesszimizmusa közötti feloldhatatlan ellentmondás. Munkásságának központi eleme az  Erósz és Thanatosz közötti feszültség, amelyet igen képzeletgazdagon bontott ki a „Die Sprache des Traumes” (Az álmok nyelve) című művében.

Kulcsszavak:

aktív analízis, rövid terápia, álomszimbolika, Erósz és Thanatosz, a pszichoanalitikus mozgalom története, a pszichoanalízis közismertté tétele, a Zentralblatt-vita

A szerzőről

EDWARD TIMMS

a Sussexi Egyetem német nyelvtudományi professzora. A monarchia az utolsó és az első Osztrák Köztársaság első évtizedei bécsi kultúrpolitikájának szakértője. Érdeklődése kiterjed a korral összefüggő területekre, mint például a német-zsidó kultúra az antiszemitizmus nyomása alatt, illetve a nemzetiszocializmus elől menekülők élete.

Legismertebb művei a következők:

A Yale University Press kiadónál megjelent kétkötetes tanulmánya: Karl Kraus – Karl Kraus.

Apocalyptic Satirist (1986 és 2005);

Freud in Exile: Psychoanalysis and its Vicissitudes (Freud száműzetésben: a pszichoanalízis és változatai (Naomi Segallal közösen szerkesztve, 1988); és

Freud and the Child Woman: Fritz Wittels emlékiratai (1995).

Emlékiratai 2011-ben jelentek meg Wittness Freud (Freud tanúja) címmel.

Hivatkozások

Bos, J. & Groenendijk, L. (2007) The Self-Marginalization of Wilhelm Stekel: Freudian Circles Inside and Out (with contributions by Johan Sturm and Paul Roazen). New York: Springer.

Wilhelm Stekel önmarginalizációja: Freud körén kívül és belül

Clark-Lowes, F. (2010) Freud’s Apostle: Wilhelm Stekel and the Early History of Psychoanalysis. Gamlingay: Authors OnLine; see also http://www. authorsonline.co.uk.

Freud apostola: A korai pszichoanalízis története

Freud, S. (1911) Preface to the third edition of Die Traumdeutung. Standard Edition of the Complete Psychological Works of Sigmund Freud. London: Hogarth Press, 1953–74, vol. IV, p. xxvii.

Előszó az Álomértelmezés harmadik kiadásához

Freud, S. (1922) Dreams and telepathy. Standard Edition of the Complete Psychological Works of Sigmund Freud. London: Hogarth Press, 1953–74, vol. VIII, pp. 195–220.

Álmok és telepátia

Freud, S. (1961) Letters of Sigmund Freud 1873–1939, ed. Ernst L. Freud, trans. Tania and James Stern. London: Hogarth Press.

Sigmund Freud levelei

Kafka, F. (1917) Letter of 22 September 1917 to Max Brod. In: Franz Kafka, Briefe April 1914–1917, ed. Hans Gerd Koch. Frankfurt-am-Main: Fischer. May, U. (2011)

Levél Max Brodnak

Fourteen hundred hours of analysis with Freud: Viktor von Dirsztay. A biographical sketch. Psychoanalysis and History 13(1): 61–137.

Ezernégyszáz óra Freud analízisében

Malan, D.H. (2010[1963]) A Study of Brief Psychotherapy. London: Routledge.

Tanulmány a rövid pszichoterápiáról

Minutes of the Vienna Psychoanalytic Society (1962–75), ed. Hermann Nunberg and Ernst Federn, trans. H. Nunberg with the assistance of H. Collins. New York: International Universities Press, 4 vols.

A Pszichoanalitikusok Társaságának jegyzőkönyve

Molnar, M. (1992) The Diary of Sigmund Freud 1929–1939: A Chronicle of Events in the Last Decade, trans., annotated, with an Introduction by Michael Molnar. London: Hogarth Press.

Sigmund Freud naplója

Nitzschke, B. (2012) Online review of Freud’s Apostle by Francis Clark-Lowes, at: http://www.literaturkritik.de/public/rezension.php?rez_id=17205; English version at:

http://internationalpsychoanalysis.net/wp-content/uploads/2012/11/

NitzscheSteckelTranslations-Nov_2012.pdf.

Recenzió F. Clarke-Lowes: Freud apostola c. könyvéhez

Protokolle der Wiener Psychoanalytischen Vereinigung (1976), ed. Hermann Nunberg and Ernst Federn. Frankfurt-am-Main: S. Fischer, 4 vols.

A Bécsi Pszichoanalitikusok Társaságának jegyzőkönyve

Schindler, W. (1980) Wilhelm Stekel: aktive Psychoanalyse eklektisch gesehen. Bern: Hans Huber.

Az aktív pszichoanalízis eklektikus szemlélete

Stanton, M. (1988) Wilhelm Stekel. A refugee analyst and his English reception. In:

Edward Timms and Naomi Segal (eds), Freud in Exile: Psychoanalysis and its Vicissitudes. New Haven; London: Yale University Press, pp. 163–74.

A menekülő analitikus fogadtatása Angliában

Stekel, W. (1912) Die Traume der Dichter: Eine vergleichende Untersuchung der unbewussten Triebkra¨fte bei Dichtern, Neurotikern und Verbrechern. Wiesbaden: Bergmann.

Az álmok nyelve (1912)

Stekel, W. (1922) Die Sprache des Traumes: Eine Darstellung der Symbolik und Deutung des Traumes in ihren Beziehungen zu kranken und gesunden Seelen fü r Ärzte und Psychologen, zweite verbesserte Ausgabe. Munich;Wiesbaden: Bergmann.

Az álmok nyelve (1922)

Stekel, W. (2012[1922]) Sex and Dreams: The Language of Dreams, trans. James S. van Teslaar. Hong Kong: Forgotten Books.

Szex és álmok (Az álmok nyelve angol nyelvű rövidített kiadása)

Stekel, W. (2005) On the history of the analytical movement, trans. Jaap Bos. Psychoanalysis and History 7(1): 99–130.

Az analitikus mozgalom története

Timms, E. (ed.) (1995) Freud and the Child-Woman: The Memoirs of Fritz Wittels. New Haven; London: Yale University Press.

Freud és a „leány-anya”: Fritz Wittels visszaemlékezései