Wilhelm Stekel

Költészet és neurózis – Az alkotók és alkotások pszichológiájának építőkövei

Fordította: Kenyeres Lilla (2021)

1. Előszó

Az elkövetkező, helyenként aforisztikus fejtegetés olyan gondolatokat tartalmaz, amelyek jelentősen eltérnek az általánosan elfogadott, „hivatalos” igazságoktól. Mivel az „Idegi és lelki élet határkérdései” c. könyv is igen olvasott volt laikusok körében, ezért nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy minden, amit csak itt kifejtek, általánosan elfogadott és mintegy közös meggyőződés. Amit itt most megosztok Önökkel, az csupán az én véleményem és mindennemű befolyásolástól mentes. Freud kutatási eredményeinek nagy hatása mindenütt észrevehető. De a hozzáértőket nem fogja eltántorítani, hogy olykor a magam útját járom.  

Ezt csak a félreértések elkerülése végett hangsúlyozom. Nem szeretném azt az ellenségeskedést növelni, amelyet egyes pszichiáterek és neurológusok a bécsi pszichológusokkal szemben tanúsítanak, azáltal, hogy felelőssé teszik mindazon orvosokat, akik önálló gondolkodásra sarkallnak.  Nem gondolom, hogy az alkotó tevékenység és a neurózisok kapcsolatának fontos kérdéseit megoldottam volna. Ez mindenképpen sokkal, de sokkal több munkát igényelne annál, amire én képes vagyok. Valójában ezen soroknak pusztán annyi a célja, hogy felhívja a figyelmet a téma fontosságára. Talán lesz egy kutató, aki előáll a nagy megoldással az írói nagyságok összehasonlító életrajzának tekintetében. Az én időrabló munkám ezt nem teszi lehetővé. Mindaz, amit én ebből a hatalmas anyagból szemezgetni tudtam, kis apróság, kevés pihenőidőm eredménye.

Nagyobb jelentőséget az „Az álom- élet” elemzésének tulajdonítok. Úgy gondolom ezzel sikerült megmutatnom a költői művek pszichológiai- életrajzi elemzésének, kutatásának útját.

Itt megragadom az alkalmat egy technikai megjegyzésre, a 8. fejezet elolvasása előtt ajánlatos megismerkedni Grillparzer nagyszerű drámájával, az előbb említett „Az álom- élet”-tel.
végül pedig szeretnék eleget tenni annak a szívmelengető kötelezettségemnek, hogy köszönetemet fejezzem ki Dr. Walter Frischlauf Úrnak szívélyes segítségéért a mű bibliográfiai vonatkozásában.

1. fejezet

Egy napon Tolsztojnak általános iskolájában az az ötlete támadt, hogy próbára teszi parasztgyermekeinek költői képességét. Mesélni kezdett nekik. Alighogy elkezdte, hagyta, hogy az azonos kezdetű mesét a mohón figyelő gyermekek fejezzék be. Az első kísérlet annyira ragyogóra sikeredett, hogy a következő napokban már a nézőközönség soraiból figyelhette a szárnya alá vettek fantáziajátékát. Egészen meglepte az előadás vakmerősége, az elsöprő képzelet, a lendületes költői inspiráció jelenléte és az egyesített erő szépsége. Azt gondolta, hogy a leghíresebb írók sem tudnának olyan gyönyörű meséket alkotni, amit ezek a kicsi, tapasztalatlan, falusi fiúcskák játszi könnyedséggel összeraknak.
Ebből a tapasztalatból egy olyan tény megismerésével lehetünk gazdagabbak, melyet már rég fel kellett volna ismernünk: Minden gyermekben lakik egy költő.

Fantáziaszüleményeikkel képesek életre kelteni a halott világot. Képzelőerejük alatt egy darab fa, babává válik, a baba gyerekké, a gyermek egy király fiává; a székből vasút lesz, árkádból alagút, a karosszéken heverő kicsi ólomkatona karmesterré válik. És így a kicsi költők végtelen sebességgel beutazzák a világot. Pusztán egy órába kerül nekik száz és száz élet lehetőségeinek végig zongorázása. A gyermekek, a legtöbb művészhez hasonlóan egy általuk létrehozott „második” világban vagy, ha úgy tetszik valóságban élnek. Hiba volna azonban azt gondolni, hogy nem veszik komolyan ezt a világot, sőt nagyon is komolyan veszik, csakúgy, mint a játékot, óriási szeretettel és elsöprő erővel megközelítve azt. A játék ellentéte nem a komolyság, hanem a valóság.

A felnőttek úgyszintén menekülnek a valóság szürke, egyhangúan megtörő hullámai elől egy színes, változatos fantázia által teremtett tündérvilágba. Mert a minden emberben ott szunnyad a költő, ami oly sokszor felfedi magát a gyermekben, nem hal meg bennünk sohasem.  Ott szunnyad a lélek azon sarkaiban, amelyre a mindennapok hordták rá a port és felismerhetetlen a tudat fényétől. Titokban aztán az éjszaka álmaikban életre kel és magára öltve egy uralkodó bíborvörös köpenyét,  büszkén sétál át az álmok merész és végtelen birodalmán. Minden álmodó költő. De még a költő megrepedezett tudatburkán is beszivárognak a hétköznap zajai. Megidézi azokat a lehetőségeket az álmodozásokban, amelyek a boldogság megtestesítőjévé tesznek minket. Freudnak igaza van, amikor azt állítja, hogy a „boldog soha nem fantáziál, csak az elégedetlen”. De hol van a világon egy olyan boldog is, akinek nincs mit kívánnia az élettől?
Ki ne ismerné „A cár és az ing” meséjét, ahol a király egy inget kerestetett gyógyulásához. Hosszasan keresgéltek a cár emberei, mígnem csaknehezen találtak végre egy boldog embert, neki azonban nem is volt inge. Ez azt jelenti, hogy nem is élt ez a boldog ember, ő csak egy teremtmény egy író álomvilágában. Az pedig már mindegy, hogy ez a teremtmény egy ember, vagy pedig maga a nép megtesítője.

Ugyanis maga a nép sem hagy fel az alkotással, az írással.  A mese, a mítosz nem más, mint a költő álma a népről. A nép maga, örökre gyermek marad. „A mítosz az emberek infantilis lelki életének és az egyén mítoszának megőrzött darabja.”  Láthatjuk tehát, hogy a költészet, az írás maga a nép és az ő könnyei. Hogyan kapcsolódik ez össze?
Az álom és a költészet közt nincs különbség. Aki egyszer megtanulta az álmok szimbolikus torzításának leleplezését, az mindig rácsodálkozik arra a fejlett költői kvalitásra, ami egy átlagos emberben lakozik. Az átlagember álma felfedi a költői képességeket. Még pontosabban: letépi bilincseit.

Ezt a költők már azelőtt tudták, hogy a modern pszichoanalitikus tudomány bebizonyította volna. Hebbel a következőképp fogalmaz naplójában (3/VI 1897) ez egy gyönyörű és mégis szörnyű álom az én szeretett Christinemről, és hozzáteszi: „Az az elképzelésem, miszerint az álom és a költészet azonos, mindinkább megerősítést nyer.” Hasonló gondolatokkal találkozhatunk Schopenhauernél és Jean Paulnál is. 
Hebbel és Schopenhauer egy alapvető tény felismerésére jutottak intuitív módon. Az álom és költészet szinte azonos pszichés mechanizmusok. Az álom a tudattalan mélyéből meríti az anyagát. És mi teszi a költőt költővé, ha nem az, hogy a tudattalan hatalma a rendelkezésére áll? Goethe azt mondta, az éjszaka legtöbb versét úgy írta, mintha egy álomban lenne. Más költőktől is nagyon hasonló folyamatokról hallhatunk. A művész eksztázisa; az izzó, kreatív „őrület”, az alkotás láza azonos állapotok, amelyekben a tudat az autoszuggesztión keresztül egyfajta alvajáró állapotba (más tudatállapotba), azaz álomba kerül. A gyermek is tudattalanból merít. A gyermeknek magyarán megvan a képessége, hogy nyitott szemmel álmodjon.

Itt jutunk el arra a pontra, ahol fentről nézve, a költészet és a neurózis találkozik. Mert a neurotikusok is hasonló állapotban vannak. Hiszen egy hisztérikus elmenekülhet a számára elviselhetetlen világból a tudattalan birodalmába. Ezt, mi orvosok, hisztérikus rohamnak nevezzük. Szenvedélyes mozdulataiból („attitudes passionnelles”), élénk arckifejezéseiből észrevesszük, hogy titkos vágyait követi a roham során egy olyan világban, amely nagyobb hatással van rá. Ma már azt is tudjuk – köszönet Freud nagyszabású kutatásainak -, hogy ez az erotika világa, az erkölcs és a vallás gátlásai nélküli erotikáé, az etnikumok és a szokások béklyói nélkül, amelyben a hisztérikus él a roham során. Él? Mondhatjuk inkább álmodik! A hisztérikus olyan helyzeteket talál ki, amelyek makacsul megtagadják az életét, vagy amelyeket nem akar, nem tud vagy nem vagy nem szabad elfogadnia. Ha egyel tovább lépünk, jöhet is a felismerés, hogy minden neurotikusnak megvan az az ajándéka, hogy képes a már említett “második” világban létezni. Megosztja a figyelmét az álom és a valóság között. Nekünk, „normálisoknak” is megvannak az álmodozásaink, fantáziáink, amelyek egy másik/második, szebb világba, a beteljesülések világába visznek. Hol húzódik akkor a határ? Miért kell a hisztérikusnak rohamokba menekülnie, míg a normális ember egyszerűen engedi felragyogni fantáziáit a tudat alkonyában, amely csak álomittas, de nem fosztja meg a kritikus gondolkodástól. Ez azzal hozható összefüggésbe, hogy a neurotikusok esetében ezek a fantáziák az éber tudat számára elviselhetetlennek bizonyulnak. Sőt mi több, a vágyképzeteik sem ismeretesek előttük. Egyáltalán nem tudják, mire vágynak. El vannak fojtva. Minden neurotikus szenved egy pszichés konfliktustól, (ahogy azt a „neurotikus személyiség okai” írásomban is kifejtem) mely pszichés konfliktus nem más, mint a tudattalan és a tudatos vágyak disszonanciája.

Nem csak a hisztérikusokra, hanem minden neurotikusra igaz ez. Valószínűleg minden ember szenved attól, hogy az elviselhetetlennek tűnő gondolatait „kiszorítani” kényszerül. A normális elfojtásnak ez az egyéni mértéke pontosan a normális ember neurózisának azt a részét képezi, amely mindegyikőnkben kimutatható. Nevezzük ezt látens neurózisnak. Csak a normális emberek elfojtott elképzelései veszítik el az évek során az érzelmi befolyásukat. Napközben sápadt, vértelen árnyékképként jelennek meg, vagy groteszk, változatos formában engedik ki a gőzt az éjszakai álmainkban. A neurotikusoknál ólomsúlyukkal csüngenek az erőteljes érzelmek ezeken az elfojtott komplexumokon. Megmagyarázhatatlan hangulatoktól szenved, amelyek legmélyebb oka a tudattalan érzelmi gondolatsorai. Ő egy osztott személyiség, egy disszociáció, vagy ha úgy tetszik egy nestroyi értelemben vett „meghasadt”.

 A tudatos és a tudattalan egymással heves vitában áll. Az elfojtások miatt a tudattalan túl erőssé válik. Az első éveinktől kezdve minden fájdalmas, kínos érzelem a tudattalanba süllyed, minden tiltott vágy, minden ostoba kívánság egy jól lelakatolt kamrában gondosan elzárásra került a külvilág elől. Aztán hirtelen a föld alatti erők dübörögni és kavarogni kezdenek. Eleinte enyhe kopogás hallatszik a falakon. Ezután belső hangod egyre hangosabbá válik, felfelé hatol, fényt kér, megerősítésre szomjazik és megpróbálja megszerezni a lélek uralmát. A tudattalan komplexuma behatol a tudatba. De a tudat süketté és vakká válik. Nem akarja meghallani és megérteni az eltemetett vágyak hívásait. A tudattalan megmozdulásainak és tudat gátlásainak küzdelméből megszületik a kompromisszum, félig kudarc, félig elengedés, azaz a manifesztálódott neurózis.

A művész esetében is alapvetően a személyiség megosztottsága figyelhető meg. A művész is az elfojtás hatása alatt áll. Náluk is megfigyelhető a tudatos és a tudattalan közötti disszonanciára visszavezethető pszichés konfliktus. Mi különbözteti akkor meg egy neurotikustól? Rank szerint: Bizonyos ösztönök folyamatos elnyomása míg mások előnyben részesítése, és ezek kölcsönös kapcsolata végül egyre több következményt szülve egy második valósággá vált és arra kényszerítette az egyéneket, hogy még kevesebb erőfeszítést tegyenek ezzel kapcsolatban és a legnagyobb szükséglet érzéseit az egyes emberekbe koncentrálták, amelyben a két sajátosság még mindig harcban áll egymással.

Most a konfliktus, amelyről a normális emberek nem vesznek tudomást, mert általánosságban és objektíven gondolkoznak, legtöbbször csak az álmokban váltja ki az érzéseket és izgalmat. Ezt a művészek, az „ÉN”-re  vetítve a legmagasabb egyéni erővel érzik, ami már meghaladja az álmot, de nem patológiás és olyan művészeti alkotások formájában próbálnak „megszabadulni” tőle, amelyek alapja a mítosz. A művész a pszichológia megítélése szerint az álmodó és a neurotikus között helyezkedik el. A pszichés folyamat bennük lényegében azonos, csak fokozatban különbözik, valamint magukon a művészi tehetségeken belül is van eltérés. A művészet nagyjai, dramaturgok, filozófusok, vallásos gondolkodók állnak közelebb a pszichoneurotikushoz, az alacsonyabb szinten lévők az álmodozóhoz.

Eddig abból indultunk ki, hogy a költő normális ember, aki bizonyos ellentétben áll a neurotikummal. Láttuk, hogy Rank is ezen az állásponton van.

Nem tudok teljes mértékben egyetérteni ezzel a nézettel. Kutatásom határozott bizonyítékot adott arra, hogy egyáltalán nincs különbség a neurotikus és a költő között. Nem minden neurotikus költő. De minden költő neurotikus.

Félreértés ne essék.  Nem akarok minden költőt betegnek címkézni. Nem akarok belemenni Lombroso és Nordau hibájába. Egy ösztönző munkában Löwenfeld szerint a zsenialitás ereje nem a betegekben, hanem az egészségesekben gyökerezik. De mégis ki merné meghúzni a határt az egészség és a betegség közt? Hol végződik a normális és hol kezdődik a patológiás? Ahogyan azt már hangsúlyoztam, ténylegesen teljesen normális ember nincs. Mert mindenkiben ott szunnyad egy darabka neurózis. És pontosan ez a neurózisdarab határozza meg az alkotás alapfeltételeit.

2. fejezet

A neurózis pszichológiai torlódási folyamaton alapul. A gátlásokon keresztül az ordító hatás visszatartható. Ha rossz utat találnak, neurotikus tüneteket produkálnak. Vagy megpróbálják legyőzni gátlásaikat művészi szublimáció segítségével. Minden művészi alkotás a felesleges energiáktól való megszabadulás, az elnyomó gátlások alóli feloldozás. A zenésznél a személyes sors feltűnik egy olyan kifejezési formában, amely képes kifejezni egy hangulatot, de soha nem gondolatot. A festő hangulatokat és gondolatokat tud kifejezni. Munkájában a költő bemutatja nekünk neurózisának elemzését. Hiába próbálja elrejteni titkos gondolatait, soha nem fog sikerülni. Minden költői mű vallomás!

A teremtő szellemek „furcsaságait” a megfigyelők mindig is észrevették. Végtére is, az ember szoros kapcsolatot akart találni a zsenialitás és az őrület között! Ezt a hipotézist, amely Lombrosos néven ismert, már Arisztotelész használta (Nullum magnum ingenium sine mixtura dementiae fuit.’) aki a költő ajándékát mindenáron a fejben való véráramlással akarta összehozni. Némileg másképp, Nordau hozzárendeli a modern költők egy részét az „elfajultság” csoportjához, míg a kortárs pszichiáterek és neurológusok körében  a pszichózissal való találkozásként értékelik. A költői zsenit majdnem azonosították az őrültekkel.

A tények súlyosan téves értelmezésével a zsenialitást a „degeneráció” jeleként akarták értelmezni.  A degenerációval való azonosítással akarták megoldani a kreativitás legmélyebb problémáit! Amit Lombro és Nordau elért a jól ismert műveikkel a művészek becsmérlésében, az a nevetséges kategóriába esik. Semmi sem gyerekesebb, mint a művészek tesztelése a normális emberek (nem létező!) kánonjával a létjogosultságukért. Még Richard Wagner, Tolstoi, Ibsen, Maeterlinck is csak egy „grafomániás” Nordau értelmezésében.       

Itt az ideje, hogy a degenerációról és a megterhelésről szóló gyermeki beszéd véget érjen! A költők nem degeneráltak, neurotikusak, és a neurózis csak egy magasabb kulturális élet eredménye. A neurózis minden haladás alapja. Töprengésre ösztönzi a filozófust, a feltalálót a fontos problémák megoldására, a költőt a legmagasabb eredményre. Az ilyen értelemben vett neurózis valójában az emberiség fájának virága. A neurotikumok nélkül ma a fejlődés kezdetén volnánk.

De a népszerűvé vált mondatok hihetetlen szívóssággal bírnak. A leleményes költő elmebeteg. (Hangsúlyozzuk a különbséget: a költő lelkibeteg). Milyen merész diagnózisok nem merültek fel! Lombroso  “grafomániákról” beszélt. Nordau a degenerációról (ezáltal a “hisztériát” mindig degenerációnak tekinti). A “dégénerés supériurs”-ról pedig  Magnan. A modern pszichiáterek még tovább mentek, és pontosabb diagnózist állítottak fel.

Az őrület formája nem volt teljesen világos. Egyesek a dementia praecox, a paranoia, mások a cyclothymia (mániás-depresszió) mellett szavaztak. Möbius egyszerűen minden zsenit degeneráltnak titulál, Magnan értelmében (O – milyen rosszat okozott ez az ember a pszichiátriában!) Osszuk a zseniket három csoportba, amelyek mind a „degenerációhoz” tartoznak: a ciklotímiához, demenciához és paranoiához. Azt mondja: “Luther, Goethe, Schopenhauer, Cowper, Gérard de Nerval ciklotímiában szenvedtek. Lenz, Hölderlin C. F. Meyer, Robert Schumann, Scheffel demenciában és végül  Tasso, Rousseau és (micsoda összehasonlítás!) Gutzkow paranoiás volt, ők nem elég képviselői egy ilyen messzemenő hipotézisnek. Milyen szegényes választék a nagyszerű elmék végtelen láncolatához képest! -Ha valaki ilyen önkényesen halad, akkor hozza összefüggésbe a dementia praecoxot a cipész szakmával. Hiszen bármely osztályba tartozó emberek bizonyos száma között mindig megtalálható az őrültek bizonyos százaléka.

A költő nem elmebeteg! Ő egy lelkileg abnormális ember, mint minden neurotikus. Az agya teljesen normálisan működik. Még túlműködést is mutat. De a lelkéből hiányzik az egyensúly. Nem akarok ellentmondást felépíteni az agy és a lélek között. A lélek székhelye az agy. A lélek a népi kifejezésben, mint az affektív folyamatok központja, csak az agy egyik funkcionális formája.

Az agy tehát a neurotikusoknál anatómiai értelemben egészséges, csakúgy, mint az idegek. A pszichózis az értelem és az affektus betegsége. (BIeuler.) A neurózis csak az affektus változását mutatja. Zavarai téves pszichológiai mechanizmuson alapulnak. Hasonló mechanizmusok minden bizonnyal szerepet játszanak a pszichózisban is. De bizonyos különbségeket még ha nagyvonalakban is, de szükséges hangsúlyozni. Egy elmebeteg ember nincs a kritikus gondolkodás képességének birtokában, állapotából fakadóan. Nincs híd, mely összekötné a szellemét a realitással. Az elmebetegek csak kívülről nézve tűnnek őrültnek számunkra. Számunkra érthetetlen kényszeres cselekedeteit logikailag motiválja a tudattalan. A híd valójában megvan a valóságok birodalmába. Csak köd borítja és távolról sem látható. Egyébként fiatalok jóval Freud előtt is bemutatták ezeket a hidakat az őrülteknél (dementia praecox). Vannak olyan betegségek is, mint pl. a “melankólia”, amelyek a neurózisok és a pszichózisok határán állnak.

            Sajnos értelmetlen elnevezéstanunk miatt nehéz megkülönböztetni a lelki- és a mentális betegségeket. Régóta meghaladott szempont, hogy mindig idegbetegségekről beszélünk az úgynevezett “ideges emberek” körében. Az “idegeknek” önmagukban semmi köze ahhoz, amit idegességnek hívunk. “Maguk az idegek” – mondja Strtimpell “- találóan csak vezetési utak, pályák, amelyek szintén megbetegedhetnek, de amelyek általában egyáltalán nem vagy csak kisebb mértékben vesznek részt azokban a jelenségekben, amelyeket orvosi nyelvhasználat szerint “idegbetegnek” nevezünk. A postás nem felelős az üzenet tartalmáért, amelyet kézbesítés céljából átadunk neki, ahogy nem tehet arról sem, hogy milyen érzéseket kelt ez abban, aki az üzenetet kapta.

            A “neurózis” név tehát egyáltalán nem mond semmit a betegség természetéről. A Freud által használt pszichoneurotikus kifejezés sokkal alkalmasabb, ami így a lelki oldal sérülését hangsúlyozza. Természetesen akkor a „pszichózis” kifejezés nem illik tökéletesen – mentális betegségre. Mivel a pszichózist a lélek betegségének nevezik, és a neurotikusok mind a lélektől is betegek. Az elmebetegek bizonyosan lelki betegek is. De, ami a betegségének lényege, az a tény, hogy az “értelem” vagy “szellem” zavara-e.

Új elnevezésre volna szükség. Mindent, amit eddig “idegbetegségnek” neveztünk, ami csak az érzelmek zavara, “parapátiaként” lehetne leírni, minden olyan mentális betegségben, amelyben az értelem az affektus szolgálatába állítódott, “bénulásként”.

A neurózis szorosan összefügg az egyén korai tapasztalataival. Ez csak a problémák legkisebb része. Többnyire a környezet hatásának tudható ez be.

Ha egy személy olyan környezetben nő fel, amely állandó elnyomásra kényszeríti, amely fárasztó harcot indít el ösztönei ellen, neurózis lép fel, bizonyos alkotmányos beállítottságot feltételezve. A pszichózisban az elfojtott képzetek felülkerekedtek a tudat gátlásain. A tudattalan átvette a tudat fölött a hatalmat. A pszichotikus személy felégette a hidat a külvilághoz, és visszahúzódott engedelmeskedő „komplexusaihoz”. A „túlértékelt” ötlet elűzte az összes többi ötletet. A pszichózis csak a neurózis legszélsőségesebb része; Míg a neurózis az ösztön és a gátlás, a vágy és az alávetettség, a vágy és a félelem közötti harcot jelenti, a pszichózis egy templomkert békéjével kecsegtet. Természetesen, kivéve azokat a határeseteket, amelyek a neurózis és a pszichózis között állnak.

Mindenféle zsenialitás bizonyos – gyakran látszólagos – kapcsolatot mutat mindkét formával, a neurózissal és a pszichózissal. Sokáig kapcsolatba akarták hozni a “degenerációval”. De a “pszichopatológiai alacsonyabbrendűségek” jelszava nem illeszkedik jól az összes felsőbbrendű zsenik gondolatvilágába. Ennek ellenére folyamatosan halljuk a „zsenialitás és az őrület” – a legmagasabb „kreativitás” és „degeneráció” – kapcsolatát.

A pszichoneurózisok megmutatnak egy bizonyos fejlődési mechanizmust, amelyben az infantilis szexuális traumák, az elnyomás (tudattalan komplexek) és a pszichológiai konfliktusok játszanak nagy szerepet. De, amit eddig a pszichózisok pszichés mechanizmusáról megtudtunk, ugyanazokra az eredetekre mutat, mint a neurózis. Mindkét betegség kezdete szinte azonos. Természetesen rövidebb vagy hosszabb idő elteltével az utak elválnak. Még nem tudjuk, hogy ugyanazon okokból az egyik eset neurózissá, a másik pedig pszichózissá válik-e. Jung úgy véli, hogy Dementia praecox-ban még mindig lehetséges bizonyos mérgező hatás; mások nagyobb hangsúlyt fektetnek a szomatikus befogadásra.  

Sajnos a pszichiátria modern trendjének felel meg, hogy a különféle neurotikus rendellenességeket az őrületnek tulajdonítják. Mau neuraszténikus őrültségről, szorongásos pszichózisról beszél; Az obszesszív-kompulzív neurotikumok őrültségnek számítanak, míg a pszichoanalízis tapasztalatai azt mutatják, hogy ezek a betegségek nem tekinthetők téveszméknek, mivel ezek rávilágítanak a betegség tljességére és az “túlértékelési ötleteket” pszichoanalízissel visszaszoríthatók normál tartományba. A költőt csak a neurózis, nem a pszichózis határozza meg. A pszichózis azt jelenti, hogy feladjuk a harcot a tudattalan erőivel. Az értelem hagyta magát az affektus alávetni. Már nem tud ítélkezni. Csak szolgálni tud.

Később elmagyarázzuk, hogy a neurózis miként nyomja a tollat ​​a költő kezébe, és hogy személyes konfliktusait szublimálja a költői ábrázolás művészete. A sűrítés valójában gyógyulási folyamat automatikus elemzéssel. A neurózisok gyógyításának Freud után általunk alkalmazott pszichoanalitikus módszere azon a tényen alapul, hogy a tudattalan komplexusokat tudatosítják, a lélek sáros fenekében horgonyzó régi hatásokat fellazítják és eltávolítják, a pszichés konfliktusokat megoldják. A költő a költészet révén megszabadul elnyomó komplexusaitól, hatásaitól és konfliktusaitól. Heine ezt a gondolatát fejezi ki, amikor azt mondja: Vagy a költészet talán emberi betegség, ahogy a gyöngy is valójában csak betegség, amelytől a kagyló szenved? – (romantikus iskola.) És Grillparzer, aki mélyebb, mint bármelyik másik költő a neurózis és a költészet összefüggéseibe:

„Verset írni természetesen azt jelenti, hogy idegen életben éljük a saját életünket ”.

Ezt a gondolatot sokkal tökéletesebben fejezi ki a csodálatos „Gastein-i búcsú” -ban: (Egyébként vegyük észre a hasonlóságot Heine gondolatával.)

 És mint a gyöngy. amelyek a szépséget díszítik.
 A vízfehér dísz, a megtaláló, nem a sétáló öröme.

 A vidám, csendes kagyló:

Mert csak a betegség és a hosszú fájdalom hallgat
a nyomás, amely létrehozta a  drágakövet.

Ami pedig sugaraival elbűvöl,
az szorongásban és gyötrelemben született.

És a költemény végén: bármilyen dalokat is gondolsz panasznak.
Vidám univerzumban beszélve:
És lángok, gyöngyök.
Ékszerek, amelyek lebegnek körülötted. A meglazult részek, az életének részei.“

Világosan látjuk itt azt az elképzelést, hogy mindaz, amit a költők alkotnak, csak egyetlen forrásból származik: a tudattalanból: az a neurózis az istennő, aki megajándékozza őket, hogy elmondhassák, amire felesküdtek.

Megállapodtunk-e általában a költészet és a neurózis összefüggésében? Tehát valójában továbbra is bűnösök vagyunk abban, hogy bizonyítékot szolgáltattunk ezekre az állításokra. Először le kell írnunk a neurózis tüneteit, és meg kell vizsgálnunk, hogy megtalálhatók-e ezek a tünetek a költőknél. Csak ezután válik kötelességünkké bizonyítani a költészetben, hogy sajátos formáját nemcsak a kívülről érkező ingereknek köszönheti, hanem a neurózisnak is.

Különösen a neurózisok területén szörnyű zűrzavar van Németországban és az egész világon. Általánosságban elmondható, hogy az „idegbeteg” alatt csak „ideggyengeséget” értenek, és bárkit, akinek idegi tünetei vannak, „idegbetegnek” nevezik. Nem ok nélkül fordult Möbius a diagnózis „neurasthenia” ezen sztereotípiás alkalmazása ellen. Tapasztalataim szerint a valódi neurasthenia nagyon ritka betegség. A szorongásos neurózis, a szorongásos hisztéria, a konverziós hisztéria és a rögeszmés-kényszeres betegség sokkal gyakoribb. De nem azért vagyunk itt, hogy tudományos értekezéseket javasoljunk a neurózisok különféle formáiról. A különféle művészekről és költőkről szóló összes tanulmányom mindig ugyanazt az eredményt adja. Mindenütt bizonyíték van a hisztéria biztonságos hátterére. Ez a betegség, amelynek óriási terjedését a női nem között figyelték meg, a férfiaknál is jellemzően olyan formában fordul elő, amelyet Freud javaslatára “szorongásos hisztériának” neveztem el. Ennek a betegségnek a középpontjában a félelem áll, amely különféle kifejezési formákat ölthet, és amely a nemi mozgatórugók elfojtása révén jött létre.

De mi is a hisztéria? Amióta megismertük a neurózisok pszichológiai felépítését, tudtuk, hogy a tudattól elszakadt affektusorientált komplexek zavarják a pszichológiai egyensúlyt. A hisztéria valójában csak az elnyomás egyik különleges megnyilvánulása. Ez a tudatfelosztás számos olyan tünetben, szorongásos állapotban, rögeszmében és fizikai jelenségben nyilvánul meg, amelyek a tudat számára érthetetlenek.

A hisztérikus tünetek a tudattalan létrehozásának aktusai. Ugyanez a törvény vonatkozik a költői alkotásra. A költő a tudattalanból alkot, és csak emiatt lehetséges, hogy ennyi, különböző természetű alakot valósághűen ábrázoljon, figyelembe vegyen ilyen különböző érzéseket. A közönséges idegbeteg megbetegszik: mert erőszakosan elnyomja az ösztönös életéből fakadó erőket. Elfojtja elfojtásait. De a költő megszabadul neurózisától, mert mint egy vulkán, a tűz áradatait kifelé dobja.

3. fejezet

A modern pszichoanalitikus kezelés úgy gyógyítja a betegeket, hogy tudatosítja bennük a tudattalan lelki folyamatokat, bemutatva számukra a titkos bűnözőt, aki a szemük elől rejtve van. A költő lényegében alkotásain keresztül végzi el a pszichoanalízis folyamatát. Különös képeken keresztül tart tükröt lelkének. Hagyja, hogy ösztönvilága önálló életre keljen és színes fantáziafigurák formájában szabaduljon ki.

Valamennyi neurotikus szenved a gazdag ösztönkésztetések, vágyak  aránytalanságától és a felszínre törésük lehetőségének hiányától. Az élet nehéz és ez arra kényszeríti őket, hogy elnyomják ösztöneiket. A költőben is már benne van a neurózis gyökere, mindent elsöprő ösztönök formájában, ami közös a közös neurotikusokkal. A hatalmas eredendő ösztön, a nemi ösztön révén, az összes többi ösztön felülemelkedik a kultúra minden gátlásán. A néptudat elismeri ezt a tényt azáltal, hogy a művészeknek bizonyos szexuális szabadságot biztosít, amely nem megengedett az átlagember számára. A művész választhat olyan szabadságjogokat, amelyeket, ha például egy üzletasszony megengedne magának, akkor polgári értelemben elbukna.

            Ezt a gazdag ösztönvilágot fiatalkorában minden költőben megfigyelhetjük. Az biztos, hogy titokzatos köd homályosítja el a legtöbb költő fiatalkorát. Kevesüknek volt bátorsága ahhoz, hogy felvállalja önmagát. Nem kell sokáig kutakodnunk az ismereteinkben, ha Jean Jacques Rousseaust ismerjük! „Vallomásaiban” azt vallja: „Szenvedélyeim ereje nagy, és amikor elöntenek, már nem ismerek semmiféle figyelmességet vagy szeretetet. Alig veszem észre izgalmam tárgyát. Egy rajzlap vonzóbb számomra, mint annak a pénznek a látványa, amellyel megszerezhettem a papírt. Amikor meglátok egy tárgyat, megpróbálom megszerezni, másrészt azok az eszközök, amelyekkel birtokba vehetném azt a tárgyat, nem izgatnak. – Most is szívesebben birtokba veszek minden jelentéktelen dolgot.”

            Goethe, akiről később beszélünk, egyszer azt mondta Eckermann-nak: “A legfontosabb az, hogy megtanulj uralkodni magadon. Ha akadálytalanul el akarom engedni magam, akkor rajtam múlik, hogy elpusztítom-e magam és a környezetem.”

Mivel szándékom szerint, a költészet és a neurózis konfliktusait Grillparzer egy nagyobb művén (“Az álom -élet”) keresztül kívánom bemutatni, elsősorban erre a költőre fogok utalni, a többiekre pedig csak itt-ott. Kérem ezt vegyék figyelembe, ha aránytalannak hatna. Sokat tudunk a fiatal Grillparzerről. Ő maga is írt néhány érdekes részletet a naplóiban. Megosztotta az összes nagy zsenit. Ösztönkésztetésekben, vágyakban bővelkedő élete volt.

Grillparzer beismerései, ösztöneinek erősségéről egyenesen megdöbbentőek. (Naplók, 3. o., 6. sz.) Az alábbi feljegyzések az életének tizenhetedik évéből származnak. Mi mindent kellett átélnie ennek a sokat szenvedett embernek! De hagyjuk a fiatal Grillparzert szóhoz jutni:

“Jó ember vagyok-e vagy sem? Nem merem megválaszolni ezt a kérdést. Néha azt képzelem, hogy jó vagyok, de a következő percben a tapasztalataim mást mutatnak. Gyakran adok pénzt szegény embereknek, mondhatnám tehát, jótékony vagyok! De nem teszem, mert úgy érzem, hogy harmadik félen keresztül már például nem támogatnék senkit – vagy legalábbis nagyon nehezen. Gyakran adok azért, hogy megszabaduljak a fojtogató gondolataimtól, és azért is, hogy be tudjam csapni magam, amikor kőszívűnek érzem önmagam és önmagam vádolom a szeretetlenségért. – Nem vagyok nagylelkű, bár sokkal többet adok, mint más, talán százaknál is többet, de nem adok minden körülmények között és nem minden dolgot! A testvéremnek bármikor minden gond és kérdés nélkül odaadnám a pénzem, de talán soha nem tudnám rávenni magam, hogy egy számomra oly kedves dolgot nekiadjak. Nem vagyok őszinte, vagy ha az vagyok, akkor túlságosan. Néhány dologgal megtéveszthetem a barátaimat, mert távollétükben van, hogy gúnyolódom is, olyan dolgokat mondok, amik nevetségessé teszik őket és szégyellem ezt bevallani. Egyszer meg is rágalmaztam Maillert, akit egyébként nagyon kedveltem, mert hittem egy olyan ember spekulációinak, akit csak alig ismertem, holott az általa mondottak alaptalanságáról és hamisságáról teljesen meg voltam győződve! – Vajon nem így cselekednék, ha igaz barát lennék!? – Nem tudom; de még Mailler esetében is gonoszságnak gondolom. – De nem csak a legtöbb jó tulajdonság hiányzik belőlem. Nem! A rossz, az ördögi annyira eluralkodik rajtam, hogy gyakran megrettenek magamtól. Hazudok, és nem a vicc kedvéért, nem, ez hajlam, ez a hazugság örömöt okoz.
Szinte leküzdhetetlen hajlamom van a lopásra, amelyet csak a becsületességem tudata képes szelídíteni, amely annyira finom, hogy szinte ostobasággá fajul. Ha anyagi gondjaim vannak (de csak abban az esetben), nem létezik olyan dolog otthon, ami ne ébresztené fel bennem a lopás vágyát.

Olyan bosszúszomjas vagyok, hogy kikelek magamból, amikor nem tudom teljes mértékben kielégíteni ezt a szenvedélyt. Úgy gondolom, hogy miután valaki valamit elkövetett ellenem, a bosszúval lehetne az érzést megsemmisíteni. Ez a szenvedély különösen nyilvánvaló, ha a féltékenység jön szóba. Mindent összevetve ez utóbbi a legerősebb a szívemben, így sem a szeretet, sem a kéj, amelyek ennek ellenére rendkívüli erővel bírnak, nem tudják ezt egyensúlyba hozni. A féltékenység teljesen elzárja az értelem minden szikráját előttem és szégyellem, amikor visszagondolok néhány példára, amelyek valóban a vadállatok osztályához sorolnak. Ha a szeretett személy egy idegennel üdítően elcseveg, feldühít; ha idegen szájából hangzik el dicséret megőrjít; ha egy másik férfit említ némi melegséggel, lelkem többi része megszűnik létezni.

Tudom, mennyit szenvedtem, amikor szerettem Theresent: ez az idő volt eddigi életem legédesebbje, de egyben mind közül a leggyötrelmesebb.

Minden idegen pillantás feldühített, bárki, aki csak ránézett. De ez a szenvedély soha nem volt olyan szörnyű, megvethetőbb, mint mikor Antoinetten egyszer meg akart csókolni. Képtelen vagyok leírni az akkori érzéseimet. Remegtem és remegtem, mint aki lázas, összeszorultak a fogaim, összeszorultak a kezeim! – Nagyon szeretném, ha kitörölhetném az elmémből annak a napnak az emlékét! Meggyőződésem, hogy véresen megbosszulnám a szeretett hűtlenségét (bár a bátorság nem épp a legnagyobb erősségem). A szeretetre és a vágyra való hajlamom ugyanolyan korlátlan, mint a féltékenységem. Furcsa, hogy ezek a vágyak mennyire különválnak a szívembem; ahol az egyiket érzem, a másiknak nincs hely. Amikor szerettem Therese-t (és tisztábban szerettem, mint amennyire valaha is szerethetek), soha nem tudtam, hogy gyönyörű keble van, és ez valóban sokat mondott rólam. Antoniettennel azonban ezt észrevettem, és szenvedélyem nem kevésbé volt lelki. Amikor meglátom N-t … semmi másra nem gondolok, csak a pásztorórára. Amikor szerettem, oly módon szerettem, ahogy talán senki, vagy csak nagyon kevesen szerettek: az érzésem nem írható le, és semmihez sem hasonlítható.

Tényleg fizikai fájdalmat érzek vele: a szívem úgy fáj, mintha megszakadni akarna, szintén furcsa, csak amíg reménytelenül szeretek, csak addig van szenvedélyem ezen a szinten, ha már viszonzott (nem mást értek ez alatt, mint: kölcsönös szeretetet), akkor a szerelmem csökkeni kezd, és ahogy a kölcsönös szeretet növekszik, én fokozatosan kihűlök. Mint a szerelemnél, úgy a vágy iránti hajlandóságomnál is. Csak addig ég, amíg ellenállást találok, ha megválaszolják, elpusztul. Furcsa! Szenvedélyeim közül leginkább a bujaságnak tudok ellenállni, -amennyiben a vágya laza hangulatomban talál rám-, de ha már beindult a fantáziám, nem lennék képes semmire. Március és május hónapokban, saját- és mások jól felfogott érdekében inkább nem maradok egyetlen lánnyal sem a szabadban, főleg nem esténként. Semmi sem fogható ahhoz a szeretethez (a körülményektől függően) vagy kéjhez, mint egy gyönyörű este a szabadban, különösen a holdfényben: egy szép reggelen ez teljesen más; ez inspirál és minden szenvedély fölé emel. Nem hiszem, hogy egy szép reggelen bosszúvággyal vagy buja gondolatokkal tudnám nézni, ahogy felkel a nap.

Fő hibáim közé sorolható még az irigység is: és ezt is szégyellem leginkább. Az irigység különösen akkor fejezi ki magát, ha valaki jó versét olvasom, vagy mindenekelőtt egy tökéletes forgatókönyvet: minden szónál, minden gondolatnál keresek valamit, aminél szégyenkezem. Most lassan abbahagyom, mert érzem, hogy már nem bírom…”

Egészen ritka alkalom, hogy egy költő ilyen őszinteséggel beszéljen ösztönös vágyairól.

Titkos módon és rejtve ugyan, de Gottfried Keller is beszámolt lopási ösztönéről a Zöld Henrikben. Kétségtelen, hogy Keller fiatalságának maradványait és lopásait írja le. A „Seldwyla emberei” című fejezetben azt is megemlíti, hogy Mrs. Amrain hogyan kezelte legkisebb hibáit, enyhe belátással. Nem katasztrofizálta. „Mindezt általában ellentétesen kezelik. Amikor egy gyermek lop, vagy akár elvesz valamit valahonnan, a szülők és a tanárok nagyon különleges félelmet mutatnak a bűnözői jövőtől, mintha maguk is tudatában lennének, milyen nehéz nem tolvajjá vagy csalóvá válni. Dosztojevszkij, a zseniális orosz lélektani író is hasonló véleményen van. A jelentős sikkasztást elkövető banki ügyintézőhöz intézett levelében megjegyzi: “Nem vagyok jobb, mint te vagy bárki más.” Egy másik levélben panaszkodik: “A legrosszabb, hogy természetem valóban alacsony és túl szenvedélyes.” Nagyon szerette a kártyázást, és gyermekkorában mindig csalt. Testvére elmagyarázza: Fjodornak mindig kézügyességével sikerült megtévesztenie a többieket, még akkor is, ha néhányszor elkapták. “

Úgy érezte, hogy ő “az utolsó lény, a legnyomorultabb minden lény között”. Ez természetesen óriási bűntudatiságra vall, mivel csak azoknál a betegeknél találkozhatunk vele, akik hősies csatát vívnak az erőteljesen támadó ösztönök ellen. Minden neurotikus ember bűnöző – bűntudat nélkül. Természetesen megértjük, miért kellett Dosztojevszkijnek megírnia a Bűn és bűnhődést és a Karamazov testvéreket.

Swift is megírta a tolvaj vallomásait.  A gonosz felé fordulás rendkívül erős minden költőben. Ha tudjuk, hogy az összes neurotikum továbbra is az infantilis nézőpontból indul, és hogy minden gyermekhez hasonlóan valóban magában hordozza minden bűncselekmény csíráját, akkor ez a tudás nem fog nagy meglepetést okozni. De tekintsünk át még néhány költőt.

 Hebbe1, aki tudta, „hogy a költő ismeri az élet titkát, mert ösztönösen megragad minden létezőt a gyökerében és a létezés minden pillanatát annak általános és sajátos körülményei között vizsgálja” – mondta magáról, mint húszévesről: Legtöbbször, ha a szívem kulcsát már a kezemben tartom, akkor megborzongok “. Máshol azt mondja Byronról: “Valószínűleg nem lett volna akkora költő, ha nem lett volna olyan nagy bűnös.” Ismeri az ösztönélet titkát is, amikor azt mondja: “Elképesztő, hogy az ember minden ösztönét meddig lehet egyetlen egy emberre visszavezetni.”

Bár a „borzongás” azt a felkiáltást váltja ki, hogy „O- milyen gyakran könyörgöm a lelkem mélyéről: Ó Istenem, miért vagyok olyan, amilyen vagyok! a legszörnyűbb! ” – Megértéssel és megbocsátással ismeri fel a modern pszichoanalízis lényegét: “Az emberi kapcsolatok számomra csak addig kínosak, amíg nem látom át őket, amikor még nem ismertem fel, hogy a természeten alapulnak.” Hipochondriás, mint Grillparzer, Lichtenberg, Goethe és a legtöbb költő. „Az életem a mámor és az undorító józanság nagyszerű keveréke. A belső szimbolizálást életem feladatának tartom! ” Hebbel tudja, hogy a költészet csak vallomás. Azt mondja: “Senki sem ír, aki nem írja meg önéletrajzát, és akkor a legjobb, amikor legkevésbé tud róla.” Túlméretes érzékisége számára is világossá válik, mint minden kreativitás forrása: „Minden bizonnyal az érzékiség az elme billentyűzete”, és a csodálatos mondat: „Érzékiség! A kielégíthetetlen lelki szükségletek szimbolikája (többnyire megfordul a kapcsolat: a lelki szükségletek a kielégíthetetlen érzékiség szublimációját jelentik.)

A költők nemi vágya nagyon korán, hatalmas erővel ébred. Mantegazza helyesen látja a korai szexuális fejlődést a gazdag és a kiváltságos természet sajátosságaként. Meg tudom erősíteni ezt az élményt. A mentálisan koraérett gyermekek szexuálisan is koraszülöttek. Minden neurotikus gazdag erotikus ösztönéletet mutat még a gyermekkor első éveiben is. Pontosan ez a korai fejlődés vezet jelentős elnyomáshoz és ezáltal neurózishoz. Ezeket az erőket szublimálják, és ezek azok, amik aztán a művészet malmát is hajtják. Hebbel négyéves korában beleszeretett Byronba! „Az elemi iskolában annyira zavarban voltam, hogy nem mertem felnézni. – Végül megcsináltam, és első pillantásom egy vékony, sápadt lányra esett, aki velem szemben ült; Emilie-nek hívták, és egy plébániai hivatalnok lánya volt. Szenvedélyes remegés lett úrrá rajtam, a vér a szívembe szállt, de a szégyen vegyes érzésével keveredett, és olyan gyorsan lesütöttem a szemem, mintha bűncselekményt követtem volna el. Attól az órától soha nem vertem ki a fejemből Emilie-t, a korábban féltett iskola lett a kedvenc helyem, mert csak ott láthattam. Gyűlöltem azokat a vasárnapokat és munkaszüneti napokat, amelyek elválasztották tőlem, annyira utáltam volna, amennyire vágytam rá, ha visszautasít. Elképzelte volna, merre tartok és hol állok, és nem fáradhatatlanul mondogattam a nevét; különösen fekete szemöldöke és vörös ajka van előttem, míg nem emlékszem, hogy a hangja nagy benyomást tett volna rám,. Később minden tőlem függött. ” Csak azért lettem a legszorgalmasabb tanuló, hogy felhívjam a figyelmét. Elmenekültem, hogy elrejtsem a szeretetem. Igen, valójában meglehetősen ellenséges voltam vele. Csak egyszer, amikor egy másik fiú megverte, akkor rohant rá, földre dobta és rendesen megfenyítette. Csak a kedvese (látszólag egy kis mazochista) hívott segítséget, és ezért kegyetlenül megfenyítették lovagi tettéért. Ez a tendencia, amely az élet negyedik évében kezdődött, a tizennyolcadikig tartott. –

Jean Paul, aki hosszú ideje azt tervezte, hogy “erotikus akadémiát” alapít, és akinek szexuális élete tipikusan neurotikus volt (esetleg impotencia?), Szintén a kora gyermekkori szerelemről mesél. Salvatore Farina humoros regénye, a Mio figlio finom, látszólag részben önéletrajzi leírást kínál a gyermeki szerelemről. (Költészet és igazság.) Dante tízéves korában, Alfred de Musset is unokatestvérével, négyéves korában szerelmes lett.

Muthman (a neurotikus tünetek pszichológiájáról és terápiájáról című írásában) – – a következő szakaszra utal. Mindig meg akartam csókolni anyámat, és bárcsak ne lenne rajta ruha. Szenvedélyesen szeretett, és gyakran megölelt. Annyi tűzzel csókoltam, hogy valahogy köteles volt elsétálni. Utáltam apámat, amikor eljött és félbeszakította csókjainkat; Mindig a mellére akartam tenni. Ne felejtsd el, hogy alig hétéves koromban vesztettem el. Így 45 évvel ezelőtt elvesztettem azt, amit a legjobban szerettem a világon.

Itt egy vérfertőzéses szerelem példáját látjuk, amely minden neurózisban fellelhető, mint neurózisuk legmélyebb gyökere. Még néhányszor foglalkozunk vele, főleg Grillparzer „Az álom-élet” című művében. Véleményem szerint az ismert adatok a szexuális élet korai kezdetéről nem helyesek. Valójában a gyermek nemi élete születésétől kezdődik. Csak ezek az első impulzusok válnak szinte mindig az elnyomás áldozatává. Ha elemezhetnénk a költőket még életükben, egészen más tényekre derülne fény. Legtöbbször a gyermekkor első évei a neurotikus folyamatok megalapozói.

Azt, hogy a legtöbb költő fiatalkorában túlzottan sokat maszturbál, a több önvallomás is bizonyítja.

Strindberg, akinek a szorongásos hisztériájával még foglalkozunk, művében beszél maszturbációjáról. Ebből az alkalomból olyan nézeteket alakít ki, amelyek bizonyítják, hogy a költők mennyivel jobbak, mint sok kortárs orvos, akik teljes köteteket töltenek meg a maszturbáció okozta károk ismertetésével. És mégis az ösztön elleni küzdelem, az azt követő gondolkodás és megbánás, a súlyos pszichológiai konfliktus és a nagy energiafogyasztás jelenti a maszturbáció fő kárát.

Gogol, Grabbe és Lenau stb. túlzott maszturbációi ismertek. Ebből a kevés adatból azonban nem szabad általánosítani. Sajnos nagyon kevés költő nemi élete pontosan nem ismert: még kevésbé gyermekkoruk első autoerotikus megnyilvánulásai.

A hisztéria mechanizmusában fontos szerepet játszik a tapasztalatok fantasztikus – költői leírása. Néhány hisztérikus embert tévesen hazugnak neveznek. Rosszul teszik- mert gyakran képtelenek elválasztani az igazságot és a fikciót. Gottfried Keller “Zöld Henrik” c. önéletrajzi regényében nagyon érdekes módon hozzájárul a költői jellegű hazugságokhoz (vö. Grillparzel idézett vallomását). Hétéves fiúként szinte hihetetlen, fantasztikus történetet készített, három idősebb diákot olyan bizonyossággal vádolva bűncselekménnyel, hogy ezért szigorúan megbüntették őket. –

Keller csodálkozott azon az ékesszóláson, amellyel a koholt történetet mesélte el, amely egy tökéletesen mazochista fantáziával zárult. Állítólag a fiúk egy fához kötötték, és erkölcstelen szavakat kellett megismételniük. Nem érzett megbánást tettei miatt. Azt mondja: „Amennyire homályosan emlékszem, nemcsak közömbös voltam az okozott katasztrófa iránt, hanem elégedettséget éreztem magamban, hogy a költői igazságosság olyan szépen és láthatóan kerekítette le agyszüleményemet, hogy valami feltűnő történt, cselekedett és szenvedett, és mindez az én kreativitásom hatása. Nem értettem, hogyan bántalmazhatják a bántalmazott fiúk, és haragudhatnak rám, mivel a történetem magától bontakozott ki, és én ugyanolyan keveset tehettem ellene, mint a régi istenek a sorsról.

Az érintettek mindazok voltak, akiket normális embereknek nevezhettek a gyermekvilágban, nyugodt, békés fiúk, akik mindeddig nem adtak okot szemrehányásokra, és akik azóta csendes és szorgalmas állampolgárokká váltak. nagyon mélyen gyökerezik bennük. –

Pontosan ez a pszichológiai konfliktus, ez a vágyakkal való örök küzdelem okozza a súlyos neurotikus tüneteket. Ha az egyidejűleg végrehajtott maszturbáció megszűrte ördögűzésem és elszenvedett igazságtalanságom emlékeit, és utána évekig fentartotta, akkor pontosan emlékeztem az elfeledett történetre, és szinte minden szó újra életre kelt. Az esemény csak akkor gyötört igazán duplán és kitartóan haraggal vegyítve, és gyakran gondoltam rá, felforrt az agyam, és teljes erőmmel a hibát azokra a hiszékeny inkvizítorokra hárítottam volna, még arra a vádaskodó nőre is, aki észrevette összeráncolta a homlokát a szavakon, és addig nem nyugodott, amíg bebizonyosodott ezek biztos eredete. A volt iskolatársak közül hárman megbocsátottak és nevettek, amikor meglátták, hogy utána hogyan zavar az ügy, és örültek, hogy megelégedésükre olyan jól emlékeztem mindenre. Csak a negyedik, akinek sok gondja volt az élettel, soha nem tudott különbséget tenni a gyermekkor és a későbbi életkor között, és olyan csalódottságot hordozhatott miattam, mintha csak most tettem volna, felnőtt fejjel.  Ha elhaladt mellettem, sértő pillantásokat vetett rám, képtelen voltam visszaadni őket, mert a korábbi igazságtalanság rajtam nyugodott, és senki sem felejthette el.

Ebben a szép példában bensőséges kapcsolatot láthatunk a hisztéria és a költészet között. Valójában minden hazugság “költészet”. A hisztérikusokról azt mondják, hogy fantasztikus történeteket alkotnak. Ez a tendencia a titkos vágyak költői kialakulására valójában a költői alkotás legmélyebb gyökere; hasonlóképpen az idegbeteg, aki szimbolikus nyelven tünteti fel tüneteit , bizonyítja az egyik, egyenesen csodálatos művészi hatalmat. És vajon az álmok mást jelentenek, mint a költészet és a hazugságok? Nem hazudnak nekünk minden este álmokban, nekünk és a többieknek is? Életre kényszerít bennünket az elégedetlenség ezzel a világgal egy másikban. Tehát valójában azt mutatja, hogy a neurózis, miközben egyrészt súlyos sebeket okoz az emberiségnek, másrészt a végtelenig növeli a művészi élvezet lehetőségeit.

4. fejezet

               Goethe, aki nekünk, németeknek az egészségesség mintapéldánya, komoly neurózisban szenvedett. Ha valaki meg akarna egyezni Möbiusszal, akkor is a “mániás-depresszió” enyhe formájára kellene gondolnia. De pontosan Goethén keresztül lehet bemutatni, hogy mennyire egyoldalú a pszichiátriai álláspont, amely az összes zsenit egy kalap alá véve a degradáltak csoportjába sorolja őket. Még Möbius ösztönös szimata sem tudja ezt az örökölt kellemetlenséget igazolni. Apja túlságosan lelkiismeretes, pedáns, makacs, kíméletlenebb, szűklátókörű és buja volt a család iránt. Gyanús személy. Még mindig nincsenek „kóros tulajdonságok”! Ő csak a tipikus zsarnok, aki fiát szigorúan elnyomva segít megalapozni a neurózis alapját. Igen – Goethe végig neurotikus volt. Már fiatalkorában is sújtották a hipochondriás gondolatok. Mindenféle értelmetlen étrendet készített. Néha a kávét hibáztatta – néha a mozgásszegény életmódot okolta. Emelkedett hangulatiság és melankolikus kényelmetlenség között ingadozott. Úgy tűnik, híres lipcsei vérzése – amelyet Möbius is figyelembe vesz – hisztérikus vérhányás volt. Meggyógyulásában ő maga azt gondolja, hogy „beteg emberként nézett szembe az apjával, aki úgy tűnt, hogy jobban szenved a lélektől, mint a testtől.” Abban az időben azt a bizonyos „misztikus-pietisztikus” időszakot is átélte, ami egyetlen neurotikusnál sem hiányozhat. Strasbourgban a szorongásos hisztéria tipikus tüneteit mutatta. Rendkívül ingerlékeny volt. Ez az ingerlékenység a szorongásos neurózis nagyon jellegzetes tünete. Goethe elmondja: “Erős zajt hallottam, a kóros tárgyak undort váltottak ki belőlem; különösen féltem a szédüléstől, ami minden alkalommal megtámadott, amikor a magasból lenéztem.” Vacsora után a torka összeszorult, így alig kapott levegőt. De még gyermekként is rendkívül erős ösztönös életet mutatott: nagy érzékiség, patológiás féltékenység, egy hihetetlen őrült dühben szétzúzta az asztal sarkában a képeket, belelökte a könyveket stb. Ezeket  könnyen lehet szimbolikus cselekedetekként értelmezni. “Werther” -je bizonyítja, hogy az undor érzése életunásig fokozódott, és hogy öngyilkossági gondolatok uralkodtak rajta. Hatásai bármikor könnyen túllépték a normális határait. Könnyedén és minden alkalommal sírt. Sírt, amikor hangosan olvasta a „Hermann és Dorothea” szót. (“Így olvasztod meg a saját szenet.”). Sírta Iphigenia ötödik felvonásánál; 14 nappal Rómából való távozása előtt “minden nap sírt, mint egy gyermek”. Minden szomorú hírtől félt és aggódva került minden kellemetlen benyomást. A benne lévő nő, a neurotikusoknál szintén soha nem hiányzó homoszexuális része fejezte ki magát ily módon. Nagy időszakos ingadozásoknak volt kitéve. Möbius úgy véli, hogy ” A motiválatlan hangulatváltozás és a periodikus téboly kapcsolatát egyetlen gondolkodó sem tagadhatja meg

. ” Olyan szabadon, határozottan tagadom. Aki pszichoanalitikusan kutatja ezeket a hangulati zavarban szenvedő embereket, az csodálkozva veszi észre, hogy nincs motiválatlan hangulatváltozás. Minden depresszió pszichológiailag motivált a tudattalanban. Csak úgy tűnik, hogy nem motivált, ha felületesen nézzük. Minden depresszió a tapasztalataim szerint egy titkos, öntudatlan – vagy csak félig tudatos vágyról – való lemondás eredménye. (Általában lemondás a szeretetről!) Ha Goethe teljes klinikai képét megnézed, észreveszed, hogy csak akkor foglalkozol igazán neurózissal, az összes költő tipikus neurózisával, hisztériával.

Hangsúlyoztam Goethe homoszexuális hajlamát. Csak újabb kutatások eredményei világítanak rá, hogy a neurotikusokban benne van a biszexuális vonal, és hogy ennek a biszexualitásnak a figyelembe vétele nélkül, a betegek megértése és a pszichoanalitikusan orientált gyógyítás lehetetlen.  Ebből a szempontból a művész teljesen hasonlónak mutatja magát. Minden ember biszexuális, de a művészek különösen erős érdeklődést mutatnak a homoszexualitás felé. Fliess felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy sok művész balkezes. E kutató szerint a bal oldal mindig megfelel az ellenkező nemű anyagoknak, így például egy balkezes férfiban több nőies anyag van, mint a normális embernél. Ennek eredményeként erős vonással kell rendelkeznie a férfival szemben. Valójában a művészek körében feltűnő az egyenesen homoszexuálisok magas száma. Gondolhatunk rájuk: Platón, Andersen, Holbein, Kierkegaard, Jacobsen stb. Magnus Hirschfeld művében bőséges anyag található erről a témáról.

 Minden neurotikusbál inceszt gondolatokat is láthatunk az erős homoszexuálisokon kívül. Minden emberben lehet egy kis vérfertőzési vágy. De a normális embereknek sikerül megszabadulniuk az inceszt fantáziáktól, és szublimálni őket szülői szeretetre, testvér-szeretetre, tiszteletre, hálára, kötődésre. De a neurotikusok esetében ezek a vágyak üldözik őket súlyos pszichológiai konfliktusokban. Az apának szükségképpen zsarnokká, kegyetlen elnyomóvá kell válnia, ha az anya minden nőiesség ideáljának akar ragyogni. A világirodalom valójában a költők folyamatos vallomásainak láncolata ebben a témában. Ottó A Rank részletes munkát írt a „Vérfertőzés fantáziája a világirodalomban” címmel, de sajnos még nem találtak rá kiadót. Csak a legszembetűnőbb műveket szeretném megemlíteni: Oidipuszt, Hamletet, Don Carlost, Phaedrát, A testvéreket, Bölcs Nathant és az ősnőt. Az incesztus fantázia nem minden műben nyílt, mint az említettekben. Nem minden költő olyan őszinte, mint Stendhal. De később megpróbálom bebizonyítani, hogy az incesztus fantáziák szerepet játszanak olyan művekben, ahol senki sem sejtette volna őket. Az Álom-élet elemzésében visszatérünk Grillparzer és édesanyja közötti kapcsolatra. A modern költők gyakran foglalkoznak a vérfertőzés kérdésével is. A legismertebb valószínűleg a “Realista fantáziái” és Geijerstam “Nils Tuffesson és édesanyja” felkavaró regényének története.

5. fejezet

A legtöbb költő az apja zsarnokságára panaszkodik, míg az anya kényezteti őket. Klasszikus példa Goethe, akinek szigorú apja “komoly utat mutatott neki az életben”, míg a kedves Frau Rat “örömteli természetét” hagyományozta neki. Grilparzer sorsa hasonló volt. Az öreg Wenzel Grillparzer a fiatal Franzot is tanulásra ösztönözte, és minden lehetséges módon elnyomta. Egyáltalán nem értett a költészetéhez. Elrettentésként mindenféle rossz költőt emlegetett, és egyszer azt mondta: “Ez így lesz Veletek is, annak ellenére, hogy bizonyos tehetségetek van hozzá, végül a szemétdombon fogtok meghalni.” Általában a versek vezettek a legkellemetlenebb jelenetekhez. “Hogyan mehet végbe ez ez benned?  Ez érthetetlen, abszurd, abszurd, a legnagyobb hülyeség.” – ezért a harag legmagasabb szintjéig fokozta a nemtetszését, és mindig az volt a vége, hogy letette a fegyvert és megismételte a szégyenteljes végkifejletre vonatkozó jóslatát. Kitörései annyira erőszakosak voltak, hogy a mellkasi fájdalom növekedésével a fiú már nem merte megmutatni neki egyetlen munkáját sem. Sauernek teljesen igaza van, amikor felismeri Grillparzer apjának vonásait a szegény karmester apjában, aki gyermekeivel a végletekig kemény volt. Másrészt téved, ha Rudolf császárban felismeri a régi Grillparzert. Rudolf császár Grillparzer, maga a költő, aki megalázza gonosz zsarnokát, apját (Ottokar király), és megvédi tőle anyját (Margarete királynő = Marianne). Milyen konfliktusok lehetnek a szülők között a költő házában!

“És a vihar végigment a házán,

apám azt akarta, amit senki sem akart,

 és sürgetett, és minden ok nélkül dühös volt.

Anya tűrte és hallgatott.”

Az anyja hisztérikus volt, szenvedélyesen elkötelezett a zene iránt, és időnként depresszió sújtotta, ami végül öngyilkosságra késztette. Önéletrajzában találhatunk néhány jellegzetes szót az anyjával való kapcsolatáról. Ez azt mutatja, hogy édesanyja egy szerető nő, a háziasszonyok mintapéldája volt. Amikor az apa a halálos ágyában feküdt, a jég megolvadt a szívében, és szeretettel akart közeledni hozzá. Az apa gyengéden intett a kezével, és suttogta a szavakat – utolsók voltak: “Túl késő!” Egy „A tragikus múzsa” című versében, amelyet 28 éves fiatalként írt, egy szörnyű látomás után, amelyben Médeát látja, „két gyermek holtan hever a lábuk előtt, egy öreg és egy fiatal férfi, aki a halálukat okozta, hasonló vonásokkal.

” Emeld fel magad, rettenetes!

Gyermek, testvér, gyilkosság!

Mit jelentek neked

Tiszteltem apámat, mint egy gyereket.

És amikor az anya meghalt,

jámbor könnyek folytak utána

a nem kívánt sírba.

Mi a közös bennem? Megborzongok! Meg.

És mégis sok közös vonása volt a “Médeiaval”. A gyilkosság motívuma is intenzíven foglalkoztatta. Első darabjában, az Ősanyában, Jaromir megöli apját, és szenvedélyesen szereti, sőt vágyik saját húgára, Bertára is kiterjednek. Nem nehéz belátni, hogy Berta, aki olyan megtévesztően hasonlít az ősanyára, az anya.

Az apa gyűlölete más drámákba is fel- felcsillan. Sehol sem olyan szembetűnő, de ugyanakkor annyira rejtett, mint az „Álom- életben”, amelynek elemzésével később foglalkozunk.

Anyja! Mennyire másképp hatott rá ez a jel! Biztosan nagyon szerette őt élete utolsó néhány évében, ha azt írja neki: “Biztosan gondolok rád naponta ezerszer, mert nekem semmi más nincs a világon, mint te, jó néha magamra is gondolok.”

Grillparzer rendkívül féltékeny volt testvéreire, különösen Camillóra. Mint mondtam, az anyja a háziasszonyok háziasszonyának tűnt számára. Önéletrajzában bevallja: „Amit éreztem (amikor édesanyám meghalt!) csak az érthette meg, aki látta együttélésünk idilli aspektusát. Mivel ezt követően a ház körüli dolgokat egyedül fedeztem fel, révén a segítségforrások kiapadtak, fiú és a férj egyesült bennem. Nem volt akarata, csak az enyém, de eszembe sem jutott olyan akarat, amely nem az övé volt. Együttélésünkből láthattam, hogy a házastársi élet egyáltalán nem volt ellentétes a természetemmel, bár ilyen kapcsolat nem találhatok. “

Az utolsó szavakat csak módjával szabad értelmezni, Grillparzer elég kapcsolatot talált. Nem csak Katharina Fröhlich megható, önfeláldozó szeretetére lehet gondolni. De tartós szerelemre és tartós párkapcsolatra képtelen volt, mert minden szeretete az anyjához kötődött, és ezzel a jelenséggel oly gyakran találkozunk a neurózisok pszichoanalízisében. Erre később is visszatérünk.

Ugyanígy Lenauát édesanyja kényeztette, miközben megtanulta gyűlölni és utálni az apját. Ha az öreg Grillparzer merev, száraz, legális, eltúlzott párja volt, akkor Lenau apja oldott, vakmerő szerencsejátékos és részeg volt, aki keveset törődött fiával, míg anyja iránti szeretete egyenesen kóros volt. Hebbellel hasonló tapasztalatom volt. Szigorú tanulatlan apa és szeretetteljes anya. Keller nem felejti el hangsúlyozni apja pedáns szigorúságát, csakúgy, mint Jean Pau1.

Scheffelnek volt egy komoly és tanult, egy igaz apja, akit a törvény és a rend foglalkozott leginkább. Az anya gyönyörű, eleven, költői nő volt. Ez megerősíti Möbius azon állítását is, miszerint minden művészi tehetség az apától származik, kivéve a költői tehetséget, amelyet gyakran az anyától örökölnek. Vagyis az anya örökli – vagy helyesebben, a túlzott gyengédség révén továbbítja gyermekeinek a neurózist. Kiegyenlíti azt a szeretethiányt, amelyet az élet a gyermekek iránti szeretet révén kínál, de leginkább az utóbbiak kárára.

Ugyanez a kapcsolat áll fenn Reuter-rel. Egy apa, aki megszokta a kötelességek szigorú teljesítését, és aki nyugtalan szorgalommal törekszik a célját elérni, és egy anya, aki fürge elmével, élénk fantáziával és nagy mélységekkel.

Az apa iránti gyűlölet sok embernél a saját neve iránti gyűlöletben fejeződik ki. Ez különösen a Grillparzernél volt kifejezett. Alig láttatta írásban, nemhogy nyomtatásban, eleinte nem tudta elhatározni, hogy használja-e, szégyellte a nevét, rettegett tőle, átkozta! Schiller-ben ugyanazt az ellentétet találjuk: szigorú, gyakorlatilag intelligens, bigott apa, aki folyamatosan küzdött belső gonosz ösztönei ellen. Kemény önvád áradt az ajkáról. Megkövetelte fiától, hogy szigorúan teljesítse kötelességeit, és nem intette meg tanárait, amikor barbár módon megverték. Nem csoda, ha Schiller később szembeszállt a „fiatalok esztelen és szívtelen nevelésével”! Anyját kedves és szelíd viselkedés jellemezte, nagyon megértő volt, bár enyhe hajlamot mutatott a miszticizmus iránt. Schillernek is volt megtért periódusa, amelyet minden neurotikusnak át kell élnie. Első alanyai bibliai szereplők voltak:  “Krisztus” és “Absalon”. Első remekművében, „A rablókban” az apával -gyűlöletének megfelelően -rosszul bánnak. Karl és Franz nyilvánvalóan a költő két lélekáramának megtestesítője. – Talán a nagy gazembernek nem is kell olyan hosszú út a becsületességig, mint a kicsinek. * mondja Schiller. A „Don Carlos” előszavában is a most vázolt problémát látjuk: az apa gyűlöletét és az anya szeretetét. Természetesen nem olyan kirívóan, mint az Oidipuszban. A több ezeréves kulturális munka fedi, gátolja, torzítja, kiszorítja. De alapvetően ugyanaz a motívum. De, ami a lényeg, minden idők legnagyobb zsarnoka az apa, az apa elviselhetetlen zsarnoksága elleni felháborodás, akinek Gessler-kalapja előtt a gyerekeknek mindig alázatosan meg kell hajolniuk.

Elég furcsa! Konrad Ferdinand Meyer apja szintén Goethe és Grillparzer apjához hasonló volt. Scheffels, Schillers. Jean Pauls, Keller apja a legszigorúbb lelkiismerettel és a legkötelességtudóbb ember, fáradhatatlan dolgozó, miközben idealista, nemes, szellemes anyját melankóliája kergette a halálba. Sadger pontosan meghatározza az anya és a fiú kapcsolatát. A szerelem, a viharos szerelem teremtett végtelen kapcsolatot közöttük. Az anyának először meg kellett halnia, hogy a művész költői munkája szabadon fejlődhessen. Hebbel az apjáról is elmondta: „Apám valóban gyűlölt, és én sem tudtam őt szeretni. Ő, a házasság rabszolgája is gyűlölte az örömöt, a szívéhez vezető utat a bogáncsok és a tövisek védték meg. Még gyermekei arcán sem tudta elviselni, a mellkasából feltörő, örömteli nevetés szentségtörés volt számára, önmaga megcsúfolása. A játékra való hajlam meggondolatlanságot, haszontalanságot, bármiféle munka félénkségét, veleszületett korrupciót, második bukást jelzett. Engem és a bátyámat a farkasainak nevezett, étvágyunkból lett neki is étvágya, ritkán tudtunk megenni egy darab kenyeret is anélkül, hogy hallanunk kellett volna róla, hogy nem érdemeljük meg.

Csak a gyűlölet beszélhet így. Nem véletlenül dicsőíti első darabja a gyilkosságot. Judit, aki levágta Holofernes Deni fejét! Természetesen a zsarnokot is szereti. Hintázás a gyűlölet és a szeretet között. Minden neurotikus örökké visszatérő motívuma.

Heine szerelmi élete egyaránt jellemző egy költőére és egy neurotikuséra. Fiatal középiskolásként rajongott egy lányért. Nyilvános záróvizsgán el kellett mondja a Búvár c. balladát (Schillertől) de azon a ponton, hogy :  “És a király int, gyönyörű lánya felé”  tekintete az imádott szépségre esett, aki egy arany karosszékben ült az iskola felügyelői között. Megakadt, és nyitott szemmel bámulta a csodálatos jelenséget. Háromszor megismételte az említett mondatot, majd – mint Strodtmann életrajzírója beszámol, elájult.

Pszichoanalíziseinkből tudjuk, hogy ezek az életmentő ájulások többnyire hisztérikus betörések. Aztán beleszeretett a hóhér unokahúgába, Josefába, akit “Sefehennek” hívtak. Végül sok vándorlás után első nagy szerelmével unokatestvérén, Amalie Heine-nél kötött ki, aki híres verseinek múzsája volt. ” Junge Leiden “. Az unokatestvér a tipikus kompromisszum az anyára vagy nővérre irányuló vérfertőzés és védekezés között. Grillparzer is szerette unokatestvérét, Marie Rizzit (édesanyja neve Mari-anne volt!) Az azonos nevek vagy hasonlóságok gyakran fontos szerepet játszanak a szerelem választásakor, mivel infantilis ideálképek megvalósulásához kötődik. Ezt az ideált általában a legközelebbi családi körből veszik át. Az unokatestvér szintén rokon- és mégis olyan, aki nem annyira elérhető, mégsem annyira közeli.

Heine is rosszakat mondott az édesapjáról. De az anya! Milyen gyönyörűen mondja:

Őrült őrületben  Miután elhagytalak téged,
azt akartam, hogy az egész világ véget érjen
és meg akartam nézni, hogy megtalálhatom-e a szerelmet,
 hogy szeretettel átöleljem a szeretetet.

 Szerelmet kerestem az összes utcán,
kinyújtottam a kezem minden ajtó előtt,
És szerelmi adományokat könyörögtem, –
 De nevetve csak hideg gyűlöletet kaptam.

 És mindig a szerelemről tévedtem,
mindig a szerelemről, de soha nem találtam szerelmet,
És betegen és komoran tértem haza.

De aztán jött, hogy találkozzon velem,
és ó! mi úszott a szemedben,
ez volt az édes, régóta keresett szerelem.

A neurotikusok az egész világot szimbólumokban látják. Különösen gyakori a számok rejtett szimbolikája.

Raimund sorsa nagyon hasonlít Grillparzeréhez. Az ő apja is átkozta a fiát és művészi, míg az édesanyját “kivételesen kedves” nőként ábrázolják. Nagyon sok testvér szeretetet találunk a költőknél is. Goethe, Byron, Schiller, KF Meyer, Mörike és Keller bizonyítják ezt. Kleist húga, Ulrike kapcsolata szintén nagyon furcsa. Életrajzírója, Kiesgen ezt mondja róla: “Minden intim vallomását  Ulrike nővérnek írja, az egyetlennek, aki teljesen megérti őt “. Egész életében hű maradt hozzá, és amikor elment, félreértettnek, boldogtalannak érzi magát. Egyszer ezt írta neki: „Minden lélek szeretné, ha időről időre megértenék, még akkor is, ha az összes többi félreérti. Ahogy az ember heves harcban áll sok ellenséggel, jó hogy van köztük egy, aki tapssal mosolyog ránk, úgy néha téged is kereslek; és ahogy az ember boldogan repül, hogy találkozzon egy honfitárssal idegen népek között, úgy találkozom veled, kedves Ulrikchen. ” Máskor: “Ha férfi lennél, vagy nem a húgom, büszke lennék arra, hogy egész életem sorsát összekapcsolhatom a tiéddel.”

Imádott utazni, ami a legtöbb neurotikusra szintén jellemző volt. Menekült a félelem és a szorongás elől, egy új környezetbe. Azért is utaznia kellett, hogy megmentse a boldogságát, becsületét és talán életét.” Természetesen szívesebben utazott … nővérével, Ulrike-szal, akiről azt mondják: „Inkább férfi ruhát viselt, és soha nem engedett a szerelmi delíriumnak. Ez azt jelenti, hogy homoszexuális volt. Tapasztalatom szerint a homoszexualitás csak menekülés a vérfertőzés elől .A költőkben a legnagyobb szerepet a félelem és a borzalom játssza, amelyek a neurózisok középpontjában vannak. Mindenki – kivétel nélkül mindenki – szorongástól szenved.

6. fejezet

               Alfred de Musset 9 éves korában beleszeretett tizenkét éves unokatestvérébe. Szenvedélye olyan nagy volt, hogy szeretett házasságát több évig elhalasztotta. Megmutatva ezzel a neurózisok vonásainak elsöprő erejét. Nem volt képes különösebben mély szeretetre és valós tettekre. Hallucinációktól szenvedett; tizenkét évesen hatalmába kerítette egy régi portré, amely előtt órákat töltött szorongva; heves félelem érzése gyötörte, szörnyű hallucinációkkal. Hallotta, ahogy hevesen sikoltozik, és sápadtan, eltorzult arccal, tágra nyílt szemmel az ágy előtt ütötte meg: “lá! Lá! – kiáltotta rémülten. – Látod? Fekete lepedő van a karján! Istenem! Beszél velem!

 Ő is szenvedett az én megkettőződésétől, amelyet Edgar Poe  novellákban írt le ilyen jól, különösen Oskar Wilde „Dorian Gray” -jében. Ez a megkettőződés, amelyet Goethe leír nekünk, amikor önmagát Sesenheimba látja visszalovagolni.

Egyszer sétálni ment egy barátjával a Fontainebleau erdőbe. Szétváltak. Hirtelen leírhatatlan sikoltást hallott. Odasietett, és nagy izgalomban találta Mussetet. Látta, ahogy elhalad mellette, haja a szélben lobog, sápadt, szakadt köntösben. (A költők hallucinációiról és miszticizmusra való hajlamáról másutt fogunk beszélni.) Musset szenvedett a túláradó érzelmektől is, amelyre szintén számtalan példát találunk a költőkben. Említettük már Goethét, aki a „Hermann und Dorothea” olvasása közben sírva fakadt és kimondta az ominózus  szavakat: „Így égeti meg az embert a saját tüze.”

Musset is hihetetlenül erős volt az érzelmek játékában. Súlyos depresszió gyötörte, és a gonoszság, amelyben szinte minden költő szenvedett. Mint mondtam, minden depresszió csak az örömről, többnyire a nemi örömről, a szeretet öröméről való lemondás kifejezése. Mussettel sem lesz ez másként. Nem csodálkozhatunk azon, hogy időszakos alkoholizmusban szenvedett, olyan iszákosságban, mint Poe, Reuter, Verlaine, Grabbe, Baudelaire. Az iszákosság csak a periodikus depresszió egyik formája. A modern pszichiáterek, köztük Möbius is, ezeket a formákat a ciklothymia jeleként akarták kezelni. Pszichoanalíziseim bizonyítják, hogy gyógyíthatatlan, pszichológiailag motivált állapotokkal van dolgunk a tudattalanban, hogy nem pszichózisokkal, hanem csak pszichoneurózisokkal van dolgunk. Az alkoholista ember beteg, aki bánatát alkoholba akarja fojtani. Oudinet Musset állapotát hiszter-neuraszténiának nevezte. Tegyük félre a neuraszténiát, és megvan a klinikai kép, amelyet annyi, igen, nyugodtan mondhatnék, minden költő mutat nekünk: szorongásos hisztéria, amint azt számos páldán keresztül már bemutattam.

Néhány költő rögeszmés-kényszeres betegségben is szenvedett. Freud azt állítja Zo1a-ról is. A megszállott neurózis (kétely, gyűlölet és szeretet közötti ingadozás) apró vonásait minden költőben megtaláljuk – különösen egyértelműen Grillparzerben. Bizony elegendő példát adtam a költők szinte kóros nemi életére. De valódi hajlamuknak csak egy kis részét ismerjük. Először azt kellett feltételeznünk, hogy olyanok, mint minden neurotikus – akiket a szeretet igénye sújt, amelyet tévesen „perverziónak” neveznek. Freud azt mondja: “A neurózis a perverzió negatívja” (A neurózisokat azért nevezi a perverziók „negatívjának”, mivel náluk a perverz impulzusok a lelki tudattalanjából való elfojtás nyomán nyilatkoznak meg, mert ezeket a hajlamokat, mint a pozitív perverzek,„elfojtott” állapotban hordozzák.) Néhány költőben többet is láthatunk, mint a perverzió negatívja.

 A költő a tipikus magamutogató. Természetesen szublimált formában. Lecsupaszítja a lelkét és kiviszi árulni a piacra. Minden költő szadista és mazochista, mint minden neurotikus. Nagy örömet éreznek, amikor kegyetlenül kínozzák és kínozzák magukat. Érdekesen érzik magukat (szenvedésükben), sajnálják egymást és ezeket az érzéseket műalkotássá alakítják. Nagy mesterekké válnak a kínzás művészetében. Mindig a “démonok” megszállottjai. Charles Baudelaire ezt énekli: Sans cesse a mes …

De láthatjuk, milyen érthetetlenül kegyetlen ez a költő, akinek lelke „az illatok felett lebeg” és „szagokkal” boltozható. Egy nap mogorván felkel. Kinyitja az ablakot, és meglát egy bögréket árusító embert, akit azt gondolja, hogy ok nélkül utálhat. Jelez neki, és hagyja, hogy felszaladjon hat emeletet, rosszindulatú örömet érezve, hogy a férfinak sikerül nagy nehezen felmászni a sötét lépcsőn a törékeny áruval. Megjelenik az árus, és Baudelaire átfésüli az összes poharat. “Mi van? … kiáltja:” Nincsenek színes bögréid? Rózsapiros, kék, varázspoharak? Te szemtelen ember! Itt házal a környéken, és nincsenek színes poharai, amelyek megszépíthetik az életet? Aztán lenyomja a szegény embert a lépcsőn. A helyzetet tovább súlyosbítja: felülről egy virágcserépet dob ​​neki, amely leüti és megsemmisíti az összes áruját. Őrültségében kiáltja az utána következő szavakat: “La nie est beau! Tanítása:” A szeretet egyetlen és legfőbb öröme a bizonyosság, hogy rosszat cselekszünk. És mind a férfiak, mind a nők tudják, hogy minden vágy a gonoszban rejlik. A költők többségében nem nehéz meghatározni a szadista és a mazochista motívumokat. Shakespeare drámáiban vértengeren gázolunk át, és számtalan lírai költő panaszkodik szenvedéseiről halhatatlan énekekben. Egyenesen mazochizmus. A költő neurózisainak középpontjában áll, mint már említettük, a félelem. A félelem érzése minden költőben kimutatható. Gyakran hipochondrikus félelemként fejezik ki magukat, amely során remeg a saját egészségéért. E tekintetben Goethe és Grillparzer szinte végleteket képviselnek, a félelem szorongásban is kifejeződhet, ami kétségbe vonja az alkotás képességét. Számtalan bizonyíték van erre. Itt is felhozható Grillparzer, akinek naplóiban ezekről a folyton növekvő félelmekről olvashatunk. 

Néhány költőben a félelem eléri a patológiás szintet.  A modern költők közül Maupassantra kell különös figyelmet fordítanunk. De az ő szenvedése a szifilisz okozta progresszív bénulás volt. A szorongásos hisztériája azonban már jóval azelőtt fennállt, amely számos tünetben megnyilvánult. Ez most nem az a hely, ahol belekezdünk a neurózisok és az exogén természetű agybetegségek kombinációjának kérdésébe. A neurotikus félelem sokkal egyértelműbb August Strindbergnél, amelyet orvosa egy tipikus melankólia tünetének tekint. A költőt kezelő orvosokról azt mondják, hogy paranoiát diagnosztizáltak. Számomra nem kétséges, hogy komoly szorongáshisztéria volt ez is. Mint minden költő, Strindberg is hajlott a misztikus-pietisztikus felé. Ehhez még visszatérünk. Rohamainak utolsó műveiben való ábrázolása minden szorongással foglalkozó tankönyv kötelező, ékes példája lehetne.

 Edgar Poe a félelem alkotója is volt. Antheaume és Dromard szerint pantofóbiája állítólag alkoholos mérgezés következménye. Azt hiszem, a szerzők összekeverik az okot és az okozatot. A neurózis depressziót és szorongást vált ki, amelynek kijavításához az egyén alkoholhoz és morfiumhoz fordul. Mint a legtöbb alkoholista, Poe sem igazán szereti inni. Az éjszaka folyamán a “melankolikus depresszió tehetetlenségében” vándorol, és az alkohol démonjának áldozatává válik. Nagyon jól ismeri betegségét: „Én – mondja – nagyon érzékeny, szokatlanul ideges vagyok. Időközönként szörnyen megőrülök. A teljes eszméletlenség rohamaim alatt iszom. Természetesen ellenségeim az alkoholt okolják az őrületemért, és nem az őrületet a részegségért. “

Alfred de Musset szorongásos rohamaira már rámutattam. A félelem ezen érzéseinek oka az elfojtott, eluralkodó szexualitás. Werner Zacharias világosan kifejezi:

Vágy volt-e a nappali társamra,

az éjszakai társamra a borzalom. ” “

Ideges szorongásos állapotok és kezelésük * című monográfiámban ezeket az összefüggéseket részletesen bemutattam.

7. fejezet

Minden neurotikusnál találunk egy vallásos időszakot gyermekkorban körülbelül tíz és tizenhárom éves kor között. Koraszülött gyermekeknél ez az időszak még korábban, néha már 4-6 éves korban is bekövetkezik. Ösztöneik bűnként jelennek meg náluk a tudatban, és megpróbálnak ezeken az ösztönökön felülemelkedni és a vallásba való menekülés által, megszabadulni tőlük.  Ez az az idő, amikor a költők is érzik első vallási impulzusukat. Később általában sokkal szélesebb és szabadabb világképet látnak, amely az embert emberként értékeli.

De egyesek elakadnak a bűn fogalmánál. Nem tudják függetleníteni magukat a vallástól, és egyetlen eszköze van a lelki béke megtalálásának: az abba való menekülés. Vagy a miszticizmusba, a teozófiába, a spiritualizmusba való menekülés. Az okkultizmus, ami alapvetően ugyanazt jelenti.

Természetesen az „égető bűntudatnak” a katolicizmus felel meg a legjobban. Ezért számos megtérőt figyelhetünk meg a nem katolikus költők között. Sok költő hajlamos az elvakult vallásosságra. A vallásos időszak szembetűnően gyakran fordul elő egy ateista őrület/roham után. A Krisztus-probléma sok kortárs költőt is foglalkoztat. Csak Tolsztojra utalok, …Meg kell említeni, hogy a vallásossá lett költő halála előtt vált katolikussá. Werner, a költő érdekes információkat adott nekünk a megtérés pszichológiájáról, akiről Goethe állította: : “Nagyon zseniális ember, született adottsággal.” Ez a nagyon tehetséges ember olyan nagyszerű életet élt, hogy feleségét teljesen elhanyagolta, és már korán beszürkült. Magát vádolja: “Joggal nem várható el többé a fiatal nőtől, hogy boldog legyen. Valószínűleg nem vagyok rossz ember, hanem sok szempontból gyenge, félelmetes, kedvetlen, tisztátalan. Hogy ilyen vagyok? ” Hamarosan azonban azt tapasztalta, hogy komoly bűnös. Rómába költözött, hogy tetteire gyógymódot találjon. Nyugalmat keresett. Vajon sikerül-e még? Nem késő?

            Hasonló változáson ment keresztül Friedrich von Schlegel, Adam Müller, Graf Stolberg és Novalis is. Novalis még azelőtt meghalt, hogy megvalósíthatta volna megtérési tervét. Ezekből a példákból láthatjuk, hogy a neurotikumok kórtörténete hogyan esik egybe a költők életrajzával. Megtaláljuk a hisztéria, az elnyomás, az incesztusos fantáziák, a szorongás, a perverziók, az undor érzését, a hazugság iránti hajlandóságot és a fantasztikus torzulásokat, a vallásba menekülést stb. Megjegyezzük a környezet fontos hatását a szenvedés eredetére is. A szenvedés gyökerei a gyermekkorba nyúlnak, ami később kimondhatatlan kínokkal tölti el a költő szívét, amelyektől a költészet révén vulkánként tör ki, ahogy próbál megszabadulni tőlük. És van egy általánosan érvényes elvünk: Minden költő neurotikus és a neurózis, melyben szenvednek, mindig hisztéria, ez az ősi, rejtélyes betegség, amely nélkül az emberiség nem érte volna el annak a kultúrának a magasságát, amelyet ma természetesnek tartunk, és mégis az összes csoda legnagyobbja.

8. fejezet

Az első fejezetben részletesen bemutattuk az álom és a költészet összefüggéseit. Megpróbáltuk azt is megmutatni, hogy minden költő neurotikus és küöltészete neurózisának következményei. Számos költőben fedeztünk fel kisebb- nagyobb neurotikus vonásokat. Még mindig az a célkitűzésünk, hogy a költészettel való kapcsolatot tisztázzuk. Természetesen ezt csak egyetlenegy módon tudjuk megtenni. Hová vezetne, ha tengernyi példa felsorakoztatásával próbálnánk meggyőzni egy ellenfelet? Azt a feladatot tűztem ki magam elé, hogy elemezzem Grillparzer jól ismert drámáját: „Az álom- élet” címűt. Tisztában vagyok a téma nehézségeivel. Sokkal könnyebb lett volna bemutatni a költészet és a neurózis összefüggéseit a „Don Carlos” vagy a „testvérek” művén keresztül. De vonzott az álom, amelynek értelmezése fontos szerepet játszik a pszichoterapeuta szakmájában, és minden nap kihívást jelent az őt érzékelőnek is. A költő álmai eltérőek-e?

Freud ragyogó elemzésben mutatta meg nekünk „Az önkívület és álmok Jensen Gradivájában”, hogy a költő mennyire képes utánozni a természetet. Mit is mondok “utánozni”? – Ez inkább “teremtés” kérdése! De Freud műalkotást elemzett anélkül, hogy figyelembe vette volna a költőt. Ami engem érdekel a műalkotásban, az a személy, aki mögötte áll. Milyen forrásokból származtak a versek? Milyen kapcsolatban van a művész karakterével?

Tehát nem véletlenül mondtam el annyi mindent Grillparzerről az előző fejezetekben. Megkíméltem magam a hosszadalmas bizonyításoktól, ami akadályozná itt a gondolatok szabad áramlását. Természetesen a Grillparzer nem könnyítette meg ezt a feladatot számunkra. Annyira eltorzította és elferdítette titkos gondolatait, hogy nagy elemzőkészségre van szükség ahhoz, hogy megtaláljuk a szubjektív embert az objektív költő mögött. Hans Rau (Franz Grillparzer és szerelmi élete) még azt állítja, hogy Grillparzer szimbolikus reflexiókba burkolja érzéseit oly módon, hogy nagyon keveset tudunk meg a költő valódi természetéről. Eszébe sem jutott a költőnek, hogy a vers alanyaként pozícionálja magát. Míg Goethe a legrejtettebb gondolatait alkotásainak szereplői szájába adja, addig Grillparzer műveiből semmire sem következtethettünk a költőről.

“Semmiféle ügyes irodalomtörténész nem tudna bármit is kiolvasni a szerző karakteréről Grillparzer drámáiból.” Remélem, hogy bebizonyítom az ellenkezőjét. Grillparzer saját sorsa áll minden műve középpontjában, különösen a “Az élet-álom” címűben. Az egész dráma neurotikus gondolatainak parafrázisa.

Mi a neurotikus legsúlyosabb konfliktusa? A felhalmozódó álomfantáziák és a szűkös valóság közötti ellentét. Amit Grillparzer nem várt az élettől! És amivel kellett megelégednie! A drámánk főhőse, Rustan is hasonló helyzetben van. Fuldoklik egy olyan kicsinyes világban, amely nem ad lehetőséget felesleges energiáinak levezetésére.

Milyen elavultnak tűnik számomra ez az élet,
milyen elavult és szerencsétlen!
Mindig csak tegnap és holnap
ellaposodott kép:
öröm, aminek nem örülök,

szenvedés, ami nem szomorít el.
És a nap, amely mindig megújul.
Semmi, csak önmagát adja.
Ó, milyen másképp gondoltam
elhalványult szép napokban.

Hasonlítsuk össze ezeket  “Az Élet-álom” versrészleteket a következő naplóbejegyzéssel:

„Többé nem tudok így élni! Ha ez az elviselhetetlen, langyos semmilyenség még tovább tart, akkor körülményeim áldozatává válok. Ez az ernyedt, tudatromboló monotonitás, a saját értékeimmel szembeni állandó kétség, csak az éhező szívem és a kielégületlen vágyakozás; Nem bírom tovább. El kell távolodnom! El kell mennem innen! Kifelé a világba, hogy ha lecsillapítani nem is tudom ezt a búskomorságot, de legalább leigázzam. A világ forgatagában, más régiókban, más emberek által körülvéve, szellemem talán visszanyeri azt a boldog hangulatot, amely korábbi fiatalságom napjait olyan boldogan elárasztotta: talán, hogy a Svájci Alpok ismét felébreszti bennem ezt a szellemet, aki folyóként árasztotta el magát a kasztíliai Blankába, és akit most, hangulatom terhe nyomasztja, a legkisebb kísérletet sem teszi meg, hogy egyenesbe jöjjön. Igen, Svájcba! Mennyei föld! Igen! Völgyeidben, fenn, a szikládban szeretném megtalálni azt a nyugalmat, amelyet elveszítettem ezek közt az undorító, megnyomorított, keserédes lelkek között, A lakóidnak az erős szavai el kell feledtessék e félemberek hiábavaló fecsegését. El akarok menni azokra a szent helyekre, amelyeket egy Winkelried vérével színez, amelyet egy Erlach tetteivel dicsőít. El akarok menekülni a nyomor, a despotizmus és társa, a hülye unalom földjéről, ahol az érdemeket az ősök mércéje méri, ahol az ember azt hiszi, hogy semmi sem élvezhető, csak ami ehető, és ahol egy Collint matadorként tisztelnek, ahol a józan ész bűncselekmény és az igazság az állam legveszélyesebb ellensége. . . . legfeljebb hagyja, hogy a sivár középszerűség csírázzon, de a gondolkodókat kiirtja, mert attól tartanak, hogy az túlnő rajtuk. Természet, miért hagytad, hogy ezen a földön szülessek! – De mit panaszkodok? Hol vannak más országok álomvilágok előnyei? Ugye mindenhol félreértik a zsenit? A franciák nem annyira rabszolgák, mint inkább az osztrákok, a svájciak! – Igen. olyan! A svájci is, ugyanaz a svájci is, am, ő is elesett, ő is rabszolga! Bárhová fordulok, az emberi romlottság kísértete rám vigyorog, még a völgyeidben is, a paradicsomi Svájcban, egy olyan nép él, aki olvashatja Müller elődeinek tetteit anélkül, hogy golyót repítene a fejükbe, önző, politikailag determinált és alattomos, és bólogató Jánosok; láncokat hord a kezén, amelyekből az ős kard végzete lecsapna a szabadság ellenségeire! Te sem csalogathatsz, Helvetia. gleccsereiddel, Rajna-vízesésével és szabadságoddal, amelyen a harangok csilingelnek, amikor elmozdítja őket. Menj, jól vagy ott. Nem fogsz látni. Olyan, mintha egy Isten szakított volna el a csiszolt földről, egy égi szentélybe az elfáradtak számára. Szülőfölded öléig hajtva fogadj engem csendes öledbe, Otaheitibe, amely tündérföldként lebeg a képzeletemben, amelyre minden vágyam elrepül, és amelyet magányos melankóliás órákban festek le magamnak varázslatos színekkel. Adj nekem egy kunyhót nekem és George-nak, valamint egy nőnek, aki a földeden született, férje boldogságában, és egy tollpihében találja meg minden boldogságát. Adj nekem néhány fát, amelynek árnyékában pihenhetek, amelynek gyümölcsei egyszerű táplálékom, és szívesen emelem a kezem az ég felé, és azt kiáltom: boldog vagyok! Igen, határozottan így van. Elszakadok mindentől, ami meg akar fogni. Nem lehet más módja annak, hogy boldogok legyünk! Nem lehet az ez a besarazott út, amelyen a jogi dolgok hagytak nyomot. Nem, soha többet! Nagyobb boldogságot tudok, mint az evés, és az életem nem túl magas ár a nyugalmamért.”

 Rustan előbb idézett szavai – az itt közölt naplórészlethez hasonlóan – Grillparzer elégedetlenségét tárják elénk. Neki, a kreatív költőnek, akinek fantáziája egy kalandvilágot ölel fel, megismerve a köztisztviselő monoton létét, unalmas akták fölött kellett görnyednie, hagynia kellett, hogy elszaladjanak a drága órák, miközben erős cselekvésvágy hívta a nagyvilágba. Mi volt ez, ha nem egy komoly érzelmi konfliktus, amelyet minden nap át kellett élnie? És mégis egy belső hang azt mondta neki, hogy ezt a csendes életet, a szigorú feladatok teljesítését, előnyben kell részesíteni a kinti vad és hívogató élettel szemben.

Ez a szerény meggyőződés „Az álom- élet”. Az álomban a költő szó szerint megjeleníti mindazokat a lehetőségeket, amelyek felmerülhettek volna, ha engedett volna lendületes cselekvési késztetésének.

A darab valósággal kezdődik. Massud, egy tehetős gazda, egy egyszerű kunyhóban lakik Mirza lányával. Rustan, unokaöccse, imádja Mirzát, és szeretne a férje lenni. Nem nehéz belátni, hogy Massaud Grillparzer apjának számos vonását viseli, míg Mirza nyilvánvalóan anyja, Marianne és unokatestvére, Marie Rizy sűrítését jelenti, akik iránt egykor nagyon érdeklődött. Aki ismeri az álom nyelvét, nem lepi meg a Marie Rizy név összevonva jelenik meg a Mirzában. Grillparzer „Az élet- álomba” az ötletet egy Voltaire regényéből merítette. A Mirza név ott is előfordul, de teljesen más jelentéssel. Mirzát ott „az ország nemesének” hívják: Grillpartzer a nevet nyilvánvalóan a hősnő hangzásbeli hasonlóságai miatt használta. A jelenet azzal kezdődik, hogy Mirza panaszkodik Massudnak nagybátyjáról, hogy az egykor olyan szelíd Rustan megváltozott, és még késő este is a hegyekben vadászik. Massaud azt is megerősíti, hogy Rustan mellkasában amióta csak az eszét tudja, vad szív dobog, és csak csatákról és győzelemekről álmodik. Mirza Rustan változásáért Zangát, az új szolgát okolja. Máris észrevehetjük, hogy a Zanga a tudattalant személyesíti meg és szolgálja minden sötét hajtóerejével és ösztönével. Zanga a gonosz megszemélyesítése, akárcsak Mephisto a “Faustban”. A belső konfliktust ebben a darabban Rustan és Zanga képviseli.

De visszatérve a történetünkre. Massaud azt is elmondja, hogy Rustan vitába keveredett Osminnal és megütötte. Csak elemzésünk későbbi szakaszában fogjuk látni, hogy kit kell megszemélyesítenie ennek a rejtélyes Osminnak. Míg Mirza és Massaud eltűnnek a kunyhóban, addig Zanga és Rustan jelenik meg. Zanga sérelmezi, hogy Rustant ma leszidta a nagybátyja pusztán azért, mert kissé durvábban játszott Osminnal, a fiúval, aki vele szemtelenkedett.  Ezt követően Rustan megkapta:

Gondolod, hogy félek a szavaidtól,
az istenkáromlásokkal tűzdelt kitöréseidtől?
Soha nem kell szégyenkeznem,
vállalom, amit tettem;
Ha nem tudnám, nem lennék itt.
Nem az a fájdalom, amitől haragja bennem van,
az, ami neki magának kerül,
arra késztet, hogy elmeneküljek a szeme elől.
Ha minden aggodalmát, félelmét
miattam ki tudná önteni.
Öntsön olajat erre a nem megbízható szív tüzére,
majd maradjon hideg és nyugodt a vad cselekedetekkel és sodródásokkal,
itt! lehűti fájdalmát.
De azt kell látnom, hogy a közeli rokonok,
az Egyenlő uralkodó vad lovai északon és délen
húzódó kívánságai miként szakadnak békénk holttestére,
hogyan lendülnek elő gyorsan, széttépve;
Látom, hogy mindketten,
az idegen zónák állampolgárai,

szembenézünk egymással,
 beszélünk és nem értjük meg egymást,
haragszunk a másikra,
Mindkét szívben egyenlő szeretet van, de másik nyelv,
És a jámbor ajak átok üdvözlete ragyog a különös fülben:
 Ez kelti életre a fájdalmat.  

Ezek a szavak egyértelműen jelzik a kapcsolatot Grillparzer és apja között. Különösen az a felkiáltás, hogy az, ami az ő nyelvén étel, más nyelvén mérget jelent (utalás a költészet kiváltotta konfliktusokra), a lehető legélesebben jellemzi Grillparzer és apja kapcsolatát. Csak a tudattalan lázadt fel a tudatos engedmények ellen. Zanga provokatívan javasolja Rustannak, hogy alkalmazkodjon a nagybátyja nyelvéhez.

Nos, tanulja meg a nyelvét,
ő soha nem fogja megtanulni az Önét!
És ki tudja? Az idős úr nem hiányzik-e az órákból.
Maradjon az országban, és táplálja magát őszintén!
A békének is megvan a maga szépsége.

Kristálytisztán kihallhatóak a szigorú, erélyes túlzottan törvénytisztelő ügyvéd szavai, amelyek Grillpartzert csúfolják, és az apa, aki nem hagyott volna ki egyetlen alkalmat sem, ha a fia kioktatásáról volt szó. Zanga a legmagasabbra emeli Rustan reményeit azzal, hogy Samarkand hercegére hivatkozik. Úgy gondolja, hogy Osmin, az a szamarkandi herceg, egykor a falu fia lett volna; most pedig hatalom és ragyogás borítja.

Ugyanaz a hangnem vagy,

amelyből a szerencse formálja az embereket

A liláért, a trónért.

Ez valószínűleg utalás arra, hogy a Grillparzers családjának felmenői gazdagok voltak, másrészt Reich helyesen gondolja, hogy Napóleonra való utalás is van benne. Még Napoleon is, aki meddig eljutott, egy ügyvéd fia volt, mint Grillparzer. Zanga szavai egyre csábítóbbá válnak. A harci élet csodálatos, grandiózus leírása bebizonyítja Rustannak, hogy az élet nem a töprengésben rejlik, hanem a cselekedetben és a cselekvésben. Nincs kétség tehát (Grillparzer teljes energiáját hipochondriás töprengés során emésztette fel, és amit legkevésbé tudott átélni, az tette és cselekedte).

Megjelenik Mirza és Massaud, és Mirza, félve a két férfi vitáját, Massaud és Rustan között tolakszik, amikor észreveszi, hogy Rustan le akar ülni az öreg mellé. Nyilván az anyja felidézése, aki oly gyakran megakadályozta az apa és a fiú vitáját.

Következik az erdei jelenet Osminnal. Zanga elmondja, hogyan alakult a vita.

Dél volt, és a vadászok, hogy megpihenjenek, mind összeálltak, ahogy szoktak. A rét földjén, a tiszta forrás szélén kipihenni magukat. A fűzfák sovány utánpótlásával és beszélgetéssel. Köztük volt Osmin, egy elkényeztetett dacos fiú, aki olaj- és kenőcsszagú, akár egy virágüzlet.

Most fel akarom fedni a fátylat, amely eddig eltakarta Osmin sötét alakját.  Amint később tisztábban fogjuk látni, Osmin nem más, mint Grillparzer testvére, “Camillo”. (Eredetileg ezt az alakot „Sapor” -nak nevezte volna.) Camillót, költőnk harmadik testvérét édesanyja rendkívül kényeztette és szerette, általában nőies karakter volt, szeretett játszani, ahogy Grillparzer az önéletrajzban elmondta, babákkal és női szoknyákkal. Erre utalnak Zanga szavai: “Elkényeztetett, dacos fiú, aki olaj- és kenőcsszagot áraszt.” Hogy maga a király lányát nézi, csak később derül ki számunkra, amikor megtudjuk, kit képvisel a király lánya, Gülnare. Grillparzer régi, meg nem nevezett féltékenysége édesanyja kedvesével szemben itt hatalmasan áttör. Milyen gyakran akarta fenyíteni a fiút; még inkább, milyen gyakran kívánta ő maga a halálát! Emiatt nincs ok azonban aggodalomra. Aki megismerte a neurotikusok lelkét, tudja, hogy a halállal kapcsolatos gondolatok milyen gyakoriak, egyetlen neurózisból sem hiányzik, és később a fájdalmas rohamok súlyos, kimeríthetetlen forrásává válik. Nem minden neurotikus ismeri ezt a forrást, de csak Grillparzer gyönyörű mondatára tudok emlékeztetni: “Minden szívnek megvannak a maga titkai, amelyeket félelmesen elrejt magában.”

A jelenet lendületesen halad tovább, Rustan kétségbeesetten követeli a szabadságot; ki kell mennie.

Nézd, nemmaradhatok itt tovább. Ez a nyugalom, ez a csend nyomja a mellkasomat. Mennem kell, ki kell mennem, az itt tomboló lángoknak a szabad éterbe kell ömleniük, ezt a forró kebelt az ellenség forró melléhez kell nyomniuk, hogy erőszakos megrázkódtatásban megszakadjon vagy kisüljön; Az izgatott erőnek méltó ellenfelet kell keresnie, mielőtt önmagához fordulna és felemésztené saját gazdáját. Csodálkozva néz rám? “Csak egy kapu rejti a tüzet” – mondta maga, hadd oltsam el. Adj szabadságot és hagyj el.

A vers sorai világossá teszik, hogy a tétlenség, az energiafölösleg felemésztik Rustant. Massud és Mirza minden kérése hiábavaló. Azonnal ki akar menni a világba, végül is, mielőtt elbúcsúzna, hagyja rábeszni magát, hogy egy éjszaka a házban maradjon és meghallgassa egy régi dervis szavait. Csak egy kis szusszanás. Rustan örül, hogy mindazon vágyak, amik eddig szunnyadoztak, most ébredeznek. Mégis fél, és nem jön álom a szemére. Ekkor hárfahangok hallatszanak, a régi dervis énekel és Rustan megismétli a dal csodálatos szavait:

“Az árnyékok az élet javai, örömeinek árnyéka sokaság, árnyék szavak, vágyak, tettek; csak a gondolatok igazak. És az a szeretet, amelyet érzel, és a jó, amit csinálsz, és nem ébren van, hanem aludt, amikor egyszer pihentél a sírban. “

Elalszik, a környezet körülötte megváltozik. Megjelenik egy nagy, aranyfényű kígyó, amely egyre magasabbra emelkedik. Ez a kígyó, amelyet nyilvánvalóan a Varázsfuvolából vett át, amelynek nagyszerű benyomásáról maga Grillparzer is beszámol, valószínűleg a kísértés legismertebb szimbóluma, amely a nemi vágyakból eredeztethető. A kígyóra utalok, mind a Bibliában és a mesékben. Riklin is erre a kapcsolatra világított rá “A mesék szimbolikája” című könyvében. Amikor a kígyó ágyba kerül a király lányával és megcsókolják, pompás herceggé válik. A szimbolikus nyelvről valóságosra lefordítva ez azt jelenti: Aki legyőzi az undort, az a királyságot a szeretet erején keresztül kapja meg. A kígyó tehát a férfi (néha a nő) nemi szerv szimbóluma. Az első felvonás végén itt hatalmasra emelkedik a pálmafa alatt, azt sugallva, mintha az emberek minden törekvése és tevékenysége a szexualitás sötét ősmélyéből fakadna; rájövünk, hogy ha Rustan egy királyságot akar meghódítani, akkor ezt úgy teszi, hogy szépségeit lábához fekteti ”. Még valószínűbb és nyilvánvalóbb, de rejtettebb az az értelmezés, miszerint az egész hódító hadjárat célja maga a királynő, vagy ahogy itt látható, a király lányának meghódítása.

De a neurotikusoknak nincs olyan ártatlan vágya, hogy az álom korlátok nélkül teljesülhessenek anélkül, hogy azoknak zavaró hatása ne lenne. Vágyai bűnösek, ezért elfojtottak. De minden elfojtott nemi vágy visszatér, amikor a tudattalan birodalmából a rossz, üreges orcájú társával a tudatba kerül: félelem formájában. Az elfojtott vágyak a félelem érzésévé avanzsálnak. Tehát annak az álomnak, amelyet Rustan itt valóra vált, neurotikus félelmetes álommá kell válnia. Itt kellene elárulnom, hogy meddig terjed hősünk bűnözői vágyai? Talán egyik vagy másik olvasó sejti. Inkább az igazságot mondom az álomról, amíg a bizonyítékok meggyőzőbbé nem válnak. A második felvonás erdős területen zajlik, amelynek hátterében sziklák állnak, amelyeket hegyi patak választ el egymástól, és híd kapcsolö ssze. Valójában egy tájat nem lehet másképp elkészíteni, ennek a leírásnak mégis olyan rendkívüli álomszerű jellege van, hogy a hozzáértő pszichoanalitikus úgy gondolná, hogy valóban szimbolikus álomképpel van dolga. Ellen akarok állni a kísértésnek, hogy feloldjam ezt a tájat szimbolikus kapcsolatainak béklyója alól. Azért annyit elmondanék, ami megingatja olvasóim szkepticizmusát és “a legjobbat, amit tudsz, nem szabad elmondani a fiúknak” – ha nem akarod, hogy rajtuk nevessenek és bolondnak tartsák. Rustan élvezi a szabadságot és számos tanítást kap Zangától; az egyiket alaposan át kell gondolnia tetteinek kezdetén.

Hajlamaink, gondolataink. korlátok nélkülinek tűnnek, de Gelin dobol, mint a szarvasmarhacsorda. minden tetted során legyen óvatos a kezdetektől fogva.

Zanga azt is elmondja, hogy a szamarkandi herceget nehezen győzi le ellensége, és most lehetőség nyílik arra, hogy bemutatkozzon,  akár elesik, akár meghódítja.

Ha nyersz, beszéljünk a bérekről: néhányan találtak ilyen koronát.

 Ezeket a szavakat hamarosan tettek is követték. Szerencsés véletlen, hogy a király pont ebben az erdőben vadászik, és hirtelen segítséget kér. Hatalmas kígyó fenyegeti. Rustan a lándzsát a szörnyetegre dobja, anélkül, hogy eltalálná. Ugyanebben a pillanatban egy férfi jelenik meg a sziklán, barna köpenybe burkolva, aki így szólítja őket: “Rossz lövészek!” Dárdával átszúrja a kígyót, gúnyosan nevet, gúnyolódik rajta a következő szavakkal: Rossz lövészek! Először tanulj meg célozni! és eltűnik a magasból. A király felocsúdik, azt hiszi, hogy Rustan a megmentője, és megköszöni. Zanga által felbujtott Rustan nem hajlandó köszönetet mondani neki. Megjelenik Gülnare, a király lánya, akinek megjelenése nagy hatást gyakorol Rustanra.

Zanga, ez a fényfigura, a nyakába szorult, halkan az apa karjaiban feküdt. Hogyan lélegzik, hogyan izzik, Mindene hullámzik és virágzik. Most tekintete rám mutat, köszönöm a szerencsét az üdvösségért. Zanga, most nem jöttem vissza! Ha a napjaim küszöbön állnának (I) megöltem azt az állatot.

A „Der Renegat von Breithaupt” című drámában a hős Sapor beleszeret nővérébe és megöli apját. A nővér valószínűleg elfojtás volt az anyáról, akit Grillparzer annyira szeretett, hogy 1812-ben, amikor súlyos beteg volt, azt hitte, hogy hallja a lány hangját, amikor lázas, és mindene ráment. Gülnare ebben a darabban magára vette Grillparzer édesanyjának szerepét. Az első alkalommal, amikor a hercegnőért folyamodott, Rustan talált egy rivális Osminra (Camillo), akinek állításai relevánsabbak voltak, mint ővéi. Rustan neve akkor Ismael volt.

A második tervben Ishmael már nem “az író vágyának és mérgének megtestesítője”. Ahogy Stephan Hock találóan mondja: „Már nem az olyan álmodozót szereti, mint Voltaire hercegnője, vagy az első terv egyikét, szerelmének tárgya már sokkal inkább a verseny”, és így folytatja: „Ezek a változások együtt járnak Rustan kívánságainak enyhe elmozdulásával is. Most inkább a korona miatt halna meg, mintsem a lány miatt. Voltaire szerethető hőse utat enged egy ambiciózus embernek. Grillparzer láthatóan zavarban van, hogy az anyja iránti szeretetét ábrázolja, mert Gülnare olyan nyíltan képviseli azt. Ez a szeretet intenzitása is csökkent az évek során, legalábbis ami az erotikus ösztönforrásokat illeti. Ezért a következő változatban Gülnarenek nem Rustan, hanem a (Camillo) Osmin miatt kell tombolnia. Az Osmin elleni gyűlölet nyilvánvaló a naplójában is: „A minap egy olcsó, önző tréfáról álmodtam, amit…velem játszottak és ami mélyen megsértett. Kora reggel, amikor még ágyban voltam, ő maga is bejött a szobámba. Nem tudom leírni azt a gyűlöletet, amelyet még az álomból éreztem ellene. Alig tudtam ránézni. Milyen abszurd! Természetesen az álmodott igazságtalanság nem állt teljesen kívül a valóságban megtapasztalt férfi jellemétől”

 Ismét megváltoznak a tervek. Állítólag Rustan szerelme visszavonul, és Gülnare nem tétovázik kezet fogni vele (elbúcsúzni?). Ebben a második részben minden férfit visszautasít.

A törékeny lelkű lányom mindig figyelmen kívül hagyta amire egyébként a fiatal lányok törekednek,  a férfi dicsőítését, a férfi üdvözletét. Legyen az a természet tévedése, legyen az egy korábbi hajlam, egy gyermekkori kedvesem álma, amelyek általam gyorsan rügybe kerültek, és ekkora nyomot hagytak maguk után: Minden udvarlótól, aki hozzá érkezett, elbúcsúzott

Ezt az édesanya ridegségének fogták fel, nem meglepő okok miatt.

A harmadik részben aztán Rustanért rögtön fellángol , „kéjben és vágyban izzik” és mintegy a nyakába veti magát. 

Grillparzer sem maradhat ennél a verziónál: Gülnare-t most szentimentálissá akarja tenni, csaknem elhallgattatni. De ez a változás sem lehet kielégítő a költő számára, amíg nem dönt úgy, hogy azt ábrázolja, mint itt a drámában, egy verziót, amelyben a hercegnő valóban háttérbe szorul, és Rustan szeretete a hercegnő iránt alig kerül terítékre. Ebben a habozásban, hogy a figurákat jól megragadjuk és költőileg megélénkítsük, a Grillparzer lelkében zajló változások valódi tükröződését kell feltételeznünk, amely magában foglalja az édesanyja iránt érzett erős vonzódást, amely ellen erősen harcolt és ami legyőzhetetlen riválisa, az apja iránt érzett távolodás legmélebb gyökere. Ugyanaz a motívum, amelyet az „Oidipus királyban”, a „Hamletben”, a „Don Carlosban” találunk, ugyanaz a motívum, amely olyan élénken jelenik meg az „Ősökben”, anyáról nővérre váltással. A történet előrehaladtával Gülnare követeli, hogy Rustan védje meg a hatalmas ellenséggel, a vérbeli thbiliszi kánnal szemben.

 „Légy védőm, légy üdvözítőm. „

 Mintha Grillparzer anyja azt kérné tőle, hogy legyen védője és megmentője apja halála után, és védje meg a sötét időktől, amit Grillaprzer hűen tett, amint azt az önéletrajzában már említett passzus is mutatja. Hangsúlyozza, hogy neki ki mind a védelmezőt mind a férfit pótolnia kellett.

Ezek a versek tudatalatti jelentésükben csak Grillparzer apjára vonatkozhatnak. Nem félt az élő férfitól: a halott vádjai kísértették.

A király és a lánya távoznak, láthatja, hogy Rustant nagy cselekvésvágy hajtja. Ekkor megjelenik az ember a szikláról, aki megölte a kígyót. Kilépett a szikla mögül. Letette a barna köpenyt a moha fedte padra, és most ott áll egy rövid, fekete zubbonyban, csupasz karokkal és lábakkal, fekete szakállal és hajjal, arca halvány, mint a halál. – Rustan mély borzalmat érez – A rejtélyes ember a forrás felé hajlik, iszik, és hirtelen Rustanba villámcsapásként hasít a felismerés, hogy a sziklás embere az ellenfele. “Osmin, a nőies, elkényeztetett, akit nemrég kigúnyolt vadászat közben. ” Egyedül Zanga azt mondja: “Csak nézd a szakállat, a hajat.” Rustan beszél:

Igazad van és igaz. De eleinte csak hasonlított rá. Minden tekintet, új hazugsággal, másképp mutatja meg nekem a vonásait. Ami valaha is szörnyű és gyűlöletkeltő, mindez megragad önmagában.

De ki lehet ez az ember, aki hasonlít Osminra, de mégsem ő maga? Csak a néhai apa, akire fia, Camillo hasonlít. Ezért jelenik meg, arca halvány, mint a holttest, fekete szakáll és haj, csupasz karok és lábak. A testét fedő barna köpeny, amely ekkora szerepet játszik és amelyet már említettünk, az álmokban elhalványult lila köpeny, az uralom jele. Az álomban szereplő király szinte mindig “apát” jelent. Az apa a lila köpenyt viseli, ami magas méltóságának szimbóluma. Eredetileg Grillparzernek az volt az ötlete, hogy írjon egy darabot „A lila kabát”címmel. A kabátnak, amely – mint Hock bizonyítja – Grillparzer műveiben olyan nagy szerepe van – szintén központban volt  Pausania drámájában, ezért ezt a drámát „lila kabátnak” akarta nevezni. Most már megértettük, hogy a sziklából érkező ember miért hasonlít annyira Osminra, hogy ugyanolyan gyűlölt vonásai vannak, mint gyűlölt apjának, aki irritálja Rustant azzal, hogy a szerelem forrásából iszik. 

A sziklás ember el akar menni, és alig hallható hangon válaszol arra a kérdésre, hogy merre tart, hogy “bíróságra” megy, hogy megkapja a tettéért járó jutalmat. Meggyalázta Rustant, közben pedig ismét kiáltotta neki a megvető szavakat: „Szegény lövészek! Ha, ha, ha! Először tanulj meg célozni! Szegény íjász! Mintha pellengérre állítaná Grillparzer impotenciáját, amire utalt a naplójának egy pontján, és ami az utolsó pillanatig mindent megmagyarázna a nőktől való elzárkózását illetően. Még akkor is, ha Grillparzer impotenciája nem bizonyítható a feljegyzésekből, az sem szól ellene, hogy szerelmi kapcsolatokat alakított ki különböző nőkkel és szenvedélyesen szerette őket. Mindezekben az esetekben relatív impotenciáról, vagyis átmeneti mentális gátlásokról van szó.

Rustan hiába próbálja lágyítani a “sziklás emberét” (azaz a kőszívű embert) azzal, hogy ajándékként felajánlja neki az értékes tőrt, és lebeszéli a tervéről. Az álmodó ismét kénytelen érezni a feltűnő hasonlóságot Osminnal.

– Nem olyan, mint ismét Osmin? Amikor vigyorog, amikor nevet. ”

Rustan sürgeti:

„Ember, mit akarsz, mire vágysz? Fukar vagyon, kincsek miatt? Arany tengerbe akarsz vinni. Öntse ki, hogy a fejét, amit a világ hisz a legjobban. Minden vágyad, vágyad, mielőtt az elkezdett kihajtani. Meg kell-e valósulnia előtted. Látnia kell, hogy érett a kévékben. ”

Kincsekkel szeretné felvértezni.  Ezek a sorok emléket állítanak szolgálnak azoknak a jókívánságoknak, melyeket a gyerekek oktatóikhoz intéznek. Amiben a világ a legjobban hisz, minden kívánságának, vágyának, stb. megvan a maga ereje. Észrevehetjük a hasonlóságokat a Grillparzer által ismert születésnapi levelekkel.

De minden könyörgés hiába. A sziklás embere azt mondja:

 “Hosszú vízfolyások rontják a Melle-t: szeretek inni a forrásból.”

Átmegy a hídon, és Rustan megküzd vele, ahol halálfélelmében így kiált:

“Érintése lázas.”

Ennek a felkiáltásnak a magyarázata túl messzire vezetne itt; mindenesetre, amikor az apa keze megérinti a fiát, az minden ellenállást megtör. A kibontakozó kísérteties küzdelemben Rustan (Zanga tanácsára) meghúzza a tőrt, és megüti az idegent úgy, hogy leessen a hídról. Félig állva az áldozat az egész helyzetet a következő szavakkal tárja fel:

„Gyermekkor! Gyermekkor! Kövesse az ártatlanságot hordágyon! Rustan, Rustan! Mirza, Rustan! * “

Az Ártatlansággal a gyermek tiszta kapcsolata is elhunyt az apjával. A haldokló ajkait ezek az utolsó szavak hagyják el:” Rustan, Rustan, Mirza, Rustan. “

Csak egy apa hal meg így, hogy a fia és a felesége nevét kiáltja. Rustan boldogtalan; szeretné, ha soha nem született volna meg. Megjelenik a király és Gülnare, és megkérik, hogy menjen velük. *

 Az aktus bezárul. Az álom ezen első szakasza azonnal feltárja előttünk a legsúlyosabb konfliktust, ami a költő mellkasában feszül. Mély, kitörölhetetlen gyűlölet testvér és apa iránt. Megöli az apját, hogy megtisztítsa az utat az anyjához. Mennyire érthető a költő felkiáltása versében: “A tragikus múzsa”:

” Tűnj el, rettenetes apagyilkos! ” stb. Amit Médea elkövetett, annyira érthető volt számára, mert hasonló, szinte ugyanazok az érzések tomboltak fiatal, beteg szívének vad viharában.

A következő felvonásban Rustan győztesen tér haza a csatákból; A király hozzá karja adni feleségül a lányát.

Egy dolog aggasztja a királyt, hogy nem ismeri Rustan származását. Előtte, Zanga ösztönzésére, Rustan más ruhákat vett, hogy megtévesztő lehessen. Itt láthatjuk azt a fantáziát megjelenni, amely oly sok embert és minden neurotikust foglalkoztat. Ez annak a vágynak a fantáziabeli megtestesülése, hogy előkelőbb leszármazottakat tudna a magáénak.  Ha az apa rivális az anyához fűződő érzelmekben, akkor ezt a konfliktus a legkönnyebben az oldja fel, hogy a neurotikus azt fantáziálja, hogy egyáltalán nem az apja fia, hanem valami gazdag, nemes nagyúr, fejedelem vagy akár egy király fia, ezáltal megfosztva az apát rokoni jogaitól, mindösszesen vetélytárssá degradálva őt ezzel.  Az anya méltósága, akit a magasabb leszármazású álom  lényegében örömlánnyá tesz, olyan jelentős veszteséget szenved, hogy a vérfertőzés titkos gondolata legalább elnyeri a megvalósulás lehetőségének látszatát.

 A király azt hiszi, hogy emlékszik arra, hogy a veszély órájában megmentője kicsi és sápadt, barna köpenybe burkoltan, éles, vágó hangon jelent meg számára; de örömmel veszi tudomásul, hogy Rustan ma sokkal szebbnek tűnik számára, mint amikor veszélyben volt. Az ember olyan panaszokat hall, amelyek undorítónak tűnnek a király számára, és így szól:

“Vigyétek el vele, az undorító hangot, az emléket vele együtt.” (Utálat az apa hangjára és a Grill Parzer névre utalt). Élénk zörej hallható a kapuknál. Megtalálták az Osminként ismert északi holttestét, és vádlóként megjelenik régi apja, akit itt Calebnek hívnak. Ez a Caleb, aki eredetileg a király és akkor a néma gyilkossággal vádolt Rustan ismét nem más, mint a halott apa, aki szakmája szerint ügyvéd és ügyész volt. Úgy tűnik, hogy egy forgatókönyvet tart és néma hangokat ad ki. A gyilkossággal vádolt király maga úgy látja, hogy Rustan volt a gyilkos, most emlékszik, hogy valaki más dobta a lándzsát és megmentette, és kéri Rustant, hogy mondja el az igazat és fedje fel magát. Rustan lelkiismerete előtt igyekszik menteni a menthetőt, és most a király viselkedését szégyentelinek és kicsinyesnek és szörnyűnek találja.

– Nem mintha megöltem volna Manut! Halálát adtam neki. Vajon megvédte-e az életemet, azért, mert ez a hídút, keskeny és elég jól csúszó, csak a kettő egyikét hordozta ”

Két ember nem osztozhat a szereteten a keskeny és csúszó híd  csak a két rivális egyikét bírja el. Fel kellene-e adnia mindent és lemondania anyja szerelméről?

– Bármi legyen is a kívánságom, testi, valóban. És amikor megfogom a kezem, eláraszt egy szemtelen őrület? Nem az őskor hősei voltak-e gyakran ugyanazon a kétséges pályán? «Tedd! ** Hadd hallja egymást a szellem és a bátorság; “Ne tedd!” Kiáltotta fel nekik a szív. És csalódtak. A halogatóért tették: Vagy megtették, és most esküszünk arra, amit tettek. ”

Aztán megjelenik Zanga, mögötte egy szürke ruhás nő, aki bögrét cipelt. “Fiamként” szólítja meg Rustant, és úgy tűnik, joga van rá, mert amikor Mirza és Gülnare édesanyjukat hősként alakítják, mint Massud és a király csak apjuk jámbor, enyhe vonásait viseli, ez a szürkeruhás öregasszony jelenik meg, mint a gonosz megszemélyesítése az anyában.

– Nos, fiam, súlyos beteg! – Milyen vadul izzik a sötét szemed. Milyen költőileg megrándul a száj! Add oda a kezed nyújtja a karját, és megmutatom a lázát. ” Rustan: “Hadd!” Az öregasszony: – Jól beteg, fertőző beteg! Valaki, aki hozzád közeledett, már meghalt, kint feküdt a homokban, És a király valószínűleg attól is tart, hogy gonoszságod megragadja: Ezért vár, mert határozottsággal időt ad neked, kisfiam. Menekülni, menekülni. ”

Azt tanácsolja, hogy használja a “méregpoharat”, és szabaduljon meg a királytól a súlyos konfliktusok elkerülése érdekében. Az idős nő démoni erőszakkal próbálja ráerőltetni a poharat.

.Ha ha ha! Miért a függöny? Miért akkor takar és takar,  Ha csak azt tesszük, ami helyes? Ó, szeretné, ha a bájitalt kényszerítenék! Ó, nem kényszerítek senkit, fiam! “Úgy tűnik, a sötét szenvedélyek diktálják ezeket a szavakat., Vidíts, kedves fiam. Ne tedd a szemedhez a kezed! holttest a trónon ”

Rustan vissza akarja adni neki a csészét. Ennek során az asztal jobb oldalán megfogja a király serlegét, és az öregasszony kezébe nyomja. Az öregasszony pohara a bal oldali asztalon van. A bal és a jobb oldal szimbolikus használata nagy szerepet játszik a neurotikusok álmaiban. Minden, ami a jobb oldalon van, a „helyes utat, a kötelesség útját jelenti, beleértve a jobb oldali királykupát is. A bűnözőt az álomban a “bal *” fejezi ki. Hasonlóképpen, a homoszexuális tendenciákat a bal út hangsúlyozásával fejezzük ki. A két csésze a szerelem két formáját szimbolizálja. Az egyet, a törvényes szeretetet a jobb oldali király kupája képviseli; a vérfertőzés tiltott, csak titokban beismert szeretetet a bal oldalon található méregpohár szimbolizálja. Az idős asszony megissza a király megfelelő poharát, és ujjongva kiáltja a szavakat: „Hogyan üdít, hogyan üdít!  Természetesen joga volt megízlelni férje szeretetét. A jelenet önkéntelenül következik be, amikor a sziklás ember lehajol a forráshoz és iszik; egy kép, amely erőteljesen felkelti a költő fantáziáját. Az apa féltékenységből táplálkozó régi gyűlöletét az anya szájába adják, akit Rustan „öregasszonyként” szólít meg „fiammal”.

A bűncselekmény elő van készítve. De Rustan még mindig ingadozik, mivel az egész álomban inkább a bűnözés hajtja, mint a passzív álmodozó, nem pedig a pimasz bűnözői természet. Valójában még mindig ártatlan ember. Megjelenik a király, és kihallgatja Rustant. Védekezik, de olyan szavakkal, amelyek ugyanolyan könnyen címezhetők az anyjának, mint a királynak.

„Ha rosszul tetted azt, amit a halottal tettél, ne tedd ugyanezt az élőkkel. Mit jelenthet nekem a halott forgatókönyve? Hadd szóljanak a tetteim veled! Ki vívta azt a véres csatát, amely üdvösséget és győzelmet hozott neked? Ki rögzítette a koronát megint rajtad a fejeden?

Olyan, mintha Grilliparzer azt mondta volna az anyjának: „Ha már megsértetted apádat, akkor nem teheted ugyanezt velem. Vállaltam minden terhet a házban, hogy felneveljelek. Közalkalmazott lettem csak azért, hogy elkerüljem a bajokat. – A király azonban folytatja a nyomozást; Ugyanekkor megfogja a méregpoharat, kortyonként megissza, megdicséri erejét és fűszerességét, és elkezdi olvasni Caleb vádiratát, amely szintén Osmin védelme.

Azt gondojuk, hogy Mirza és Gülnare ugyanazok az emberek. Ahogy Osmin hasonlít a sziklás emberre, mivel ő az apa fia (Camillo és a régi Grillparzer), Mirza (az unokatestvér, Marie Rizy és az anya) hasonlít Gülnarenre, aki mögött senki más nem rejtőzik, csak Grillparzer anyja. A költészet csodálatos módon kifejezi, hogy minden személy közel áll egymáshoz, és hogy sorsuk összefonódik. A király így szól:

– Rustan, rustani vadász! Miért gyötröd szerelmedet? Még mindig kétes képességet keresel a járatlan utakon. ”

Mintha Kaleb és Osmin tudna Rustan bűnös vágyairól. E mögött az a félelem áll, hogy a néhai apa és Camillo azt gyaníthatják, hogy a költőt nyomorúságosan gyötrik az incesztus gondolatai, hogy “szerelmét” gyötri (valószínűleg utalás Katharina Fröhlichre. Egy vízió most villámként világítja meg a dráma belső összefüggéseit. Mivel a függöny fellibben, láthatja Mirzát, és egy öreg ember áll előtte, olyan formában és ruhában, mint a régi Kaleb. Rustant megdöbbenti a hasonlóság, kezdi és két kézzel mutat a két öregre. Egy pillanatra világos számára, hogy ott látja szüleit, és hogy ez az öregember, aki gyilkossággal vádolja a király (talán a legfelsőbb király, maga az Isten!) Előtte, az apja is. A király így szól:

„Rustan, Rustan, vad vadász, térj vissza az utadra! Mi a hírnév, a nagyok boldogsága? Nézz rám! Mivel törekedtem a tiltottakra, tévútra mentem itt, ebben a sivatagban, a fedetlen csupasz életben, minden merénylő tőrén. ”

Osmin vallomásából itt is megtudhatjuk, hogy Camillo-nak ugyanez volt a sorsa, mert “túl magasra” törekedett. Ezen a ponton megjelenik egy hivatkozás a hagyományos Los GamiUos-ra. Olyan, mintha a költő élénk, látó szemmel átlátta volna Camillo, a neurotikus ember neurózisának alapjait, aki a Grillparzerhez írt levelében azt panaszolja, hogy több mint millió ember szenvedte el. Egyik szerető sem volt hűtlen hozzá, nem vesztette el vagyonát, nem fosztották meg tisztségétől, anyja és testvére elvesztését sem élte át! És mégis olyan fájdalmas volt a fájdalma, mintha mindezek a szerencsétlenségek sújtották volna, mert megértette a szerencsétlenség okát, és megszakítás nélkül konfliktusban volt vele. És megkéri a testvért, hogy ejtsen egy könyörületes könnyet érte. Ilyen volt az életben. Hasonló gondolatok villannak fel a drámában: A testvér sorsa figyelmeztetésként szolgál, és úgy tűnik, hogy a Camillo és apja vonásait viselő férfi megerősíti ezt a figyelmeztetést. A sziklás ember reflektorfénybe kerül.. A szemrehányásokat Camillo és Franz fejezik ki, nyilvánvalóan a vérfertőzés súlyos gondolatai miatt. Ez egy olyan folyamat, amelyet Freud „áttolásnak” nevezett. Az álmodó szívét, Rustant megmozgató érzelmek az álmodó másik személyére, az apára vetülnek. A sziklás embere a kígyót Rustanra akarja dobni, aki rémülten zuhan. Doom megállíthatatlan léptekkel közeledik. A király rájön, hogy megmérgezték, és Rustantól kéri az igazi poharat. Az öregasszony kijön a függöny mögül, és azt akarja, hogy az igazi poharat a királyhoz vigyék. Rustan elveszi, míg a király, felismerve a megtévesztést, szemrehányásokkal és fájdalomhangokkal hal meg. Rustan, a király – a gyilkosság – összehasonlítja a két serleget. Mennyire hasonlítanak egymásra. Nem tudja megkülönbözetetni őket! Minden szeretet! Hol ér véget a gyermeki gyengédség és kezdődik a tiltott szeretet? Hogyan kell megkülönböztetnie a bűnös szeretetet a tiszta szeretettől?

Zanga felkiált, hogy minden elveszett. Rustan kéri Zangát, hogy ölje meg, mielőtt elfogják.

Nos, tartsa készen a kését, és ha megragadnak, Zanga, hátulról nyomja be a testembe. Hallod? Hátulról, Zanga És amikor minden elvész. “

Ez a kettős hangsúly, hogy a lökésnek hátulról kell származnia, egyfelől tisztázni fogja a hős gyávaságát, aki nem nézhet a halál szemébe, másrészt felmerül az a feltételezés, hogy ugyanaz, mint a korábbi jelenetben, amikor a kígyót megdobja, homoszexuális fantáziákkal foglalkozik, melyektől senki, legkevésbé sem a neurotikus, nem szabadul. Gülnare, az immár egyedülálló király lánya, a birodalom uralkodója jön rendet tenni. Rustan elé térdel, és úgy véli, hogy az öreg kaleb meggyilkolta a királyt.

Ismét utalást láthatunk az apagyilkosság jelenetére, aki Grillparzerre szegezte a tekintetét: “Túl késő!”, Míg az anya néma pillantása védelmet és támogatást kért tőle. De a tett tovább kísért.  Kalebet börtönbe viszik; a Gülnare ellen fellázadó harcosok Rustan parancsára fejet hajtanak új uralkodójuk előtt.

A negyedik felvonás a Rustan elleni összeesküvésről szól. A bajba jutott emberek már nem akarják a Rustant elismerni. A királyi palotában vita alakult ki, a felháborodás zaja eljutott Gülnare királyné fülébe, aki erre fel komoly lépéseket tett annak érdekében, hogy Kaleb kiszabaduljon a börtönből. Zangának Rustan parancsára meg kellett volna ölnie a börtönben. Már említettük, hogy Caleb a halott apa megszemélyesítése is, aki már nem tud beszélni. Ismét, mint egy megszállottság, a költő gondolatai a gyilkosság körül forognak. Zanga túl későn jött, Kalebot pedig életben találják. Rustan majdnem összeütközik Zangával, és alá akarja vetni magát az emberek haragjának. Zanga arra a fenyegetésére, hogy mindent elárul, Rustan a kereszthez kúszik, és hűséges köteléket ígér neki. Itt Rustan karaktere először egyszerű alázattal mutatja meg magát, annak ellenére, hogy minden bűncselekménynél nagyobb nyomás nehezedett rá. Most már csak egy dolgot és egy vágyat tud megmenteni, és megkéri a csendes kalebot, hogy mutassa meg a gyilkosnak. Ez a kétségbeesés utolsó játéka. Rámutat az összes jelenlévő emberre. Ki a gyilkos Az? Az? Ez? Hadd beszéljen! Aztán a néma, öreg kaléb felegyenesedett és a legnagyobb erőfeszítéssel dadogta: “Te!” * Amikor Rustan ismét sürgette, egyértelműen kimondta: “Rustan!” Most a félelmetes álom a legmagasabbra terelte a borzalmat. Rustan gyilkosként van megnevezve. A kaland kedvező végkimenetele lehetetlennek tűnik. Az álmodó elveszett, és most ennek a költőnek az álmában következik be az, ami mindig a szorongás neurotikus álmának a vége. Amikor a félelem a legmagasabb, amikor az érzelmek olyan magasságot értek el, amelyet már nem lehet elviselni, bekövetkezik az ébredés, és az álmodó továbbra is reszketve veszi észre, hogy minden csak álom volt. Itt is hármat üt az óra, Rustan nyújtózkodik és beszél:

“Hallgat! Megüt! Három nappal ezelőtt, rövid idő, ennek vége! És nyújtózkodom és remegek, reggeli levegő szökik a hangok közé. Amikor eljön a nap, minden világos lesz. És akkor nem vagyok bűnöző. Nem, visszatértem ahhoz, aki voltam. “

Az ember azt gondolja, hogy az álom hamarosan véget ér, de csak átmeneti ébredés volt; Rustan tovább álmodozik. Mirza néninek veszi a királyné szolgáját; ismét Mirza, Gülnare, az anya és az unokatestvér egyesül egy képpé. Hősünk tehát nehéz helyzetben van. Harc következik, a harcosok szétválnak Rustan mellett és ellen, aki kihúzza a kardot, hogy dacos, lángoló könyörtelenségben meghódítsa szabadságát. Gülnare a kardjához kínálja magát, és odahívja:

“Nem ezek: csak szolgák: ütközzön velem, legyen bátorsága!”

És mit válaszol erre Rustan? Néhány rövid, de jellegzetes szót: “Bárkit, csak ne Téged!” Ismét vissza kell térnünk az álom szimbólumára. A vívás és a harc az álom nyelvén azt jelenti, hogy szexuálisan cselekedjünk. Amikor a gyermek meglátja a felnőtteket szeretkezni, azt hiszi, harcolnak egymással. Egy nőt szablyával vagy késsel rohanni annyit jelent, mint közelíteni a becsületéhez, mint fizikailag birtokolni, a szablyának és a késnek nemi jelentése van. Valójában ugyanaz. Rustan tudja, mi a kötelessége. Mindenkit lehet, mindet szeretheti, csak egyet nem; ez lenne a legszörnyűbb bűncselekmény, amelyre az ember képes lehet. Ezért ez a visszalépés és a felkiáltás: “Bárkit, csak ne Téged!” Időközben Zanga felgyújtotta a várat, vagyis a szenvedélyek lángokban égnek, csak egy menekülési lehetőség van tőlük: menekülj! Az olvasó megnyugtatására az álom megszakad, újra látjuk Mirzát, aki meghallotta az álmodozó Rustan nyögő hangját. Massud hangja csak a színfalak mögött hallható, ahogy Mirza versének ebben a szakaszában is megvilágosítóan hangsúlyozzák. Nem látja az apját, és amikor kinyitja az ajtót, észreveszi, hogy már fel van öltözve. “Már a táborból, már felöltözve?” Ez valószínűleg Marie Rizy-re utal, akinek kegyessége és visszafogottsága volt az oka annak, hogy a kolostorba ment és “felöltözött”. Mogorva, irodalmi jellege mintha az anyjára emlékeztette volna, ami a legnagyobb dicséret, amelyet egy nő egy normális férfinak adhat. Mirza imádkozik Istenhez, hogy megvédje a kedves embert; nagyon jellemző, hogy védelmet is kér a gonosz gondolatokkal szemben.

“Nem csak szenvedésektől és nehézségektől, hanem vágyaktól is és (köszönöm, hogy nem fog megtámadni, amíg vissza nem térnek hozzá a belső vágyaim, és újra imádkozhatok.”

Miután az olvasó  megnyugodott, hogy ez csak álom, ugyanazt az erdőterületet és hidat látjuk, amelyben az ember leesett a szikláról. Zanga elszámol Rustannal; a tudattalan fellázad a tudatos ellen. Rustan megdorgálja, mondván, hogy ő csak szolga volt, adományozta a bűnöket. Ez megnevetteti Zangát. Ő beszél:

“Érettebb? Alapító? Talán az! De szolgák? Megnevettet! Kinek a szolgája? Hol az Úr? Nem ereszkedtél le, nem zuhantál le a magasból, melyre ujjaim rám mutattak, Mert az akarat hatalmas óriása, Hiányzott-e bátorság a merész cselekedetekhez? A bűn és a büntetés hamarosan magához ölel. (Egyenlő igény, rang és hatalom: És mennyire igaz az anyaméhben, úgy néz ki, mint mi éjjel ”

“Tudatos” és “tudattalan”, mindkettő egyformán bűnös, bűnös cselekedetekben; a tudatalatti vad ösztönei ösztönözték, de Rustan csak azért esett el, mert a tudatnak nem volt bátorsága a tudattalan összes bűnügyi parancsának végrehajtására. Végül Rustan le akarja ütni Zangát. Zanga lefegyverzi és ugyanarra a hídra kényszeríti, ahonnan az apja ledobta magát. Rustan nem akar belemenni. – Nem tehetek, nem tudok! – kiáltja fel, és sajnálja, hogy követte ösztöneinek vad késztetéseit. – Hogy valaha is bíztam benned!

Külön említést érdemel az a híd, amelyről az apa leesett. Az ősi emberi álom a válás és elmúlás, a születés ősi mítosza, amely egyszerre jelent életet és halált. A híd, amely a szeretet birodalmába vezet, a halál birodalmába vezet. Ahogyan a napvilágot látta, most neki kellett lépnie halála előtt: a híd, amelyet csak egyetlen embernek volt joga járni: az apja! Rustan érzi helyzetének súlyosságát.

„Ó, szédülök, ó, rettegésem! Halvány fény villan át a területen, verseny az agyban, És a lengő alakok. Hihetetlen, lehetetlen megtartani. Forogj örvénytáncban. Ellenség, kísértő! Gonosz angyal! Hová tűnsz el Olyan sötét vagy! ”

Most hirtelen Zanga áll ott fekete ruhában. Úgy tűnik, a haja hosszú. Hátul fekete szárnyakat vesz észre, és a lába komor fényben ragyog. Az ördög áll Rustan előtt, aki megpróbálta. (Itt Zangából Mephisto lesz.) Zanga gúnyolódik Rustan félelemvel: a kígyók szalagok, a fekete szárnyak redők, ahogy itt a szárazföldön viselik. Abban a pillanatban a fegyveresek megjelennek Zanga háta mögött. Rustannak fel kell mennie a hídra, amikor Gülnare megjelenik előtte – ez nem lehet más -, és így szólít fel: – Állj meg! te véreskezű! “, majd később:„ Add meg magad, add meg magad! * A Rustanhoz hasonló alak a patakba veti magát. Az álomnak vége. Rustan felébred. Zanga, aki népviseletben áll az ágya előtt, csodálkozik zavaros beszédén és aggódik, hogy megőrült. Jön Massud és Mirza, akiket Rustan összekever az álombéli lakokkal.

“Ha. a király és Glülnare? Nem a király! Lehetséges volt? Massudnak látszol – Mirza, Mirza! Meghaltál és én is? Hogyan kerültem ebbe a kunyhóba? 0, ne pazarold a tekintetedet, azokat a szerető pillantásokat a sötétre, az elesettekre! Mert amit a szeretet ad nekem, azt véres gyűlölettel fizetek vissza. – És mégsem, nem utállak! Nem, én érzem, nem te. – És nem te. – gyűlöl? Ne utáljanak titeket! Senkit nem utálok, meg akarok bocsátani az egész világnak, és könnyeimmel, akárcsak a jámbor ártatlanság napjaiban, ismét érzem a szemem. ”

Rustan hivatalosan örül, hogy senkit sem utál. Megértjük a költő impulzusát, ha az önéletrajzára gondolunk (15. oldal). Alig tudja elhinni, hogy a vér és a halál, a győzelem és a csata csak izgatott fantáziájának játéka volt. Massaud félbeszakítja és így szól:

– Talán sötét figyelmeztetés volt egy ismeretlen hatalomról: Ki az óra, mint az év, és az év, mint egy éjszaka, ki akarja derülni. Fenyegető. amire gondoltál És most felfedi az igazságot, veszi a fenyegetést és az éjszakát. ”

A bölcs Massaud rájön, hogy minden rossz gondolat az álmodozó mellkasában élt. Mivel kifejezetten később mondja ki, amikor Rustan megkérdezi tőle, kételkedik-e jóakaratában, hogy maradjon és hazavezesse Mirzát, az álom valószínűleg nem generál rossz gondolatokat. De felébreszti a létező vágyakat, amelyekről bizonysága van. De mit lehet összehasonlítani azzal a boldogsággal, amelyet Rustan érez abban, hogy minden – minden csak álom volt? Azt kiáltja:

Üdvözlet. te szent reggel, örök nap, áldott ma! Amikor a sugarad szétszórja az éjszakai sötétséget és a köd szétszóródik, ez a kebel is behatol, diadalmaskodva a sötétségtől. Ami összezavarodott, fényessé válik; A titok nem a jövőben van; A megvilágosodás melegséggé és melegséggé válik, könnyű / köszönöm neked, köszönöm! Hogy azok a borzalmak, hogy a kezét vér béleli, hogy csak figyelmeztetnek, nem az igazságot, nem történnek, csak becsaptak. Hogy a sugár világosságában világosságot ad a világnak. Nem rám, a véres törvénysértőre, nem rám, a tisztara esik. Terjessze ki sugaraival, süllyessze mélyen minden mellébe! Csak egy dolog van (szerencse itt lent, egy dolog: a belső csendes béke és a mellkas mentes a bűntudattól!

Most a konfliktus békében feloldódik, és úgy tűnik, hogy a gonosz ördögöt is megszelídíti a jó szellem, a régi dervis, aki láthatóan nem más, mint a filozófia szelleme és az életismeret, mint a bráhminák bölcsessége, ami hiúság minden földi kívánságot kellően megjelölt: Zanga és az öreg dervis békésen halad az ablak mellett; az öreg hárfát játszik, Zanga pedig fuvolát fúj. A gonosz ösztönök, az elsődleges állati erők, megszelídítik őket a tudás ereje. Amikor az igazság és az öngondolkodás enyhe fénye megakadályozza, hogy az éjszakai szellemeknek már ne legyen helyük. A gonosz erők ezután a jó szolgálatába állnak.

9. fejezet

A költő vad ösztönkésztetéseiből merített ihletet, amelynek ezt a csodálatos művet köszönhetjük és amely páratlanul tárja elénk a neurózis borzalmait és belső konfliktusait. Az előző fejezetben ismertetett elemzés szűkössége nem akadályoz meg minket abban, hogy felismerjük, a költő a saját teraputájává válik, azáltal, hogy minden elfojtott gondolatát és vágyát kidomborítja a művében, lehetővé téve, azok bizonyos mértékű megélését. Emlékezzünk vissza arra, amit Grillparzer önéletrajzi naplójában megjegyzett: “Mindenki, aki rátermett akar lenni, el kell viselje a kellemetlen gondolatokat, míg az elméje megoldást nem talál rájuk!” Erre remek példa az Élet-álom c. mű. Az apa-és testvérgyűlölet következményeit láthatjuk.

A testvér gyűlöletet kelt. A testvért megölik, az apát megmérgezik, az anyát elárulják. De mit veszített volna valójában, ha mindezt megteszi! A bűncselekmények szörnyű kérlelhetetlenséggel sűrűsödnek addig a pillanatig, amikor Rustan megjelenik Grülnare előtt és beleesik a mélybe. De itt meg tudja engedni, hogy felébredjen ebből az izgalmas és örömteli álomból abban a boldog érzésben, hogy győzedelmesen megvívta a csatát a gonosz démonokkal. És megértjük Hebbel mondását is, miszerint: “Az ember bűnös lelkiismerete feltalálta a tragédiát. “   Mindent összevetve ebből a remekműből láthatjuk, mennyit köszönhetünk a költők neurózisának. Képes lett volna Grillparzer így megírni műveit, ha egészséges ember lett volna, mentve minden belső konfliktustól?  Nem és soha.  És ott van még Az ,, ősSappho, “Álom- élet”, “Jaj annak, aki hazudik”, és minden más mű, amelyet nem írtak volna meg, ha a tudattalan fenyegető ereje nem követelte volna a mentesítést, ha a neurózis nem késztette volna őket arra, hogy  szenevedésnyomásukra ezzel a gyönyörködtető szublimációval reagáljanak.

Amire Grillparzer itt ismertetett műve szolgált, azt Hesse is bebízonyította számos másik alkotás fáradságos tanulmányozása után. Heinenek igaza van, amikor a költészetet a gyöngyhöz hasonlítja, amely létrejöttének oka egy betegség.  Mi is minden szépséget, amelyet a művészek megteremtettek, betegségeiknek köszönhetjük. Na nem a Lombrosoi értelemben vett betegségnek, annak a szépségnek köszönhetjük, amelyet a művészek a világon létrehoztak, csak annak a ténynek köszönhetjük, hogy betegek voltak, nem betegek a Lombroso értelmében. Nem, ők olyan emberek, mint mi mindannyian, neurotikus emberek, akik megbetegszenek az idő valótlanságában, az erkölcsösség és a testi vágyak szinte áthidalhatatlan szakadékában.

Ha ezt a hidat egy napon megépítenék, ha a kívánságoknak nem kellene átadniuk a lelkiismeret szűrőjén, mielőtt teljesülnének, akkor az lenne a költészet utolsó napja. Eljön valaha ez az idő? Nem hiszem. Az erkölcsös, kulturált embert a vadon élő állattól elválasztó szakadék inkább csak szélesedni fog. A mellkasunkban kell hordoznunk, a feltörekvő civilizált embert és az örökké ott motoszkáló vadállatot, a lelki békénk elérése érdekében fel kell áldoznunk egyiket vagy másikat, vagy gyáva kompromisszumokat, szégyenteljes fegyverszünetet kell kötnünk rövidebb vagy hosszabb ideig, ez az összes neurózis legtitkosabb oka. És éppen a költők azok, akik érzik ezt az akkori és mostani harcot, akik a legintenzívebben érzik a menny és a pokol ezen káoszát, mert átélik és képviselik az emberi szélsőségesség mélységét és magasságát. Képes erre, hiszen erős ösztönkésztetései, túláradó szexualitása, a vágy szenvedélye, amely messze túlmutat a szokásosnál, és a lelkiismeret, az érzékelés finomságával érinti meg az életet, a legmagasabbra törekszenek, harcolnak és szenvednek az emberiségért, és boldogtalanságukkal fizetnek mások boldogságáért.

Minden neurotikus költő és álomvilágban él. “Az életem egy álom” – mondja Grillparzer -, és nem annak a görög mondásnak megfelelően érti, hogy aki ébren van, az valójában alszik. Nekünk, modern pszichiátereknek az a feladatunk, hogy lerántsuk a leplet a betegek szimbolikus álmáról, hogy felébresszük őket csodás álmukból, segítsünk felfedni titkos ösztöneiket és vágyaikat és biztonságban visszavezessük őket a valóságba. Világossá kell tennünk az elfojtás és a betegség közötti összefüggéseket. Észrevesszük, hogy valójában minden neurotikus költő, de nem képes visszatalálni a költészetből az életbe. És vannak olyan költők, akik soha nem írtak egy sort sem és adták azt a világnak, és mégis elmondhatnák a legcsodálatosabb dolgokat, de nyilvánvalóan hiányzik belőlük az a képesség, hogy szavakba foglalják mindazt, ami kikívánkozik belőlük. Itt fekszik a költők legnagyobb talánya. Honnan ered az az erő, amely lehetővé teszi, hogy fájdalomból művészi alkotásokat alkosson? Az elnyomás és az önismeret, az erotika és a szüzesség, a vallás és ateizmus, az engedelmesség és a felháborodás milyen keverékének kell előállnia ahhoz, hogy a szenvedő ember alkotó emberré váljon? Ennek a kapcsolatnak a megfejtése még mindig előttünk áll. Csak néhány igazságot tudunk megfogalmazni, tudjuk, hogy a képzelet kreatív ereje az egész teremtés alapja. Ugyanaz a fantázia, amely a gyerekekre jellemző, és amelyet a neurotikusnak birtokolnia kell, hiszen továbbra is ebben a regresszív állapotban marad. A költő mindig is gyermek volt és lesz. Különleges feltételeknek is adottnak kell lenniük, hogy a nyugtalanul nyüzsgő képzeletet formákba rendezzék. A neurózis nem érheti el azt a fokot, amely megakadályozná az egyén munkaképességét. A kreatív ereje nem merülhet ki teljesen a lélek belső küzdelmeiben. Az úgynevezett „perverz” ösztönökből származik az a vad erő, amellyel a legnagyobb művek jönnek létre. Ezeket a kultúraellenes ösztönöket szublimálják, és így a kultúra szolgálatába állítják. Valójában annak az erőnek a részei, amely rosszat akar és jót teremt. Különösen ennek a hajtóereje tűnik számomra a művészi produkció nélkülözhetetlen, legfontosabb alapjának. Ez az exhibicionizmus – az expozíció öröme, az az ős, mindent elárasztó ösztön, amely mindig párosul a másik leleplezésének örömével, a nézés örömével. Mit csinálnak a költők, kivetkőzve önmagukat és másokat? Nem nézhet magára és másokra? A költészet pszichés ekszhibicionizmus.  Ismét bizonyítékként kell felhoznom a sokat idézett Grillparzert. Egy kis vers “Paganini **” címmel:

– Nem lennél gyilkos? Öngyilkos! Mit nyitsz a melled csendes házában? És kitaszítod, a leplezetlen lélek? És kidobod, öröm a bámészkodóknak? Döfjön rá a tőrrel és üsse; És jajgat és sír, és könnyekkel számolja véres cseppjeiket? De aztán kigúnyolod őket és önmagadat, gúnyosan kitörsz a hangos nevetésből! Nem lennél gyilkos? Gonosz engem, a saját testedet, a saját lélekgyilkosodat! – És az enyémet is – de én elkerüllek! ”

Jobban tudjuk! Láttuk, hogy a költő is „leplezetlen lelkét” viszi a vásárra, ahol mezítláb, remeg, általában először nevet és csodálkozik, amíg „holt lélekké” válik. Grillparzer meg akarja kerülni Paganinit. A játék nem hallgathat el a mellkasában. “És borzongva, borzasztóan rémülten látom – mint ahogy a saját énem fellázadt ellenem” – énekel egy másik szakaszban. Lehet, hogy a legjobb az akarat fogságban tartani a lelket. Cél és akarat semmissé válik, amikor a nagy alkotó óra közeledik. Aztán lehullanak a leplek, és a műalkotás tiszta, fénylő mezítelenségben jön létre.

Segített ez valamit, bővítette ismereteinket? Csak egy kis betekintést nyertünk: ez a betegség minden fejlődés elengedhetetlen alapja. Nemcsak a költők – nem, az összes többi művész, minden próféta, filozófus és feltaláló is neurotikus. A neurózis minden haladás forrása. A neurózis a természet és a kultúra konfliktusából fakad, és arrogánsan új kulturális értékeket hoz létre, és szélesíti a természet és a kultúra között egyre nagyobb szakadékot. Maga lesz a természet. A betegség és az egészség nem ellentétek. Szervesen kondicionálják egymást, és ezer átmenet révén áramlanak egymásba. A hisztéria nélküli világ szomorú könnyvölgy lenne. A betegség és az egészség egymáshoz tartozik, mint az öröm és a fájdalom, az egyik kondicionálja és kiegészíti a másikat – és a neurózis a virág a fejlődés fáján. A virágokat a korhadt gyümölcsért hibáztatni senkinek sem szabad eszében lennie. A természet számtalan áldozattal fizeti meg a haladást. Ahhoz, hogy kreatív, romboló, építő géniusz jöjjön létre, ezer haszontalan áldozatnak, számtalan neurotikusnak kell megtörnie egy sikeres remekmű sikertelen példányai felett. Miért sikerült pusztán egy remekmű ezerből? Kinek van joga megoldani ezt a rejtélyt? Ez a kutató tragédiája! Ha úgy gondolja, hogy megoldott egy rejtvényt, gereblyével és lapáttal fáradságosan behatolt egy sötét, ismeretlen mélységbe, jön számos másik, így inkább feladja a további ásást és az apró ismeretanyagot egy ideig tartogatja, ami úgy ragyog felé, mint egy megtakarító fény a sötét földalatti aknából.