Eredeti mű: Lewis R. Wolberg M.D.: The Technique of psychotherapy (fourth edition).

The „Active psychoanalysis” of Wilhelm Stekel (pp.462-465)

Copyright 2013, 1988 Lewis R. Wolberg; International Psychoterapy Institute

Fordította: Takács Zoltán (2021)

Lektorálta: Bodnár Csilla

Lewis R. Wolberg (2013)

WILHELM STEKEL AKTÍV PSZICHOANALÍZISE

Wilhelm Stekelnek (1950) az analitikus pszichoterápia jónéhány újító technikáját köszönhetjük, amelyeket a rövid távú pszichoterápia számos, jelenleg alkalmazott módszerébe is beillesztettek. (Lowy & Gutheil, 1956). Stekel hátborzongató intuícióval, valamint aktív személyiségével éleslátóan és gyorsan rezonált páciensei sürgető problémáira, és nagy erővel volt jelen a terápiában, hogy konfliktusaik tudatosítására késztesse őket. Különösen a szexuális zavarok (“parafíliák”) érdekelték; a szadomazochizmusról (1929), fetisizmusról (1949), impotenciáról (1927), frigiditásról (1926) és exhibicionizmusról (1952) szóló művei a legismertebbek. Ugyancsak népszerű az általa “impulzusoknak” nevezett pszichopata viselkedésről szóló könyve (1924).

Bár Stekel megtartotta Freud alapfogalmait a tudattalan konfliktusairól, az átvitelről és az ellenállásról, úgy vélte, hogy a libidóelmélet nem magyarázza meg az emberi elme megannyi problémáját. Emellett azt tartotta, hogy a kasztrációs szorongás közel sem olyan mértékben van jelen, mint azt Freud feltételezte. Kijelentette, hogy az aktuális életkonfliktusok ugyanolyan fontosak, mint a múltbeliek, és hogy az abszolút tudattalan elemek nem kizárólagos gyújtópontjai a neurózisnak; sokkal inkább a tudatos elme aspektusainak a legkülönbözőbb szimbólumokban megjelenő elfojtása és átalakítása játszanak fontos szerepet. Stekel kiemelt bizonyos fogalmakat, mint például a “neurózis központi gondolata”, amely minden egyes személynél más és más. Emellett hangsúlyozta a mentális konfliktusoknak a közvetlen élethelyzetben megfigyelhető elkerülhetetlen lehorgonyzását. Az érzelmi zavar sok esetben nem különböző “motívumok” viszálykodásának eredménye. Mindezek – akár pillanatnyi – felbukkanása álmokból és szabad asszociációkból ragadható meg. A későbbi karakterológiai megközelítéseket megelőlegezve Stekel megjegyezte, hogy az analízis jövője a személyiség (karakter) elemzésében rejlik.

Stekel legfontosabb érdemei a pszichoanalízis fejlődésében a technika területén érhetők tetten. Ezek közül talán a legjelentősebbet az álomértelmezés területén alkotta; a szimbolizmusra vonatkozó tanulmányait Freud is egyedülállónak értékelte. Az álmok értelmezése során Stekel arra kérte pácienseit, hogy azokat jegyezzék fel és hozzák magukkal minden egyes ülésre. Eleinte az ellenállásra utaló elemeket a páciens azon vágya szempontjából vitatták meg, hogy beteg akar-e maradni, illetve el akarja-e kerülni a szembenézést a valósággal.

Ezután a terapeuta a páciens múltbeli emlékeibe, illetve a jövőre vonatkozó tudattalan terveibe „helyezte” magát. Stekel szimbolizmushoz való érzékenysége lehetővé tette, hogy a fontos konfliktusokat, amelyek előbb-utóbb a páciensben is tudatosultak, pontosan meg tudják határozni.

Stekel gyakran megjegyezte, hogy nem az adott módszer gyógyít, hanem az azt alkalmazó terapeuta személyisége. Azt hangsúlyozta, amit ma viszontáttételnek nevezünk. Az általa népszerűsített általános terápiás képlet a következő volt: “Idézd fel, mi okozta a problémádat, ismerd fel a beteges hozzáállásodat, és győzd le!”. Stekel azt állította, hogy az ellenállás akadályozza a pácienst abban, hogy felismerje a beteges attitűdöket, felidézze azok eredetét, és mindenekelőtt abban, hogy legyőzze a nehézséget. Az ellenállás azonban nem feloldható az ortodox analízis azon módjával, hogy a terapeuta passzív szemlélője marad a páciens szabad asszociációinak és álmainak. Ez volt a passzív pszichoanalízis tévedése. A terapeutának aktívan be kell avatkoznia az elfojtás feloldásába. A szabad asszociációk és álmok értelmezése során aktívan együtt kell működni a pácienssel. A “szimpátia (együttérzés)” és a “fantázián alapuló betekintés” révén (Stekel ezeket a tulajdonságok az “intuíció” kifejezés alá sorolta) a terapeutának fel kell figyelnie az elfojtott komplexusokra, és aktívan be kell avatkoznia annak érdekében, hogy a páciens mindezek tudatára ébredjen. Az intuitív könnyedség, amellyel a neurózis szimbolikus jelentését meghatározták, és az értelmezés képessége befolyásolták a terápia gyorsaságát. A terapeuta fő funkciója tehát az, hogy intuitív művészként találjon utat a páciens pszichéjébe. Stekel szerint az aktív analízis a terapeuta részéről intuitív képességet feltételez. Azt vallotta, hogy ez a képesség sokkal elterjedtebb, mint azt feltételeznék.

Az analitikus passzív szerepének elhagyása aktivitással és irányító szereppel jár együtt, beleértve a tanácsadást és a motivációt. Miközben a szabad asszociációt használták, megengedhetetlen volt, hogy a páciens vakvágányra tévedjen; ehelyett megfelelő témák kiválasztásával kell mederben tartani a beszélgetést.  A szemtől-szembe, ülő helyzetben történő beszélgetést szorgalmazta. Nagy hangsúlyt fektetett az álmok értelmezésére, amely során a terapeuta intuíciójára kellett hagyatkozni annak megfejtése érdekében, hogy mi az, ami a szabad asszociációkból a látens tartalomhoz vezet. A terápiában az adjuvánsok (gyógyszerek) alkalmazása is javallott volt; Stekel ragaszkodott ahhoz, hogy a módszereket az adott egyedi esethez kell igazítani, és nem szabad a pácienst egy adott módszer szigorú betartására kényszeríteni. Az aktív módszerek vonatkozásában Stekel úgy vélte, hogy ritkán van szükség 6 hónapnál hosszabb analízisre. A rövid terápiás idő alkalmazásával elkerülhető véget nem érő analízis, és megakadályozható a nemkívánatos, rosszul végződő, kezelhetetlen reakciók kialakulása.

Az áttételt Stekel minden analízis elengedhetetlen elemének tekintette.  Valójában úgy érezte, hogy az analízis az áttétel nélkül lehetetlen. Az áttétel két funkciót is betölthet: a terápia felgyorsítását és a terápiával szembeni ellenállás feloldását. Csak akkor indokolt az áttétel alkalmazása, ha ellenállásként is működik.

A Stekel-féle pszichoterápiás rendszerrel szemben gyakran felmerülő kritika, hogy a terapeuta aktivitása túlzottan fegyelmező, tiltó és büntető attitűd a pácienssel szemben. Ellenvetések merülnek fel a terápia 6 hónapos időkorlátjával kapcsolatban is. Ezek indoka, hogy a személyiség helyreállítása, rekonstrukciója hosszú távú folyamat. Stekel kevés megmaradt követője felülvizsgálta időbeli korlátozásra vonatkozó érveket, és gyakran alkalmaztak, alkalmaznak hosszú távú terápiát.

Az aktív analízis “intuitív” aspektusai is megkérdőjelezhetőek. Sok megfigyelő azt állítja, hogy ami egy terapeutát intuitívvá tesz, az a nagyfokú érzékenység, amely lehetővé teszi hogy gyorsan érzékelje az interperszonális folyamat árnyalatait, és kiterjedt tapasztalatai alapján ezeket érvényes következtetésekké alakítsa. Erre azonban – képzettségtől és tapasztalattól függetlenül – nem minden személy képes. Ennek okán Stekel-rendszer intuitív aspektusai csak korlátozott számú “intuitív” analitikusra korlátozódnának; azokra, akik képesek lennének nagy valószínűséggel beigazolódó hipotézisek felállítására. Egy kevésbé intuitív analitikus olyan találgatásokba bocsátkozna, amelyek a terápiás cél szempontjából katasztrofálisak lehetnek, mert hibás értelmezéseket, következtetéseket kényszerítene a páciensre. Stekel rendszerének hatékony alkalmazásához tehát a terapeutának rendkívül magas fokú analitikus képzettséggel, rendkívüli személyiségbeli rugalmassággal, mély érzékenységgel kell rendelkeznie, amely alkalmassá teszi az árnyalatok érzékelésére; de mindenekelőtt jó ítélőképességgel, amely lehetővé teszi az aktív eljárások megfontolt alkalmazását.

Napjainkban a „stekeliánus” analitikusok nem szerveződnek külön analitikus iskolába. Stekel módszerében számos módosítást hajtottak végre, mivel az őt követő analitikusok különböző, más pszichiátriai irányzatokból származó elemeket is alkalmaznak munkájuk során.